Part 3

Egyre inkább a lap beszél, egyre kevésbbé az ember. A nagy publicista-költők kiszorulnak a lapból. (Kivétel néhány politikus-publicista, aki a maga képére teremt egy lapot és akivel azonban áll és bukik az újság.) A publicisztika hőskora – legalább a napisajtóban – elmult. Az újság maga akar beszélni. És legfeljebb ünnepnapokon enged szóhoz jutni egyéniséget.

Maradnak tehát a riporterek és a szerkesztő-hivatalnokok. Ebben a két kategóriában azonban tengersok a változatosság és ebben a két kategóriában még mindig – vagy itt csak igazán – szóhoz jut az ügyesség, az ötletesség, a tudás, az újságíró-zseni. Le merem írni, hogy újságíró-zseni, mert csak Luigi Barzinire kell hivatkoznom, és világos, hogy a riport lehet fejedelmi intelligenciájú, sugárzó szépségű, elragadóan művészi és tudományosan pontos. A riportban lehet csudákat produkálni; és a szerkesztésben is. A szerkesztői ötletesség néha egy hadvezér nagy stilusát egyesíti egy nagy bankár gyorsaságával és éleslátásával; egy-egy rovatvezető néha iskolát nyithatna politikusok és diplomaták számára.

Igaz: sokszor felszínes az újság. De a redakciókban végre nem ülnek orvosprofesszorok és földmértan-tanárok, és egy-egy szakkifejezés néha hibás helyre kerül orvosok és mérnökök óriási gaudiumára; de minél inkább differenciálódik az újságcsinálás, minél inkább szerkesztő-hivatalnokok kezébe kerül a munka, annál inkább bizonyos, hogy minden újságanyagot a hozzá alaposan értő szakember dolgoz fel a közönség számára.

Minthogy azonban a gyorsaság nem mindig engedi meg, hogy az újság-anyag a maga emberéhez jusson és minthogy annyi ezerféle történés van, hogy az ezredrésze számára sem lehet teljes nyugodtsággal egy bizonyos szakembert kijelölni, az újságíró első kvalifikációja ez:

ne legyen olyan esemény, ne jelentkezhessék olyan ember, ne juthasson a kezébe olyan könyv, amelyről intelligensen, művelt embereket nem botránkoztatóan, csinosan ne tudnia referálni, amelyről ne tudna formás (és nagy dolgokban nem hibázó) ítéletet mondani, amelynek nagy vonásokban a multját és – ha eseményekről van szó – csaknem pontosan a következményeit meg ne tudná jelölni. És ismerje fel eseményekben és emberekben az érdekest, a további eseményeket és érdekes cselekedeteket igérőt; lássa meg az együgyű táviratban és a szimpla tudósításban a szenzációt; ismerje fel a közömbös beszédben a vihart igérő bejelentést.

Alapos tudásra nincs szüksége; de szüksége van arra a képességre, hogy akármilyen tudás-mezőn gyorsan tájékozódjék. Hogy egy vaskos könyvet egy óra alatt elolvasson és egy félóra alatt olyan cikket írjon róla, amelyben minden benne van, ami a vaskos könyvből a közönséget érdekelheti. Részletismeretre nincs szüksége, de ismernie kell minden eseménynek az előzményeit és haldokló zenevirtuózok multját egyformán. Nem kell, hogy nagyon ismerje Albániát, de tudnia kell, hogy tíz éves, csendes küzdelem és makacs fegyverkezés folyik érte; és készen kell rá lennie, hogy egy nap alatt – ha szükség van rá – öt könyv segítségével albán-szakértővé válik. Nem kell sok nyelvet tudnia, de jó minél többet. Nem kell nagyon lelkiismeretesnek lennie, de sohasem szabad unalmassá válnia. A riporternek ezenfelül még bátornak, ügyesnek, kitartónak, találékonynak és vakmerőnek kell lennie. És kell, hogy írni tudjon.

Ezekkel a kvalitásokkal – jó újságíró lehet akárki, máról holnapra is. Mindenki a bornyujában hordja a marsallbotot. Jöhet a szemináriumból, jöhet a pult mellől, jöhet a közös hadsereg tisztikarából és jöhet lakatosműhelyből; ha tegnap jött, ma már jó újságíró lehet. De a tegnap jöttekből ritkán lesznek mára jó újságírók. A jó újságírót a szerkesztőség neveli, de az újságírónak magával kell hoznia azt a bizonyos hatodik érzéket, az újságcsináló érzéket, és legfeljebb előny: ha szokatlanul bő ismereteket, ügyességeket, nyelvtudást hoz magával.

A híres kancellár-mondás, amelyet utóbb maga a kancellár cáfolt meg, hogy az újságírók pályatévesztett emberek, annyiban mindenesetre igaz, hogy az újságírók valamikor mind más pályára készültek. De nincs azért pálya, amelyre annyi szeretettel lépnének emberek, mint erre, nincs mesterség, amelyet annyi szent áhítattal és annyi naiv gyönyörűséggel kezdenének meg, mint ezt. Igaz: az áhítatos és naiv kezdőkből cinikus és hidegvérű emberek válnak; de nincsen azért pálya, melyen annyi kötelességtudás, annyi pontosság, annyi szeretet és fanatikus kitartás dolgoznék, mint az újságírásban. Hanyag és kötelességmulasztó újságírót még alig látott a világ. És ha a mesterség egy kissé meg is változtatja a közönséges értelemben vett morált, az újságírók között mégis a tisztesség, az erkölcsi erő, a komoly becsületérzés valóságos hőseit és mártirjait lehet találni.

Mi az, ami az embereit így hozzákapcsolja ehhez a pályához? Nem az a lelkesedés, amely otthagyatta velük a szemináriumot és az egyetemet, mert az már elpárolgott. Nem is az, hogy a szentlélek lovagjának érzi magát az újságíró, mert csak újságírósága mézesheteiben érzi magát annak. Nem az, hogy miniszteri fizetések is vannak egy-egy redakcióban, mert az újságírók átlagát – bár a fizetések fölébe emelkednek a középosztály, a lateiner-tábor keresetének – nem fizetik fejedelmien. Nem is a pálya úgynevezett előnyei, hiszen a legtöbb újságíró csak kelletlenül veszi igénybe a szabadjegyeket és gyűlöli például a színházat. Nem is a munka eseményessége és változatossága, hiszen az újságíró az események iránt való érzékenységet csak a munkája számára őrzi meg. Talán nem is az, hogy minden közember a bornyújában hordja a marsallbotot és hogy – különösen fiatalemberek – néha káprázatos gyorsasággal emelkednek a rangsorban. Hanem az az elfogódás talán, az a bizonytalan borzongás, amely akkor fut át az emberen, amikor a rotációs gép megindul és amikor az ember úgy érzi – még ha egy reakció-szaggal telt papirtömeget ont is a gép – hogy eggyé vált az emberiség egész haladásával és hogy a saját testén lüktet keresztül a haladás ritmusa.

7. UJSÁGIRÓ-SZERVEZKEDÉS

Ujságírók között időről-időre felhangzik a szervezkedés jelszava. A hivatalos újságíró-egyesületeket valamikor szintén azzal a jelszóval és azzal a becsületes szándékkal alapították, hogy az újságíró-munkások anyagi helyzetén kell javítani, az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeit kell megvédeni; a kezdetben szerény, harcos és demokratikus egyesülésből azonban idővel mindig dísz-egyesület lesz, reprezentáló testület vagy kényelmes klub; a fiatal költőkből öreg főrendiházi tagok lesznek; az újságíró-bérmunkásból újságíró-munkaadó válik (sokszor ridegebb és kicsinyesebb, mintha szatócs gyanánt kezdte volna a pályáját); a be nem érkezettek, a munkások, a fiatalok ilyenkor mozgolódni kezdenek és szervezkedni akarnak.

Ujabban a szakszervezet jelszava hallatszik sűrűn. Akik lelkesednek érte, a szakszervezettől várják az újságíró-érdekek eredményes szolgálatát és az újságíró-társadalom erkölcsi érdekeinek a hathatós védelmét.

Ez a remény azonban egészen dőre. Az újságíró – a szónak osztályharci értelmében – egyenesen szervezhetetlen; és ha valami csoda valamely szervezetet megteremtene, ez a szervezet egészen tehetetlen volna és sem az újságíró anyagi érdekeiért, sem az úgynevezett erkölcsi érdekekért nem cselekedhetnék semmivel sem többet, mint a hivatalos újságíró-egyesületek.

Az újságíró – hiába érzi és valami kedves naivitással hiába vallja magát újabban büszkén munkásnak – nem munkás. A munkájával és a munkaadójával szemben egészen más a helyzete, mint az igazi, a szervezhető és, tegyük mindjárt hozzá, tanult munkásnak. Ami az igazi munkást mindenekelőtt jellemzi és a szervezkedési és a gazdasági harcra rákényszeríti, az a szomorú törvényszerűség, hogy valószínűleg egész életében bérmunkás marad: az újságírónál nincs meg. Ami ott kivétel, az itt szabály: egy újságíró karriér a legtöbb esetben úgy végződik, hogy – ha az ember nem is válik munkaadóvá, de – hozzájut a vállalkozói nyereség egy részéhez és megkapja a munkája teljes értékét. Azonkívül: az újságírás a legnagyobb mértékben átmeneti foglalkozás és a képviselőségtől a szinházigazgatóságig a vagyonszerző alkalmakra való átmenetel egész tömegét kínálja. Azután: nincs két újságíró, akinek a munkája egyforma volna, és nincs öt, aki számára joggal lehetne egyforma munkaföltételeket követelni. Végül: a szervezkedésnek, a különben is nehezen elképzelhető harcnak nincs semmiféle anyagi garanciája. Egy újságíró-sztrájkot elgondolni is képtelenség.

Az újságíró-munka, a jó újságíró munka értéke csak a közönség éber és kényes ízlésében van. Németországban köthetett is vagy húsz költő kartellt arra, hogy egy bizonyos ár-minimumon alul nem adnak el verseket az irodalmi lapoknak. Németországban a jó vers közszükséglet. (Legalább az irodalmi lapok világában.) De miért volna Magyarországon közszükséglet a jó újság? A verseny még arra is rávitte a kiadókat, hogy jó újságot adjanak. De ha szükség volna rá, tíz irodalmi hajlandóságú kereskedősegéddel, vagy tíz ifjú jogásszal csináltatnák meg a lapjukat, anélkül, hogy a közönség nagy tömegei a változásból észrevennének valamit. Aminthogy van Budapesten újság – és nem a legkevésbbé olvasott – amelyet ötven koronás havi fizetésért hazafias jogászok írnak össze…

Sztrájkról tehát nevetséges beszélni. A szedőkkel való szövetkezésről szintén nevetséges. Az imponderabiliák, amelyek itt a legfontosabbak, az újságírásnak a művészethez való közelsége, az egyéniség, az egyéni képességek és tehetségek döntő fontossága, lehetetlenné tesznek minden bérmunkás-mintára való szervezkedést. A szervezkedés a legjobb esetben két dolgot érhet el: valamelyes hasznos munkaközvetítést és bizonyos újságíró-társadalmi érdekek szolgálását. De nem ám – amiről szintén szokás ábrándozni – a sajtó korrupciójának a kiirtását.

A sajtó korrupciója gazdasági okokból fakad. Ez ellen hiába akármiféle újságíró-felbuzdulás, annyival inkább, mert – az egyébként sokszor méltatlankodó – újságíróknak semmiféle erejük nincs rá, hogy csak egyetlenegy kiadót is meggátoljanak legitim vagy illegitim üzletei megkötésében. Az az újságíró, aki a lapja üzleteiről tud és akinek az állásánál fogva, módjában volna őket meggátolni is, az egyébként többnyire nem is akar meggátolni semmit, mert legtöbbször neki is van valami haszna a dologból. Az újságíró nem bérmunkás…

Felfelé való harcát az újságírónak magának kell végigküzdenie. Ez a harc semmiképen nem reménytelen. Igaz, kemény munkával, de férfikorra a legtöbb újságíró eléri a polgári jólétnek egy bizonyos fokát. A húsz-, huszonnégy-, harmincezer koronás fizetésű írók, publicisták és szerkesztők a budapesti sajtóban nincsenek sokan. De vannak egy páran. És a tízezer koronás jövedelem a férfikorban levő újságírók között szinte a létminimum.

Ezt az összeget nem mindig egy munkaadó fizeti; az újságíró-jövedelem sokszor több helyről szűrődik össze. Igy például egy harmincéves, ügyes politikai riporternak, egy nagy budapesti napilap munkatársának (államtudományi doktor, az ügyvédi pályát hagyta ott) a következő jövedelmei vannak. A lapjától kap rendes – fix – fizetés gyanánt ötszáz koronát. Minthogy minden nap be kell járnia a képviselőházba, ott tudósítást csinál egy esti lap számára is; ettől kap kétszáz koronát. Politikai tudósítással lát el két külföldi lapot, ez jövedelmez minden hónapban négyszáz koronát. Összesen ezeregyszáz korona egy hónapban, tizenháromezerkétszáz korona, hatezerhatszáz forint egy évben. Az államtitkárok fizetése.

Egy másik politikai riporter, egy kisebb lap munkatársa, huszonhét éves, épitésznek készült, keres egy hónapban a lapjától 300 koronát, vidéki laptudósítással 300 koronát, különböző cikkekkel 100 koronát, összesen 700 koronát.

Egy huszonhárom éves rendőri riporter kap havonként a lapjától 240 koronát, egy esti laptól 160 koronát, cikkekkel keres 40 koronát, összesen 440 koronát.

Ezekért a jövedelmekért azonban keservesen, verejtékesen meg kell dolgozni: reggeltől hajnalig. Tiz órakor délelőtt kezdődik a munka és éjfél után ér véget.

Kevesebb munkával kevesebb jövedelem jár. Újságírók, írók, publicisták, akik csak egy lapnak dolgoznak, kényelmesebben élnek, de kevesebbet keresnek. Van huszonnégyezer koronás fizetés, de van kétezer koronás Is.

A tisztességesebb és nagyobb budapesti lapoknál a minimális fizetés egészen fiatal emberek számára 100–160–200 korona. Vannak munkauzsorások, nagy hazafiak és közéleti erkölcsösök, akik negyven-ötven koronás toll-rabszolgákkal iratják össze az újságjukat. De ki fogja a maga ezer koronáját kockára tenni azért, hogy a képviselő úr a rabszolgáinak húsz koronával többet fizessen havonként?

8. A MAGYAR SAJTÓ

Egyenesen érthetetlen, hogyan született meg az a szállóige, hogy Magyarország a politikai iskolázottság országa.

Politikai iskolázottság… Magyarországon sok becses erő, a magyar közéletben sok értékes tulajdonság van, de a politikai iskolázottságot igazán hiába keresi itt a – leglelkiismeretesebb társadalmi kutatás Diogenes-lámpája:

Két párt és két ember között – három évvel ezelőtt – bizonyára az volt a legalapvetőbb politikai különbség, hogy az egyik negyvennyolcas, a másik hatvanhetes. Ez volt a legmélyebb szakadék, a legnagyobb távolság, zenit és nadir. Gróf Apponyi Albertnek egy keserűségében született elhatározása ezt az óriási távolságot egy szép napon mégis áthidalta. Apponyi hatvanhetesből – máról-holnapra – negyvennyolcassá tudott lenni. Egy hazafias lélek bizonyára csak nagy forrongások, aggodalmak, lelki tusák és tépelődések után jut egy ilyen nagy elhatározásra. És – csodálatos – mikor barátaival, hiveivel, harminc-negyven főből álló pártjával közölte elhatározását, a harminc-negyven ember egyszerre szintén úgy érezte, hogy a hatvanhetes alapba vetett hite megingott. A csodálatos nagy változást, a töprengésekkel és lelki tusákkal járót, a harminc-negyven ember velecsinálta a vezérrel. Tegnap még ők is hatvanhetesek voltak, ma ők is csak a negyvennyolcas programmtól tudták várni a haza javát.

Még ez is rendben van. A harminc-negyven a vezérrel együtt élt, látták a vívódásait és töprengéseinek a visszhangja az ő lelkükben is megszólalt. De azután jöttek a választások…

A harminc-negyven embert hatvanhetes programmal választották meg. A választóknak tudniok kellett, miért szavaztak a hatvanhetes programmra. A harminc-negyven érthette a vezér változását. De az ezrek és a tizezrek. A távollevők… A politikai finomságok és a személyes rancuneok iránt érzéketlenek… Nekik ragaszkodniok kellett a hatvanhéthez, amelyben négy évvel ezelőtt a haza üdvét látták.

Nem ez történt. A harmincat-negyvenet az új negyvennyolcas programmal épen úgy megválasztották, mint a hatvanhetessel. Nem csak Apponyi Albert feküdt le este hatvanhetesnek, hogy reggel negyvennyolcas gyanánt keljen fel, hanem a választók ezrei és tízezrei is. De akkor: milyen volt az ő hatvanhetes meggyőződésük ereje, és milyen lett az ő új negyvennyolcas vallásuk tudatossága és értelmessége? Tudták-e ezek a választók, mit jelent hatvanhetesnek lenni és tudták-e később, mit jelent negyvennyolcasnak lenni?

Miért beszéljünk egyébként a választókról? A függetlenségi párt nagy győzelme után a függetlenségi körben nyílt értekezleten vita folyt arról: benne van-e az általános választójog a függetlenségi programmban. És Bartha Miklós és Károlyi István hangosan, és több tucat képviselő halkan amellett plaidirozott, hogy nincs benne. Kossuth Ferenc döntötte el egy határozott »De benne van«-nal a kérdést. A függetlenségi párt vezértagjai nem tudták, hogy egy ilyen döntő fontosságú követelés benne van-e a pártprogrammban.

Arról, ami a koalició kormányra jutása óta történt, jobb nem beszélni. Mit is beszéljünk tovább? A példa fáj. Magyarországról meg lehet állapítani, hogy nem a politikai iskolázottságnak, hanem a politikai iskolázatlanságnak a klasszikus hazája.

Hiszen tudjuk mi, hogy ennek a rémítő zavarodottságnak, ennek a lelki kuszáltságnak mi a magyarázata. Egyelőre azonban elég ennyi: a magyar közélet teljes zavarodottsága, a közönség teljes politikai iskolázatlansága meglátszik a magyar sajtón is.

Lapok, külföldi lapok is, ritkán állnak pártszolgálatba. Az újságot a szabad mozgásában a feszes pártprogramm gátolja. Az újság nem elveket akar terjeszteni, hanem terjeszkedni akar bármilyen elv rovására. A lapok legnagyobb részének büszkén hirdetett pártatlansága igazában nem etikai elv, hanem – ha öntudatlanul is – üzleti. A párthoz, vagy egy szorosan meghatározott pártprogrammhoz való tartozóság gátolja meg a szabad mozgást. A pártatlan újság azonban felhasználhat minden áramlást lent és minden szellőt fent, hogy a hajóját jó vizekre juttassa.

A külföldi lapok sem szeretik a hangos színvallást, a magyar lapok egyenesen rettegnek tőle. Egy bátor szó jobbra vagy balra valamely nagy kérdésben külföldi laptól is elriaszthat egy csoport olvasót; a magyar lap ilyenkor az egész olvasóközönségéért retteg.

Ennek két következménye van. Vagy az, hogy olyan dolgokban, amelyek a külföldön a politika nagy vizválasztói, hogy ilyen dolgokban a lapok jó része nem mer határozott véleményt mondani, hanem elelmélkedik, elszellemeskedik, a szavakkal eljátszogat körülötte (gondoljon mindenki például arra, hogyan viselkedtek a lapok a szekularizáció kérdésével szemben); vagy az, hogy némelyik újság a legtarkább és legképtelenebbül összeszedett nézetekkel traktálja az olvasóközönségét. Van újság, amely a polgári radikalizmus egész csomó követelése mellett a nemzetiségek kiirtását követeli. Más lap az izzó sovinizmus himnuszai után az állami iskola ellen, a fajszeretet lángoló kitörései közepette a nagybirtok parcellázása ellen, az önálló vámterület dicséretével egy lélekzetre a nagyipar ellen, a demokratikus haladással együtt kivételes törvények mellett, a házszabályok szentségével együtt egy csomó képviselő kipofozása mellett ír. Nem tudják, mi a perspektivája például az önálló vámterületnek, mi a tartalma a demokrácia jelszavainak.

Azaz: talán tudják. De lehetetlen, hogy közönségünknek őszintén elmondják. Az agrárius színezetű negyvennyolcas újság olvasója megköveteli a lapjától az önálló vámterület hazafias hangoztatását, de dühösen hördülne fel, ha a lapja megmagyarázná neki az önálló vámterület igazi jelentőségét. Igy van azután, hogy az itt említett agrárius olvasó negyvennyolcas újságot olvas, de a negyvennyolcas újságnak soha sem szabad a negyvennyolcas jelszavak tartalmát megmutatnia; így van, hogy a zsidó kereskedők, zsidó rabbinusok boldogtalanok, ha egy napon nem kapják meg szívükhöz nőtt újságjukat: a nagybirtokos arisztokráciának nemzeti jelszavakból élő, kereskedelem-ellenes lapját, amely időről-időre – a plébános előfizetők kedvéért – egy kis hazafias antiszemitizmust is megereszt. Igy van, hogy két hét mulva ugyanaz a lap, ugyanazon a helyen az ellenkezőjét írhatja annak, amit két héttel ezelőtt írt, így van, hogy a magyar újságok nagy része – kellő óvatossággal – csaknem minden elvet megtagadhat; és csaknem minden elvet elfogadhat. A közönség iskolázatlan.

Ez a közönség, a lapok nagy részét fentartó magyar középosztály nincsen tisztában a maga érdekeivel. Különös társadalmi kapillaritás útján átvette a nagybirtokosság és a hivatalviselő dzsentri egész gondolkozását. A meggyőződései és jelszavai nagybirtokos-meggyőződések és nagybirtokosjelszavak. A fájdalmai azonban polgári fájdalmak. Innen a zavarodottság, a gondolkozás kuszáltsága, a lap-előfizető megbizhatatlansága. A magyar polgári középosztálynak nincsenek kidolgozott, egész politikai programmjai, kialakult, teljes, befejezett meggyőződései, nincsenek élesen elhatárolt pártalakulásai: nincsenek tehát magyar lapok, amelyeknek élesen elhatárolt, tiszta és világos programmjuk van.

A kialakulatlanságnak gazdasági okai vannak. A termelés régi rendje azonban kiadott minden erőt, ami benne volt. A nagybirtokos osztályuralom utolsó átout-ja a negyvennyolcasság volt. Az erejevesztett termelési rendet és a ráépült politikai uralmat azonban semmi sem tarthatja már sokáig életben.

Az osztályok tudatára ébrednek a maguk érdekeinek; az eddig elhomályosított osztálytagozódás a legnehezebb járású agyvelő számára is világossá lesz; a polgári osztály megalkotja a maga politikai programmjait. És a lapjaitól megköveteli a maga meggyőződéseinek a hirdetését.

Nem jöhet többé egy új függetlenségi párt, amely fölvesz a programmjába hetet, havat, kéket, zöldet, mindent, amiről azt gondolja, hogy a választóknak tetszik, fölvesz anélkül, hogy csak egy programmpontját is a maga értéke szerint értékelné és a maga igazi jelentőségében megérteni akarná. Nem jöhet többé omnibusz-programm, amely meghódít minden elégedetlenséget és amely demokratikus lobogó alatt feduális csempészárút szállít. Ki van játszva az utolsó átout.

Az osztálytagozódás azután nyílt színvallást követel a lapoktól. Akkor minden lapnak tudnia kell, mit akar, mert tudnia kell, mit vár tőle a közönsége. Sok lapra keserves napokat fog hozni ez az átmenet, de a lapok nagyrészének szellemi és erkölcsi nivóját emeli. Mert az élesen körvonalazott pártprogramm korlátokat állít a vezércikkekben űzött szemérmetlen előfizető-fogdosás elé; és mert a pártellenőrzés, amelyet nem kell, hogy egy bizottság gyakoroljon, amelyet épen a pártéletadta politikai iskolázottság végez, ez az ellenőrzés erős korlátokat rak az üzletkötések, a megfizetett írások és a megfizetett – elhallgatások elé. (Aminthogy sokszor a legkényesebb kérdésekről egy-egy igaz szót, néha egészen egyformán hangzót a Népszavá-ban és az Alkotmány-ban lehet találni. Két »elfogult« pártlapban: a szociáldemokratában és a klerikálisban.)

Pártoknak: osztályoknak harca szüli a haladást. Ez alól az igazság alól a sajtó sem kivétel. Ha itt-ott nem is demonstrálja még ezt az igazságot, az igéretét már megmutatja. És zavaros, sokszor piszkos áradásában mindenképen, a fejlődés korábbi vagy későbbi stádiumában egyformán – újra csak ezt kell mondani – a haladás örök ritmusa lüktet.

TARTALOM

A sajtó 3 1. A sajtó és a közönség 4 2. A közönség 10 3. A sajtó fejlődése 15 4. Az antizsurnalizmus 19 5. A sajtó korrupciója 24 6. Az újságíró 28 7. Ujságíró-szervezkedés 34 8. A magyar sajtó 38

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

13 |újsáfogyasztást |újságfogyasztást]