Part 4

Sok, nagyon sok! – Anyját féléves korában elveszté, s alig tölté be negyedik évét, midőn atyját ragadá el – koránsem a halál, de oly végzet, mely élet és halál ura. Az atyának sikerült külföldre menekülni, de leánya így is csak elveszté őt, tehát a szó teljes értelmében árván növekedett fel; anyja Pálmay nővére volt. Pálmay növeldébe adá őt, hol tíz évig senki sem nézett utána, s hol úgy bántak vele, mint egy ily elhagyottal bánni szokás; itt véste magát vonásaiba a bánat kifejezése. Most kikerülvén a növeldéből, Angelique oldalánál sem számíthatott legrózsásb napokra. Mindezt megérté és átérzé a szenvedések és bánat közt korán ért gyönyörű gyermek.

Kázmér hozzá lépett e szókkal:

– Nagysád elvonul.

A leányka elpirult, s szép nagy szemeit csodálkozva emelé Kázmérra.

– A mulatók zajába kell vegyülnie, hogy magának élvezetessé tegye az estét.

– Én mulatok – rebegé félénk hangon a leányka – a zene, zaj, öltözékek, e tarkaság, mindannyi szórakozás.

– Máskép, édes nagysád, máskép kell szórakoznia. Szabad-e tánczra kérnem? – ezzel kezét nyujtá.

Remegő kezét a leányka Kázmér kezébe fektetve, hálás pillanatot vetett rá, midőn ez őt a terem közepére vezeté.

– Szenvedélye kegyednek a táncz? – kérdé Kázmér.

– Igen, szeretek tánczolni.

– Helyesen, a tánczban valami nemes, emelkedett van, mi a mulatságot közeledésbe hozza a művészettel. Jól, bájjal és könnyűséggel tánczolni, eszményi. Részemről, ha kecses alakokat látok magam előtt lebegni, tündérvilágba álmodom magamat.

– Ön elragadtatással beszél a tánczról.

– Pedig magam keveset tánczolok.

– És most?

– Kedves kivételt teszek, mi édes emlék maradna, ha nagysádot arról meggyőzhetném, hogy ily ifjú, szép teremtést a mulatságban nem illet elvonultság.

– Köszönöm – mond megindulással a leány.

– Mit, édes nagysád.

– Hogy ön nem beszél velem tantárgyakról, nevelőnőimről és karácsonyi ajándokról, mint a többi urak.

Kázmér épen felelni akart, de szava hirtelen elállt, mert tekintete Angeliquere esett, kinek szemei fényben sugároztak a bejárás felé; Kázmér is arra nézett, Dell’ Ortot látta érkezni.

E táncz Kázmérnak végtelen lőn; szegény leányka beszélt hozzá, de vagy semmi, vagy igen szórakozott választ nyert.

A leányka gondolkozni kezdett, ha nem sértette-e meg valamivel Kázmért? de nem tudott olyasmire emlékezni. Néhányszor ajkain lebegett a szó, hogy megkérdezze, de bátorsága mindig elhagyá, s midőn Kázmér helyére visszavezette, szemeit megnedvesülni érzé.

Kázmér izgatottan keresé fel Angeliquet.

– Angelique! – sóhajtá az ifjú – én már oly közel képzelém magam a boldogsághoz, hogy karjaimat nyujtám ki utána, de e pillanatban oly látványok kergetőznek felizgatott agyamban, mik reményimet megingadoztatják.

– Fogadja tanácsomat, s ne ábrándozzék, ez önnek rosszul áll.

– Félek, hogy ez ábrándképek szétfoszlanak, s a rém nem tűnik el velök.

– Ugyan Kázmér! Fogadásom nem arra szólt, hogy ön ma szavalni, hanem zongorázni fog. A társaság gyülekezik a zeneterembe, ne várakoztassuk. – Ezzel karját kecsesen fűzé Kázmér karjába, s magát a mellékterembe, egyenesen a zongorához vezetteté, hol Kázmért a zongorához ülni kinálá, hangjegyet tőn elébe, egyet a maga kezébe vőn, a másikat pedig Dell’ Ortónak adá.

Kázmér elhalaványult.

– Ön szíves lesz – mond Angelique Kázmérhoz – játékkal kisérni énekünket.

És elkezdték «Luciá»-ból az első felvonási gyönyörű kettőst, csakhogy nem ment gyönyörűn; kétszer is rá kezdették, Kázmér soha sem tudott találni, a harmadik kisérlet után felugrott, s rövid mentséget dörmögvén, elhagyá a teremet.

Angelique legkevésbbé sem lőn megzavarva, a zongorához Kamillát szólítá, ki szerényen engedelmeskedett.

A kettős dal művészi végrehajtással, tapsok közt végződött.

Most Pálmay bárónő meg akarta mutatni a világnak, hogy a kis árva rokont milyen költséges és kitünő nevelésben is részesíték, megparancsolá Kamillának, hogy most ő énekeljen.

Kázmér a termet elhagyván, a tánczteremben egy ablakmélyedésbe vonult, borostyánfa és virágcsoportozatok mögé, két könyökét térdeire, s lángoló fejét tenyerébe támasztva merengett, s míg az ének hangjai szívét metszék át, fejében ily gondolatok forrongtak:

– Minő élet vár reám? Küzdelmes, fájdalmas, tán botrányos is? Angelique hiú, kaczér, s e két bűn megmérgezi a legszebb életet is. Miért legyek én áldozat? mert nénémnek megigérém? s miért igértem? mert szerettem Angeliquet, mert éreztem, hogy e nő szerelme boldoggá teend; mert hittem, hogy mihelyt az elhatározó pillanat megjő, apró kaczérságait elhagyva, szendén szerető hölgy válik belőle. Csalódtam, ő ma eljegyzésünk estéjén kaczérabb, mint valaha, s én érzem, hogy ép oly mértékben, mint szerettem eddig, gyűlölöm most. Istenem, mit tegyek?

E pillanatban zendült meg Kamilla éneke.

Ez átvillanyozta Kázmért, fejét felüté, szemeit égre emelé, s két kezét dobogó szívére nyomá. Arcza átszellemült, s ajkaira oly mosoly szállt, mintha az éden titkaiba látna.

– Köszönöm az intést, oh ég! – sóhajtá – én mentve vagyok.

Futni akart e helyről, de egy esemény lebilincselé: közvetlen előtte, úgy, hogy csak a virágcsoportozat választá el, két alak állt meg.

Angelique és Dell’ Orto volt.

VIII. (Egy estély, mely rosszul végződik.)

A fátyol tökéletesen lehullt Kázmér szemeiről, s ha szívében még egy csepp kétely lett volna, az is elenyészett.

Kamilla ifjú hangja megható bájjal tölté el a hallgatók keblét, s szíveiket néha úgy megrendíté, mintha föld feletti lény zengene a mindenség urához; áhítatos dallamai a vendégsereget inkább imára, mint mulatságra hangolák. Előadásában volt valami fájdalmas; érczes hangjában andalító lágyság, mi sok énekbeli képzettséggel egyesülvén, megindulást szült és nem elragadtatást.

Kázmér azt képzelé, hogy midőn a léget szívja, melybe e hangok vegyülnek, a menny üdve költözik keblébe. Idegeit delejes gyönyör szállta meg, ereiben vére fokonként hevült, s lelke egy szellemvilág visióiban merengett. Ily érzésektől áthatva, térdre akart omolni, de csak egy lépés választá el attól, ki hivatva volt, hogy neki az életet pokollá tegye. Ez eszére téríté, mire szüksége is volt, hogy megértse, mi körülte történik, és cselekedjék, mint jövője megkivánta. Mozdulatlanul maradt.

– Szerencsére – kezdé Dell’ Orto – az a kis liba mindenki figyelmét leköti.

– Nem tudom mit csodálnak rajta? – viszonzá Angelique.

– Jó, hogy teszik, legalább észrevétlen szólhatok kegyeddel. Az ég irgalmáért! mondja, igaz-e, a mit hallottam?

– Nemde szánandó vagyok?

– Mit tudom, szánandó-e vagy nem? De annyi igaz, hogy én egész este magamon kívül vagyok, s ha e perczet a titkos beszélgetésre nem nyerem, okvetlen valami őrült lépést követtem volna el. Tehát csakugyan el fog ma jegyeztetni Vizeki Kázmérral?

– Szülőim kényszerítnek, nagyon szerencsétlen vagyok.

– És én e perczben még tehetlen azt gátolni. Csak annyi időm volna, hogy atyám lábaihoz borulva, beleegyezését kikönyörögjem, úgy, istenemre! senki ember fia nem tolakodnék közém és boldogságom közé.

– Én a grófnak engedek annyi, sőt sokkal több időt – mond Kázmér, úgy teremve a beszélgetők előtt, mintha a virágcsoportozatból egy kitünő tő vette volna fel az ifjú alakját. Kázmér reszketett, mintha szellő ingatta volna meg a virág leveleit, s a hirtelen átbűvölésnél ezt az új alakzat is megtartotta volna.

Angelique elhalaványult, mintha a tűkör, melybe épen mosolyga, darabokban hullott volna szét.

Dell’ Orto visszahökkent, mint oly ember, ki nem hisz a csodákban, s mégis szemeláttára olyas történik, mit felfogni nem bír.

Érdekes képlet volt, akármelyik szinpadon megtapsolnák; a háttért kárpitosi diszítmény, s a boltozatig emelkedő virágcsoportozat, közbe-közbe igen festőileg helyzett szobrocskákkal képezé; a pazar világítás, mit az óriási tűkrök tízszereztek, tündéri fényt árasztott; az előkép két megkülönböztetett férfi, érdekes külsővel, s egy angyalszép hölgy, kecses termetén leggazdagabb és izletesb öltözékkel, ennek arczán a megdöbbenés kifejezése ül; az egyik férfi szemében harag és szégyen, a másikéban dacz és megvetés tüze ég. Gyönyörű látvány, melynek kiegészítéséhez járul, hogy nemcsak a szem merülhet élvekbe, hanem a szellemnek is jut lélekemelő szórakozás, mert még folyvást Kamilla bűbájos énekét viszhangozzák a teremek.

– Gróf úr! – kezdé újra Kázmér – ünnepélyes sajnálatomat fejezem ki, hogy egy pillanatig is öntudatlan oka valék az önök boldogtalanságának, de legyen azzal jóvá téve, hogy visszavonulok.

– De uram! – hebegé Dell’ Orto.

– Angelique nagysága szabad – esék szavába Kázmér – lemondok igényeimről, adott szavát visszaadom. Legyen boldog, kivánom. – Ezzel kirohant.

Meglepetéssel és némán álltak szemközt Angelique és Dell’ Orto.

– Mivé tőn engem?! – sóhajtá Angelique.

– Valóban, e meglepetésre nem számíték – viszonzá Dell’ Orto.

– Mi lesz most?

– Sietek a szemtelent megfenyítni – ezzel távozni akart a derék lovag, legjobb módnak találván a kellemetlen helyzetből szabadulni, de Angelique hősiesen visszatartá őt.

– És én azalatt meghaljak szégyenemben?

– Vagy megölöm őt, vagy visszavezetem lábaihoz, arra esküszöm.

Angelique szomorún rázta fejét.

– Kételkedik? – kérdé Dell’ Orto.

– Oh nem, de ha ön valóban szeret, mint esküvé, ha méltányolni képes azon áldozatot, melyet önért tevék, ha érzelmeimet érti, úgy egészen mást várok öntől.

– Tudom, drága Angelique, mi volna most kötelességem, s ha egyedül szívem szózatát követném, hát kegyedet kézen fogva a társaság elébe vezetném, bemutatni mint arámat, de ezen forró vágyam és kivitele közt egy zord atya szigora áll.

– Tehát lealáztatásomat ön feláldozza atyja szigorának?

– Értsen meg, angyali Angelique, én mindenkép atyámtól függök, s ha megegyezése nélkül teszek ily lépést, kész lesz engem nyomorba taszítni. Akar velem nyomort és nélkülözést megosztani?

E szónál: «nélkülözés», Angelique rettentőbbet nem ismert; ez idegeit és csontját átjárta. Inkább megtudott barátkozni a szerencsétlenség akármelyik eszméjével, mint a nélkülözéssel. Nem bírni kényelmet, nem parancsolhatni szolgaseregnek, nem tündökölhetni… minő élet lehet ez?

Dell’ Ortónak kényes helyzetében igen alkalmas szót adott a véletlen, hogy szabadulhasson, mert mióta ezt kiejté száján: «nélkülözés», Angelique többször összeborzadt, ajkai körül keserű megvetés lebegett, s tekintete elsötétült. Darabig így állt, aztán vontatva tördelé:

– Siessen kinyerni atyja megegyezését.

