Part 13

És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot, a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját. Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez értek, egyszerre világos lett.

Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk… Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy megkövezik…

Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait: „Mindenki álarcban jár, mindenki…“ És talán azok az irgalmasak, az önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.

– Tamás, – hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna, amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos órákon át várta. Várta másnap is.

Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott virágot.

Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra találni.

Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani, aki elhalad… Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.

Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül, kíváncsian nézett bele önmagába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra, akit vártak, aki odébb ment… Az arcán reménytelen kifejezés suhant át. Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát és félretette a hegedűt.

Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.

– Ma nem tudok, – Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a szeme végtelenül szomorú volt.

Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett többé lenyügöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje ajtaja felé.

Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.

– Hát már be se jössz hozzám? – kérdezte az asszony és melegség volt a szemrehányásában.

– Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.

Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét. Egyszerre megállt Anna előtt.

– Köszönöm, hogy itt maradtál, – mondotta izgatottan, – beszélnem kell veled.

Anna ijedten nézett rá. – Valami baj történt?

– Nem, semmi. Hallgass ide… Ille eladó…

Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok. Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta megállni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most is megvan a kötelek forradásos nyoma.

– Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért… Csak az a család marad meg, amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a házakat… Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.

Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az arcán.

– És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!

– Ne ijedj meg, – mondotta Tamás hidegen, – nem kívánom, hogy elhagyjad miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem bírom ezt tovább.

Mindenik szó megsebezte Annát.

– Miért bántasz, Tamás?

– Hát velem jönnél? – a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. – Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem és a szerelmed elmúlt?

Anna fájdalmasan mosolygott.

– Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős, mint a szerelem?

A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.

Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.

– Mi bajod van? De hát mi lelt? – sebesen visszahajtotta a lámpa fodros selyemernyőjét.

Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást… Hol vált el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az életen.

Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba, amelyet sohasem értett.

– Te is szenvedtél, Tamás… és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból, amitől olyan régen nem láthatták egymást.

– Nem voltam jó hozzád, – mondotta a férfi tompán, – elmentem melletted, mert mindég csak a földem után vágyódtam.

– És én egészen mást hittem, – felelte Anna szinte suttogva. – Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsétlenségünk. Mert, most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem, miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor még gazdagok voltunk?

Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.

– Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és… még nem késő.

– De hát miből vehetnők meg Illét? – kérdezte az asszony nyugtalanul.

– Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett, most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is átvenném.

Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a terhek.

– Dolgozni fogok, – folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott, – letörlesztem az adósságokat.

– Adósságok, – ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt benne Ulwing építőmester reális polgárvére.

– Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! – Olyan erővel mondta ezt, mint ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.

Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha eldobna valamit magától.

Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.

Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.

Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá, amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég, ameddig él. Aztán föltekintett.

– El kell adni a házat.

És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy láthatatlan kínban elszakadt.

Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kiméletlen lépések. Végig mentek a folyosón, fel még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.

Anna úgy nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt. Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és soha se merjenek visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyenek a napok megint olyan biztosak, mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie, hogy elszakadnak itt a házban és másutt fognak folytatódni…

A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.

– Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg téglával.

Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt, hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt, tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.

– Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár, még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik… Örülsz-e, Anna? Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.

Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna fáradt és lassú volt; soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért; útközben annyi néznivalója akadt…

Tamás viszontlátásra készült, türelmetlenül számlálta a napokat. Anna búcsúzott és félve ébredt fel minden reggel.

„Még nem történt semmi“, körülnézett és mert egyedül volt, hangosan megismételte ezt, hogy a falak is hallják… Megint összeijedt. „Talán ma,… talán estére…“

Aztán eljött az a nap is.

Egy idegen úr járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát a lépcső ablakából, szorongva figyelte mozdulatait. Ez is alkudott és lebecsült mindent. Reménykedni kezdett: talán elmegy, mint a többiek és az élet a régiben marad és nem alakul ki az a nap, amely végleges lesz.

A bagolyszerü arc egyszerre emelkedni kezdett felfelé a lépcsőboltozat alatt és mosolygott. Benézett a napszobába. Anna hasztalan menekült előle, a zöld szobában megint szembe került vele.

Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.

Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás hangja is zavarosan hatott a fülébe, csak azt látta kétségtelen bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.

Mikor egy óra múlva a paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már az övé volt a régi ház.

Anna homloka mögött napokon át nem szünt meg a fásult zsibbadás. Minden, ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban csomagoltak.

Az átadási határidő rövid volt. Sietni kellett.

A régi butorok kimozdultak a helyükből, olyan nehézkesen, szenvedőn, ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. Lenn, a ház előtt, időnként dörömbölő szállítókocsik álltak meg.

Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábos, izzadt emberek kivitték a kapun a zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az elkényeztetett butorok. A kottás-szekrényen egy napszámos ült. Kristóf régi tanulóasztala megfordítva feküdt a három-fiókos szekrényen, egészen úgy, mint egy holt állat, mely a levegőbe mereszti a lábát.

Tamás ezekben a napokban minduntalan elutazott, ő maga akarta elhelyeztetni az illei curiában a régi ház butorait. A fiúkat hangossá tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha ottan egy mese lenne valósággá… Az atyjuk meséje.

„Nem ragaszkodnak a házhoz“, gondolta Anna és elhagyatottnak érezte magát. Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a kifosztott szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt. A papírkárpiton meglátszott a butorok formája. Az elárvult szegek, mint kampós kis újjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.

Megint eltünt egy butor és megint egy…

A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett rá, valamikor a nagyatyjának hímezte őket. Aztán ügyetlen, régi rajzok akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két összekötött, ezüstszőke gyermek-hajfürt egy papírban; alattuk elmúlt, messze évszám, a nagyatyja elsárgult írása.

Valahányszor az óra ütött, felrezzent és a homlokához kapott, mintha épen odaütött volna, hogy siettesse.

Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejü sas tartotta karmai között Magyarország címerét.

… Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf… polgári ácslegény…

Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az emlékezete tétovázva kezdett keresgélni:

… Zwei Wanderbursche zogen Hinaus in’s ferne Land.

Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz… Az arcán feltarthatatlanul folytak végig a könnyek.

Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől, ami végleges volt.

Valahol egy ajtó nyilt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett, mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt, akiket szeretett.

A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját örömének az önzésével vakon ment el Anna bújkáló, szótlan kínja mellett. Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága kedvetlenítette.

Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény hosszasan meg bírta állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük. Még fenn a padláson is csak elfeledett emléket talált.

Sebastián bácsi nagyfülü, rozzant karosszéke; Fischer von Erlach és Mansard füstös metszete; Pest-Buda elvénült színes térképe… A padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta, görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a Hajóhid apró sajkáit, a kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.

Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyermekemlékei felett egy új, nagy város épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltólta a régi piacokat, szétterült, túl nőtt az elavult terven, túl még azon is, amit Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.

Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült, gyönggyel hímzett szivartárca hevert…

A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene rakni a holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent megszokott helyére, a szekrénybe.

Tamás megállt mellette.

– Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?

– Még nagyon sok tennivaló van, – felelte Anna védekezve. Hogy mi, azt nem tudta volna megmondani.

– Egy hét múlva át kell adni a házat, – mormogta a férje izgatottan.

Anna felpillantott rá.

A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak voltak a vonásai. Szép formáju feje szánalmasan száraznak tetszett és a csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.

Anna azt hitte, hogy rosszul lát és felállt.

Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a kezével, melyet az asszony régen ismert. Anna ebben a pillanatban nem bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.

Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélegzett és tekintete zavarosan meredt az asszony kis feje felett a levegőbe. A szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott és egy pillanatra ijesztő, hideg csend lett a mellében.

Anna lélegzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors, botladozó dobogás.

Tamás, mintha csak most vette volna észre az asszony közelségét, kiegyenesedett és türelmetlenül eltólta őt magától. Anna hirtelen visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt az agyában.

– Semmi, – mondta a férfi és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése elfulladt Anna siralmas tekintete alatt.

– Tamás, de hát mióta?

– Régóta.

– Az Istenért, miért nem szóltál?

– Azt hittem, Illén ez is elmúlik… Nyisd ki az ablakot. Ma rossz… Az arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással feltépte a gallérját.

Anna végigfutott a szobákon.

– Orvost hívjanak! Orvost…

Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput.

Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az ágyban feküdt. A barlangos lépcső-lejárón Anna soká beszélt az öreg protomedicus fiával, a fiatal Gárdos doctorral.

Az orvos hangja fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el eleget? Hát nincsen irgalom a számára?

Gárdos doctor szánakozva nézett rá.

– Történhetnek csodák…

Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett, mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos, feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje.

Lassan virradt meg a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a szemét.

Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden lélegzetét és az órákra gondolt, melyek múltak és az átadás napjára, mely fenyegetően egyre közelebb jött.

Halasztást kért. Nem kapott. El kellett hát fogadni a fiatal Gárdos doctor tanácsát.

Az az üres kis lakás a szemközti házban… nincs más választás, oda kell átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó.

„Hát mégis vannak csodák“, gondolta Anna. „Igen, rövid időről van szó, aztán… még minden jóra fordul“. Fellélegzett és így múlt el a házban az utolsó nap.

Este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni nem mertek.

Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta átvinni az új lakásba.

Anna számlálta az óra ütéseit. „Három óra múlva… két óra múlva…“ Nesztelenül felállt és végig osont a folyosón, le a lépcsőn. Az udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok… és az almafa kerek lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg óra ketyegése is lejött a kis kertbe.

Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le szemét Tamás ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt.

Egyszerre mintha valaminek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban, csend lett… Az óra elnémúlt.

Anna felszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott. Tegnap este megfeledkezett az óráról és a pillangós inga, melyet mindég élőn látott, holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Fáradtan húzta végig kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a házból?

Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas, fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte meg az atyjuk, mennyit nőttek. Tovább ment, óvatosan próbálta végig a kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve nyöszörgött. Ismerte őket… sokszor beleszóltak az életbe. Mindennek ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyíltak, a küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindég ugyanazt, régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez.

A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is. Odaállította a gyertyát és kinézett az apró üvegkockákon a Duna felé, ép úgy, mint régen, de a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét.

Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint egy ostorcsapás. Anna a falhoz tapadt és a nagy, szinte testies közelségben, az összeszövődő némaság alatt egyszerre bizonyossággá lett benne valami, ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a halálraitélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a boltívek, ugyanegy erőből származott minden, ő is egy volt velük, mintha a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lenne, mely mozog és fennhangon tudja elmondani, ami nekik szótlanul fáj.

Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki túl élt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a valóságát sohase látta, melyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza.

Amióta az óra megállt, Anna számára megszünt az idő. Saját testének kínzó remegésére eszmélt fel. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu alatt megrázták a csengőt.

Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az ajtókat és mindég újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Felvette és óvatosan az üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne zörögjenek, ha lenn kocsi jár.

Csak akkor fogta fel, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha senkit felébreszteni. Anna felzokogott a siralmas, üres falak között. A szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindég halkabban…

Lenn kinyilt a kapu. A lépcsőről a fiatal Gárdos doctor rendelkező hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha mellbe lökték volna, aztán már megint egészen nyugodtnak látszott. Benyitott az ajtón és szeliden ébresztette fel a férjét.

A kora virradatban mint egy keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy érezte Anna, nincs többé gyökere.

Lehajtott fejjel, sebesen ment ki a kapun. Csak az utca közepén ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett.

A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól. Kőszemük feléje fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének valamit, amire nem lehet felelni.

Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy, öreg kulcsot. Utólszor, legutólszor…

Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk körül mindent.

A keskeny előszobában egy nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem szerették őket, akik mindég odébb mentek.

Elmult az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindig nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik Tamásé volt, a másik a házé.

Egy átvirrasztott éjszaka után nem bírta tovább. Nesztelenül az ablakhoz lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre.