Part 2

Gyula könnyebben lélekzett.

– Valami félreértés – szólt szenteskedő mosolylyal Gyula – vagy izetlen tréfa az egész.

Kázmér gyöngéden karon fogta Gyulát, s azt súgá neki:

– Kezemben volt az okmány, maga Fogaras közlé velem.

– És te?

– Kérdheted-e? elutasítám.

– Tapasztalni fogod köszönetemet.

– Ah, mit látok, Vilmos – szólt Kázmér egy szőke ifjúhoz – még nem mult el a huszonnégy óra, reménylem csak látogatáskép jöttél s nem pénzedért, melylyel a tegnapi játéknál adósod maradtam?

– Ha nem ismernélek oly jól s nem becsülném annyira gondolkozásodat – viszonzá a megszólított – e nyilatkozatot sértésnek venném. Sőt, légy meggyőződve, mihelyt négy szemközt szólhaték veled, megkértelek volna, hogy csak alkalmilag fizess.

– Tudom, tudom – mond Kázmér, melegen szorítva kezet az ifjúval – jó fiú vagy. És most barátim! bocsánat, öltözködéshez fogok, mert látogatást kell tennem.

– Nagynénénknél? – kérdé Zárai.

– Kérlek, ments ki annál a jó néninél, őt véghetlen szeretem, de estélyeitől félek, pedig ha ma meglátogatom, ott fog.

Zárai Gyula győzelmesen mosolygott.

III. (Egy kedves teremtés.)

A Pálmay ház nagyon divatban volt. Az előkelő világ sok élvet, szórakozást és fényes estélyeket köszenhete e termeknek.

Pálmayné, született Lilienthal bárónő, imádta a fényüzést, s Pálmay, ki hallatlan szerencsének vélte, hogy neje bárónő, boldog volt két marokkal szórhatni a pénzt, még győzte, mikor már nem győzte, adogatott és zálogolt el egymásután minden jószágot, de a háztartásnak fényéből nem volt szabad veszíteni, mert ez lesújtaná a bárónőt.

Mivel Pálmayné bárónő, leányát Angeliquet is bárónőzték, s ezen a réven Pálmay is bitorolta a méltóságos czímet.

Napjainkban ez nem szerénytelenség, hisz most az üzletétől visszavonult hentest is nagyságolják. Ez újabb korban minden politikai törekvéseink vívmánya.

A méltóságos úr pénzt ment hajhászni.

Angelique pipereasztalánál ült s a hajlékony komorna az utolsó simításokat végzé választékos öltözetén.

A bárónő egykedvűen nézegette a zsebkendő rendkívül fáradtságos hímzését.

– Rebekka! – kezdé Angelique, iszonyún kellemetlen arczot mutatva – nagyon elégületlen vagyok.

– De kérem, bárónő – mond a komorna, úrnőjét köröskörül végig tekintve – mivel?

– Az egész öltöztetéssel.

– Csak parancsoljon, mit másítsak, vagy igazítsak.

– Hát én törjem azon fejemet? miért tartom?

– Hogy szolgáljam, hogy parancsainak engedelmeskedjem.

– És hogy jól öltöztessen.

– Hisz én, tőlem minden telhetőt teszek.

– No, ha nem telik öntől több, hát szép kis komorna.

– Kérem bárónő, mi ellen van kifogása?

– Szerencsétlen izlése ellen.

– Esedezem, a bárónő választott ma halavány kék szineket s azt hiszem, a színek öszhangzása ellen nincs kifogása.

– Minden oly túlhalmozott.

– Oh! ha nagysádnak ez kifogása, pillanat alatt segítve van – s bámulatos gyorsasággal csokrokat, szedegete le. – Nos, mit mond most?

– Azt, hogy az előbbinél is sokkal izléstelenebb. Elmehet.

A komorna könnyben úszó szemekkel távozott.

– Angelique! – szólalt meg a bárónő – ma megint türelmetlennek látszol.

– De kedves mamám! hol vegyem a türelmet? különben is, csak egy angyal bír többel, mint én, de ezek az ügyetlen cselédek még az angyalokat is türelmetlenné tennék.

– Küldd el, s maradj nyugodt.

Angelique csöngetett s a belépő komornához fordulva, mondá:

– El van bocsátva.

– Köszönöm bárónő. Mehetek négy nap mulva?

– Négy nap mulva? hova gondol?… ki fog öltöztetni a csütörtöki bálra?… egész hónapon át az estélyekre?… mindennap a szinházba?… legyen esze és maradjon.

A komorna mély térdhajlással távozott.

– No lássa mama, ezek a teremtések semmit sem tudnak, s még kérni kell őket, hogy maradjanak. Régenten is így volt ez?

– Régenten leányom, nem tudom, de az én időmben valóságos rabszolgák voltak.

– Boldog idők!

– Valóban, nagyon boldog idők! – sóhajtá a bárónő.

Angelique újra csengetett.

Rebekka vértanu arczczal megjelent.

– Vetkőztessen le – szólt Angelique – mert szerencsétlennek érzem magamat.

– És minő öltözéket parancsol?

– Nem bánom, csak szépet és izletest. Ma Bényei gróf Dell’ Orto grófot fogja nálunk bevezetni.

A bárónő sóhajtott.

Angelique hasonlót tőn, s szünet után kezdé:

– Oly magas műveltségű egyén, mint Dell’ Orto gróf, ritkaság; mindenről úgy beszél, mintha tanulmányozta volna. London, Páris, Florencz, Nápoly, Madrid, Lissabon, úgy hangzik ajkain, mintha mind szülőhelye volna; tánczol, mint egy szellem s énekel, mint egy cherub.

És belejött a dicsérésbe oly fokig, hogy a bárónő többször nyugtalan feszelgett és köhécselt.

A komorna dolgát végezvén, most az egyszer roszalás, de egyszersmind megelégedés nyilvánítása nélkül lőn elbocsátva.

Alig távozott, a bárónő Angeliquet figyelmezteté, hogy helyzetében vigyázóbb legyen más – főleg cseléd előtt – férfi dicséretében.

– De kedves mamám, egy vonást sem túloztam.

– Elhiszem és értem, sőt osztom is lelkesedésed; de, édes gyermekem, érzelminknek sokszor korlátot vet az ész. Nekem is más álmaim voltak, hanem az életben a való után kelle nyúlnom,… no de nem bántam meg soha – tevé utána nemes megadással, s mélyen sóhajtott.

Angelique kelletlen vonta félre szép ajkait s hófehér vállát olyszerű mozgásba hozta, mintha füzője bántaná, de az egész csak kicsinylés kifejezése volt.

– Kedves Angeliquem! – mond a bárónő, leánya kezét nyájasan megfogva – más a költészet és más az élet; mulatni, tánczolni, magának udvaroltatni, ez költészet; férjhez menni, ez az élet. Neked maholnap életre kell ébredned és hála Isten, nem legszomorúbb kilátással. Az én lelki barátnőm, a te gazdag keresztanyád, már megkért örököse számára. Valéria szavatartó s ha mégis eszünkbe jutna szavaiban kétkedni, mire valók az írott szerződések. Teher nélküli vagyona megér négyszázezer forintot, ezt tartsd szem előtt és…

E pillanatban Vizeki Kázmér látogatását jelenték.

– Óvlak, eszeden járj – fejezé be anyai tanácsát a bárónő s mindketten a terembe léptek látogatók elfogadására.

A teremben várt azon szeretetreméltó ifjak egyike, kikről mondani szokás: kedves egyéniség, öltözéke nem kifogástalan, fekete haja nem rendezett, inggalléra nem feszes, kendőjének csokra nem kimért, de még arczvonásai sem szépek s mégis oly megnyerő az egész alak. Ajkán mosoly ül, szemeiben tűz lángol, mi kissé dúlt vonásaival festői ellentétet képez. Nincs rajta semmi különczség s mégis annyira elüt más fiatal emberektől; nem fitogtatja sem tetteiben, sem viseletében az úgynevezett genialitás-t s mégis máskép néz ki, mint mindennapi ifjuságunk.

Ez Vizeki Kázmér. Minden társaságban kedves, minden körben otthonos, s minden osztálynál népszerű.

Fiatal hölgyek érdekesnek találták; a koros nők könnyelműnek, a szegények jószívűnek, a csalók jóbolondnak s társai nélkülözhetetlennek vallák. És mindezeknek igazuk volt, valamint igaza volt az öreg Dömének – hűséges legényének – ki azt állítá, hogy urát fentebbi tulajdonai egészen megrontják.

– Képzelje Vizeki – mond Angelique – ön fogadásom tárgya.

– Nagysád hiúvá tesz.

– Tán csak hiúbbá, akará mondani.

– Mire? hisz Angyalkám kezét még nem birom, s vannak pillanatok, mikor reményem ingadoz, mert adott szavának más értelmet, szép igéreteinek elhomályosítását látszik keresni.

– Hova czéloz ily beszéddel?

– Kérem, én nem mondtam Angeliquet, hanem Angyalkát, pedig kis Angyal több is lehet, ámbár én mind csak ily szőke fürtös és kékszeműnek képzelem.

– Nem is kiváncsi, hogy mire fogadtam?

– Fogadja, hogy nőm lesz, hogy szeretni fog s én égni fogok a kiváncsiságtól mindaddig, míg teljesül.

– Még ezzel várjunk kissé.

– De meddig?

– Míg az illetők döntenek.

– Hát nálunknál illetékesbek is vannak ez ügyben?

– Részünkről már bevégzett tény – mond Angelique, kecsesen nyújtva szobormintául teremtett kezét Kázmér felé. – És most hallja fogadásomat.

– Istenem! lássa Angelique, ez az, mi engem sokszor elbúsít, reménytelenné tesz, hogy valahányszor legszentebb eszmémhez érünk, pillanatig sem hagy érzelmim drága világában merengni, hanem csak úgy átsiklik rajta, mintha félne tőle és siet új irányt adni társalgásunknak.

Angelique hidegen mosolygott s olyatén rázta bájos fejét, hogy Kázmér az egészből azt értelmezé, miszerint a tündér imádója beszédét izetlennek találja. Nem is késett hangját, tartását, sőt még arczkifejezését is átváltoztatni s miután vonásain a dacznak egy árnyéka átlebbent, könnyelmű mosolylyal kérdé:

– Tehát a fogadás?

– Jövő estélyünk hangversenynyel kapcsoltatik össze, én tehát fogadtam, hogy ön is zongorázni fog.

– De arra nem fogadott, hogy jól?

– Nem, mert arról mindenki bizonyos.

– Kivéve a szakértőket.

– Az itészetet bízza másokra, öntől csak igent vagy nemet várunk.

– Érdekében áll nyerni, vagy veszteni?

– E kérdést nem értem.

– Sokszor fogadunk, s óhajtjuk a vesztést, mert legszebb alkalom, valakinek emléket nyújtani, mely aztán könnyen érzelmi tárgy lesz.

– Nővel fogadtam.

– Akkor nyernie kell.

– Köszönöm.

A bárónő, ki az iménti beszélgetés kezdetén elhagyá a termet, visszatért s a társalgás napi eseményekről folyt, miben Angelique igen kevés részt vőn s a hozzá intézett kérdésekre vagy szórakozottan, vagy épen nem is válaszolt.

A bágyadt társalgást két látogató érkezte felvillanyozá: Bényei és Dell’ Orto grófok, Angelique részéről oly szivélyes előzékenységgel fogadvák, hogy Kázmér tisztán kezdé látni, miért volt Angelique csak az imént oly elfogult és szórakozott s mi bűvölte így át? Ehhez nem is kellett valami látnoki képesség, mert a két látogató megjelenésére Angelique szemei új tüzet nyertek, arcza átszellemült s beszéde egyszerre oly folyékony, oly elmés lőn, hogy Kázmér minden más körülmények közt a legszeretetreméltóbb és legbájosb hölgy közelében érezte volna magát, de most összerezzent, mintha kígyó sziszegne rá. Alig bírt annyi erővel, hogy ez érzést el ne árulja, de – küzdve bár – mégis uralkodott magán.

A társalgás eleinte általános volt s míg ez így tartott, a három férfi udvariasságban s egymás iránti barátságos nézetben versenyzett. Lassanként azután úgy alakult a helyzet, hogy Angelique egészen elfoglalta Dell’ Orto grófot, Bényeit pedig a bárónő vette igénybe s Kázmér egy nagy olajfestménynyel szemközt, egyedül és elfeledve találta magát. Ez több volt, mint megbírná, ez távozásra inté.

Elbucsúzott s midőn a teremből kilépett, fejcsóválva suttogá maga elé:

– Hogy voltak perczeim, midőn azt hivém, szeretem e nőt! mennyire képes magát ámítni az ember?! Megesküdtem volna, hogy szeretem, pedig ha úgy volna, most kétségbe kellene esnem,… nem, nem, hála isten! én őt nem szeretem. És mégis, mi dúl keblemben? Az első tavaszi vihar, mely, ha elzúgott, kettős örömmel engedi élveznünk az üdülő természetet. Szent igaz, a mit gondoltam – kiáltá hirtelen megállva, s arcza kiderült – már kezdem élvezni a nap áldását. – És édes merengéssel támasztá fejét egy márványozott oszlophoz.

Andalító szép dallam volt az, mi megragadá lelkét. Ha a léleknek bánata van, s valami azt enyhítni képes, úgy az csak lélekhez szóló dal; ha szívünk vérzik, s valami sajgását feledtetni képes, úgy az csak érzékeny dal; oh! a dal varázsa nemcsak idegeinket járja át, hanem ereinkben a vért is felhevíti; nemcsak érzékinkre hat, de szellemünket is elbűvöli. Szép gondolat volt, dalban imádni az istent, én azt hiszem, hogy a szellemek országába hamarébb eljut egy szép dal, mint a legvelősb beszéd. A dal több mint földi zengemény s azért lehet-e máskép képzelni az angyalokat, mint dallal szent ajkaikon; lehet-e a szellemek világában más közös nyelv, mint a dal?

Érczes fiatal női hang zengé a dalt, mely Kázmért lebüvölé, még pedig annyi erővel, oly iskolázott művészettel, hogy akármelyik fővárosi színpadon is meglepte volna.

– Felséges! mennyei! – susogá – Kamilla kis tündér!

És félig lehunyt szemekkel tovább ábrándozott, szívta dagadozó keblébe a fiatal leányka hangjától rezgésbe hozott léget.

Sokáig, maga sem tudta meddig, volt e helyzetben, csak a távozó két gróf zajára riadt fel.

Elrohant, de a gyönyörű hang, a kedves dallam egész nap fülében zengett.

IV. (A nagynéne.)

A termek fényesen világítvák; kettőben játékasztalok, minden szegleten ezüst gyertyatartókkal s a zöld posztóra félkörben elterített kártyákkal ajánlják a szórakozást, a harmadikban zenekészletek; a negyedikben dúsan terített asztalok, ezüsttel és különösségekkel a görbülésig megrakva.

Drága bérruhás inasok ácsorogtak mindenfelé.

Háziúr? nincs.

Háziasszony? az sincs.

Hát mi van? – házikisasszony. Hatvan éves, önálló, ép, egészséges, víg, tele életkedvvel.

Valeria kisasszony, Vizeki Kázmér és Zárai Gyula édes anyjok nővére. Harminczezer forint évi jövedelmét megőrizte, de egy hajszállal sem szaporította; elköltötte évenként utolsó fillérig, de soha sem többet, sem kevesebbet. És mindig azt szokta mondani:

– Ez épen elég.

És miként költé el jövedelmét?

Tízezer forintot rendesen elosztogatott; tizenötezer forintot elvendégeskedett; ötezer forintból aztán élt, cselédeket fizetett, páholyt és fogatot tartott. Persze, ha egyedül volt, szűken főzetett s abból is, a mi megmaradt, sajátkezűleg eltevé s másnap ismét asztalra került; a zabot maga méreté ki lovai számára, s ha nem volt elfogadási napja, társalgó és hálószobáján kívül mást nem fűttetett.

A nagy mulatságokat, estélyeket és ebédeket kivéve, hetenként kétszer a maihoz hasonló játéktársaság gyült hozzá, mikből Zárai Gyula soh’sem hiányzott. Más estéken Valeria kisasszony álhajas társalkodónéjával színházba kocsizott, páholyába ült és rendesen első álmát ott aludta ki. Mindig választékosan öltözött, de soha nevetségesen. Szeretett ékszereivel tündökölni, de soha túlhalmozva nem volt. A kit szeretett, egekig dicsérte; a kire megharagudott, üldözte, s követelte mindazoktól, kikkel jól van, hogy üldözzék.