– Pillanatot sem akarok veszteni, mi ne ezen törekvésemnek legyen szentelve. Sietek megtenni készületeimet, s a hajnal útban találand Olaszország felé. – Néhány érzékeny szó, s heves kézcsók után szorult kebellel távozott.

Angelique szoborszerű mozdulatlansággal állt, s gyönyörű szemeit a távozó után mereszté. Arczán tükrözé magát a vihar, mely e pillanatban keblében dúlt. Mint ki nehéz álomból ébredve, újra idézi emlékezetébe a szomorú dolgokat, mikkel lelke küzdött, oly rémesen susogá maga elé:

– Ha eljátszottam szerencsémet?… ha Dell’ Orto nem tartja szavát, vagy nem nyeri ki atyja beleegyezését…? És Vizeki elment, itt hagyott… mit míveltem.

Szemei előtt a gyertyák elhomályosultak, feje szédelgett, keble úgy összeszorult, hogy szíve közel volt a megrepedéshez; ingadozva nehány lépést tőn előre, s aztán egyik kezével szívéhez, másikkal fejéhez kapva, eszmélet nélkül roskadt le.

E látványra a megrémült szolgák roppant zajt ütöttek, mire a hangversenyteremben, hol egy ifjú művész épen új szerzeményét, melyet ez ünnepély alkalmára készíte, volt bemutatandó, a legnagyobb zűrzavar támadt. Mindenki első akart lenni a segélynyújtásra, s e törekvésben bútort és hangszert halomra döntve, s egymást taszigálva rohantak a szerencsétlenség színhelyére.

Angelique állapota általános megdöbbenést szült; ott feküdt élettelen és halaványan, mint a sír menyasszonya. Szobájába vitték, hol Pálmay báróné, Valeria s a kis Kamilla gyöngéd szeretettel ápolák. Öt szolga futott orvosi segélyért, s félóra mulva öt orvos környezé a beteg ágyát.

Aléltság volt, egyéb semmi.

A társaság eloszlani készült, de Pálmay vendégszeretete nagy részét estelire megtartá. Lehangoltság és részvét szomorú színét viselé a lakoma; nem volt hangos beszéd, vidám felköszöntés vagy elmés mondat hallható; a ki beszélt is, csak suttogott szomszédjához; mindenki feszülten várta a tudósításokat, s csak akkor kezdődött kevés életjel, midőn értesültek, hogy a baj nem komoly. Ha a szívekbe láthatnának, megtudhatták volna, hogy mégis komolyabb, mint hívék.

Midőn Angelique eszmélni kezdett, zavartan tekinte körül, borus szemei valakit keresni látszottak. A hozzáintézett kérdésekre nem felelt, hanem arczát harmatos kezeibe rejtve, keserves zokogásban tört ki.

A jószivű kis Kamilla térdre omlott a szenvedő előtt, s annak egyik kezét ajkaihoz vonva, csókokkal halmozá.

– Ne alkalmatlankodjál izetlen könnyeiddel – rivallt büszkén Kamillára Pálmay báróné.

A szegény leányka reszketve vonult félre, de könnyeinek nem birt parancsolni, azok záporként hulltak, mert a büszke nő azon sebet szaggatá fel, mely, ha nehány órára a fiatal kedély balzsamától beheged is, a szeretetlenség e háznál azt naponként megujítni nem késik.

Oh! ha tudnák e büszke teremtések, mily hű és hálás szívet taszítanak el!

Az elhagyott árva kereste örökké az alkalmat, hogy Pálmayékhoz való ragaszkodását bebizonyítsa, széles e világon ezek valának legközelebbjei, csoda-e, hogy szeretetökért naponta imádkozik, de, fájdalom, csak ridegséggel találkozott.

Angelique szolgáltatta magát vele, de azért akármelyik szobaleányával nyájasb volt, pedig e nemes tulajdonával ezek sem dicsekedhettek; Pálmayné megvetését, sőt utálását érezteté vele, és Pálmay? Ő darab idő óta csak a hajhászokat és tőzséreket szerette. Mint virág a nap melegére, mint tikkadozó természet esőre, úgy vágyott Kamilla rokonai szeretete után, de ő elérhetlenért sóvárga. Atyjáról soha beszélni sem hallott, erről csak imájában emlékezett meg.

– Ki parancsolt ide? – riadt rá Angelique.

– Szívem, vonzalmam, úrnőmhöz való ragaszkodásom.

– Ha szükségem lesz rád, csengetni fogok. Távozz.

– Egyenesen szobádba – tevé hozzá a szende bárónő, – mert ha kémkedésen érlek, elhagyod e házat.

Kamilla büszkén törlé ki szemeiből könnyűit s minden erejét összeszedve, távozott.

Alig éré el szobáját, mint a túlfeszített húr, ha elpattan, úgy hagyá el megtört ereje, egy szívmetsző sikoltással borult a szent szűz elé, egész teste a földön terült el, bal karja egy széken akadt meg, s erre ártatlan feje hanyatlott. Lelke elszállt ismeretlen édes anyjához a boldogabb világba, imája felkereste szenvedő édes atyját a külföldön. Vissza vágyott a zárdába, hol szinte félig az irgalom kenyerét ette, de ott még sem volt az oly keserű, mint rokonainál; szerető szívekre ott sem talált, de legalább tanítói elismeréssel voltak szorgalma és képessége iránt; a sírba vágyott inkább, mert az nem lehet oly jéghideg, mint e rokonok keble.

Hagyjuk őt bánatában elmerülni, ily fiatal teremtés sokat elbír, s térjünk vissza Angeliquehez, kit még mindig a részvét és szánakozás tömérdek jelével annyian környezének.

Angelique kérte, hogy távozzanak mind, mind, még anyja is, csak Valeria maradjon.

Úgy lőn.

Midőn ketten maradtak, Angelique hévvel ragadá meg Valeria kezét, s kétségbeesett hangon sóhajtá:

– Szerencsétlen, szánandó szerencsétlen lettem!

– Kedves leányom! vigasztalhatlan vagyok!

– Hát én, hát én!… Mivel érdemlém e csapást?

– Szólj, kérlek, mi történt? tán enyhíthetek bánatodon. Tudod, hogy szeretlek, s boldogságodért bármi áldozatra kész vagyok.

– Köszönöm, angyali lélek! kegyed barátnőm, anyám, kegyednek köteles vagyok megvallani mindent. Pirulok a megaláztatásra gondolni, mely ma ért; bár ne ébredtem volna életre többé soha!

– Hogy beszélhetsz így – mond megindulva Valeria, s Angeliquehez hajolt, hogy száraz ajkival annak márvány homlokát érintse. – Te vagy szemünk fénye.

– Tudom, drága barátnőm, hogy ennyi bizalom és szeretet, mint mennyivel én kegyedhez viseltetem, viszonzás nélkül nem maradhat. Drága Valeriám! – sóhajtá, görcsösen vonva a koros hölgy kezét ajkihoz – fog-e szeretni a történtek után is?

– Az ég szerelmeért! elrémítesz.

– Kázmér áruló!

– Angelique!

– Mindkettőnk ellen áruló.

Mintha villanyütést kapott volna, úgy ugrott fel helyéből Valeria, darabig mozdulatlan állt, aztán óvatosan tőn egy lépést Angelique felé, s fürkészőn szeme közé tekinte, ha nem őrült-e meg?

– Sejtem, mit vizsgál, vajha sorsom inkább úgy sújtott volna, mint józan észszel túlélni e szégyent.

Bármi kevés vére volt is Valeriának, szíve hevesebben kezdett verni. Lábai inogtak s ő előbbeni helyére ült e szókkal:

– Remegek attól, mit hallani fogok.

– Essünk túl rajta, míg eszméletem újra el nem hagy. Kázmér nyiltan bevallá nekem, hogy csak azért vesz nőül, mert ezen az úton biztosíthatja magának kedves barátnőm vagyonát. Mit beszélt még, nem tudom, de csoda-e, hogy erre eszméletemet elvesztém.

– A nyomorult! mindjárt kiadom örökségét – szólt roppant ingerültséggel, s a csengetyűt megrángatá.

A belépő szolgának parancsot ada, hogy Vizeki Kázmért rögtön küldjék ide, de válaszul nyeré:

– Vizeki Kázmér nagysága egy óra előtt, körülbelül azon időtájt, mikor a bárókisasszony rosszul lett, a társaságot izgatottan elhagyá.

– Kígyót tápláltam – sóhajtá Valeria, s mialatt szeméből könnyüt törle, az inasnak távozást intett. – Majd meglátjuk, ki húzza a rövidebbet, mi, vagy ő, a hálátlan? Bízzál bennem Angelique.

Angelique a hála könnyűivel felelt.

– Nekem és neked is nyugalom kell, majd ide kéretem anyádat, hogy távozhassam.

Ez megtörtént.

Midőn Valeria kilépett, Záray Gyula fogadá, roppant érdekkel kérdezősködvén Angelique hogylétéről?

Valeria még soha sem tekintett ily őszinte nyájassággal Gyulára; karját szívesen elfogadá, s míg ez kocsijáig vezeté, el nem mulasztotta őt néhányszor Kázmér rovására megdicsérni. Tán maga sem tudta még, hogy lelkében új terv fogamzott.

Midőn Valeriával a fogat tova robogott, gondolkozva susogá maga elé:

– Több szem többet lát, tán a világnak mégis igaza van, hogy Gyula derék ifjú.

– Már bizonyos, hogy meghasonlás, tán szakadás is történt – mormogá magában Gyula – majd eszemen járok.

IX. (Uj fordulatok.)

Valeria oly nyugtalan éjet töltött, minőre csak akkor emlékszik, midőn szerencsétlen jegyese párbajban elesett. Reggel végig dorgálta cselédeit, hogy miért akarják koldussá tenni? Nincs fa, nincs szappan, nincs konyhapénz; miért nem gazdálkodnak jobban? Ő ezt nem győzi. Reggelinél a társalkodónénak is kijutott. Valeriának nem izlett a kávé, s ráfogta, hogy felét ellopják, miért nem ügyel rá jobban a kisasszony.

A kisasszony pedig érzékeny teremtés volt, s úgy értelmezte, mintha ő vádoltatnék a kávésikkasztással, – felmondott.

Ez Valeria ellen jól mért csapás volt, ő huszonöt év óta úgy a kisasszonyhoz szokott, hogy azt halála napjának képzelé, ha tőle meg fog válni. Lázas kitörések közt hagyá el a szobát.

A kisasszony pedig veresre sírta szemeit e bánásmód miatt.

Valeria nem találta helyét, s nem volt kedve semmihez. Ismerőseinek lemondatott a holnapi estélyről, nem készült kikocsizni, s parancsot ada, ha látogató jő, nem fogad el senkit. Azután leült Kázmérnak levelet írni, hatszor kezdé újra, s hatszor tépé össze a lapot, végre inasát küldé Kázmér után.

És mégis, midőn Kázmér érkeztét jelenték, nem sietett őt elfogadni, hanem utasítást adott, hogy a terembe vezessék, hol rá várjon.

Sokáig várakoztatá.

Kázmérnak elég ideje maradt gondolkozni arról, mi vár itt rá, mihez felvilágosító körülményül szolgált a cselédség levertsége, a társalkodónő kisírt szemei, s a halotti csend.

– Itt nagyon beborult – gondolá – majd meglátjuk, rejtenek-e a felhők villámokat is? Mindenesetre rossz jel e várakoztatás, no de türelem.

Nagyon mulatságos dolog, mikor izgatott ember magát türelemre inti; eszeágában sincs másra gondolni, mint azon bajokra, mik vérét lázasb keringésbe hozták, sőt, ha akarná sem tud, s ép azon pillanatban, midőn türelemért sóhajt, fokozódik ingerültsége a kitörés pontjára.

Kázmér is, alig rebegé el: «türelem», úgy ugrott fel székéről, mint a megfékezett oroszlán, ha érzi, hogy láncza elpattant; heves léptekkel nehányszor végig mérte a szobát.

– Ez még velem sohasem történt – okoskodék – miért ma először? Mert egy kedvencz eszméjétől elesett? Hát én vagyok oka? Vagy kötelességemben állt volna azt minden áron keresztül vinni? Köszönöm szépen! sok hálával tartozom ugyan nénémnek, de lelkem függetlenségét még sem hozhatom áldozatul.

Ünnepélyes, hideg tartással jelent meg Valeria, Kázmér szeretetteljesen sietett elébe; nem kevéssé ütközött meg, midőn nagynénje a csók elől kezét visszavoná.

