Part 8

Anna egy előkelően férfias kezet látott a napban. Zöld kövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a férfi arca egészen idegennek rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint egy felhő szállt át a szemén. Már elmúlt… Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az ajka szegletét…

Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A vízről fölverődő nap mozogva himbálódzott a szemében. Kristófhoz fordult.

– A hugod meg én, nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot, meg fákat, meg földet. Akkor is kinevetett…

Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csolnak a sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy ragyogáson át.

Illey Mártha megszólalt:

– Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk. Épen úgy zúg, mint az illei erdők.

– Én is szeretem a Dunát, – mondotta Anna fátyolozott hangján. – Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből…

Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a hugát, hogy ne mondjon többet.

Anna elmosolyodott.

– Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket… Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: – Sohasem hallottam még erdőzúgást. Nekem úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindég ugyanazt és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.

Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon hol lakik a szabója? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát. Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is utánozni kellene. Biztos és előkelő volt.

Illey elnézett a víz fölött, mialatt beszélt:

– Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a folyót? Nem az ég van benne, hanem a föld. Hogy hömpölygeti, milyen zöldes-sárga tőle… Áthajolt a kis hajó peremén; alulról locsogva verte a víz a csolnak orrát. – Maguk erdőzúgásra meg zenére gondolnak, – mondotta mosolyogva, – látják, nekem úgy hangzik itt, mint mikor a gulya iszik?

– A gulya?… Annának nevetnie kellett.

A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát. A csolnak feneke csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.

A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és egy levél fehér fogai között maradt.

A víz beszélő, mozgó csillogásából, nedves, zöld csendbe léptek. A fű magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban, szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint egy kicsiny, zümmögő aranyharang, egy vad méh szállt föl a magasba.

– Meg kellene keresnünk a többieket, – mondotta Anna a bátyjának. Egyszerre kedvetlen lett.

Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelte őket.

– Maradjunk együtt, – mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta; a hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná. Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak. A moha nesztelenül süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és csapódtak össze mögöttük.

– Mintha egy zöld tó fenekén járnánk…

– Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.

– Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.

– Sokáig! De most már itt van.

– Itt van… Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tünt föl neki. Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.

A fák ritkulni kezdtek. Egy gyepmezőre értek. Illey levette a kalapját. A nap az arcába sütött.

Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem értette, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey Tamást. Hiszen ő volt… egészen az volt, akit nem felejtett el. Sötét haja fénylett. Úri formáju feje finom vonallal hajlott bele a nyakába, mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon talán soha se hordtak terhet az illei urak.

Megtalálta amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő, boldog nevetés áradna szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.

A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. Hiszen annyi mondani valójuk van…

Illey Tamás is beszélni kezdett.

Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek; hogy lenn, délnek, a Duna mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi házban, ahol kongott a lépés a régi arcképek alatt. A kert benézett az ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben a vadászkürtök is. A szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei jobbágyok: mintha minden a barázdából nőtt volna ki…

Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani Illey hangját. Csak lassan jött az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt, szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha igaz lenne! Ha igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:

– De ugy-e azért vissza jön onnan megint?

– Vissza? – A férfi megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. – Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.

Anna jóformán alig hallotta. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, hogy itt marad. És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan mosolygott. Ezt észrevette a leány.

– Mi baja? Semmi… Hogy miért kérdezem? Csak úgy; azt hittem, megütötte a visszacsapódó gally.

– Nem bántanak engem a fák.

Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott álltak a ház előtt. Ha fújt a szél, recsegtek. Mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna megérteni a gyerekek ép úgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul beszéltek maguk között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig egy cserfa volt, hinta lógott rajta. A kötelek belevágódtak a gallya kérgébe, később is, mindég megmaradt a nyomuk.

Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Annára nézett.

– Ott, ahol először találkoztunk, a kis tisztáson, ott is van egy cser és hasonlít a hintafához. Itt is van egy.

Botjával egy fára mutatott.

Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnának járni ott is, ahol magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor vették észre, hogy egyedül vannak.

A sziget, mintegy igézetben hallgatott körülöttük. És az igézetben két tekintet félénken összekulcsolódott.

A pillanat megállt, aztán elrepült.

Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Egy bokréta vadvirágot emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki és olyan szépen tette egymás mellé a virágokat, hogy még a rét se tudja szebben.

Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló csipkegallérjára, a mellére: oda tűzte volna, haza vitte volna… de Illey Tamás nem adott neki virágot.

Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, lépcsőkhöz ért és eltünt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a bozótos mélyedésben szelid, alázatos romok. Egy csúcsíves ablak a kövek között. Megzöldült, kihült templomfalak: Szent-Margit ódon monostora.

A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A vízmenti út felől hangok hallatszottak. Mintha innen-onnan szitálták volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.

Anna megismerte Müller apothekariusné csokoládészínű napernyőjét. A napernyő rugóra járt és most félre volt billenve, mint egy kerek legyező. Gárdos protomedicus régi divatú cilindere látszott. Gálné nagykockás sálja. A Münster kisasszonyok nefelejtses kalapja.

– Hiszen ott mennek, – mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és visszarántotta.

Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve nekihevülten, mintha dolgoznának.

Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult. Csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.

Kristóf sokáig nézett utána.

Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító borkereskedő, arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak annyit, mint régen.

– Nekem részeg emberek kellenek! – kiáltotta és nevetett hozzá.

Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak ki belőle.

Anna Illey Tamásra nézett. Feltünt neki, hogy az alakja milyen magas és arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje vonta.

– Utánuk megyünk, – mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni.

– Majd aztán… Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult. Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy képet festene. Egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is festene. Fenn a hegyen, nagy magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna, mint egy zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte fütyülni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, bár soha sem utazott; építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és közben nevetett fel-feltörő, gyerekes nevetésével.

Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, ha akar és hirtelen a régi Kristófot látta meg benne, ezüst fényű, szőke fejével, kissé beteges arcával.

Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, kavicsos föld ketté hasította a vizet. A folyó szétvált. Csobogva futott le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget fölvonta horgonyát… A hajó megindul és viszi őket messze a végtelen felé, melynek nincsenek partjai.

A nap lesülyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent és utána nézett.

– Elmegy…

A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az új hold ezüst sarlója.

Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A major körül papirdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.

A révész várta őket a vízbe érő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt, megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, hogy Tamás tegezte őt, úgy, mint a casinobeli barátait.

Mióta csolnakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és holnap hétköznap lesz megint… Világos mosolya kialudt az ajkán. Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a kezén.

Illey a hajó peremére dült és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány ezüst alatt, megcsillantak Anna csontos, fiús kis kezén a gyűrűk. Egy saphir: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta lemosni a leány ujjairól.

– Hogy húz az ár, – mondotta Anna.

Illey félig öntudatlanul nyúlt le a vízbe. És a Duna, a messze német városok és nagy magyar földek végzetének közös folyója, úgy tett egy pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.

A csolnak partot ért.

Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent, mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni. „Viszontlátásra…“ hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.

Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért, egészen idegen volt.

A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák…

Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán terjedt a napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna keresztül.

Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött át a Dunán a pesti part felé.

Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás… A túlsó oldalon is egy új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház… A vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha elfogytak volna.

Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak“. Hirtelen önmagára kellet gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.

Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki. Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.

Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett.

És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg és a két karját kinyújtotta utána.

Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.

Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetü gyermekasszony. Már utólérte az anyja éveit. Ha itt volna… Nem, erről még vele sem tudna beszélni, senkivel, soha.

Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte. Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét. Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna, kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el fiatal mellében.

Énekelni… De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó… egyedül lenni. Két keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem…“ Halkan mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát elénekelte volna.

Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza. Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek látszott.

Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett tartásán. A szája gyámoltalanul elferdült.

– Mi történt? – kérdezte a fiatal Füger.

Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel… attól minden könnyebb lesz.

Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel vesztett, az sok volt. Túl sok… Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát. Mindent tudni akart.

– Hát csak ez a baj?

Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki, az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség súlyát.

Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot rögtönzött.

– Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná…

Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.

– Ne higyje,… nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul szerencsétlen.

A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig tudta, hogy mit fog mondani.

Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.

– Segítsen rajtam, – mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. – Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.

Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a főnöke fia előtt.

– Jó az Ulwing-név, – mondotta halkan, – a Paternoster-utcában adnak rá, amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, – tette hozzá sebesen, – nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.

– A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? – Kristóf kissé fölegyenesedett. – És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe. Hát oda menjek?

Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle… Ulwing & Társa. Ezt írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.

Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. „Milyen öreg a keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká“. És azzal a fojtott lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.

„Nem viheti soká. És a másik?…“ Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing & Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.

Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.

A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta, hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt erre.

Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is igért egy leánynak. Nagyobb öszegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi tartozás, melyről megfeledkezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem vesz többé a kezébe.

Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?…

Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába. Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét. Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán már nem lesz ereje hozzá.

– Anna…

A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.

– Valaki jött, – mondotta Anna, – csengettek a kapu alatt. – Ebben a percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a másik élet hangtalan segélyhívását.

Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet. Már elmult az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.

Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton. Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos, várakozó kifejezést nyert.

És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.

A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt abroncs lett volna a földön.

Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér minduntalan az arcába száll.

Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette. Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.

Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát. Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így, aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen, gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes melegség, szinte elbújt a többiek elől.

De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából, Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.

A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről. Építkezésről. Politikáról.

Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy akadálynak nézték; míg Illeynél mintha önmagáért való cél lett volna.

Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.

Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, – mondotta és a tekintete kemény lett. – A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból jöttünk. Nem lehet elfelejteni…

Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok mindent, amit gyerekkorában átélt.

János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon hogyan lehetséges ez?

Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának, többet érnének el.“ Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai reátámaszkodhattak erre az erőre.

– Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha minálunk? – János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében. Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.

Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.

Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül marad.

Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.

– Igen, énekelj Anna, – mondotta Mártha.

– Énekelj! – kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az atyját.