Part 14

Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház… Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a sorban, szűkebbé teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek szomorúságával fordultak feléje az ablakok.

Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátra figyelt. Egyszerre, mintha elhalkult volna a Tamás lélegzete. Remegve osont vissza hozzá…

És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az út rövid volt és mégis átfogta az egész életét.

Néhány nap mulva, egy reggelen különös zaj riasztotta fel a kimerültség félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakinnről jött be hozzá. Felállt a karosszékből, melyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz ment.

A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes halálkiáltásra tárult volna fel. A padláson rés tátongott a cserepek között és emberek jártak a tetőn.

Anna elfedte a szemét… Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És mindent látni fog…

Tamás felriadt nyugtalan álmából.

– Mi az?… Mi történik?

Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történik, vagy ha volt, Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett, erőszakosan bánt vele,… a fátyol elszakadt és nem takart többé.

Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságban átérezte Anna áldozatát. Azelőtt bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni az asszony lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha meg nem szünő áldozatának ő volt az oka.

Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna háttal fordult a világosságnak és mialatt Tamás kezét simogatta. Illéről beszélt. Tervezett…

Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne… aranysárga, nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kisérteties, sovány kezén, megtelt a szeme könnyel.

Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly alatt, megöregedett Anna arca.

Kinn már eltünt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat. Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja, hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni.

A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők is téglát hordtak.

Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok barlangokat vágtak a falakba, aztán hagyták, hogy a fal leomoljék. Igy hamarabb ment.

Csontig hatolt az a tompa zaj és Anna szívében mindannyiszor összedült valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék, mintha nemzedékek erőfeszítése dülne össze a lelkében, nagy, régi erőfeszítés, mellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek… téglát a házhoz.

Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf… ő kezdte bontani az épületet és most már vége.

A rés ijesztően elharapózott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész homlokzatból. Be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába néznének tolakodó, kiváncsi idegenek.

A zöld papirkárpit itt-ott még szivósan kapaszkodott a romokra. A szegletben egy kerek, fekete lyuk tátongott, melyből kiméletlenül kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek az alagútját. Helyenként felszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a felhasított kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos ujját végighúzta volna a falakon.

Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. Az udvarkertben ágaskodtak a fák és kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején egy csonka törzs feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta.

Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna egy kendőt kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsuzni az oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa fénye, mely hajdan mindég bejött a nap-szobába, megvilágította a két kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna.

A szeglet felől lépések közeledtek. Anna hátrahúzódott az egykori kapunyílásba. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt; tisztán hallatszott a hangja:

– Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.

A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje felett.

– Ulwing építőmester? – egyszerre érdeklődve nézett a csonka falakra, – Ulwing?… a budai órásnak valami rokona?

– A testvérbátyja.

– Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing Sebestyén, – dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, – az sokat tett a hazáért.

Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwing nevet? A munkájuk emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála, csak egy homályos mese maradt meg?

Emberek jöttek megint. Kocsik, élet, a város zaja.

Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé.

Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Hánykolódott és többször kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa le.

Reggel felé Anna egy gyönge szorítást érzett a kezén.

– Itt vagy? – kérdezte a beteg, – mindég vártam, hogy itt légy.

Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Egy árnyék esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan vetődött oda. Csak ott volt és egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a szája mellett.

– Most már elmegyek, – mondotta Tamás, – ne rázd a fejedet. Tudom…

Az asszony nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani.

– Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt olyan nehéz mellettem az életed… Lehunyta a szemét és soká feküdt mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha bensejében sírt volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét.

– Ide,… közel, egész közel. Ez a tied volt, egyedül a tied… Anna… Anna, – mondotta a hangja sokszor, távolodón, – Anna…

Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával vinni az idegen, magányos útra.

Mire este lett, Illey Tamás halott volt.

Anna két halott között virrasztotta át az éjszakát. A férje… és a régi ház között.

Reggelfelé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a Tamás fia.

Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból Tamás koporsója mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy összetartozásban, szorosan fogta a kezét.

Tamást elvitték. Ő akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú kocsin ment át a városon a pályaudvarra.

Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök, mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok, kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. A Szervita-tér, a Gránátos-utca… és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy villanyos óra mutatta az időt.

A kocsi fordult, két oldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és emberek. Sok ember mindenütt.

Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az épületállványok alatt felvont vállú, siető alakok. Kiabálás hallatszott… egy vizsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet.

A lovasrendőr felemelte fehérkeztyűs kezét. Egy pillanatra minden megállt, aztán szétbonyolódott a zűr-zavar és hömpölyögve megint odébb folyt.

Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek nem voltak sehol. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok?

Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg ijedtséggel a hatalmas új házak között… Ezek talán még tudtak valamit Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit.

A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt.

A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon. Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak.

Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit csatoltak. Soká tartott,… az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az nem sietett többé, akit abban a teherkocsiban Illére vittek.

Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő.

Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült, céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt.

Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmúlt… ami messze volt…

Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a kalapját. Még akkor is ott állt a sinek mellett, mikor a vonat elment. Soká, mozdulatlanul nézett a füst után.

A sötét nagy éjszakából reggel lett és földek és fák…

Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak, mint emelkedő karok. Nyargaló távirópóznák… ezüstvillanású huzalok. A lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a napfényes, termő földeken.

Aztán meglódult minden. A vonat megállt.

A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár.

Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges, barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha régen ismerné őt.

– Az Isten hozta haza mihozzánk… Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a keze fölé.

A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a fiatal Illey György karját.

– Olyan a lelkem, mint az édesatyja.

Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett. Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, Tamás emléke is…

Egy mély parasztos hang lassan mondotta:

– Hazajött a mi jó urunk.

Az emberek útat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfa-gally közé, aztán elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak kanyarodott a szekér. A hintó a jegenye-fasorba fordult.

Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló, gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitte a tölgy koronája Illey Tamást, ment vele a fa a temető felé.

A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. Megszólaltak egymás után a messzeségben is a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr.

Az út mentén két oldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi curia és a fehérre meszelt hűvös tornác-szobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt.

Anna fáradtan indult el, aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált. Mintha boldog ünnepre készült volna a ház… minden tele volt virággal. Fájt a szeme tőlük, tarka, kiáltó világosságok voltak és a fojtott kín felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével… megsebezték a virágok.

– Miért tették, miért? Épen most…

Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül.

– A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk, ha az asszonyunk hazajön.

Anna átlátszó, halvány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és az ajka szeglete. Mintha egy rejtélyes mélységbe nézne, melyről eddig nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most mikor ideadott neki minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis ideadta…

Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek; ha beszélni lehetne, mikor már nem lehet…

Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos divány felett Krisztina asszony arcképe függött. Ott volt a zongora és a kicsiny varróasztal is, minden úgy állt, mint hajdan a napszobában.

Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi butorai közül kinézett az idegen világba. A nagy kert zöld lélegzete az arcához ért. A fák idegen dolgokról suttogtak maguk között.

Anna a hinta-fára gondolt és mintha keresné, elindult a kertben a tekintete. Valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna,… az Ulwingok végzete. Beszélt a mult. Csak az maradt meg a számára, semmi több…

Ebben a pillanatban erős fiatal lépések tiportak bele a multba. A kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt.

Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét.

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

44 |közel hahojt |közel hajolt

73 |Ulming |Ulwing

75 |kétségbesetten |kétségbeesetten

78 |Átszelelmülten |Átszellemülten

81 |izzdat |izzadt

135 |Ulming-ház |Ulwing-ház

161 |Megtiszelő |Megtisztelő

176 |gyetyát |gyertyát

184 |messzebb-meszebb |messzebb-messzebb

198 |hát akkar |hát akkor

201 |Tudni akasok |Tudni akarok

202 |Szabaságot |Szabadságot

211 |vomásait |vonásait

220 |kottás-szekényen |kottás-szekrényen

227 |szobákan át |szobákon át]