– Hallom – kezdé Valeria, Kázmérnak széket jelölvén – hogy vagyonom nélkül visszautasítanád Angelique kezét?

– Visszautasítanám félország vagyonával is, mert gyűlölöm.

– És azt csupa gyöngédségből elhallgattad az eljegyzés perczéig.

– Egész addig az ellenkezőt hittem.

– S miért nem hitted akkor és azután?

– Ezt már igazán gyöngédségből hallgatom el.

– Szívtelen te! Tudod-e, hogy lovagiatlan viseleted majd megölte szegény Angeliquet.

Kázmér keserűen mosolygott.

– És nekem nagy bánatot hoztál fejemre.

– Ez vigasztalhatlanná tesz.

– Hogy fogod jóvá tenni hibádat?

– Angelique irányában nincs mit jóvá tennem, kedves néném irányában akár életemmel kész vagyok hibámat helyre hozni.

– Elfeledni látszol, hogy rokonim közt csak az lehet örökösöm, ki Angeliquet birja.

– Ne vonja meg tőlem szeretetét, ezt kérem csak, vagyonára nem vágyom.

– Elmehetsz! – kiáltott Kázmérra, s oly gyorsasággal, minőt tőle várni sem lehete, elfordult tőle, sebes léptekkel az ablakhoz közelíte, s homlokát az üvegre nyomá, míg nedves szemei az utczán járókon tévelyegtek.

Kázmér engedelmeskedett.

Szünet után Valeria visszatekintett, s felsóhajta:

– Elment? Jól tette, a hálátlan. No megállj, ha az én vagyonom oly keveset ér, kisértsd meg a magadéból élni. – Ezzel karszékbe vágta magát, fejét tenyerébe rejté, s úgy elbúsult, mintha a szép szemeihez írt költemény lett volna lángok martalékává.

Sokáig elmerengett így, s ki tudja, meddig merengett volna még, ha Zárai Gyula nem jő.

Azt mondanám, Zárait jó csillagzata hozá most, de ő naponként megtevé e látogatást, de a mi ma vele történt, azzal még soha sem dicsekedhetett. Valeria magához vonta, homlokát csókkal illeté, s fejét Gyula fejére hajtva zokogott.

– Ha benned sem lesz több örömem – fuldoklá Valeria – élni sem óhajtok többé.

– Az ég szerelméért! – kiáltá Gyula – mit követett el Kázmér? Tán ártatlan, oh kérem, ne itélje el, tán csak félreértés…

Valeria búsan rázta fejét.

– Ne védelmezd, ő érdemetlen rá. Naponként jobban meggyőződöm, s mindinkább hitelt adok mások szavainak, kik azt állítják, hogy te jó, nemesszivű és érett gondolkozású ifjú vagy. Bocsáss meg nekem, hogy ily későn ismerem ezt el.

– Drága nagynéném! Én az emberek legboldogabbika vagyok! Van egy nemes szív, mely felém hajlik, van egy angyal, ki szeretetére érdemesít. Ha anyám szelleme az égből alátekinthet, csak áldást mondhat árva fejemre, hogy a legnemesb lélek szeretetét annyi kitartás után megnyerhetém.

– És én bocsánatot esdek tőle, hogy fiát oly soká félreismerhetém.

– De Kázmér?

– Helyét szivemben te pótolod.

– És Angelique?

– Azt a szende teremtést is megcsalta.

– Az lehetlen!

– Azt hinné az ember, és mégis úgy van.

– Hát az a fiú minden boldogságot eltaszít magától?

– Mint egy őrült.

– Tán mégis félreértés, még minden kiderülhet.

– De ha mondom, magam beszéltem vele.

– Akkor nincs mit mondanom; csakhogy megfoghatatlan előttem… hisz én, ki soha senkinek sem valék irigye, őt irigyeltem, nem kedves néném vonzalmáért, mert azt kiérdemelni szent kötelességemnek éreztem, de irigylém tőle Angeliquet, mert ennek szívéhez utamban állt.

– Te szereted Angeliquet? – kérdé hévvel Valeria.

– Némán, lemondással, és gyakran kétségbeeséssel szivemben.

Pillanatra Valeria arcza kiderült, Gyulát megölelé, aztán ismét elkomorodva sóhajtá:

– De Angelique?

– Igen Angelique? – viszhangozá Gyula, s szomoruan lankasztá fejét mellére.