Part 9

Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.

Sei mir gegrüsst… Sei mir geküsst…

Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének öntudatlan, gyönyörű vallomása.

Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan, okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik, és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.

„Milyen szép, mikor énekel“, gondolta Illey Tamás.

Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra. Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt. Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.

Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.

Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna lénye. Zölden-kék szeme hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte volna.

A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését. Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.

Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba. Egyedül jött, Mártha falura ment.

– A vőlegénye anyjához, – mondotta Illey. – Régi mátkaság. Ősszel lesz az esküvő. Ez a gond is elmulik.

Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt sokat, de azért derüs és boldog volt közöttük a csend.

Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült, hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon át a tavaszba néznek.

Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben, ahogy a selyemszálat a magasba húzta.

János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.

Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne Illey Tamással, odamenne az órához és visszatólná a mutatóját és ez mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.

Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben, egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.

Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.

Közben elmult a nyár.

Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan futott kaput nyitni.

A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.

Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.

Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen Annához fordult és nagyon halkan mondotta:

– Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.

A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi szorgalmasan ütődtek egymáshoz.

Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az egész fénye megolvadt volna.

– Elmegy?… A hangja nagyon fátyolos volt.

– Mit mondtál? – kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.

Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját, közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.

– Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök vissza.

Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve, fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé soha.

– Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, – mondotta Illey hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. – A gátnál találkozunk, – aztán lágyabban folytatta: – Énekeljen valamit… Ezt úgy mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt, kemény rezgését.

– Igazán, akarja? – Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva kérdezte:

– Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?

– Ulwing Anna hangját, – felelte Illey egyszerűen és a szeme közé nézett.

Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.

– Viszontlátásra, – mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe. Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt. Visszaszaladt a zongorához.

Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.

Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger Ottó volt.

A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította a fejét, amerre Illey Tamás elment.

Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős lámpát.

János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint valami élettelen dolog feküdt egy csomó papiroson, melyet aláírásra beadtak hozzá.

Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert levette főnöke válláról az elhatározás kínját.

„Vajjon hol lehet?“ gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az üres szobába nézett.

Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje, mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehúnyta a szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje, zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra gondolt.

Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért, mosolygott.

János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:

– Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a szót. Nem értem, – aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: – Tud valamit?

Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte, most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett, mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.

– Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég visszatartottam, mindég könyörögtem neki.

– De hát mi történik a hátam mögött? – János Hubert hangja sűrűn bugyborékolt elfehéredett ajka között.

Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:

– Kártyázik… Az egész város tudja… Veszít… Váltók?… Iszonyodva kérdezte: – de hát mennyi az összeg?

– Száznyolcvanezer forint…

János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan, ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett belőle.

Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről olvasta le, hogy mit kell mondania.

– Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék, istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját, úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.

Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.

– Jó ember maga, Ottó, – sóhajtotta János Hubert ellágyulva.

– Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! – mondta a fiatal Füger ünnepélyesen, – Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni a megrontóktól. Talán külföldre…

– Külföldre küldeni? Igen, – János Hubert egyszerre határozott lett. – Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.

A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb lett.

– Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik. Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök úr válláról.

Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét. „Egy komoly üzletember Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik. Az Anna férje“… Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl találkozzanak.“ Olyan sokat követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni. Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a többiekkel szemben is.

– Igen, ez megszabadítana minden gondtól, – mormogta, mintha önmagával tanácskoznék. – Az Anna férje… Dehát ki legyen az?

Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.

János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt. Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van…

Megveregette Füger Ottó vállát:

– Köszönöm!

A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.

Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába várta Annát Illey Tamás.

Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.

Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.

Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A napszoba ablakának az üvegjén úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke arcon.

A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor felállt a varróasztala mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott… Százig számol, aztán nem vár tovább. Még egyszer számolt százig és a küszöbről is visszanézett.

Este, mikor Netti meggyújtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte magát. Az élet kívül maradt. Megint elmúlt egy hiábavaló nap, pedig mikor megvirradt, olyan bőkezűen igért meg mindent. Aztán ravaszul kínozta őt, elosont és nem váltott be semmit.

Illey Tamás nem jött többé.

Anna kicsiny arca egészen halvány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán valaki máshoz jár most Illey, vagy talán haragszik? Olyan komolyan mondta neki, mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott. Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt mindkettőjükhöz.

„Miért nem jön? Hol marad?“ Az ablaküvegnek szorította az arcát. Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt, aztán csüggedten hanyatlott le a feje.

A napszobában sugdosódni kezdtek a butorok. A falak is emlékeztek. Az ajtókilincs is ismerte Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra, mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.

Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek benne. Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.

Órák multak: Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:

– Minden bánatod elmúlik, kis galambom, – mondotta, mikor a kártyavetés végére ért.

– Nekem nincs bánatom, – felete a leány és igyekezett magasan tartani a fejét.

János Hubert hangja hallatszott:

– Anna, vendég van!

Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténkint kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.

Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi arcok, vörösek lettek kínlódtak, míg Münster Károly maga mindég nyugodt és unalmas volt túl hosszú vasárnapi kabátjában.

„Vajjon miért jön?“ gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.

Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte atyjától a kezét.

– Megtisztelő ajánlat és igen előnyös, – mondotta János Hubert a leányának. – A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember értelmes, tőkéje is van.

Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot, mindig engedelmeskedett, de amit most kívántak tőle, az ellen fellázadt.

– Nem, soha! – a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra.

János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.

„Korán szóltam“, gondolta kedvetlenül, „még várni kellett volna“.

Aztán várt. Kinn már hullott a hó.

Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjente nem aludt. Nem énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.

János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltólta homlokára és lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt. Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.

– Beteg vagy? – kérdezte hirtelen.

– Nem…

– Fáj valamid?

Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.

– Kristóftól jött rossz hír? – kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. – Nem? Hát akkor az üzlet?… Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing vagyok.

János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.

– Úgy sem értenéd.

– De hiszen megtanulhatnám…

– Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak való az. Másra teremtett benneteket az Isten. – Ettől a mondattól megmozdult a lelkiismerete. Zavarba jött.

– Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? – kérdezte félhangon és a földre nézett.

– Nem felejtettem el.

Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte emlegetni.

„Hát ő is a többiekkel tart?“, gondolta a leány és szomorúan nézett a nagyatyjára. Valamikor börtönben volt, mert megértette a mások szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.

A hangverseny-teremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott facsillárokban temérdek gyertya égett. Lángjuk nyugodt, sárgás világosságot szőtt bele a levegőbe. Az emelvényen nyitva állott a zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.

A fal mellett néhány ujság-recenzens állt. Anna hallotta, hogy előre megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A széksorokban ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás tisztek, öreg papok és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák, magyar dolmányos előkelő urak.

Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak. Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat reszelték és a fejek, mintha rugóra jártak volna, hirtelen az emelvény irányába fordultak. Aztán csend lett.

Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok ember úgy hatott rá, mint egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki minden fájdalom.

Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett. Mintha valaki a távolból megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a két tekintet egymásbavonaglott a távolságon át.

Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja, mint a zivatar csapkodta a falakat.

Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú, fehér haja, puhán lendült meg márványfeje körül. Szikár alakja meghajolt a hódolat előtt.

Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, sírtak, dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat, melyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.

A tömeg visszafojtott lélegzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint egy haldokló visszhang. Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a művész, akinek a játéka mindég Istenek születése volt.

Ulwing Anna lelkét nagy, fénylő szárnyakon Beethoven Apassionatája vitte Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.

A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez rohantak és ott tapsoltak tovább.

A művész saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a márványarcban láng gyulladt volna, tűz világított át a homlokán, tűz áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá vált.

Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit valaha hallott. Régi szavak mozdultak az emlékezetében… „Teremteni kell, úgy mint az Isten. Még agyagot is újat kell teremteni.“

Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A virtuóznak szólt, nem az alkotónak.

„Nem értik“, gondolta Anna leverten. „Ezt a zenét még nem lehet biztonságban bámulni. Korán jött…“ és megint Walter Ádám szavai jutottak eszébe.

Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste a kifelé tóduló tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét kiáltozta.

Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a kocsijában ült.

– Gyalog szeretnék menni, – mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.

– Menjünk…

Flórián jó, széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán engedelmesen indult el mögötte a hóban.

Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.

Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az örülni nem merő, zsibbadt pillanat, melyben egy kínzó testi fájdalom hirtelen megszűnik.

Az utcákon távolodón gurult szét a kocsik puha zaja. A tompuló emberi hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át, ők ketten, szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.

Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny cipői elmerültek a hóban; mégsem fázott. Ment véghetetlen boldogságban. Illey elragadtatva nézte őt, aztán erőt vett magán. Nyugodtnak akart látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.

– Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett volna.

Anna is erőt vett magán.

– Hát igazán nem a zenéért ment ma oda? – kérdezte félhangon és mosolygott.

– Soha se járok hangversenyre, – mondotta Illey Tamás őszintén. – Nem értem én a magas zenét.

Anna szinte ijedten fordult feléje.

– Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?

– Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.

Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten találkoznak, együtt vannak a zenében… És Tamás most azt mondja, hogy nem érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni tud… Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.

A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna fészket rakni a tekintetével.

Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. Egyszerre Anna is észrevette a befúvott lámpát az Ulwing-ház előtt.

– Régen kerestem ezt a mai órát, – mondotta Illey sebesen, – akkor a szigeten is ezt kerestem, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át, zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián a földre nézett, mikor mondta. Megértettem, nem akarták, hogy jőjjek.

– Pedig én mindég vártam… Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.

Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdul a falból és eléjük jön sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két oszlopember is vele jön. Egészen kihajolnak a kőpárkány alól és lenéznek rájuk.

A kapu mint egy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve megbénult az ijedtségtől. Még egy perc, aztán nem fogják látni egymást.

Flórián elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.

Illey Tamás Annához hajolt:

– Már nem tudunk mi egymás nélkül élni, – és megcsókolta a leány kezét.

A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át, szótlanul néztek egymás szemébe.

Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon kezéről.

Másnap mindent elmondott az édes atyjának, és mikor délután megszólalt a kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.

Anna hallotta a lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a folyosón, a zöld szoba felé.

Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt. János Hubert állva hallgatta, csak azután kinálta meg üléssel a vendégét.

– Megtisztelő ajánlat… Hirtelen eszébe jutott, hogy ugyanezeket a szavakat használta Münster Károlylyal szemben is. Köhögött, aztán lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy amint előre elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna hozományáról. A hangja kissé elhalkult: