Part 2

A magyar lapoknál ez az átalakulás lassan megy. Egy magyar újság tegnap még és ma is még voltaképen egyetlen olvasmánya, irodalmi, tudományos, jogi, gazdasági lektürje volt az olvasójának. Ez az állapot azonban nem maradhat meg így változatlanul. A gazdasági élet fejlődésével, a kultura emelkedésével, a forgalom gyorsabbodásával vele jár az, hogy az ujság lassanként kihullatja magából az irodalmat, a tudományt, a jogot, a filozófiát. Megmarad: a tudósítás, a recenzió, a hír, a riport. Irodalmat tessék a könyvekben és az irodalmi lapokban, tudományt a tudományos folyóiratokban keresni.

A nagy világlapok azt a vonzó erőt, amely így elvész, úgy igyekeznek pótolni, hogy mellékletet adnak. A Berliner Tageblatt hat mellékújságot ad egy héten az olvasóinak: egy irodalmit, egy gazdaságit, egy technikait… minden napra egyet. A Corriere della Sera-nak valami három illusztrált ingyen melléklapja van. Ilyesmire kényszerednek lassankint az összes lapok.

A fejlődésnek ez az iránya, a riportnak ez az úrrá válása kiszoritja a lapokból még a politikát is, amely pedig bizonyos körülmények között a főelőfizetőszerző. Németországban egész csomó színtelen lap van már, amely politikával csak akkor foglalkozik, ha semmiképen el nem kerülhető és amely akkor is lehetőleg csak referál.

Az újság hatalma: a publicitás, a minél szélesebb nyilvánosság, a minél nagyobb példányszám. Ezért folytatja az újságvállalatokban lévő tőke a legnagyobb küzdelmet. Ez az az eredmény, amely szinte rögtön készpénzre váltható be a hirdetések révén. A milliós és százezres példányszámban nyomott külföldi lapoknak a hirdetések egyenesen többet jövedelmeznek, mint az előfizetés és az elárúsítás. Minden nagy lapnak vannak számai – egyik-másik világlapnak szinte minden száma ilyen – amelyre a kiadó egyenesen ráfizet. A papir többe kerül, mint az az egy-két penny vagy sou, amit a vevő az újságért fizet. A ráfizetés és a lap egész költsége a hirdetésekből kerül ki.

Brüsszelben megjelenik egy újság – jól szerkesztett, gazdag tartalmú, eleven – amelyet ingyen adnak mindenkinek. A lapot a hirdetései tartják fönn.

Ehhez még egyet kell hozzávenni. Az újság szedése, kinyomtatása egyre gyorsabbá lesz. Az olvasónak egyre gyorsabban van szüksége az egyre gyorsabban – nemsokára talán drótnélküli távirattal – érkező hírekre. (A Frankfurter Zeitung minden nap ötször jelenik meg.) Az újságvállalatok egyre gazdagabbak lesznek és egyre több újság kerül egy vállalatnak a kezébe. (Bécsben öt újság egyesült egy szindikátusban és Berlinben Scherl minden évben alapít vagy vesz egy lapot.)

A sajtó fejlődésének a tendenciája tehát ez:

a lapban a riport az úr;

a lap egyre olcsóbb lesz és egyre jobban a nagy tömegeknek készül.

Ez a fejlődés a kapitalizmus fejlődésével, az újságvállalatok egyre nagyobbodó arányaival, a technika haladásával, egyre gyorsul; és a fejlődés tetőpontján alighanem egy hallatlanul olcsó, hírszolgálatban csodálatosan fejlett, hírekkel teletömött, keveset politizáló és semmit sem tanító, napjában többször megjelenő nagy újság van.

Amelytől azonban a gyönyörködtetés és a tanítás szerepét átvették a revuek, a könyvek, a szakszervezetek, a szabad iskolák.

4. AZ ANTIZSURNALIZMUS

A sajtó sokkal erősebb és sokkal hatalmasabb, sokkal több erénye és sokkal több vétke van, sokkal több egyéni érdeket és sokkal több osztályérdeket taposott meg, semhogy nagyon sok ellenséget ne szerzett volna magának. Maga az az érzés azonban, amelyet speciálisan Magyarországon antizsurnalizmusnak neveznek, a sok megbántott érdeknek a fogcsikorgatása, egy osztályérdeknek, a nagybirtokos arisztokráciának a vele szövetkezett dzsentrinek és a belőlük élő, nagybirtokos-gondolkozással telített tisztviselő tábornak a gyűlölete az újság ellen.

Ez a hadsereg gyűlöli a kapitalizmust és mindazt, ami vele jár: a forgalom gyorsabbodását, a verseny élesedését, a termelés átalakulását. Gyűlöli, nem, mert kevésnek tartja, mert fejleszteni szeretné, mert bűnei vannak, mint ahogyan a szocializmus gyűlöli, hanem mert soknak tartja, mert vissza szeretné fejleszteni. A sajtó, a modern sajtó a kapitalizmus édes gyermeke. Még a szocialista sajtó is az. A sajtót megteremtette a kapitalizmus; a kapitalizmusra visszahat, a kapitalizmust emeli, fejleszti, növeli, útját egyengeti a sajtó. A sajtó morálja: a kapitalizmus morálja. A sajtó erkölcsei a nagybirtok szemében vérlázítóan laza erkölcsök; a sajtó – még ha nem is akarja – minden nap letördös valamit abból az erkölcsi fölépítményből, tekintélytiszteletből, vallásosságból, amely a földbirtok érdekei fölé rakódott. Az antizsurnalizmus tehát a hatalmának vesztét érző, az ingadozó, a kormányzáshoz, az uralkodáshoz görcsösen ragaszkodó nagybirtokos-osztály és dzsentri gyűlölete az ajtón már kopogtató polgári Magyarország ellen.

Ezzel az antizsurnalizmussal könnyen le lehet számolni. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de ezek magukban hordják a helyzet megjavulásának a lehetőségeit. A kapitalizmusnak vannak bűnei, de a kapitalisztikus gazdálkodás lépcsőfoka a fejlődésnek és óhajtott cél egy feudális berendezkedésű országban.

Ez az antizsurnalizmus épen olyan haladásellenes és épen olyan tarthatatlan és reménytelen, mint például az a makacsság, amellyel a nagybirtok az extenziv gazdálkodáshoz ragaszkodik.

Van azonban egy másik antizsurnalizmus is, amelyet szabad talán az intellectuellek antizsurnalizmusának elnevezni. Vannak finom lelkű, nagy tudású, csiszolt ízlésű, nagy érzékenységű emberek, a népet szerető, finomságokat kereső lelkek, a haladás felesküdt katonái, akik megdöbbenve fordulnak el a sajtó lelkiismeretlenségeitől, felszínességeitől, ízléstelenségeitől, akik megriadva fordulnak el a sajtó lármájától, harsonáitól és rikácsolásaitól. Akik azt mondják, hogy hiszen senkinek a becsülete nem biztos így, és akik úgy érzik, hogy a sajtó állandóan és rendszeresen durvítja az ízlést, ahelyett, hogy nemesítené.

Ez az antizsurnalizmus nem egészen igazságos, de egészen érthető. Nem igazságos, mert a sajtó bűnei olyan bűnök, mint a gyorsvonat bűnei, amely embereket visz, de embereket gázol el; mert a sajtó lelkiismeretlensége, felszinessége és ízléstelensége, csak a legműveltebbeknek és legízlésesebbeknek lelkiismeretlenség és ízléstelenség. Mert ki vádolhatja könnyelmű ítélkezéssel az újságot, mikor a bíró, akinek nem egy nap és egy óra alatt kell ítélnie, hanem hetek és hónapok alatt, mikor a bíró szinte ugyanannyit téved, mint a sajtó. Nem egészen igazságos tehát ez az antizsurnalizmus sem, de egészen érthető. És itt azután más elintézés nincs, minthogy ezek a legműveltebbek és legcsiszoltabb ízlésűek fanyarul és fájó szívvel kiejtik a kezükből az újságot és egyre több szeretettel nyúlnak a könyv, a jó, az áldott, a szent könyv…

Az intellectuelleknek egy csapatát elveszíti az újság. Mint olvasókat, mint felszínes, a lapot átfutó olvasókat talán nem, de mint híveket igen. Miért nem árthat meg azonban ez a veszteség a sajtónak? Mert abban a mértékben, amint fent – a kultura magaslatain – elveszít egy előkelő kis csapatot, abban a mértékben hódít meg lent irtatlan nagy táborokat, óriási, sötét masszákat, a végtelenségbe nyúló hadseregeket. A tudóst és az esztétát elveszíti, a népet megnyeri. Vannak néhányan, akiknek már nem szükséglet az újság és egyre többen lesznek, akiknek még életszükséglet. Akik számára reményt, világosságot, tudást, haladást, harcot, kulturát, mindent jelent. Az újság lefelé terjeszkedik, ezért válik mindig olcsóbbá, ezért lármáz, ezért kiabál, ezért handabandázik. És ez az utálatos lárma, ez a rút kiabálás és ez az ostoba handabandázás ott lenn kultúrfejlődést jelent; ami innen fentről a nívó leszállítása, az onnan lentről a nívó emelkedése. A sajtó fejlődésének az iránya az, hogy a gyökérszálait egyre mélyebbre, egyre messzebbre eregeti szét, egyre nagyobb tömegeket tesz olvasókká, egyre nagyobb tömegeknek teszi életszükségletté a betűt, az írást.

És hiába fakadunk ki néha megdöbbenve:

– Lehetséges-e az, hogy a sajtó a haladásnak az eszköze, a progressziónak egy jelensége, holott a közönségnek a sajtóra való hatásából és a sajtónak a közönségre való hatásából csupa ízléstelenség, oktalan fanatizmus, vérszomjúság, brutalitás születik?

A sajtó mégis a haladás szerszáma. Mégis világosságot visz nagy sötétségekbe, írást visz az írástudatlanoknak, betűt az analfabétáknak. És ha egyre több embert nevel az önönmaga lenézésére, és ha egyre több embernek teszi fölöslegessé önönmagát, ha egyre több embert taszít a könyv felé, az is csak azt jelenti, hogy a fejlődésnek egy stációja, hogy kell, hogy törvényszerűen van és a természet nagy törvényei szerint él és dolgozik.

(A harmadik antizsurnalizmusról, a tökfilkók antizsurnalizmusáról nem érdemes sokat beszélni. Vannak emberek, többnyire siker után sóvárgók, többnyire magukat mellőzötteknek érzők, kivétel nélkül szűk agyúak, akik szidják a sajtót. Ha egyszer kiiródott a nevük, befogják a szájukat. Hallottam egyszer egy szűk koponyájú fiskálist: két óra hosszat szidta a sajtót. Pár ezer forintért mandátumot szerzett és most méz csepeg a szájából, ha újságról beszél. A tökfilkókkal nem érdemes törődni.)

Fel kell azonban vetni azt a kérdést: mit akar az antizsurnalizmus, legyen-e eredménye, vagy – még inkább – lehet-e eredménye? Az intellectuellek antizsurnalizmusa csak egy szomorú elfordulás. Itt a sajtó szabadságának a szükségessége sokkal inkább apriorisztikus meggyőződés, semhogy a sajtó szabadosságai egy fanyar kiábrándulásnál egyebet eredményezhetnének.

A nagybirtok antizsurnalizmusa (és a tökfilkóké) azonban nem merül ki a rezignációban. Itt nagyon is hangos a konzekvenciák levonása, innen gyakran felharsog hősiesen és hangosan az a kiáltás, hogy cenzura kell.