A korosabbaktól megvárta, hogy elmondják, minő szép volt ifjú éveiben, a minek nyomai a hatvan ősz daczára is meglátszottak. Ő aztán elkezdett beszélni negyvenév előtti szerelméről, állhatatosságáról, mit aztán következő történetkével rekesztett be:

«Húsz éves koromban arája valék a testi és lelki tulajdonokban oly gazdag Torday Lajosnak. Szemeimről gyönyörű költeményt írt, megvan eredetiben, mindjárt felolvasom, s e hálátlan szemek megölték őt. Igen uraim! hiába csodálkoznak, akadt vakmerő, ki szemeimet rútaknak s Lajosom költeményét izetlennek állítá; ebből szóvita, a szóvitából heves összezörrenés, ebből becsületsértés támadt; másnap megverekedtek, és Lajosom elesett.»

Ezt negyven év óta rendes vendégei évenként negyvenszer végig hallgatták és ő sohasem mulasztá el az elbeszélés után szemeit mindig megtörleni, valamint Zárai Gyula sem késett kezeit bensőséggel ajkihoz vonni s a kegyetlen sors ellen nehány megható szóban kifakadni.

Ilyenkor Valeria mélyen felsóhajtott s ajkai e szókat rebegték:

– Ha Kázmérnak volna ily szive hozzám. – Aztán egy gyémántokkal kirakott arany szelenczét vőn elő, megnyitá s az ember azt hinné, hogy kicsinyben Lipszky földabrosza, mit abból kitereget, mert a hány hajtás van a papiron, annyi darabból áll s úgy összeillesztve, a darabok selyemre ragasztvák; a papír elsárgult s a betük körül vereses szín terjengett, persze, negyven év ezt is megviselé. Ez a Valeria szemeihez írt költemény vala. A tisztelt tulajdonosnő nemcsak írás nélkül tudta az egészet, de még azt is, hogy ebben vagy abban a sorban a tizedik vagy huszadik betű micsoda? De ő mégsem szavalta emlékezetből soha, hanem a becses ereklyét elővette és felolvasá.

Zárai Gyula mindig el volt ragadtatva a költemény nagyszerűségétől.

A játszókörök megalakultak, Zárai két agg delnővel és Valeria kisasszonynyal ült asztalhoz.

Valeria fejcsóválva mondá:

– Kázmér, Kázmér! az a rossz fiú megint nincs itt.

– Dehogy rossz – ellenveté Zárai – de tudja édes néném, ő más véralkatú, zajosb társaságot keres.

– Soha se szépítse édes Zárai – mond az egyik delnő – Valeriának igaza van, rosz fiú, elhanyagolja nénjét.

– Azt nem, azt nem – mond hévvel Valeria – ő szeret, azt bizonyosan tudom, de estélyeim elől, ha csak szerét teheti, megszökik.

– E szerint – jegyzé meg a másik delnő – mi nem tetszünk neki; szerencse, hogy izléseink találkoznak.

– De nagysád – szólt Zárai – ez ellen ünnepélyesen kell tiltakoznom. Lehet-e valaki társaskörökből oly műveletlen, hogy nagysádtokkal társalogni ne számítaná kitünő szerencsének.

– Higyje el kedves Zárai, nem mindenki gondolkozik úgy, mint ön. A mai fiatalság! no ön, az igaz, kivétel, de mintául is vehetné lentről fentig minden fiatal ember.

Zárai szerényen meghajolt.

– Ez nem akart bók lenni – folytatá a delnő – ez mindnyájunk véleménye, tudniillik azoké, kik a világban az értéket a látszattól meg tudjuk különböztetni. Valeria barátném önre büszke lehet.

Valeria is bólintott egyet, azzal kiosztá a kártyát.

– Még Kázmérból is lehet – jegyzé meg a másik delnő – hisz oly fiatal.

– Másfél évvel ifjabb nálamnál.

– No lám, s ha mindig ily példát lát maga előtt, hát lehetlen, hogy ne ragadjon valami rá.

– Adja Isten – mond az iménti delnő, s hitetlen rázta fejét.

Az igaz, egy anya sem nézte jó szemmel, ha Kázmér udvarolgatott leányának, ellenben Zárai Gyula minden vénasszonynak eszménye volt.

Valeria igen jól mulatott, de hogy is ne, hisz Zárai Gyula, ha vele játszott, kitünő figyelmet fordított a játékra, s Valeriának minden kijátszását vagy ütését megdicséré; ha pedig Valeria ellen játszott, hibákat követe el, úgy, hogy Valeria mindig nyert, pedig ő nemcsak követelte a jó whistezést, de büszke is volt rá, következőleg Zárai játéka jó hangulatban tartá.

Minden oly szép unalmasan folyt; nehány néző szendergett, s míg a mamák kártyáztak, az a két-három lány jól betanult darabját a zongorán lecsörömpölé.

Mint tikkasztó nyári melegben a mezei munkásra hat egy hirtelen támadt szellő, úgy hatott a társaságra Verdesi Hugó megjelenése. Zajosb lett a játék, a társalgás, s a zongoradarabok ismételvék. Szegény leánykák kaptak rajta, hogy jött valaki, akárki, csakhogy velök is foglalkozzék.

Hugó minden asztalnál elmondott egy-egy ujságot, minden koros hölgy előtt megszólt valakit s minden leánykának tudott oly nevet említeni, minek hallatára a kis ártatlanok elpirultak.

Hugó sokáig forgolódott s mire Valeriához ismét visszakerült, részvéttel mondá:

– Szegény Kázmér! sajnálom, hogy itt nem lehet.

– Miért ne lehetne, ha akart volna?

– Mert azt hallottam beteg.

– Beteg?

– Még pedig komolyan – erősíté Hugó.

Valeria kezéből a kártya kihullt.

– Gyanítám – kezdé szünet után – különben meglátogatott volna ma, ő azt nem szokta elmulasztani. Szegény Kázmérom! szegény jó fiam!

Zárai arczán keserű kifejezés tükrözé magát, mit Valeria észre vőn, s mondá:

– Szemedből látom Gyula, te is sajnálod őt.

– Minden esetre – mélyen sajnálom.

– Lássa, kedves barátném – szólt Valeria azon delnőhöz, ki Kázmért megszólta – lássa, nem volt igaza.

– Ha beteg, az más.

– Nem hallja, hogy beteg?

– De hallom és nem is késedelmezek ellenkező véleményt adni róla.

Valeriának jókedve eltünt; rossz kártyákat kezdett kapni, társa hibákat csinált, türelmetlen feszelgett, s az estelit sürgeté.

Midőn asztalnál a társaság egy körbe olvadt, bágyadt lehangoltság kezde uralkodni, mert Valeria levertsége a vendégekre is elragadt, Gyulát és Hugót kivéve, kik néhány titkos pillantást váltva, diadallal mosolyogtak egymásra.

Az esteli a szokottnál jóval korábban véget ért, s a vendégek siettek eltávozni.

A zaj megszünt, de Valeria izgatottsága nem s most a cselédséget kezdé korholni; a szolgálat botrányos volt, az étkek ehetlenek, s még a terítés ellen is tömérdek kifogást tőn. Végre szobájába vonult, de lenyugvásról szó sem volt, hanem elkezdett elmélkedni: «Szegény Kázmér! milyen kiméletes, nem akarta estélyemet elrontani. Lehetne-e szerető fiú anyja iránt gyöngédebb? És ő betegen fekszik… tán veszélyesen? és el van hagyatva… oh istenem! miért van ily késő éj? miért nem tudtam előbb?… de holnap máskép lesz.» Ezzel beszólítá komornáját, kinek pongyoláján a késő éj csakugyan meglátszott.

– Klára! korán reggel egy szobát rendezzenek, minden kényelemmel, beteg számára.

– Nagyságod?…

– Nem én, Kázmér fiam veszélyesen, tán halálosan beteg. Itt fogjuk ápolni, gondozni, s felette őrködni. Az ágy melletti falat szőnyeggel vonják be, az egész padlatot beszőnyegezzék, hajnalban itt legyen a kárpitos. Az ablakok jól záródjanak s a kemenczét még ma ki kell füttetni. Szegény, szegény Kázmér! agyon busulom magamat.

– De azt ne tegye nagyságod.

– Ne tegyem? tán nem érdemli? Azt mondom, ne rágalmazzátok azt a fiút, mert több szív és ész van benne, mint ez a rossz világ érdemel.

– Hogy merészelném rágalmazni? vagy volna-e rá okom? hisz oly nyájas, szíves – hogy bőkezű is, azt csak gondolá.

– No jól van, most lásson dolga után.

A komorna távozott.

«Mi lenne belőlem, mi lenne szép terveimből, ha Kázmér megtalálna halni? oh! ezt túl nem élném, – okoskodék Valeria, merőn tekintve maga elé, – és ki fogná majd egykor vagyonomat élvezni?… Gyula?… meglehet érdemes rá, magasztalja is az egész világ, én sem vagyok ellensége, de őszinteségében nem bízom, s félek tőle, hogy képmutató.»

Valeria senkire sem haragudott, de Kázmér szemefénye volt; Kázmér után az egész világon leginkább szerette gyermekkori barátnéját, Pálmay bárónőt, s innen veszi származását azon igéret, hogy Angelique férje leend a tisztelt nagynéne örököse.

Mit tán soha sem tőn Valeria, ma reggel tíz óra előtt társalkodónéja kiséretében kikocsizott, s egyenesen Kázmér szállására.

Szegény öreg Döme, majd a falhoz szédült, midőn csöngetésre ajtót nyitván, álmatlan szemei a nagyságos látogatónéra estek.

– Hogy van Kázmér? – kérdé Valeria.

– Oh nagyságos asszonyom! – sóhajtá Döme.

– Öreg! te meg vagy zavarodva.

– Hiszen én nem tehetek róla, Isten látja lelkemet, én eleget imádkozom, hogy máskép menjen.

– Hát oly rosszul van?

Az öreg Döme ökölnyi könnyeket morzsolt szét szemeiben, s roppant bánatosan vállat vonított.

Valeria reszketve sietett az ajtó felé.

Döme összekulcsolt kezekkel elébe állt, és esde:

– Nagyságos asszonyom! kimélje magát, és ne menjen be.

– Öreg! elrémítesz – kiáltá Valeria s választ sem várva, berohant, hol előbb meglepetésből felsikoltott s aztán hangos nevetésre fakadt.

V. (Nagylelkű rokon.)

Ki látott dühöngő vihar után szétdult kertet? Itt egy fa, tőből kisodorva, a legszebb rózsaágyon terül végig; a liliomok derékban eltörve, kelyheikkel földre borulnak; az utak telvék viráglevelekkel, s a szárak korona nélkül szomorkodnak; a fák dísze, a legterebélyesebb ágak, letörötten, a földet seperve ingadoznak ide-oda; a pázsitok tele hordvák galylyakkal és cserepekkel. Ez hasonlít némileg Kázmér szállásához.

Valeria – hála az égnek! – sok szép tavaszt élt, következőleg akár hány ily dulást látott, de Kázmér szállása mégis meglepte. A padlón elszórt kártyák, összetört poharak, félig elszítt szivarok hevertek; az asztalokon tartókban tövig leégett gyertyák, evőszerek, tálak, pezsgős üvegek, feldöntögetett poharak, és bordeauxi vagy champagneiban uszkáló kártyák tarka képletet nyujtának. A butorok szerte szórvák, s az egész mintha ködben usznék, úgy vette ki magát a sürű dohányfüstben. A mellékszoba ajtaja nyitva lévén, a nagynéne ott látta kedves öcscsét – teljes öltözetben – pamlagán elterülve, bizonyosan nem állíthatni, alvó vagy mámoros, de mindenesetre öntudatlan állapotban.

– Itt máskép mulattak, mint nálam – mond társalkodónéjához Valeria.

– Istentelenség! Ezt Gyula urfi nem teszi.

– Lassú víz partot mos.

– Menjünk innen, mert nagyságodnak ártani talál a füstös lég, s e kellemetlen látvány megtámadandja idegeit.

– Mi jut eszébe? Hisz rendet látok otthon eleget, de ilyesmi ujság előttem, ez érdekel. Engedjen körültekinteni.

– Nem irtózik?

– Egy cseppet sem. Csak azt sajnálnám, ha egészségét rongálná ez a fiú.

– Tönkre teszi s azonfelül romlásba dönti magát – és…

– És kit?

– És sok gondot fog még okozni kegyes pártfogónéjának.

– Abba nem őszülök bele.