Part 11

Kristóf örült, hogy ilyen könnyen ment minden. Néhány háztelket úgyis el kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felmentést. Szabadabban lélegzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger Ottó ügyes közvetítő.

Anna felvette újra a munkáját. Tamás elutasító közönye fellázította. Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem értett semmihez. Csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni tanították.

Arra gondolt, hogy ha majd a kis leánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindent, amit az anyja nem tud. És mikor fiatal lesz, azt is meg fogja tudni, hogy az emberek soha sem lehetnek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevétlenül mindég azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyújtaná oda.

De a kis leány, akire Anna a régi házban várt, soha se jött el. Tavasszal megszületett a második fiú és László, Tamás, János, Kristófnak keresztelték a Lipótváros újraépülő, régi templomában.

Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, mely azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.

Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.

Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna Anna tekintetétől, mellyel találkoznia kellett a szemének, mikor betette a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett, vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már elmult az az idő… Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.

Tamás minden évvel szótalanabb lett és ha Anna megkérdezte, hogy bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem, nem volt semmi baja: olyan magyar természet ez.

De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor nagy erdőkről, egy ősi falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses tarlók… és az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.

Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött. Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a zongoráján talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze megremegett tőle. Önmagával kellett küzködnie: büszkeség volt-e, becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illéről többé nem beszélt.

És ettől fogva annak az idegen földnek a neve kisértet lett a házban. Nem mondták ki, láthatatlanul még is ott volt kettőjük között.

Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte, egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, melyből nincsen kivezető út.

– Tamás, – mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, – miért nem tudunk mi egymással beszélni?

Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.

– Már megint a hallgatásomért vádolsz?

Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.

– Hiszen nem úgy értettem, – az asszony hirtelen elnémult, mintha valaki nyersen a szájára szorította volna a kezét.

A nap-szobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás arcát, mikor Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha egy elfojtott zokogást hallott volna… Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a divány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az ajtót.

Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És azután maga se tudta hogyan, ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.

A ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.

Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje. Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn: a szagokat, a színeket, a hangokat, a gőzös, forró nyári zsombékot, az átfagyott téli erdőt, melyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül a nádasból a szél és végig borzong az élet a világon. A barázdában lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes kínjával. Hívás… felelet. Vajjon ők mindég megtalálják-e a párjukat?…

Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes csendben hull az ujrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt és az ő vérében ősi vak emlékek kisértenek. Hányszor, de hányszor megállt a mások buzája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem termett sehol.

Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú ősz és ő a ködben jön a város felé. Úgy jön, mint egy megszökött rab, aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.

Elmosódott percek jutottak eszébe. Szinte újra érezte a mellén Anna tiltakozó két kis kezét és azt az érzéktelen asszonypillantást, mely nem egyszer visszautasította a vágyódását.

Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé. Letört egy fiatal hajtást. Az ág könnyen odaadta magát, nedves és üde volt…

Eszébe ötlött valaki, aki épen olyan könnyen odaadta magát, mint a fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdő kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis tudja, mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre: arra gondolt ő is és úgy énekel róla, mintha a föld hangja lenne. Figyelni sem kell, fütyölni is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják…

Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdő szaga, mint a puha rétek a lába alatt. Átöröklött férfi-gondolkodásában nem vádolta magát érte. Nem érzett benne bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire tartana valamit.

Megint kihajolt az ablakon. Felnézett az égre. Holnap viszontlátja az erdők felett… Aztán a kalapja után nyúlt. Ami ritkán történt, cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a hegedű.

Anna ajtaja előtt habozott. Bemenjen? Talán még mindég alszik…

A nap-szobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná azt az ajtót, a karjába vetné magát, de… a lépések odébb mentek.

Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt. Hiába alázná meg magát. És amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy álom. Néptelen, idegen utca. Csak a túlsó végén jár egy magányos ember. Tamás… és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd, Tamás egyre messzebb-messzebb látszik és ő nem bírja elérni…

A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden igéret volt. Hát ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? Ezentúl így maradna minden? Ő meg Tamás soha se jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?

Összerázkódott, mintha fáznék.

Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradtak mind. Az Illey rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a régi földesurak utódai között.

Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyilásba egy férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyújtotta feléje.

Walter Ádám volt.

– Ennyi idő után… És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy épen ma jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak érezte az életét. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit megszépített a távolság.

Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyújtson. Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.

„Szenvedett, mióta nem láttam“, gondolta Walter Ádám, „és szebb lett tőle“. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a fiatalsága; mikor elment innen és nem sejtett semmit, mikor dolgozott, mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyan abban a pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindég szerette.

Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyulánknak tetszett előtte. A láng fellobbant.

– Soha se hittem volna, hogy valaha még itt leszek.

– Ezt nem kellett volna mondania, – Anna régi fiatal mosolyával mosolygott, – vagy még mindég megmond mindent, ami az eszébe jut? Emlékszik Müller Ferdinándékra? És a cégtábla, a fehér Aesculapfej? Mennyit nevettünk…

– Akkor még minden másként volt, – felelte Walter szárazon.

Anna feléje fordult. „Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése“, és az asszony arcáról eltünt az a mosoly, mely fiatallá tette.

Walter Ádám hangja gúnyos lett:

– Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy. Aztán megbukott az operám, a sonatáim senkinek sem kellettek. Senkinek… – s most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a nemzeti zenedében, – élettelenül nevetett: – de talán így van ez rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább segédtanár lesz a végén; ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanár akarna lenni, akkor a végén semmi se lenne belőle.

Anna zsibbadtan nézett maga elé. „Hát ő sem érte el, ami után a kezét kinyújtotta? Hát senki sem éri el?“

– Mind forradalmárok voltunk valamikor, – mondotta Walter, – hiszen a fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy álomért és… valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez bolondul hangzik és mégis úgy van. Sokszor meg kell halnia az embernek önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen gőgjében minden kornak a fiatalsága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Igy van jól. Mire a nap lenyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanezt. Csak az emberek dülnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.

Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a megalkuvásra.

Walter megint gúnyos akart lenni, de a hangja nem engedelmeskedett:

– Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind lekopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.

– Óh Walter, milyen szomorú ez…

– Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon kérem. A szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek meglátják a mások szineit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla, hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott, mindenkit, aki felébredt.

Anna félig lehunyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze egymásba kulcsolódott a térde körül.

– Elszomorítottam? – kérdezte Walter vontatottan.

Az asszony megrázta a fejét:

– Megérttette velem a saját életemet is…

„Ő sem boldog“, gondolta Walter és egy pillanatig valaminő ellenőrizetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá, hiszen Annát nem vádolhatta. Ő nem tudott semmiről.

– Énekeljen valamit…

Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta ezt neki senki se.

Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik voltak a fiatalságuk elmult vasárnapjain.

– Jöjjön el nem sokára és hozza magával a hegedűjét, – mondotta Anna, mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról egyikük se beszélt.

Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott Illey világnézlete felett; Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz cipőjére.

Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a napszobában és a zene, melyet elnémított a közöny és a meg nem értés, mint egy nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín; könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Ádám lelke kisérte csendes estéken át.

Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az ujságokban, halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már megint kinn hangzottak a folyosón.

Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a fejében. Megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni, szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették. Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a nyerés vágya.

A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.

Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart, hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek nyugtalanságában.

Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt, ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit. Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta maga mögött az ajtókat.

Szép májusi reggel volt.

A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában. Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.

A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.

A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott, bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva taszigálták egymást.

Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult. Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az elmenők beleütődtek, a csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.

– Veszek…

– Adok!… innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.

Valakinek leesett a kalapja… rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat lobogtatott.

– Adok!… – hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapirok olcsóbbak lettek.

„Most… venni kell“, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása belesivított az üvöltésbe.

– Pesti Népbank… kilencvenkettő…

– Nyolcvan! – bőgött egy állati hang.

– Hetvenhat…

Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.

– Kézmívesbank…

– Hitelegylet!

– Negyvenöt… negyvenkettő…

Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott voltak és szétgurultak.

Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.

– Veszek…

Megint jöttek az ellenőrízetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem örvénylett, mintha megkeverték volna. Senki se tudta, mi történik. Távirati lapok repültek. Öklök csapódtak a levegőbe… Minden fölfordult.

Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.

Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout… Az árfolyamok hanyatthomlok zuhantak.

Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége… pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok, akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék dolgozott keményen, verejtékesen.

Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte, mialatt tönkrement.

Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.

A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang…

Kristóf csak dadogni bírt, Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.

Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev és üveges lett. Arcok… idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.

És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde kapuján az új emberek között.

Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak. A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára. Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt eltagadott mindent.

Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni, fenntartani, amíg lehet… küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az ajtóra.

– Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap… Ma nem lehet.

Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a nyakán. Időt nyerni, perceket legalább… Egy perc is sok idő, mikor az ember ragaszkodik az életéhez.

Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.

A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.

Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta az egész épületet. Bankház lett belőle.

Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerü, hájas fején. Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst, aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a karosszékben.

Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem üvegje fölött.

– Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen… hogyne, hogyne, ismerem a céget. Fiatalkori összeköttetés… Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember, kiváló ember volt.

– A nagyatyám…

Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.

– Mivel szolgálhatok?

Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt. Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet. Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz semmi sem.

A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely aggasztóan mélyedt húsos halántékába.

– Parancsoljon velem, – mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára pillantott.

Kristóf erőt vett magán.

– Kölcsönre volna szükségem.

Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.

– Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert tönkre tett.

– Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is…

– Tudom, – mondotta az igazgató szárazon.

Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.

– Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne…

– Milyen fedezetet kinál?… Az Ulwing nevet? – a bagolyképü mosolygott, – ez sajnos már nem elég…

– A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, – dadogta Kristóf. Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja, csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan beszél és azért mégis beszél.

Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.

– A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.

Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája gyámoltalanul ferdült el.

– Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn… – folytatta a bagolyképü. – Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a betáblázást.

Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag kezét a térdére.

– A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.

Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte, hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg tisztán Annának. A ház, a jó régi ház…

Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az ajtóig.

– Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, – mormogta olyan hangon, mintha nem hinné, amit mond.

Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.

Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan rákiáltott:

– Nem tud vigyázni, fiatal ember!

Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.