Part 5

Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen rajta“. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt. Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a csattok a cipőjén… És a baloldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára… szétömlött a padlódeszkán.

A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett. Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé…

Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.

A reggel hamuszürke volt és reszketett.

Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.

A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz ütődött.

A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú, hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egyszer megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.

– Ez a közelben volt!

Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik. Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a fatáblát.

Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogottak a levegőben.

– Győztek! – kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy kalapácsütés végig csapott a házon.

Anna nevetni kezdett:

– Hallod Kristóf, győztünk!

Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről.

A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan dobogása összekeveredett. Az ár vitte Ulwing épitőmestert is. Ment a testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?

Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a Duna hídján.

A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint.

A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók iszonyodva kiabáltak a kocsisra.

A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdet görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a porba.

Hangtalanul ment tovább a tömeg.

Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák, szuronyok… Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek rajzottak. A kanális-árokból két csizmatalp meredt elő. És ponyvával letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbálódzott a napban.

Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles, fehér világosságba.

Az épitőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.

A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős lépéssel indult az épitőmester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.

Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt a mellén.

– De hát hogyan történt?…

Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.

– Engedelmével, Csik Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát orvosságért a lakásba.

Az épitőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az útját.

– Csak röviden, – súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban folytatta.

– Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott a falnál.

Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta volna. „Szegény Sebastián testvér…“ és egyszerre Annára kellett gondolnia.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

– Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja, a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.

Az épitőmester megint a bolt felé indult.

A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A hazáról beszélt. A hősökről… Átszellemülten emelte föl hegyes madárarcát.

– És mind között ő volt a legönfeláldozóbb…

– Miért mondja ezt? – Az épitőmester elviselhetetlenek találta a pap hangját.

A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:

– Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda megőrzi hős vértanuinak emlékét.

Az épitőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal tárta ki karját az egybesereglett nép felé.

– És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el gyermekeiteknek és majdan unokáitoknak, hogy egy igénytelen, istenfélő órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az ellenség.

Ellágyult a saját beszédje fölött. Az épitőmester elképedve nézett körül. Nagy, tarka zsebkendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a történteket:

– Ugyanis tetszik tudni…

– Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, – hagyta helyben a szomszédházbeli mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.

Az épitőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába. Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt könyvelt volna el. Végig húzta kezét a homlokán.

– Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg… Szegény Sebastián öcsém békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival. Távol állt minden revoluciós mozgalomtól…

A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.

– Ulwing épitőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy nagynevü testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.

– Hallgassanak meg, – mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. – Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek…

Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti idegen.

– Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.

– Ne engedjük! – kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában, hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének az árát.

A várkapellánus szigorúan fedte meg az épitőmestert:

– Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet.

Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy, lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már nem rendelkezett. Különben… olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan mindegy minden a halállal szemben.

– Köszönöm, – mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé…

Esteledett a boltban, mikor az épitőmester leindult a várból.

– Visszajövök éjszakára, – mondotta az opticusnak és a sánta fametszőnek, akik öreg barátjuknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága… kivüle senki sincs többé, akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?

Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.

A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.

Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam ömlött át Pest felé… szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem volt arcuk az árnyékban.

Anna kihajolt az ablakon.

Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A vörösdolmányos. A vezér… Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna őt önmaga fölött.

A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle erősen, tisztán világosodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.

– Látod őket! – kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett neki, mintha az ő arcában egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban jövőknek, – az egész győztes seregnek az arcát.

Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput.

Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett. Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett maga elé.

– Hát nem fogom őt soha többé látni?

– Soha…

Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül szeretett volna lenni.

Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.

– Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott, hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve“, gondolta, „de ránézve talán jobb így“. És kiment a szobából. Anna fájdalmasan tekintett utána. Nem értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan.

A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.

A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott, mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf, mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat… Belsejében egyszerre alakot öltött a gyülölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért, a házat, a hajóhídat és annyi munkát…

Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:

CANZELEI

Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős betükkel odairta az ajtóra:

IRODA

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egyszerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se mondta ki, mégis tudták egymásról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.

Aztán elmult a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.

Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.

– Hát vége…

Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan lecsukódott.

Hát vége…

Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a katonák, az almafát kivágták a Kigyó-utca szegletén és a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.

Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.

A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás, csendes asszonyok… Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.

János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.

– Pedig így marad, – dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase beszélt.

Egyszer két kis deák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi házon is van egy honvéd“, mondotta az egyik fiú, „ez is háborúban volt“.

Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?

Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe és amit voltaképen nem is akar megnézni.

Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni: az annyi, mint életet építeni. Terveket rajzolni; hajlékot az életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember.

De a város megállt.

Ulwing építőmester behívta magához az unokáit. Amit azelőtt nem tett, figyelmesen hallgatta őket.

Ekkor tünt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek számukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?

Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi kimondhatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.

Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is. És míg ő erősebbnek látszott, mint valaha, körülötte az üzletemberek buktak és panaszkodtak.

– El kell adni a telket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, – mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol a nagy ács?“ De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.

Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben és a szegletben alázatosan, leselkedőn már ott ült a fiatal Füger Ottó is.

– Rossz idők járnak, – sóhajtotta a kis könyvelő, – csak csődről hall az ember.

– Egyik le, másik fel, – dörmögte az építőmester, – nem kell kétségbeesni.

– A forradalom alatt még várhatott jót az ember, – mondotta János Hubert, – de a mostani idők…

Az atyja a szavába vágott:

– Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.

– Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?

– Velem és a várossal nem! – mondotta az építőmester. – Hallja-e Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.

„Öt év…“ János Hubert az atyjára nézett: „Nem látszik meg rajta az idő.“

Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templomok és paloták metszetei voltak fűzve.

– Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.

– Ird bele a nevedet, – mondotta János Hubert. Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.

– Üzletember? – Siváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.

Mikor senki se figyelt rá, otthagyta a könyvet. Gálékhoz ment. Még mindig a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin fordításra gondolt.

Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet. Az atyja helybenhagyta, mert csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyermeke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irigységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt senkinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott szines képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebéből kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a városba.

Azért Kristóf vasárnaponként, mint régen, most is Hosszúékhoz járt, Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.

Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra felé menni. Apróvirágos gurguránmellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.

János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.

Váratlanul értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Egyszer elmenőben ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.

Ezentúl még gyakrabban járt el a Hosszú-házba. Hosszúné két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be. Mindannyiszor kérdően nézett a leányára.

„Miért néz így?“ gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.

Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett.

Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.

Mialatt János Hubert hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették az üzleti világban.

Hosszúnak vizimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vizimalmok ideje csak ezután következnék. Tüzbe jött. Bizalmas faüzleteket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papirmalom…

– Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.

János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.

Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.

Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörü terveit. Nem értette mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.

Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában, cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.

Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel, figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltünt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.

– Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette hitelét, – mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: – kuriozus, minket eddig még megkimélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?

János Hubertnak egy pillanat alatt eszébe jutott Hoszúné, aki köt és nem néz fel, és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: „Miféle céljuk lehet?…“ És Zsófi? Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.

Hálószobája a gyerekekén túl volt. A szobában épen olyan rendesen állt minden, mint a gallérján a nyakkendő. Az öltözőasztalon nagyság szerint kefék és fésűk, üvegek, tégelyek; minden nagyság szerint.

János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Beletette az egészet egy talpas alabástromtálba. A gyönggyel himzett szivartárcát is melléje tette. Mialatt a kis kulcsot pontosan forgatta a zsebórájában, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt, és a kis kulcs állva maradt az órában.

Elmult fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyengébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és… Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével.