Part 1

KORUNK MOZGATÓI I.

BIRÓ LAJOS

A SAJTÓ

MODERN KÖNYVTÁR

SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ

45. SZÁM

BUDAPEST, 1911

POLITZER ZSIGMOND ÉS FIA KIADÁSA

A sajtó annyi, mint az a társadalom, amelyben él.

(BIRÓ LAJOS)

BIRÓ LAJOS

eddig megjelent művei:

Bálványrombolók (Novellák) Harminc novella Huszonegy novella Marie és más asszonyok (Novellák) Elbeszélések A diadalmas asszony (Regény) Nyári zivatar (Regény) Férfiak (Drámai játék) A családi tűzhely (Egyfelvonásos-ciklus) Kis drámák (Modern Könyvtár 13.)

Szinpadon előadott művei:

Férfiak (Nemzeti Szinház) A családi tűzhely (Magyar Szinház) Sárga Liliom (Magyar Szinház)

A szerző minden jogot fentart magának, a forditás jogát is

A Modern Könyvtár 1910. június havában indúlt meg

A MODERN KÖNYVTÁR SZERKESZTŐSÉGE:

VIII. KERÜLET, VAS-UCCA 15/b., I. EM. 18.

TELEFON: 6–89

A SAJTÓ

A pohárköszöntő alacsony műfaj. És minden pohárköszöntők között a legundorítóbbak azok, amelyeket hivatalos és nem hivatalos cécóknál – utolsóelőttinek, de lehetőleg utolsónak – kelletlenül, sőt néha fogcsikorgatva a sajtóra szokás mondani.

Ahány ilyen pohárköszöntőt hallottam, abban még mindben intézménynek nevezték a sajtót. A sajtó: intézmény! Mintha a mértékhitelesítő hivatalról vagy a bábolnai gyógykovács-tanfolyamról volna szó.

Mindig nevetségesnek találtam, ha a sajtót felköszöntötték. A sajtónak nem jár felköszöntő sehol, a sajtónak nem jár köszönet semmiért. Ha a sajtó segített megteremteni: lelencházat, rabsegélyző-egyletet, tulipán-szövetséget, az nem érdem, amelyért köszönet fizetsége jár. A sajtó segített, mert ez a természete. Segített, mert nem tehetett másképen.

Aki ujságíró ezt nem érti, az megérdemli, hogy a jelenlétében felköszöntsék és intézménynek nevezzék a sajtót. Intézménynek, mint a mértékhitelesitő hivatalt. Aki érti, az bosszankodni fog a kelletlen pohárköszöntőkön. Mert tudja, hogy a sajtó nem intézmény, nem embereknek, egyesüléseknek, társadalmaknak tudatos csinálmánya, hanem része a társadalomnak, maga a társadalom. Valamikor, a lelkesedés fiatal éveiben úgy mondtuk ezt, hogy a sajtó az emberiség nagy organizmusának szívedobbanása. Ma annyit mondunk, hogy a sajtó természeti jelenség, mint maga a társadalom.

A sajtót így kell és csak így lehet nézni. A sajtó annyi, mint az a társadalom, amelyben él. Aki sajtót mond, társadalmat mond.

1. A SAJTÓ ÉS A KÖZÖNSÉG

A sajtó állapota, helyzete, hangja, nivója annak a társadalomnak a képét tükrözi, amelyben ez a sajtó dolgozik, tanit, rikácsol, virágzik és revolverez. Jászi Oszkár nagyon meggyőzően magyarázza a Művészet és Erkölcsben, hogy egészen új dolgot semmiféle író nem írhat. Az író csak azt írhatja, aminek a befogadására a tömeg – egy nagy tömeg vagy egy kis tömeg – elő van készítve. Amennyivel gyorsabb, fürgébb és léhább az újságírói munka az íróinál, annyival inkább áll ez az igazság a sajtóra.

Az újság nem írhat mást, csak azt, amit a közönség gondol. Semmiről nem írhat mást, semmit nem írhat másképen. Legfeljebb világosabban írja, legfeljebb stilizálva írja, legfeljebb szelidít vagy torzít rajta, de az újság emberről, eseményről – és minden írásnak ember vagy esemény a tárgya – nem írhat mást, mint amit a közönségének akármelyik tagja írna, ha írni tudna és ha a saját gondolatát világosan látná.

Mennyire igaz ez, azt száz példával bizonyíthatja mindenki, aki az újságcsinálás legbelsőbb kis titkait – a szerkesztői szobában és a kiadói szobákban meghúzódó kis titkocskákat – ismeri. Annyira igaz, hogy az egyik igen előkelő és sok ízléssel szerkesztett nagy magyar lap – Az Ujság – első számában nyíltan bejelentette, hogy a szerkesztés vezérelve az új lapnál ez lesz:

– Vajjon mit szól hozzá Pálffy Ferenc Szegeden?

Tessék meggondolni: ez a lap egy olyan nagykaliberű – bár reakciós – államférfi politikáját szolgálta, mint Tisza István, a szerkesztőségében olyan emberek ültek, mint Herczeg Ferenc, Mikszáth Kálmán, Kóbor Tamás. És ez a lap – a naiv, de az újságírás egész lelkét megvilágító vallomása szerint – nem a Tisza István, nem a Herczeg Ferenc, nem a Kóbor Tamás véleményét akarta leírni, hanem el akarta találni a Pálffy Ferencét. Aki végre – nagyon jeles és érdemes ember létére is – csak Pálffy Ferenc volt.

A Pálffy Ferenc véleményét eltalálni – tegyük ezt mindjárt hozzá – sikerült is. A lapnak nagy sikere volt. A Kóbor Tamás véleményeivel kevésbbé lett volna.

Ez egy példa. De van száz. Kiadók, akik rárontanak a szerkesztőkre, szerkesztők, akik letelefonoznak a kiadóhivatalba, hogy vajjon hány – mondjuk – a zsidó előfizető, öreg újságírók, akik kinevetik a lelkes fiatalt, igazságok és meggyőződések, amelyek a redakcióban elvetélnek, mert – becsület ide, becsület oda – a közönség nem tűri, hogy bizonyos igazságokat neki szemébe mondjanak: százszámra vannak ilyen keserves, ilyen egészen megszokott és mindennapos esetek.

Az újság csak azt írhatja, amit a közönség gondol. Két dolog következik ebből. Az egyik az újságra, a másik az újságíróra vonatkozik.

1. Az az újság, amelyik nem azt írja, amit a közönség gondol, nem élhet meg.

2. A jó újságíró első kvalitása: megérezni, kitalálni azt, habozás nélkül rátapintani arra, amit a közönség egy emberről, aki ma bukkant fel, egy eseményről, amely ebben a percben történt, gondolna és mondana, ha módjában volna.

* * *

Tehát kitalálni azt, amit a közönség gondol. Az újságsikernek ez a titka. (Nem az egyetlen, sok más van még, de ez az első.) Olyan újság, amelyik egyébként keveset nyújt a közönségnek, de amikor véleményt mond, a közönség véleményét mondja: boldogulhat. De olyan újság, amelyik a mindennapos ítélkezés során nem a közönségben előre megfogalmazott ítéleteket hozza meg: nem boldogulhat, ha megfeszül is, és ha formában, anyagban, gyorsaságban, frissességben elsőrendű is, amit ad.

Ha egyetlen – kissé paradox – mondásba akarja az ember ezeket a tanulságokat összegyűjteni, akkor ezt mondhatja: egy lapot vagy a becsületessége, vagy a becstelensége pusztít el. A becsületessége pusztítja el, ha mindig a maga véleményét, a szerkesztőinek becsületes ítéletét, esetleg előkelő igazságait mondja el, a becstelensége pusztítja el, ha szőröstől-bőröstől eladta magát és például mindíg a kormány véleményét nyomtatja le.

Egy magas nívójú – egy igazán magas nívóju – lap, egy igazán becsületes újság ha megindulna: a halál bélyege volna az arcán születésekor. Az a lap, amelyik jót tételez fel a közönségéről, amelyik az úgynevezett nívót emelni akarja: az meghal. A közönségnek nem a józanságára, az okosságára, az ízlésére kell számítani, hanem az elfogultságaira, a gyűlöleteire, az ízléstelenségeire.

Az újságolvasó kényúr – ügyvéd, vagy szatócs, vagy földbirtokos vagy honvédszázados – a legkedvesebb újságjának sem tudja megbocsátani, ha egyszer olyan ítéletet mond, amely az ő szuverén itéletével ellenkezik.

Vannak kérdések, amelyekben a közönség egyáltalában nem tűr semmiféle eltérést azoktól a dogmáktól, amelyek láthatatlanul le vannak írva a tömeglélekről olyan hangosan és világosan beszélő kiadóhivatali könyvekben. A nemzetiségi kérdésről például magyar lapnak egyenesen lehetetlen leírnia akár a legvilágosabb igazságokat is, különbeni lapvisszaküldetések, »lemondások«, felháborodott levelek érkezésének terhe alatt. Az újságíró ilyenkor tartozik vak lenni, süket lenni, hülye lenni; és ha utálja magát, és ha leköpi a tollát elkeseredésében: tartozik ész nélkül és meggondolás nélkül üvölteni az üvöltőkkel.

Ignotusnak van egy érdekes és az értők számára százszorosan igaz mondása: az újság hazudik. Mindíg hazudik, minden újság hazudik. Mit jelent ez? Egy példa megmondja.

Tessék elgondolni egy ellenzéki újság szerkesztőjét. Ez a szerkesztő megkapja azt a hírt, hogy a kormány valami igen derék dolgot csinált. (Végre a legrosszabb kormány is csinál néha egy derék dolgot.) Ez a szerkesztő akkor ezt fogja mondani, vagy ha nem is mondja, hát gondolja és ha nem gondolja – hiszen az ilyesmi olyan gyakran történik meg, hogy az elhatározás és a cselekedet minden gondolattevékenység nélkül rögtön megszületik – tehát, ha nem gondolja, ez a gondolat ül az elhatározása mögött:

– Ha én most megírom, hogy a kormány derék dolgot csinált, akkor nemcsak taktikai előnyhöz juttatom az ellenfeleimet, hanem kiteszem magamat a saját közönségem haragjának és gyanusításainák is. Holnapután tíz levelet hoz a posta, amelyben megkérdezik, hogy megvettek-e már bennünket is. És a kávéházban harsogó kacajjal fogják elvtársaim a lapot elhajítani és száz ember hallja, amint a politikai bölcsességben felülmulhatatlan törzsvendég elrikkantja magát, hogy vagy hülye vagyok, vagy gazember. Tehát: én vagy elsikkasztom a kormány derék cselekedetét, írván róla két hasáb helyett tíz sort, vagy magam is meggyanusítom a kormányt, vagy csúfolódom rajta, vagy végül erről a derék dologról azt irom, hogy gazság és hazaárulás.

… És a legtöbbször az iródik, hogy gazság és hazaárulás.

Az újság tehát hazudik. És ez az eset nem is a legrosszabb eset. Sőt: ez a legjobb. Mert a feltevése az, hogy a nagy elvi ellentétek mellett, a nagy elvi küzdelem kedvéért – igaz, hogy taktikából, de becsületes hátsó gondolattal – árultatott el egyszer az igazság. Ezt az árulást minden lapnak minden nap el kell követnie, mert minden lapközönségnek megvannak a maga elfogultságai, gyűlöletei és gyanakvásai.

Már most: vannak lapok, amelyek az ilyen kis árulásokat igyekeznek korlátozni és vannak lapok, amelyek az ilyen árulásokból rendszert csinálnak. Minden újság hazudik. Becsületes újság az az újság, amely ezeket a hazugságokat egy meggyőződés, egy elv, egy hit szolgálatában követi el és becstelen az, amely tudatosan és szándékosan műveli, amely rendszert csinál belőle, amely ezért, ebből és ennek él.

Azaz: álljunk meg. Az emberekről, akik egy ilyen lapot csinálnak, talán lehet véleményt mondani, magáról a lapról nem. Az újság a közönség meggyőződéseinek, hajlandóságainak a tükre. Aki rendszeresen elárulja a meggyőződéseit és a siker kedvéért hazudik ma és holnap és mindörökké, az lehet megvetendő ember. Maga a hazugság kellett a közönségnek. A prostituált néha lehet megvetendő, maga a prostitució egy társadalmi jelenség.

Aki azonban a prostituciót kivánók elé a szüzesség dicséretével lép: az kikacagtatik. És éhen halhat. Aki Szent Bertalan éjszakát akar, annak maga Jézus Krisztus is hiába beszél a szeretetről. Ha tehát egy újság napfényragyogású igazságokkal áll is a hazugságot kívánó közönség elé: meghal. Megöli a becsületessége.

És a becstelensége? Az is ölhet. Ha a saját véleményét egészen felfüggeszti, ha egészen eladta magát, ha a közönség elveszíti azt az illuziót, hogy szabad és független emberek szabad és független itéletét hallja, akkor meghalt az újság.

Az alázatossági görcsbe esett előfizetési felhivásokban, amelyek áhítattal hörgik, hogy a közönség a mi egyetlen urunk és parancsolónk, nagy igazság van, sokkal nagyobb, mint ahogy az írója és az olvasója talán gondolja. Igen: közönség az ura és parancsolója az újságnak. És nincs kormány a világon, egyáltalában nincs úr a világon, amelyik egy elterjedt és erős újságot kárpótolhatna a függetlensége látszatáért. Az a lap, amelyik eladta magát, meghal.

Az ügyesen és okosan vezetett lapok nem is adják el magukat soha egészen. Csak félig. Egyrészt mindíg fentartják a függetlenségük látszatát, a kritikájuk szabadságát egy bizonyos irányban, másrészt rendesen elfordulnak minden kormánytól, mihelyt nagyon népszerűtlenné kezd válni.

Nagy lapvállalatok ilyen módon az okos adminisztrálásnak egész rendszerét, bámulatosan finom és elmés rendszerét dolgozták ki. A rendszer szerint: támogatom a kormányt, amíg meglehetősen népszerű (kezdetben a legtöbb kormány többé-kevésbé az), támogatom és kiszivattyúzok belőle mindent, amit csak kiszivattyúzni lehet. Mikor eleget szivattyúztam és amikor a kormány népszerűtlenné kezd válni (valamikor minden kormány azzá lesz), akkor ellenzékbe megyek.

Amíg tehát egy ilyen ügyesen, okosan vezetett újság támogatja a kormányt, addig higyje el mindenki, hogy a kormánynak van valamelyes népszerűsége. Mert ha nem volna, akkor az az érzékeny finom műszer, amelyet kiadóhivatalnak neveznek, rögtön megmozdulna, a lap új vitorlákat feszítene ki, új szelet keresne és új zászlót röpítene fel az árbócra.

A közönség véleményének a hullámzását követni: ez a legnagyobb lapsikerek titka. Nem lenni okosabbnak, jobbnak, európaiabbnak, modernebbnek, mint a közönség: ezzel boldogulhat egy lap. Aki okosabb és jobb akar a közönségnél lenni: az elbukik.

2. A KÖZÖNSÉG

A közönség, amelyről itt annyi rossz iródott le, mi hát, milyen hát milyenek az érzései, indulatai; ki ismeri, ki látta szemtől-szembe?

A közönséget, a közönség ízlését, a közönség kegyosztogató kedvét, szeszélyeit senki sem ismeri. A legöregebb, a legtapasztaltabb, a legélesebb elméjű kiadók és szerkesztők sem. A siker az újságcsinálásban még sokkal rejtelmesebb és sokkal kiszámíthatatlanabb valami, mint a színpadon. Van egy-két tapogatózó feltevés, van egy-két megállapítás, de egészében véve, az újság voltaképen egy nagy sötétségbe prédikál vagy rikoltoz bele és csak akkor tudja meg, hogy jól beszélt, ha taps hangzik fel a sötétségből válaszul a szavára.

Egy régi, tapasztalt lapkiadó a közönségről való tapasztalatait ebbe a goromba, de velős mondásba szokta összefoglalni:

– Külön-külön mindannyian okos, józan, finomlelkű és finom ízlésű gentlemanek. De együtt: egy csürhe.

Egy illedelmesebb és tudományosabb magyarázat nyelvére lefordítva ez annyit jelent, hogy ön és én és ő, mihelyt tömegben vagyunk, nem a magunk lelkének a törvényei szerint gondolkozunk, hanem a tömeg lelkének a törvényei szerint. Az érzéseink és a cselekedeteink a kollektiv lélekből fakadnak, és a legnagyobb ostobaságot követi el az, aki – ha velünk, tömeggel dolga van – egy kiművelt, kifinomodott, érzékeny és finyás egyéni lélekre számít, ahelyett, hogy az ösztöneinek engedő, az indulatait soha nem fékező, nem válogatós kollektiv lélekre számítana.

Az újságolvasó közönség kollektiv lelkének bizonyára megvannak a maga törvényei. Ezeket a törvényeket azonban a szerkesztőségek és az adminisztrációk nem ismerik, és csak valamely különös hatodik érzék, az újságcsináló ösztön súgja meg a legtöbb esetben mit kell tenni, hogyan kell írni. A meglepetések azonban mindennaposak.

Csodálatos például, hogy bizonyos dolgokban mennyire hiányzik a közönség kritikája. Van rá eset, hogy egy igazán kiváló író – egy íróművész, egy nagytudású szikrázó elméjű chroniqueur – teremt például valami új krónikafajtát. A közönség el van ragadtatva tőle, a lapnak és az írónak óriási sikerei vannak. Az író azután elmegy a laptól, vagy meghal, vagy abbahagyja a dolgot. És ugyanazon a helyen, ugyanolyan betükből más írja a krónikát. Hiányzik az első író tudása, elméssége, írásművészete. És a közönség észre sem veszi a változást. De azután a második író is elmegy a laptól. És egy harmadik jön. A harmadik is írja ugyanott, ugyanazt a krónikát. És a krónika most már teljesen elzüllött. Lapos, ízetlen, tudálékos, nagyképű, dadogó, ostoba. És a közönség észre sem veszi a változást.

Miért? Ha mindegy, hogy ki írja azt a krónikát, miért fogadta akkor egy hangos és a kiadónak a Wertheim-szekrényét is örömmel megborzongató újjongás az első krónikát: az okosat, a szellemeset, a művészit? És ha a művészet volt az, ami a krónikának születésekor sikert szerzett, miért nem utasítja vissza a közönség a lapos utánzást? És másutt meg miért csillog a legmagasabb rendű újságírói és írói művészet hiába? Azt lehetne mondani, hogy a közönség konzervativ, ragaszkodik az újságja formájához, betűihez, papirjához. Ebben van is igazság. De akkor meg miért elég néha egy egészen jelentéktelen hiba arra, hogy nagy tömegek elforduljanak egy újságtól és miért veszíti el egy – kiadói szempontból – elhibázott campagne miatt némely újság az egész olvasóközönségét? Holott vannak lapok, amelyekből minden kihullott már, ami valaha sikert szerzett nekik és a sikerük még mindig olyan nagy, mint a legfényesebb napjaikban. A kollektiv lélek titkai ezek.

Valamelyes biztossággal a sikerre csak akkor lehet számítani, ha ennek a nagy, rejtelmes, sötét léleknek az indulatait érintik újjal. Ha feltünő, meglepő, elkápráztató, dühbe hozó, kárörömet ébresztő hirrel lehet neki szolgálni.

És itt eljutottunk ahhoz a nagy kérdéshez, az újságcsinálásnak ahhoz a minden órában aktuális kérdéséhez: mi a szenzáció?

Voltaképen senki sem tudja, de minden újságíró érzi; keveset okoskodnak róla, de mindíg meg akarják csinálni; az újságműhelyekben mindíg az ajkon lebegő szó, a közvélemény nagy izgatószere, az újságfogyasztás, a példányszám csodahatású emelője: a szenzáció.

Szenzáció minden, ami tömegindulatot rezzent meg; mint ahogy villamosütésre megrezzen az élő test, úgy rezzen meg és úgy rezzenjen meg a szenzációra a tömeglélek. Ami általános örömet vagy – még inkább – kárörömet, ami százezreknek bánatot vagy részvétet okoz, ami nagyon várt, vagy nagyon váratlan, nagyon örvendetes vagy nagyon megdöbbentő: az a hír szenzáció.

Egy kis olvasótáborra a legnagyobb szenzáció lehet a fehérnye titkának a megtalálása. De ez nem újságszenzáció. Ujságszenzáció az, hogy egy cigányprimás megszöktetett egy grófkisasszonyt.

A szenzáció körülbelül az egyetlen újságanyag, amelynek a hatására biztosan lehet számítani. Itt is nagy csalódások érhetik az embert, de egy jól értékelt, a szerkesztőségben jól megérzett, jól feltálalt és ügyesen kiröpített szenzáció majdnem mindig felveri a maga széles hullámgyűrűit a közönségben.

Ennek azután a legtermészetesebb következménye az, hogy minden újság igyekszik minél több és minél nagyobb szenzációval szolgálni. Eseményes időkben ez könnyű dolog. Eseményes idők különben is emelik az újságfogyasztást; így a magyar újságfogyasztás eddig kétségtelenül az úgynevezett nemzeti ellenállás idején érte el a maximumát. Ilyenkor szenzációkkal szolgálni – minden lapnak, amelynek a hírszolgálata, összeköttetései, szerkesztősége jó és erős – könnyen megy.

Mikor azonban az eseményes idők elmúlnak, mikor a verseny élesedik és az amugy is hanyatló újságfogyasztást minden áron galvanizálni kell, akkor jönnek a csinált szenzációk. A gazdag, nagy külföldi lapok expediciókat szerveznek; Gordon Bennet elküldi Stanleyt Afrikába, egy másik amerikai lap elküldi Wellmannt léghajón az északi sarkra, a Lokalanzeiger külön hajót küld a Wellmann felszállásához, a magyar lap pedig, már az amelyik, titkokat kapar ki, gazságokat »nyomoz ki«, panamákat »leplez le«. A komoly szenzációknak megmaradtak a keretei; a nagy betűk, a nagy címek, a kiáltó tipográfia. Ezeket a kereteket meg kell tölteni tartalommal; így lesz a szimpla öngyilkosságokból óriási dráma, így lesznek jó családapákból liliomtipró gazemberek, így lesz a semmitmondó politikai hírből aljas hazaárulás.

Mindez elsősorban az utcának dolgozó lapokra vonatkozik. Itt, ahol nincs meg a megbízható, stabilis előfizető tábor, ahol a járókelők zsebéből ki kell csikarni a sout vagy a pennyt, itt teremnek legbővebben azok a szenzációk, amelyeket csak az újságírói ügyesség vagy kiadói lelkiismeretlenség tett szenzációvá.

Lehet mondani nagyon súlyos és nagyon korholó szavakat a szenzációnak erről a kereséséről. Mondanak is. Akik azonban a korholó szavakat elmondják olyankor, amikor tógát öltenek, vagy amikor valamely szenzáció az ő bőrükre ment, amikor tehát a maguk lelke szerint beszélnek, ugyanazok mohó olvasóivá és élvezőivé válnak minden szenzációnak, mihelyt valami különös ok – az itélkezés akarata, vagy a megbántottság fájdalma – ki nem emeli őket a tömegből. Mihelyt ők is benne vannak a tömegben, mindjárt a kollektiv lélek érzései szerint éreznek.

Ha külön-külön beszélsz azokkal az emberekkel, akik az utcán két krajcárt vagy egy krajcárt kikaparnak a zsebükből egy ujságért, bizonyára kevés vérszomjas, mészárlásban gyönyörködő, vérszagot szerető embert találsz közöttük. Derék, jó, lágyszivü emberek. És egy budapesti krajcáros lap hosszu évek óta a legnagyobb sikereket akkor aratta, mikor Petróné meggyilkolta, feldarabolta, gyermekkocsiban az utcán végigtolta az öreg ékszerészt és amikor a lap minden nap hasábokat irt erről az undoritó gyilkosságról. A közönség vért akar, a közönségnek megvan tehát az ő akarata.