Tehát cenzura. Ne legyünk elfogultak és valljuk be, hogy a cenzura szükségességét mindnyájan éreztük már néha. A papir – a régi mondás szerint – igazán túlságosan türelmes és a rotációs gép néha igazán fertelmes dolgokat okád ki magából. A cenzura óhajtásával azonban úgy vagyunk, mint az abszolutizmussal. Egy bölcs, felvilágosodott, demokratikus, népszerető abszolutizmus nagyon kívánatos néha, mikor a parlamentek nagyon is undorítóak. De amint nincs állandó, okos, bölcs, jó abszolutizmus, épen úgy nincs állandó, okos, bölcs, jó cenzura. Intézménynyé egyik sem lehet. Amennyivel biztosabb, jobb, megnyugtatóbb, haladottabb és a haladást jobban szolgáló berendezkedés a parlament az abszolutizmusnál, annyival jobb a sajtó szabadsága a cenzuránál. A parlamentekkel (akármilyen utálatosak) majd csak kiverekedjük magunkat valahogyan egy igazságosabb, szebb társadalmi rendhez. A szabad sajtóval majd csak kiverekedjük magunkat az ízlés fejlődéséhez, a tudás terjedéséhez, a kultura emelkedéséhez.

És végül – ezen kellett volna kezdeni – a cenzurát nem is lehet megcsinálni. A forradalom előtti Párisban még egész erejében megvolt az abszolutizmus; még százezer szuronyra támaszkodott; még állottak a negyven láb magas bitók – amelyekről Carlyle beszél – amelyekre a jajgatókat felakasztották; és Páris csak úgy rajzott már a hangos, vakmerő, királyócsárló, arisztokrata vért követelő, tekintélyromboló röpiratoktól és újságoktól. Az abszolutizmus tehetetlen volt velük szemben.

És tíz év mulva, mikor törvénybe voltak igtatva az ember és a polgár jogai, miután a konvent segítséget kínált minden felszabadulni óhajtó népnek, miután Franciaország megküzdötte a világ legfelségesebb szabadságharcát, Napoleon egy rendelettel, egy kézmozdulattal megszüntette, szétmorzsolta az összes lapokat. A vérveszteségtől remegő, kifáradt, céljait félig elért, papi és grófi birtokokon osztozkodó, polgárivá átalakult, pihenni vágyó Franciaországnak nem kellett már a szabad sajtó. Nem volt rá szüksége. A sajtó virágzásának, a sajtó szabadságának nem voltak meg az anyagi feltételei. Jöhetett a cenzura.

Amíg a sajtó szabadságára szükség van, addig a sajtó szabadságát érinteni nem lehet. És most, és – úgy látszik – még igen igen sokáig szüksége van rá a nyomorúságból magát lassan és nehezen kiküzködő emberiségnek.

5. A SAJTÓ KORRUPCIÓJA

Magán a publicitáson, az egészen legitim, nyiltan csinált és csaknem teljesen kifogástalan hirdetés-üzleten kívül háromféle dolgot szokás a sajtótól vásárolni:

1. dícséretet,

2. elhallgatást,

3. az igazságnak, a becsületes meggyőződésnek, a közérdeket szolgáló ítélkezésnek az ellenkezőjét: közgazdasági cikkekben, riportcikkekben, vezércikkekben.

Az első ellen alig lehet szólni. Ha az új bárók és új udvari tanácsosok becses életrajzukat sokszorítva kívánják a közönség elé terjeszteni, ne sajnáljanak érte egy kis pénzt. Amikor nyilvánvaló dolog, hogy a báróságokat és udvari tanácsosságokat pénzért árusítják, amikor tehát odafenn üzletnek tekintik azt, ami üzlet és amire eddig is csak a régiség rakott tiszteletet gerjesztő patinát, nevetséges volna, ha az újságok, ha üzleti vállalkozások ilyenkor finnyássági görcsbe esnének. Amikor cégéres tökfilkókról politikai tekintetek és más tekintetek miatt napról-napra az áhítat hangján kell írni, nevetséges volna, ha a báró úr nem kaphatna a pénzéért néhány jó szót. Ebben az üzletben egy van, ami kifogásolható, az, hogy nem űzik elég nyiltan. Ha nyíltan és bevallottan űznék, ha nyilvánvaló volna, hogy a báró úr sokszor épen úgy tartozik a – sokszor üzleti érdekeit is szolgáló – dícsérő sorokért az obulusokat lefizetni, mint a Van Houten kakaó, akkor ez az üzlet majdnem olyan korrektté válnék, mint a hirdetési üzlet. Megütközni csak az ütközhetnék meg rajta, aki templomi szószéknek tekinti az újságot, ahelyett hogy üzleti vállalkozásnak tekintené, aki kinyilatkoztatás gyanánt olvassa a nyomtatott írást, ahelyett, hogy gyenge és gyarló emberi szó gyanánt olvasná.

… Meg lehet vásárolni a sajtó hallgatását. Hallgasson olyankor, amikor lármát kellene ütnie. Itt kevés a mentség. Még kevesebb ott, ahol hazugságokat vásárolnak meg a sajtótól.

Meg kell azonban mondani, hogy erre kevés a példa. A leglazább erkölcsű újságok is ritkán vállalkoznak rá, hogy – politikát kivéve, ahol amúgy is folyton hazudni kell – nyilvánvaló, legtöbbször a legnaivabb ember számára is átlátszó hazugságok ódiumát magukra vegyék. Igazi közérdek ellen ritkán ír az újság; legfeljebb hallgat róla.

Ez is elég súlyos. Két meggondolás enyhíti azt az ítéletet, amelyet a rút elhallgatásokról mondanunk kellene. Az egyik az, hogy nagy visszaéléseknél, nagy panamáknál, úgynevezett nagy disznóságoknál a legritkább esetben sikerül a teljes elhallgattatás. A megvásárolhatóságnak van egy határa; ezen a határon túl nyugtalankodni kezd a sajtó, egy újság belefuj a vészkürtbe és a többi követi. (Igaz, hogy az azután nagyon nagy disznóság legyen.) A másik meggondolás az, hogy a sajtó megvásároltsága magában még sohasem tett lehetővé semmiféle visszaélést. Előbb a parlamentnek, városi és megyei közgyűléseknek, tisztviselői karoknak kell hallgatniok és csak azután jön a sajtó hallgatása. A Panama-csatorna emberei előbb vették meg a politikusokat, azután a sajtót.

A sajtó a gazdasági és politikai erők megoszlásának a hűséges tükre. Ha a sajtó visszaéléseket hallgat el, akkor azokat a visszaéléseket valószinűleg a sajtó hallgatása nélkül is elkövették volna, mert előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Tessék visszagondolni egy-két igen felháborító üzletre, telekcserékre, üzemmegváltásokra; az újságok egyszer-kétszer makacsul lármáztak, de teljesen hiába. Előbb vásárolják meg a parlamenteket és a városi közgyűléseket… Ha a sajtó hallgat, akkor valószínűleg nem is volna ereje az üzletkötést meggátolni. A közvélemény érzékenysége és ereje kisebb volna, mint azoknak a tőkéknek, politikai és gazdasági hatalmaknak az ereje, amelyek az üzletet meg akarják csinálni. Hozzá kell még tenni, hogy a legtöbb panama csak az emberek érzése szerint panama, hogy forma szerint korrekt üzlet, és hogy piszkos titkocskáit csak olyanok ismerik, akik gondosan hallgatnak róla. Hogy tehát könnyen becsukhatják rágalmazásért azt, aki tolvajt kiabál. Végül, hogy a közvélemény a legritkább esetben hálás a tolvajkiabálásért, hogy támogatással ritkán fizet érte, és hogy viszont a nagy zsákmányolásra induló tőkének a – szervezetlen, sohasem eléggé öntudatos és rettenetes nehezen megmozduló – közvéleménnyel szemben ezer eszköze van a bosszúállásra.

És így, ha szubjektive semmi mentség nincs azok számára, akik hallgatásért pénzt fogadnak el, objektive újra csak meg kell állapítanunk azt, hogy a sajtó nem lehet jobb, mint az a társadalom, amelyben él, hogy a sajtó nem emelkedhetik a környezetének, a talajának, a levegőjének a morálja fölé, hogy a gazdasági erők eloszlásának, a közvélemény érettségének, kulturális fejlődöttségének, politikai iskolázottságának a hű tükre. A kiadók számára nincs mentség, a sajtó számára van.

Hogy az elhallgatásra való alkalmakat némelyik újság azután keresi, az természetes. Minél fejlettebb azonban a sajtó, minél erősebb, minél centralizáltabb, annál kevésbbé válik az elhallgattatásra való hajlandóságból revolverezés. Az az újság, amelyik illegitim mellékjövedelmek nélkül is megél, amelyiknek az előfizetési pénzek és a hirdetési jövedelmek is fejedelmi hasznot hajtanak, az nem fog folyton panamák után szaglászni, hogy legyen mit elhallgatnia.

A magyar sajtóban a termelés teljes anarchiája dühöng. A magyar állapotok teljes züllöttsége és a magyar viszonyok teljes ziláltsága okozza, hogy Budapesten sokkal több lap van, mint amennyi az előfizetőiből megélhet. A szegénység oktalan költekezése ez, az ország szegénységének esztelen, rémült, kapkodó pazarlása. Hogy itt buzgóbban szaglász elhallgatandó panamák után egyik-másik újság, annak ez a szomorú szegénység az oka. A termelésnek ez a sajtóbeli anarchiája óriási krachchal fog – talán nemsokára – végződni. Elhull a férgese; és akik megmaradnak, azok nem fognak a bankdirektorokhoz menni, hogy hallgattassák el őket. Hanem – megvárják, míg a bankdirektorok mennek hozzájuk…

(Ami a kormány szubvencióit illeti, meg kell ismételni ezt: az a lap, amelyik szőröstül-bőröstül eladta magát, elpusztul; és amíg – bár bőséges ellenszolgálatokért – egy jól adminisztrált lap támogatja a kormányt, addig bizonyos, hogy a közönség hangulata még nem ellenzéki hangulat.

Ami pedig a bankok állandó pausáléit illeti, ezek nem olyan tisztességes üzletek, mint ahogy a lapok néha írják, de nem is olyan tisztességtelenek, mint ahogyan professzionátus kártyások képviselőházi beszédekben elpanaszolják. Ez az üzlet egyrészt csak gazdaságilag fejletlen országban virágozhatik; másrészt a bankok tudják, miért fizetnek, harmadszor a pausálénak igazán meg lehet bocsátani, mert a nagy visszaélések elhallgatására a pausálé nem elég. Azért – külön fizetség jár.

Segíteni pedig mindezen nem segíthet más, mint a haladás, a jövő. Amint a sajtó ízléstelenségeinek a kiirtását csak a közízlés emelkedésétől lehet várni, épen úgy csak a politikai érettség fejlődésétől, a gazdasági tudás terjedésétől, a demokratikus társadalmi rendtől, a közönség éber ellenőrzésétől és világos kritikájától lehet várni a sajtó (és a parlament és a magisztrátus) korrupciójának a kiirtását. A siralmasan kritikátlan közönséget ízléstelenségekkel lakatják jól. Az iskolázatlan közvéleményt becsapják. Minden közönségnek és minden közéletnek – óh halhatatlan, bölcs, öreg mondás – olyan sajtója van, mint amilyent megérdemel.

6. AZ UJSÁGIRÓ

A sajtó a közönség nevelését egy irányban egészen elvégezte már. A publikum ki van tanítva róla és minden újságolvasó tud két dolgot: hogy az újságíró nem okvetlenül borzas, nagy nyakkendős, tisztátlan gallérú és mindig adós maradó fiatalember, és hogy a sötét tekintetű dzsentlmén, aki bekopogtat hozzád és azt mondja, hogy ha nem fizetsz neki ötven koronát, kiírja, hogy viszonyod van a lányod nevelőnőjével, az egészen bizonyosan nem újságíró; bátran kirúghatod és még bátrabban átadhatod egy rendőrnek.

A revolverezés, az a bizonyos mocskos kis manőver, amelynek a nyíltságától és arcátlanságától maga ez a kulturhistóriai név is származik, szinte egészen kipusztult a sajtóból. Ujságírók voltaképen sohasem is űzték; egy-két desperádó – legtöbbször csak az újság környékén élő emberek – vetemedtek rá. A sajtó elterjedtsége, az, hogy a sajtó kitanította a közönséget a revolver-ember kirúgására, az, hogy mindenki betelefonozhat magához a szerkesztőhöz és megkérdezheti: »Az úr küldte-e hozzám ezt a kócost«, szinte tökéletesen kiirtotta az aljas, kicsi revolverezést.

Őszintén meg kell mondani, hogy van egy másik oka is ennek a kipusztulásnak. Az újságíró is ember; az ember pedig gyenge és gyarló és szivesen elhallgattatja a lelkiismeretét, ha igen szegény és ha egy igen nagy jóllakásról van szó. A revolverezés kipusztulása összefügg az újságíró anyagi helyzetének a javulásával. Az újságírók egy része gőgös úr, aki pofonütné azt, aki azzal az inszinuációval közelednék feléje, hogy akármennyi pénzért inkorrekt dolgot cselekedjék. Azonkívül a legtöbb újságíró soha nem is kerül abba a helyzetbe, hogy – amint mondani szokás – panamázzon. Az újságirónak a saját lapja üzleteihez is legtöbbször csak annyi köze van, hogy néha felháborodik rajta és a szégyenletes elhallgatásokon igyekszik enyhíteni.

A verseny élesedése, az újság-üzem megnagyobbodása felszöktette a jó újságíró értékét. A lapok elszaporodása megalapozta a kereset biztosságát is. A jó újságírót nemcsak jól fizetik, hanem legtöbbször kapnak is rajta és kevés eset van rá, hogy igazán jó újságíró hosszabb ideig állás nélkül lett volna. A sokat emlegetett és kínos ostobán emlegetett bohém tehát eltünt, és jött helyébe egy jól öltözködő – sokszor velszi hercegi eleganciával öltözött – komoly, számláit pontosan fizető, szerény és megbízható úr, akiben titánkodásnak nyoma sincs, akiben azonban annál több a rendszeretet és a kötelességtudás.

A régi újságíró romantikából annyi maradt meg, hogy: az újságírók egy része éjjel dolgozik és nappal alszik; de aki tudja, hogy mennyi újságíró van már, aki nem is dolgozik éjjel, és aki tudja, hogy az az éjjeli munka milyen kevéssé jár az erkölcsök lazaságával, hogy hány az antialkoholista az éjjel dolgozó újságírók között, és hogy az éjjeli munkája után kávéházba betérő újságíró mennyivel inkább iszik egy csésze fehér kávét habbal, mint holmi agyvelőroncsoló abszintet, az tudja, hogy ez az éjjeli munka sokkal kevésbbé demoralizáló, mint – mondjuk – a számtisztek munkája, amely után a sörházba visz az út.

Ami kevés romantika még a szerkesztőségben van, azt többnyire az írók viszik oda, az írók, akik Magyarországon még szinte kivétel nélkül újságírók is, akik kivételes helyzetet tudnak maguknak egy-egy redakcióban teremteni és akik a maguk életét néha szabálytalanul, kisebb-nagyobb exploziókra rendezik be. Maga az újságíró: pontos, rendes és rendszerető ember. És amilyen mértékben szorul ki az irodalom az újságból és amilyen mértékben válik lehetségessé, hogy az író írói munkából – az újságírói munka nélkül megéljen, abban a mértékben száll el az újság-műhelyekből a régi romantika minden maradványa.

Az írók pedig – ez nekik is használ, az irodalomnak is, az újságnak is – kivonulnak a szerkesztőségekből. Lassanként kétféle ember marad benn: riporter és újságszerkesztő-, rovatszerkesztő-hivatalnok. Még a nagy publicisták, a költő-vezércikkírók is kiszorulnak a napisajtóból. A legtöbb lap egyenesen arra törekszik, hogy az itéletet mondó cikkeit – különösen a politikaiakat – uniformizálja. Mindegyik lapnak megvan a maga iskolája: az egyik csendes nagyképűségű liberalizmust, a másik áhítatos, nemzeti izzást akar minden vezércikkében. És megkapja. Négy-öt ember írja a vezércikkeket és a világért sem lehet őket egymástól megkülönböztetni. Egyik napon épen olyan nagyképű és langyos, vagy ájtatos és csendesen izzó a cikk, mint másnap.