Part 14

Kamilla tapsolt örömében. Ma kapta ki első havi fizetését, az egész összeget magához vette, midőn Mathilde látogatására mentek.

Leirhatlan az a természetes öröm és szívélyesség, melylyel Mathilde fogadá látogatóit. Nem győzte nézni és ölelni Kamillát, aztán csodálta jó kinézését, s hálát adott Istennek e kedvező változáson, mert ő rá nem ismert volna, oly különbség van ez arcz közt most és akkor, mikor előszőr látta meg betegsége után.

– Ah – mondá – azért még neheztelnem is kellene, hogy oly hűtlenül hagyott el.

– Igaz, meg sem köszöntem illően azt a feláldozást, ritka részvétet és sok jót, mit velem tőn, de gondolám, az üres hála nem hozná vissza holmiait, miket értem elzálogíta.

– Ki mondá ezt kegyednek?

– Tudom édesem.

– Jó Istenem! Hisz az nem szégyen, ha ily szegény leány megszorul. Ha nincs, kölcsön veszünk, s hitel hiányában oda adjuk azt, a mi ér valamit, ez az egész.

– Kisasszony – szólalt meg Kázmér, ki eddig néma megindulással állt ott – ha országaim volnának, s azokat sorba lábaihoz raknám, mégis adósának tekinteném magamat azért, mit e szegény, elhagyatott nőért tőn. Ha azonban egy baráti kézszorításnak van értéke ön előtt, legyen meggyőződve, hogy a leghálásabb szívvel nyujtom kezemet.

– Oh uram, önök túlbecsülik azt a kis szolgálatot – válaszolá Mathilde, örömmel szorítva kezet.

– És most – mond Kázmér – hol találom kegyed bátyját, az a jó Pault, ki engem meglátogatott? Fel akarom keresni, mert mi négyen ma együtt fogunk ebédelni.

– Dicső gondolat – kiáltá Mathilde – Paul mindjárt itt lesz, vasárnap nem hagy magára várakozni.

– Annál jobb. Azonban mi még nem is reggeliztünk, s tán kegyed sem – jegyzé meg Kázmér. – Én megyek valamit ide rendelni. A viszontlátásig.

Alig távozott Kázmér, Kamilla mélyen elpirulva lépett Mathildehoz, egy csomagot vőn elő, s könyes szemekkel kezdé:

– Mathilde! Ez oly csekélység, hogy tán sértve is lesz általa; tudom, ezzel századrészben sem róttam le nagy tartozásomat, de majd lassanként, idővel,… most nincs több,… fogadja szívesen.

– Mit gondol, hogy én pénzért tettem barátságot?

– Azt nem, a világért sem – esék szavába Kamilla ijedten, – de az ily barátság megfizethetlen, de költségei voltak,… miattam adósságba verte magát…

– Azt kegyed álmodta.

– Jól hallottam.

– No, ha hallotta, hát hallja azt is, hogy csak akkor fogadok el költségtérítést, mikor nagyon-nagyon gazdag lesz, s nem tud pénzével mit csinálni, addig megélek én a magaméból, sőt még néha szívességeket is bírok tenni. Ezzel vége.

Kamilla keservesen sírni kezdett, és szólt:

– Én nem leszek gazdag soha!

Mathilde csendesítni iparkodott őt.

Így találta Kázmér a társaságot visszatértekor, nyomában legény jött izletes reggelivel.

– Mi történt itt? – kérdé Kázmér – miért e könnyek?

– Mert nem lesz gazdag soha – felelé Mathilde.

– Gazdagság után vágyik az én nőm, az én kedves Kamillám?

– Oh! nem azért! mintha szeretnék az lenni, vágyaim szerint elég gazdag vagyok, de Mathilde azt mondá, csak akkor róhatom le tartozásomat nála, ha nagyon gazdag leszek.

– Képzelje Kázmér úr – mond Mathilde – Kamilla pénzzel kinált, szívélyességemet meg akarta fizetni, mint valami csaplárnénak.

– Kedves barátnőm – csendesíté Kázmér a megsértett barátnőt – ne vegye tőle rossz néven, ő annyira lekötelezettjének érzi magát, és méltán, hogy semmit sem tarta természetesbnek, mint első pénzét kegyeddel megosztani, ki vele hajlékát és étkeit megosztá, ki ápolta és vigasztalta, kit az Isten áldjon meg jóságáért. Ne vegye azt úgy, mintha a szegény pénzszekrényéhez ment volna, abból néhány ezer franc-t kivenni, hogy azzal egy nagy szívességet lefizessen, ő fáradott e csekélységért, s mi több, első pénz, mit életében dologgal szerze. Édesebben, szentebben használhatja-e ezen pénzt, mint ily nemes tartozást, ha csak parányi részben is, törleszteni?

– Ej, uram, itt adósságról nincs szó, a mi költség volt az ön kedves nejére, azt fedezte a negyven franc, mit Paul a gyürűért hozott, a fizetés tehát szolgálatomért esnék, s ezt nem hagyom magamnak megfizettetni. Majd ha szükségem lesz önökre, viszontszolgálatra számolok, ezzel vége. Üljünk a reggelihez, különben nem fog izleni az ebéd, pedig én ma vígan akarok lenni.

Alig végezték a reggelit, Paul csakugyan elérkezett.

Élénk beszélgetés közt felkészültek, hogy ebédig sok mindent megtekintsenek, mi vasárnap csak látható Párisban.

És valósággal, Kamilla csak ma mert először széttekinteni,… a zajló élet, tarkaság, tündéri kirakatok, szebbnél-szebb öltözetek ma először ragadták meg figyelmét. Eddig Páris, vagy egy rengeteg erdő, neki mindegy volt; ott mindenütt emberbe, itt pedig fába ütközik, de ma felragyogott szemei előtt minden, mit eddig bánata homályban tartott. A boulevardeok csodálatra ragadták, a Concorde téren felkiáltott:

– Ah! ez tán már nincs is a földön.

A «Champs Elysées»-en oly gyermeki érzés lepte meg, hogy futkosni jött kedve.

Csupa kiváncsiság, csupa gyermek és öröm volt.

Kázmért Kamilla elragadtatása oly vidor hangulatba hozta, hogy ha Clichy-beli ismerői látnák, cseppet sem kételkednének rajta, hogy teljesült az, mitől e szegény embert oda bent féltették.

És meglehet, mert ők is olyan igen jól érezték magukat, vagy pedig mivel a jókedv is ép oly ragadós, mint az ásítozás, elég az hozzá, Mathilde és Paul szintén elemökben voltak.

A ki figyelte volna őket, azt hinné, a legboldogabb négy teremtés egész Párisban.

Hat órakor beültek egy tisztességes étterembe, Paul sehogy sem találta ott magát, jobb szeretett volna valami külvárosi lármás csapszékben iddogálni, azonban a barátságnak meghozta ez áldozatot. Sokat feszelgett, nyikorgatta székét, s könyökével hol oldalba lökött valakit, hol pedig feldöntött valamit; a tálakhoz csak félve nyult, s az elibe készített Macon vieux-t inkább szemével nyelte el, semmint kipoharazta volna. Ez azonban csak addig tartott, míg Kázmér néhány poharat belé önte, aztán neki melegedett ő is.

Mathilde ellenben oly fesztelenül és kecsesen viselé magát, mintha e teremben találta volna fel mindennapi társaságát; beszédes és elmés volt; ő mulattatá a kis társaságot.

Az egész ebédet megelégedés, jókedv és barátság füszerezé.

Ebéd után a legközelebbi szinházat látogatták meg, hol jókedvöknek szabad kitörést engedve, annyit nevettek, hogy a bánatnak utolsó nyomai is elköltözni látszottak arczaikról.

Itt Paul is elemében volt, ordított és tapsolt, mintha kárpótolni akarná magát egy órai csendes viseletért, mi az ebéd ideje alatt annyira megviselte őt.

Éjfélkor igen elégülten elváltak.

– Édes Kázmérom – mond Kamilla otthon – e nap igen kellemesen mult el.

– Lám kedvesem – felelé Kázmér – nem szükséges gazdagság a boldog élethez, szerelem és megelégedés képezi a föld édenét, e kettő nélkül nyakig kincsben is nyomorult az ember.

Megölelték egymást, és igérték, hogy boldogok lesznek.

Másnap munkához láttak.

