Part 12

Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a verejték.

Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban, hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken kopogtatott be a napszoba ajtaján.

– Anna, alszol?

– Igen, már régen, – felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.

– Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?

– Akkor is így feleltél. Akkor is féltem…

Anna a szeme közé nézett. – Hogy érted ezt?

Kristóf sajátságosan nevetett:

– Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz ilyen későn? – Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és számadási könyvek hevertek.

– Ezt is megtanultam, – mondotta Anna fáradtan, – annyi számla gyűlt össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? – hirtelen elhallgatott, már másra gondolt: – Hallottad?… és futni kezdett a gyerekszoba felé.

Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.

A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos mélyedésében, egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:

– Itt vagyok…

Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden volt. Valamikor, ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok“. Sohase ismert egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért símogat, két meleg asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt, melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt vagyok“… Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.

– Jó nekik, – mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt és a kis László fölijedt tőle.

– Meg kellene igazíttatni ezt is…

Kristóf szótlanul ült a sokvirágos divány szögletében. Nem figyelt oda. Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól? Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe irtózott belenézni.

– Anna, mesélj valamit.

Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. – Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, – elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.

– Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel korán fölkeltette…

Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.

– Igazad van, hát akkor menjünk aludni… Lehajolt és megcsókolta a húga kezét. – Jó éjszakát Anna, és… Valamit mondani akart, aztán erőszakosan elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.

A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta… Most is mozgott. Az oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.

Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken… Nem bírta ezt nézni. Holnap… A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.

A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf odament, a kályhára támasztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.

Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek. Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört, hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és elvitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol keresse össze önmagát?… Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna iránt… semmi más.

Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem érdemes…

Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a papirost. A küszöbről visszafordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott. Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt nála.

Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a gyalogkapun… csak a két oszlopember nézett utána.

„Mint egy tolvaj, épen úgy.“ Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak, a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak… Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.

Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke, zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.

A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni. Csak egészen rövid ideig.

Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni lehet.

A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna… lágy, fekete emelkedéssel közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.

Egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.

Kristóf fáradt lelke utána indult a hivásnak és a teste követte a lelkét.

Aztán nem jött vissza soha.

A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan, fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta többé vissza az utolsó Ulwingot.

Anna mindent megtudott… Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott, mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen nagy lehetett, mikor a romjait látták.

Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot. Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri velük az asszony lelkét.

Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.

– Régen sejtettem, hogy így fog történni, – mondotta egész halkan és egy nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan határozott.

– Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. – Aztán még csak annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar mocskot az Ulwing-néven.

Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.

Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.

Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe. Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, – megszünt.

A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér kavicsot vitt emlékül magával.

Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig. Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés volt a válasz.

„Úgy sem ért hozzá“, gondolta Füger Ottó és türemetlenül várta az órát, melyben szabadulhat.

Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsuzott tőle.

Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt, nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmult fiatalságán át az illei földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor Annával szembe került.

Az asszony fölnézett rá:

– Fáradt vagy, Tamás?

Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.

Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, melyet most végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.

Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten, hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett hozzányúlni.

Néhány nap mulva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti könyveket és bereteszeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.

Az egykori főkönyvelő zavarba jött.

– Szomorú munka volt, – dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel tartva a szeméhez sebesen törölgette.

– Gazember, – mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, – ügyesen lopott.

Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája kinyílt, tiltakozni akart.

Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:

– Pusztuljon! – aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.

Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:

– Becsületsértés… Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé viszem…

Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.

A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált. Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.

Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az este korábban jött el, mint régen.

Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.

Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért volna.

Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent megtanult, amiről addig nem tudott.

Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen megint csak tél lett…

Karácsonyeste volt.

Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még miden gyönyörű csoda és a fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt.

A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen szedték össze a napszobában az ajándékokat.

György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától. A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja.

– Siessetek. Későn van, – mondotta Tamás.

Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.

– Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, – határozta el a kisebbik őszinte gyermeki telhetetlenséggel.

György fölvonta a vállát.

– A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép játékokat.

– Te mindig csak lovakra gondolsz, – vetette oda a kisebbik, – én pedig hídat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hídat és sok vámot szedek mindenkitől.

– Ostobaságokat beszélsz, – mondotta a bátyja, – hiszen a lovakon is meggazdagodhatik az ember.

Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:

– Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is.

Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.

– De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, – mondotta az asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát. De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán félremagyarázná… Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott, hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit.

Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán, mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani, ellenállhatatlanul a zongorájához ment.

– Énekelni akarsz? – kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. – Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.

Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a szeglete lassan, szomorúan húzódott fölfelé.

– Jer inkább ide mellém, – mondotta Tamás, – jer, beszélgessünk.

– Beszélgessünk… Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase jön, ha hívják.

Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, ki-ki vissza a saját lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni akarnának. Fájdalmasan előlről és… ma karácsony este van.

Illey egyszerre fölkapta a fejét.

– Hallod?

Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.

A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen.

– Hallod? – kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat közepén.

– Én már régóta hallom, – Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált. Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.

Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.

– Isten hozta, kedves troubadour, – aztán, mintha maga is észrevette volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. – Foglaljon helyet tanár úr, – és szivarral kínálta meg a vendéget.

– Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt szellőztetni kezdte a zongorát, – halkan nevetett és közben kissé gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja mellett a levegőbe meredt.

– Mi ujság a városban?

– Én csakis zenészek közé járok, – mondotta Walter jóakaratú művész-leereszkedéssel, – ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek.

Illey egy kissé hátra vetette a fejét.

– Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a művészetet is egészen komolyan veszik?

Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.

Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor: nem szerette így látni.

– Tudom, hogy haragszol, ha mondom, – folytatta Tamás könnyedén, – de az én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.

Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:

– Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától való művészeti alkotása.

– Én is azt hiszem, – mondotta Anna halkan, – minden művészet létezőt másol, a zene nemlétezőt teremt.

„Hogy egyetértenek“, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról kérdezte:

– Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a madártól tanulnak-e?

– A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, – felelte Walter Ádám, – a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.

– Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el egy patak mellett a mohában?

Walter Ádám megrázta a fejét.

– Úgy látszik, nem értjük egymást.

– Lehetetlen is, – mondotta Illey, – maguk azok közé tartoznak, akik komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.

Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan Tamáshoz fordult:

– Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika.

– Cigány-muzsika… ismételte Anna elgondolkozva, – és én… mi vagyok én?

– Egy Schubert-dal, – felelte a zenész.

Tamás kurtán nevetett.

– A kettő nem illik egészen együvé… Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz, maguk zenélni akarnak.

De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis bokréta volt benne. Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával, ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába.

Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart, szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a zongorára és mindinkább zavarba jött.

– Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott eszembe.

Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz. Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott, egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.

„Miért?“… és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni kezdett… Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést.

Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a falhoz… Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott. Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt feléje… Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent. És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába fordította a fejét.

– Azért csuktam be, – mondotta Walter alázatosan, – hogy a hangja ne legyen ma másé, csak az enyém…

Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját, kihültnek hitt érzéseit.

Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle.

– Hát elment a troubadour? – Illey körülnézett a szobában. Egyszerre meglátta a bokrétát a zongorán. – Most már virágot is hoz neked?

Anna ráemelte a szemét.

– Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem virágot.

– Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! – Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a szobából.

Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett utána.

– Mulass jól! – kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és közömbös tudott lenni.

Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy szomorú dallam áradt szét a házban… Olyan ellenségesen csapta be maga mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor… „Most talán örül, hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.“ Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő kifosztottnak érezte magát.

A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak álarc az egész? Álarc… ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le akart volna tépni róla valamit…