Part 6

János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk volna-e Zsófi?“ Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége… Megijedt ettől a befolyástól és tisztán érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester akarata és a saját józan esze.

Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.

A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetetlennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt.

Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketyegett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.

A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az ünnepére készültek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos volt.

A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és benéztek az érkező kocsikba.

A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt terítve. Ez ünnepélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a felesége, akik nagyon rosszul éltek egymással, a szőnyeg hatása alatt karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a kapu előtt.

Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.

A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött. Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egymással.

A polgármesterné asszonyság erős lavendulaszagot terjesztett a divány körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében.

Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett. Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy ott van, és még ez is olyan jó volt.

Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be. Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még sem lehetett elfelejteni.

Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos croque-enbouché torta állt.

Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolakodón hajolt feléje.

Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek találta a környezetben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna megindítóan ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan emelte fel az ajka szegletét.

A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.

– Mire gondol? – kérdezte önkénytelenül.

A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.

– Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?

– A bátor ember igen, – mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.

Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.

– Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a szegény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Sajnos vásári muzsika az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam…

Abbahagyta. A levegőbe bámult.

„Túloz“, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagyatyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember?… A szava ledönti azt, amihez hozzáér.

– Túloz, – mondotta fennhangon, – engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik voltak.

– Nem igaz! – Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. – Gyülölök minden előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.

Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.

Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.

– Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!… Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben… menjünk vászonkereskedőknek.

Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühösen húzta fel alacsony homlokát.

– Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.

Aggodalmasan pillantott fel:

– Mondot valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.

Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.

Walter hirtelen kérdezte:

– Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?

A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.

– De hát miért nem? – Walter Ádám hangja levert volt.

Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindég kiközösítve élt a többiek között.

– Értem, – mondotta a fiatal ember gúnyosan, – a maga elnézése csak a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.

Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.

Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.

Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt játékokat.

Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.

A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.

– Milyen charmant figyelem…

Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a szemüvege hiányzott.

Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.

Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A zongora körül már táncoltak.

Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon akadt meg.

A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret játszottak. Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója megismétlődött a tükörben.

Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz. A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő, hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa. Tőle jött és hozott belőle valamit.

Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére, hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belsejében, ha elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor emelkedik, mindig az ő arcához ér.

Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét.

„Kis Kristó…“ úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad lélegzeni, mert akkor vége.“ A képzelete megint megsimogatta.

– Kis Kristó…

Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete… És a melle élt és az arcához ért.

– Még mindég szeret? – kérdezte a leány.

Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?

– Szeret?…

– Mindég szerettem, – mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen hasonlított a zokogáshoz.

Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna.

– Szegény kis Kristó… és ilyen szegények vagyunk mi mind.

Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúznék, aztán… megcsókolta a száját.

Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész gyermekélet feloldozása.

A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az életét.

Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát, hogy még magasabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között, akik nem látnak.

A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki, mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi. Kedves komédiások az asszonyok…

Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal. Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az asztalkendő alatt“. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.

– Én is odaadnám neki a leányomat, – mondotta Müller Ferdinánd, – vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal.

Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a többiek ki voltak zárva.

De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk…“ és megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte.

Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre ágaskodott. Megcsókolta a leány száját.

Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt.

– A fejem fáj, – mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.

Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.

– Te vagy? – rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.

– Kinek tart? – Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét. Visszalépett és felemelte a kalapját.

A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látszani ő is.

– A bátyámra vártam, – mondotta félhangon. – Itt lakom a Hal-piacnál. Talán haza kisérne a fiatal úr?

– Hát a bátyja?

A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra kapaszkodtak volna fel. Aztán megint visszasülyedtek a sötétbe. A háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak közül a kizártakra.

Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tisztaság, a finom hajlongás, a csókok… Könnyek folytak végig az arcán.

A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt. „Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.“

Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult.

– Gyere be… A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú szájára szorította nedves ajkát.

Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához. Ott… épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt belőle semmi. Az ajkán is elmúlt. Valami más jött a helyébe… Rohanni kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt.

A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden. Felordított és visszaszaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt, erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe, melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak; ütések valamennyi asszonyra.

A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját.

Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint egy halottat, amely megelevenült és visszajött… Hogy kifeszül a melle az emelt karok alatt… Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét a levegőbe.

A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami, amiből nincs menekülés.

A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallotszott. Egy repedésen vörhenyes világosság szűrődött át.

Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös, nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.

A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt. Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje felszívta őket magába.

A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt. Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.

A nagy folyó hüvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen. Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt, aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a felnőtt emberek titka?“ Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem szerette volna, ha valaki belenéz.

Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalogkapun.

Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik. Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pincelejáró falmélyedésébe.

Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy rémlett, hogy a hangzásuk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba. Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon. Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék mellett.

A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy árulkodót.

Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz, gyalázatos szenny.

Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott, elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.

Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján. Munkáslépések mennek az ácspiac felé.

Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka.

Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett. A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér.

Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát, mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi. Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.

Aztán… egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste.

Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A sötétségből lassankint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.

A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl pénzre lesz szüksége.

A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?

Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott. Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez. Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.

De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát, gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie kellett a Hal-piac felé.

Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében.

– Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, – mondotta a leány, mialatt a kocsiba szállt.

Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.

A kocsi már távolodott a Duna irányába.

A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan, egyöntetüen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk, összeérő bubos tetők.

– Milyen kicsiny itt minden…

János Hubert felpillantott:

– Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád letelepedett.