Több hónap folyt így le, s havonként egy-két vasárnapot a fentebbihez hasonlóan töltöttek.

Kamilla és Kázmérnak nem volt más panasza, csak az, hogy egész napon át soha sem láthatták egymást, ezen pedig nem lehetett változtatni.

XXIX. (A miről nem is álmodtak.)

Ismerős alak ácsorog a Rue Richelieu és Boul. Montmartre sarkán, mérgesen rángatja bajuszát hol fel, hol lefelé, nem győzi szemeit eléggé mereszteni, mert minden elmenőt megtekint, mintha ismerőst keresne benne. Haraggal dörmögi maga elé:

– Bolond nagy város! Tenger dologtalan nép! Itt egy embert megtalálni annyi, mintha valaki a réten egy szál füvet megjegyezne, s mást küldene, hogy bekötött szemmel keresse. Nem is tudom, az a jó báró, kit az Isten áldjon meg, miként képzelheti, hogy szegény uramra ráakadunk? Mégis, ha én francziául tudnék, no, az más volna, akkor remélhetné, mert én megindulnék házról-házra, s az utczán is minden embert megszólítanék, de ezek a francziák a világért sem tudnak mást, mint francziául. Aztán nálunk azt hiresztelik, hogy ezek műveltek. Köszönöm szépen! Nem tudnak mást, mint francziául. Jőjjenek csak hozzánk, meglátják, mit tudunk mi? Én csak szegény szolga vagyok, és magyarul, németül, meg tótul beszélek, de ezek csak francziául tudnak. – Ezzel mérgesen rántott lefelé bajuszán. – Szép műveltség! Mit mondanak nálunk az olyan oláhról, ki csak oláhul tud?… Mivel jobb az olyan franczia, ki csak francziául tud?

Emberünk elmélkedéséből roppant bámulatba esett, mert valóságos tiszta magyar nyelven hallott oly körmönfont kifakadást Páris ellen, mintha valami bakancsos őrvezető üres konyhára talált volna.

Körültekinte, s látta, hogy e czifra szavak egy török ajkairól peregnek le.

– Magyarul beszél ön, vagy én tudok törökül?

– Mindkettő lehetséges.

– Hova való?

– Szabolcsmegyei, a ki lelke van – felelé a török.

– Hát Törökországban is van Szabolcsmegye?

– Ha azt oda vihetném azokkal a jó atyafiakkal, disznótorral és töltött káposztával, semmi bajom sem volna.

– Hát így mi a baja?

– Először is az, hogy nem tudom magam kiismerni ebben a rengeteg fészekben. A tábornok úr leküldött szivarért, s most nem tudok haza találni.

– Kérdjen valakit.

– Ha beszélni tudnék velök. Kérem, édes atyámfia, segítsen ki a bajból.

– Öcsém, magam is nyakig vagyok benne.

– Nos Döme, nem tévedtél el az állásban – szólítá meg emberünket egy deli ifjú.

– Küzdöttem a helyemért, méltóságos úr, aztán erősítést nyertem e szövetséges törökben, kivel legalább beszélni tudtam.

– Te tudsz törökül?

– Véletlenül a török tud magyarul.

– Hol tanult? – kérdé az ifjú a töröktől.

– Törökül?

– Nem, magyarul.

– Édes hazámban, Szabolcsvármegyében.

– Értem – mond az ifjú – s arcza elsötétült; egy felhő, egy emlékezet vonult át rajta. Kis szünet után folytatá – és hogyan került ide?

– Kmetty tábornok úrral érkeztem tegnap. Az ő szolgálatában vagyok.

– Kmetty itt?… Hol van szállva?

– Valami spanyol fogadónak hívják.

– Ah tudom, Monsieur Liot-nál.

– Ott, ott! Ugyan kérem, merre van?

– Mindjárt útba igazítom. Vegye e jegyet, adja át a tábornoknak üdvözletem mellett, s mondja, legközelebb meglátogatandom. Aztán két napoleont adott a legénynek e szókkal – ezt igya meg a jobb időkért, a haza felvirágzásáért. – Ezzel egy bizományost oda inte, s a törököt haza kisérteté.

A török útközben a napoleonokat tekingetve dörmögé:

– Száz franczia sem olyan úr, mint egy magyar. – Aztán a látogató jegyet voná elő, s rajta e nevet olvasá: «Báró Ujfalvy Vilmos.» – Az Isten éltesse! – mondá, miközben a jegyet és napoleonokat zsebre dugta.

– Döme, jer – mond báró Ujfalvy – mindent tudok.

– A lakását is?

– Sokkal többet, hogy mint él, és mint szenvedett.

– Szenvedett? Ez nagyon elszomorít.

Bérkocsira ültek, mely Kázmér szállásához robogott, hol Ujfalvy kérdésére azon választ nyeré: hogy azon úr és asszonyság öt óráig soha sem található, de ezentúl mindig.

A kapusnő elbámult, mert a távozó úr öt frank ezüst pénzt nyomott a markába, mi neki annyival is inkább gyanúsnak tetszett, mert azt az utasítást nyeré: ne szólna semmit arról, hogy kereste valaki. Egyet hunyorított szemével, s gondolá:

– Szép fiatal úr, bőkezű is, titkolódzó is… kétségen kívül kaland akar szövődni ezzel az érdekes nővel; ha úgy van, sok öt frankra lesz kilátás. Bizony rám is fér.

Kázmér néhány nap óta kedvetlenül tért haza irodájából, mi Kamillát nagyon lehangolá. Ma kedvetlensége csaknem a levertségig ment.

– Édes Kázmérom, neked valami nyomja lelkedet, mi engem kétségbeejt.

– Apró bosszantások, tömérdek apró bosszantások! Kimerítik türelmemet. Ha értelmes emberek, nagy művészek gáncsoskodnának dolgaimban, meghajolnék előttők, de azok a hetvenkedő semmik, dibdáb komédiások, kik egy ötödrendű szerepet sem képesek becsülettel énekelni, megkeserítik minden órámat. Egyik panasz a másikat éri, hogy hibásan irom a szerepeket, mert egyik pajtását, másik rokonát akarná helyembe szerezni. Minden untalan átvizsgálja a rendezőség dolgozataimat, ma is mindent feltúrtak, nem leltek ugyan hibát, de restelni kezdtem már a dolgot.

– Kedves férjem, mennyivel jobban szeretlek én téged, mint te engem; te haza hozod haragodat, hogy együttlétünk kevés óráit megkeserítsd, én titokban sirom ki magamat.

– Mit, te sirtál? És miért?

– Mert azok az angol kisasszonyok hideg gőgjökkel naponként új és új megaláztatással illetnek.

– Oh édesem! Ez a mi kenyerünk mégis nagyon keserű kenyér!

E pillanatban látogatók érkeztek.

Kázmér felugrott, előre akart rohanni, de hátra tántorga.

Kamilla szemeit dörzsölé, mintha káprázat volna, a mit lát.

Ezalatt halálcsend uralkodott a szobában, mit Kamilla éles sikoltással szakíta meg.

– Ugyan messze kellett jönnöm, hogy nőmet bemutathassam – mond az érkező férfi.

– Kamilla!

– Lucille! – kiáltá egyszerre a két növeldei barátnő s szeretettel siettek egymás karjába.

Kázmér magánkívül ölelé át Vilmost, s észre sem vette, hogy ezalatt kezére a leghűségesebb könnyek hullnak s csak akkor figyelt rá, midőn Döme szólt:

– Megöregedett, édes nagyságos uram, de csakhogy láthatom.

– Öreg hívem, jó Döme, te is itt vagy?

– Gyalog jött volna, ha el nem hozom.

– El nagyságos uram – mond Döme, ujra Kázmér kezét csókolva – a világ végéig a méltóságos úr engedelméből.

Kázmér szemei könnyben úsztak s egyik kezével a szolga kezét, a másikkal a főúrét rázta.

– Nem mondtam – kezdé Lucill – bármely körben élj s légy a világ bárminő részében, felkereslek.

– Ennyi kegy és jóság előtt az angyalok is meghajolhatnak – viszonzá Kamilla.

– Jer Kázmér, hadd mutassalak be nőmnek. Lucillem, nyújtsd kezedet legbensőbb barátomnak.

– Azt annál szívesebben teszem, mert az én gyermekkori barátomnak, vezetőmnek, az én édes Kamillámnak férje.

– Most láttuk, üdvözöltük egymást, nincs egyéb hátra, mint magunkat kibeszélni, azt pedig étkezés közt legkedélyesebben tehetjük. Ha úgy tetszik, menjünk ebédelni, a kocsik alant várnak. – Ezzel Kamillának nyújtá karját, Lucill pedig Kázmérét fogadá el, utánok, szemeit törölgetve, Döme ballagott.

A kapusnő megismerte a bőkezű urat, szomorún tekinte utána, mert látta, hogy nem az lesz a dologból, a mit ő várt.

A kis társaság a «Terasse Jouffroy»-hoz hajtatott, hol külön szobára rendelték az ebédet.

Az ebéd elején élénk társalgás folyt; csupa viszszaemlékezések, baráti nyilatkozatok, s bizonyos mértékben ömlengések képezék a beszédet.

Lucill elmondá, miként nyerte meg Kamilla az ő szivét, mily pajzán volt s e szende teremtés belőle egész más lényt idomított.

Kázmér felemlíté, hogy midőn pajtásai mind elhagyták, mily feledhetlen érzés szállta meg lelkét Vilmos őszinte baráti viseleténél.

– És mégis – mond Vilmos – el tudtad vinni lelkeden, hogy kézszorítás, egy bucsúszó nélkül elhagyj.

– Már akkor ismertem szívedet, meg akartalak kimélni egy rossz órától.

– Önző valál, magadnak akartad könnyítni az elmenetelt. Ezért majd később számolunk. Most igyunk egyet e boldog viszontlátásra.

– Kivánom – szólt Kázmér – hogy a jó szerencse, mely két ily nemes szivet egyesíte, szép művéhez következetes maradván, örökké tartó örömet és boldogságot áraszszon e frigyre, melyet okvetlen az ég angyalai szőttek.

– E kivánat kiegészítéséhez – jegyzé meg Lucill – az önök tartós és igaz barátságára szükségünk van.

Erre a két férfi melegen kezet szoríta s a két angyali teremtés egymást átölelé. Midőn e két gyönyörű fő összehajolt s azok a selyem fürtök összeolvadtak, a legfelségesebb rafaeli kép elevenült meg.

A két férfi gyönyörrel mosolyga rájok s Vilmos nem állhatta meg szó nélkül, örömtől sugárzó szemekkel mondván:

– Nem természetes-e, hogy szeressék egymást?

Ebéd végeztével Ujfalvy Vilmos nejéhez fordulva kezdé:

– Itt a páholyjegy a dalszinházba, ketten kocsizzatok oda, Döme elkisér. Mi Kázmérral szivar mellett fekete kávénkat kiszörpöljük, azután követni fogunk.

– Sokáig ne várakoztassanak – esenge Lucill s Kamilla szemei hasonlót fejeztek ki. Azután felkészültek, egymás derekát átkarolták, úgy mint hajdan a növeldében és könnyedén lebegtek tova.

A két férfi négyszemközt maradván, Vilmos Kázmérhoz lépett s kezeit bensőleg megragadva szólt:

– Mindent tudok, balesetedet a bankházzal, a fogságot, szegény nőd betegségét, mostani szigorú és szűk életmódodat,… mindent. Hát ez a barátság? Készebb valál a legidegenebbektől megalázást tűrni, fogságot elviselni, sőt angyali nődet életveszélynek kitenni, semmint hozzám fordultál volna. Elhiszed Kázmér, hogy ez nekem fáj?

– Szívemből sajnálom, de…

– Semmi mentség, e vétket jóvá fogod tenni.

– Minden erőmmel.

– Akkor kész a bocsánat. Vissza fogsz térni édes hazánkba.

– Nem, az lehetetlen!

– Ne idegeskedj, hallgass ki nyugodtan. Egész életedet ily tengődéssel akarod átküzdeni?

– Itt legalább gúny nélkül tehetem, de mi vár rám otthon?

– Majd megvitatjuk. Ha magadat kárhoztatnád csak ily nyomorult keresetre, szót sem szólnék, de van kedves nőd.

– Ő szivesen osztja velem a nyomort.

– Meghiszem, mert imád, aztán meg oly ifjú és ábrándos, hogy még a szükségben is költészetet talál, ha abban veled osztozik. De oly ifjú marad-e mindig? Az-e hivatása, hogy ketten maradjatok? Mi kilátástok lehet itt? Örökké napszámban dolgozni s ha majd a szegény nőt kötelességek itthon tartják, a magad keresetéből képes leszesz-e minden szükséget fedezni? És végre, ha ép akkor téged is betegség lepne meg… Tedd félre a büszkeséget és dolgozni térj haza. Nem dobog fel szíved e szóra: haza? Ez iránt is vannak kötelességeid. Szegény hazánknak minden egyesre, annál inkább tehetségekre és jellemekre szüksége van. Bűnt követ el olyan, kit nem balvégzete tart távol, hanem önkényt száműzi magát.

– Hát mihez fogjak, mit kezdjek?

– Adok módot kedvező kilátásra.

Kázmér sötét pillantást vetett Vilmosra.

– Ne félj – folytatá Ujfalvy – segélyezéssel vagy ajándékkal nem akarlak megszégyeníteni. Munkát kinálok, férfihez, barátomhoz illő tisztességes munkát. Jószágaim elszórvák, házilag mind nem kezelhetem, tehát nagyrészt haszonbérbe szántam. A dombai jószág gyönyörűen fel van szerelve, az úriház benne minden kényelemmel és butorral ellátva, csak lakóra vár, vedd ki haszonbérbe. Kormányzóm a feltételek iránt utasítva van, siess le hozzá.

– Vilmos, téged az Isten külde.

– És én utána jártam, a párisi bankárháznál lévő pénzed, mint magad is tudhatod, egy cseppet sincs veszélyeztetve, de várakozást igényel. Te nehezen várhatsz, mert akármi vállalatba kezdjen az ember, bátrabban teszi, ha keze nem üres, én azonban várhatok minden legkisebb zavar nélkül, tehát a hitellevelet megveszem tőled s mindjárt reggel kifizetem, hogy azonnal utazhass.

Kázmér csak sírni tudott.

– Aztán – enyelge Vilmos – ráadásul viszaadom hűséges Dömédet, ki utánad majd agyon epedte magát. Jól van így?

– Kérdezd az erdőt, a réteket, ha zord tél után a jó Isten szép tavaszi napot küld, jól esik-e? Lelkem el van telve örömmel, szívem hálával. Vilmos, én nagyon sokat szenvedtem, de most úgy rémlik nekem, az ég csak azért küldé ránk azon nehéz időket, hogy szebb napjaink teremtőit annál inkább megismerhessük. Én most nemes lelkedet egész nagyságában láttam, akaratod előtt meghajlok.

– Ölelj meg, aztán nézzünk nejeinkhez, ha nekik is oly élvezetes estéjök volt-e, mint nekünk?

Kázmér és Kamilla megint álmatlan éjt tölte; készültek, terveztek, s kifogyhatlanok voltak a hálafelkiáltásokban. Hányadik éj már ez, mit izgatottság közt virrasztának át Párisban, de egyik sem hasonlíta ehhez, a többi bubánatot igért, ez reményekkel volt tele.

Másnap Kázmér száz napoleont adott Kamillának, vásároljon össze, a mihez kedve van.

Kamilla ötven napoleont csinos erszénybe tőn s mellé nehány sort rejte, aztán kérte Kázmért, kisérje valami ékszerárúshoz, hol a másik ötven napoleonért szép ékszert vőn.

Elmentek a jeles művésznőhöz, még egyszer hálájokat nyilvánítva, bucsúzni.

Kázmér lefizette tartozását azon nyilvánítással, még akadnak szerencsétlenek, kik ily nagylélek szivességét igénybe veszik. Tele megindulással váltak meg.

Mathilde könnyekbe tört ki, mikor hallá, hogy a kedélyes vasárnapoknak vége s mindenre állítá, miszerint Kamillát úgy megszereté, úgy hozzá szokott, hogy nélküle nem tudja, mint fog élni.

– Ép azért nem fog vonakodni leghálásb barátnéjától egy csekély emléket elfogadni – s Kázmér leírhatlan örömére a vásárlott ékszert oda adá. – Ezen erszényt pedig Paulnak szántam, néhány sor van benne, kérem kézbesítse neki.

Mathilde semmi esetre sem fogadta volna el a megbizást, látván, hogy az erszény dús tartolommal bír, de úgy benne volt a sírásban, hogy se nem látott, se nem hallott.

Megindító érzékenységgel vettek bucsút.

– Haragszol tékozlásomért? – kérdé Kamilla távozásukkor.

– Imádlak és elismerő szíved keblem oltára!

Midőn a vaspályához érkeztek, Kázmér még egyszer visszatekintve felsóhajta:

– Dicső Páris! Örömek és élvek hazája! Előttünk zárva volt édened.

Kamilla mélyen maga elé merengett.

– Min gondolkozol, kedves Kamillám?

– Alig merem hinni, hogy csakugyan hazatérünk.

– Tegnapelőtt erről álmodni sem mertünk volna.

– Hallod, csengetnek.

– Siessünk, mert félek Páristól.

XXX. (A ki hogy vet, úgy arat.)

A Pálmay-ház elvirágzott s gyümölcse férges lőn.

Angelique úgy bánt szüleivel, mint ki hirtelen hatalomra jut s azoknak sorsát tartja kezében, kik vele szívtelen bántak, de korántsem mint nemes ellenség, hanem mint gyáva szokott. Minden nyomon éreztette velök, hogy csak tűri őket.

A bárónő két szűk szobára volt szorítva, hol heteken át sem nyert a kecses háziasszonytól látogatást s ha igen, nehány hideg szóváltás után ismét magára maradt; bizalmas társalgás sohasem fejlődött köztük.

Az öreg Pálmay, ki saját házában méltóságos úr volt, később leánya házánál csak nagyságos ur lőn, most a cselédek már teins urazzák, mert a háznál, hol annyi százezreket költött, hol a bárói vér legmagasb igényeitől le a legparányibb szeszélyig, mindent fényesen teljesíte, számára nem maradt hely; ő az ifjú tékozlónak útjában volt s ha asztaluknál még terítének is számára, szállást másutt kelle tartania. Kifosztották mindenéből s kenyerét úgy megkeserítették, hogy az öreg úr számtalanszor étlen maradt inkább, mint ott, hol tiszteletet s elismerést várhatna, megaláztatásban részesüljön. Igen rosszul folyt dolga, igen szánandóan élt.

Zárai Gyula nejével legjobb egyetértésben élt; a bárónőt egyenlőn kínozták, Pálmayt egyenlőn alacsonyíták s míg ő Fogaras Bellával, – kitől ezalatt Verdesi Hugó, törvényes férje megszökött, – kocsizott, páholyba járt, addig Angelique Dell’Orto gróffal hasonlót tőn. Sokszor elvágtattak egymás mellett s mint jó barátokhoz illik, nyájasan üdvözlék egymást; a páholyban szíves integetéseket cseréltek s otthon csak akkor találkoztak, ha együtt kelle aláírni oly okmányt, a mire ötven száztólival pénzt kaptak, ez pedig gyakori eset lévén, többször időztek együtt e szerencsés házastársak.

Angeliquenek Dell’Ortoval s Gyulának Bellával nyilt viszonya volt s a társas élet becsületére legyen mondva, az egész világ visszavonult tőlük, mit eleinte nagyon kellemesnek találtak, de később mégis keserű kifakadások történtek az emberek kisszerű előitéletei ellen.

Hát szegény Valeria?! Kérte, fenyegette örököseit, hogy ne hozzanak szégyent fejére – több, mint könnyelmű életökkel, ők nevettek, nagyon is könnyen nevettek, mert mindenről, mit a koros hölgytől várhatnak, már törvényesen biztosítvák. Valeria sokat sírt és imádkozott, társalkodónéja meg örökké talált valamit, mivel Záraiék ellen keserítse, ha egyebet nem, hát borzasztó álmokat beszélt el. Sokszor bánatosan elgondolkozott s ha Valeria kérdé:

– Min töri fejét?

– Vajjon – sóhajtá szemeit éghez fordítva, – mi lett azokból a szegény Kázmérékból?

Ez aztán Valériát egészen gyermekké tette; elfedett arczczal zokogott, sokáig és keservesen, míg könnyei és lélekzete kifogyott, ekkor kézen fogta társalkodónéját, imaszobájába vezeté, a zsámolyra térdeltek és imádkozának.