Part 4

Hirtelen megfordult. A fennről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig azt hitte, hogy mindenki jó… És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.

Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről beszélt. Most is hangsúlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket szánni önmagánál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek.

Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb nevelőintézetbe.

– Itthon szeretnék maradni, – mondotta Anna fátyolos kis hangjával. Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták.

Délután, a rendes órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián bácsi állt az oszlopemberek között.

Anna eléje futott. Az építőmester az iróasztala mellől bólintott feléje.

– Üljetek le, – közben egy vászonkötésü könyvbe sűrű, apró számokat írt. Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga szétterjedt a szobában. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni.

– Jobb volt akkor, – dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén, anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak.

Annának feltünt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival, mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal. Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türelmetlen lett.

– Hát jobb volt akkor? – és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki félholtra korbácsoltatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen grenadérosnak életfogytiglan.

– Mostanában a nemes urak maguk mennek háboruba és erre mifelénk még a földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e Sebastián? Kényszer nélkül, csak úgy a maguk akaratából.

– Mi is nemesek vagyunk? – kérdezte Anna a csíkos divány szegletéből.

A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar cimert.

– Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte.

Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi írást:

… Pozsony. Anno Domini 1797… Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: magas. Arca: hosszukás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári ácslegény.

Anna elpirult.

– Én voltam ez, – és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a gyakran látott tekintetét.

– Szabad polgár vagyok! – mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul követte az öreg ember emelt fejtartását.

Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél.

– Emlékezel?… Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A postakocsiról beszéltek: fölborult a Hatvani kapunál. A bécsi lovasstafétáról: leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban.

– A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt benne, hogy felkunkorodjék a hátán.

Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett.

– Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejüket is hordták. Mégis csak jobb most…

Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának az okát.

– Akkor fiatalok voltunk, – szerényen mondotta ezt és mosolygott. – Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most oda küldenének.

Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta.

– Mi az? – Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.

Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott, amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón… A nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: „Gyermekdalok.“ Az első oldalon elsárgult irás: „Jörg Krisztina, anno 1822.“ Anna a zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan énekelni kezdte az egyik dalt:

Zwei Wanderbursche zogen Hinaus in’s ferne Land…

Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.

… Zwei Wanderbursche zogen Hinaus in’s ferne Land.

Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott.

Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A szeme ártatlanul ragyogott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. Keze minduntalan a virághoz kapott. Beszélt, beszélt és a zongorára könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányosan hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna önkénytelenül az anyja képére tekintett…

Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája alá dugta a virágot.

Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó… viszontlátásra“, mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan, szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt.

Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a szót: „Kis Kristó…“ Sokszor megismételte, olyan sokszor, hogy elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja fölött.

Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing épitőmester az ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka fölhajlott a falra.

Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. „Ostobaság“, gondolta, „Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?“ Az apró betűkkel sűrűn telenyomtatott ujságban különben semminő új hír sem volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.

Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az építőmester munkája fölé hajlott, tolla szakadozottan, szinte rohamokban sercegett.

Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha mellett egy divány állt, az is tele volt írással.

Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.

A cselédek kiszaladtak a kapu elé.

– Mi történt?

Egy hang visszakiáltott:

– A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra!

– Dehogy… szétszaggatták…

– Leszúrták a hajóhídon!

– Meghalt? – kérdezte egy hátuljövő.

Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. Hónapok óta jött ez. Most hát itt van… Minden ok nélkül többször fölemelte és letette megint az írásokat… Meg kell szokni ezt is. Ferde álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a papirlapon.

Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.

Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.

Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a szeme fölött.

– Dehát miért? – és fájdalmasan lógatta előre a fejét.

– Nem illik táncolni, mikor háború van.

„Hát igaz? Hát háború van“, gondolta Anna, de azért most is valótlannak és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen ragasztották ki minden reggel a házak falára.

Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint rendesen, most is megkésett, a reggelijét otthagyta, az utcán ette a vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a kövezett utcák kezdődtek.

A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportokban várták az utcák szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan mentek odébb.

– Mi történik? Mit akarnak velünk? – már nem értettek semmit.

A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt tolongott a nép. Katonák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.

Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak a zászlók.

– Vége a szabadságnak, – mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.

– Szabadság? – Anna két lázas szemre gondolt. – Hát a szabadságért van a háború? – Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.

Megállt a lépcső kerek ablakánál.

A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hóembert csináltak a kút előtt, olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák viseltek és puskával lövöldöztek bele.

Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke szappanhabot.

Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.

Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az ablaküvegnek, marokkal… sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.

– Be kell tenni a fatáblákat! – kiáltotta a kapualjából az építőmester.

Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.

– Bezárták az iskolát! – A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott egyszerre a szájába.

János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. Szép, ápolt haja a homlokába csüngött, gallérján ferdére csúszott a kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga mögött a nagy kaput.

Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.

– Csakhogy mind itt vagytok, – kezével gyönge mozdulatot tett a levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. – A Dunaparton jöttem, – mondotta rekedten, – sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve maradt egy darabig és minden véres lett… Iszonyodva szorította kezét a szemére.

– Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült? – mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. – Az egész járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen tömte meg az osztály a zsebét.

Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett sápadt. Eltólta magától a tányért.

Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők fölött. Mögötte a várakozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. A csend megüvegesedett és törékenyen rezgett a levegőben.

– Döglött volt az ágyúgolyó… Megint számoltak tehetetlen, állati félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyershús.

Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget.

Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett.

– Erős a ház, – szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, – jól megépítettem a falakat.

Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében megtántorodott a ház.

A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf krétafehér ajka elgörbült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a kapuhoz.

– Nem, nem! – sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.

Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem robbant szét; megakadt a téglák között.

Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra.

Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.

Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.

Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti templomban harangoztak.

Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök. Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta önmagát…

Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a kitóduló erőt akarná visszatartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában megvonaglottak az izmok, az agyvelejében érezte a vonaglásukat. Ha kell, előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.

A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak át az utcák közén.

A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó lett az aggodalom.

Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.

Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös lett a koronájuk valami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra. Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.

Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az agyvelejébe és visszatólta.

Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit gondolnia, amit mások nem értettek meg?

A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára, mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki megmondani, hogy gondol reá.

Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilincsek finoman nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.

A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el találná oltani a gyertyát?… De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt.

Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét, mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött. Felemelte a kezét és a világos ablak mögött behajtotta a fatáblákat.

A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni akarna a folyó fölött oda, ahová küldték…

A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.

Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt senkivel, nem tudott semmiről. Kenyéren élt és „Democritost“ olvasta. Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett.

Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő. Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az ajtaján.

Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is körüljárta a boltot. Föhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk, mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.

A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a Halász-bástyára.

Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.

Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát megtalálja. Halkan felkiáltott. A part hosszú vonalában egy világos ablak… Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától.

Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét heverő szemetet. Fölhalmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva kitépte „De mocritos, vagy: Egy nevető philosophus“ cimlapját. Gyufát vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meggyulladt, tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a magasba.

Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe, hogy maga mögé nézzen… Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott a sötétben.

Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját. Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből. Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a többi lassan, émelyitően forgott körülötte.

„Szédülök“, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy helyben marad.

A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyelmezetlen rándulásokkal kerülgette a gyertya kanócát.

Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból fölpillantott, homályosan látott mindent.

„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen“, gondolta, aztán hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni. Csak félig birta fölemelni a testét. Visszaesett a karosszékbe. Homloka verejtékes lett a kimerültségtől.

Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.

Imádkozni… Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó és egyszerü volt… Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is úgy volt rendén…