3. A SAJTÓ FEJLŐDÉSE

Az újság kapitalista vállalat. A tőke minden elhelyezkedésében mozgékony és finom szimatú. Az újságvállalatban elhelyezett tőkének ez a finom szimat a legfontosabb tulajdonsága. Ez a finom szimat tehát csodákat művel. Ha a közönségnek vér kell, a közönség vért kap.

És ami kell neki, azt kap. Hazafiasság kell? A legnagyobb mértékben kap. Minden vasárnap egy hazaárulás főjjön a fazekában? Fő. Lincselésre való biztatás kell? Megkapja. Uszitás a néger, a japán, az oláh, a zsidó ellen? Tessék parancsolni. Az újságvállalat csodálatos flairrel érzi meg, milyen ösztönök, milyen gyűlöletek kivánják magukat fölkeltetni és lángra lobbantatni. Azok fölkeltetnek és lángra lobbantatnak.

Minthogy azonban nem egy lap van és nem kettő, hanem tíz és húsz és száz és ezer, a verseny nekiveti magát annak a nemes feladatnak is, hogy az indulatokat és a sötét ösztönöket ki tudja leghathatósabban lángra lobbantani. A fejlődésnek egy bizonyos fokán tehát megjelenik a felülmúlhatatlan sajtó.

Nyomtatott Robespierrek kerülnek a piacra. A felülmúlhatatlanul hazafiasak, a felülmúlhatatlanul erkölcsösek, a felülmúlhatatlanul erényesek és puritánok. Megjelenik a sárga sajtó, a jingó sajtó, amelynek Amerikában hallatlan sikerei vannak, amely körülbelül mindenütt beköszönt a fejlődésnek egy bizonyos fokán, és amelyet szerencsések vagyunk már Magyarországon is üdvözölhetni.

De ez nem az utolsó szava a sajtó fejlődésének. Az óriási versenynek két másik következménye is van még. Az első az, hogy új lapot egyre nehezebb lesz, lassanként egészen lehetetlen lesz sok pénz nélkül megindítani, másodszor, hogy az újságok nemcsak a szenzáció hajszolásában, hanem a komoly és nagystilü hírszolgálatban is versenyeznek egymással.

Először tehát pénz kell. Van rá néhány eset az utóbbi időből is, hogy ügyesség és kedvező konjunktura kis pénzzel indult lapból is gazdag, virágzó vállalatot csinált, de ezek az esetek egyre kevesebbednek és lassanként lehetetlenné válnak. Az újságsikerhez pénz kell, sok pénz, nagy befektetések, ezrekre, tizezrekre és százezrekre menő kiadások, amelyek látszólag teljesen meddőek és amelyek csak hosszú idő eltelte után kamatoznak. A modern hírszolgálat természete épen olyan, hogy a világlapoknak például Belgrádban állandó tudósítót kell tartaniok, hosszú ideig látszólag eredmény nélkül fizetniök, mert egyszer csak királyt gyilkolnak Belgrádban és akkor egy félnapos – istenem, egy óriási félnapos – előnye van annak a lapnak, amelyik sokáig hiába fizette a belgrádi tudósítót. És mi egy világlapnak Belgrád, az egy magyar lapnak például Szatmár-Németi.

Ez a verseny aztán csodákat művel a hírszolgálatban. Arról, amit azután itt képesek a lapok produkálni, amit egy-két magyar lap is produkált az utóbbi időben, arról a gyorsaságról, elevenségről, ügyességről, ötletességről, amely így azután a hírszolgálat szekerébe szegődik, arról csak tisztelettel és csodálattal lehet beszélni.

Ez a verseny, a hírszolgálatnak ez a csodásan fejlett volta rányomja a bélyegét az egész modern újságra és átalakítja az újságcsinálás egész módját. Az újságban egyre nagyobb úr lesz a riport, a szerkesztőségben egyre fontosabb ember a riporter – az újságok szerkesztőségei nemsokára alig is állnak másból, mint riporterekből: rendőri, közgazdasági, szinházi, törvényszéki, tőzsdei, irodalmi riporterekből.