Part 10

– Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem térhetek el.

Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.

– Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.

János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey névnek a varázsa megint hatni kezdett rá: már nem dűlt a karosszék támlájának. Ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan üzleti hangon beszélt.

– De hát az illei birtok, – óvatosan kereste a szavakat, – úgy tudom, sajnos, idegen kézen van…

Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelíd szemű, jó öreg üzletember eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le, akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok, és hogy az ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy reménység volt. Eltólta magától.

János Hubert várakozóan nézett rá:

– És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?

Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni mindenen, még önmagán is. Semmit se kérni, csak Annát, akit szeretett. Uri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe nézett, mintha igéretet tenne:

– Már nem gondolok Ille visszaváltására.

János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.

Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek. És egy kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni, azért jött ide a városba. A saját erejéből akarta visszavenni a földjét. Hiszen a nevüket adta, vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.

Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utólérte az alispánok unokáinak a végzete.

– Jogász lettem, – mondotta csendesen, – ép úgy, mint a többiek, elnyelt a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A magyar nemesség csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig tönkrementek.

János Hubert szórakozottan bólintott. Egészen megnyugodott, mióta bizonyos lett, hogy Illey Tamás nem akarja kivenni a cégből Anna hozományát. Feléje nyújtotta a kezét.

– Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.

Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta előtte a napszoba ajtaját: odabenn meleg és világos volt minden.

Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint egy fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.

– Köszönöm, – mondotta a leány, – olyan boldog vagyok.

János Hubertnek ennél többet nem adott az élet… Könnybelábadt a szeme.

A folyosón az öreg Fügerék álltak, Henrietta asszonyság kikeményített fejkötőben, Gemming úr és a kis Feuerlein, aki meghatottan törölgette a szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg legalázatosabban.

Fenn, magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér-virágos kocsiba.

A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak, aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését. Csendes lett minden, az ember, a napok.

János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behunyta a szemét. Mostanában mindég álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még aludni menni. Fel-alá kezdett járni a csendes szobákban.

A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A nap-szobába feljött az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba egészen sötét volt.

János Hubert összetette hátán a kezét és lassan ment át a világosságokon, sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is épen így volt, csak hogy most, mikor visszanézett arra, ami elmúlt, egyre többnek látszott benne a sötétség.

Nem értette, miért kellett épen máma ilyesmikre gondolnia, mikor úgy is nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a protomedicusért. Fáradt volt erre is.

Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, de azért mégis pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott. Kulcsait, tollkését és a gyönggyel himzett szivartárcát. Ezt megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években letett a dohányzásról is.

Másnap vasárnap volt. Nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött és megkérdezte, akar-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem mondott semmit.

Gárdos protomedicus megnyugtatta:

– El fog mulni; egy kis fáradság az egész – és nuxvomicát rendelt.

– Nem, nem kell a gyerekeknek írni…

János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt, ott jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát mégis volt valaki a világon, aki neki köszöni a boldogságát… Megigazította a takaróját, a fal felé fordúlt.

Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott; az ágy is forgott, a szoba is, és ő nehezen lélegzett. Ki akarta a nyakán gombolni a hálóingét, de nem bírta. Hirtelen felült és felesleges mozdulatával néhányszor odanyúlt még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani. Aztán visszaesett és nem mozdult többé.

Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül, úgy ahogy élt.

A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó sokáig emlékezett rá, ha lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra ketyegése bejárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.

Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított útból, melyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.

Gondolkozás nélküli napok. Halk szavak. Szép, leányos félelmek. Aztán beleszokott a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más jött.

Eljött az élet és elmúlt az első év.

A régi házban lassan megint derüssé lett a csend. A szobák olykor már félénken nevetni kezdtek. Hirtelen, szinte szégyenkezve hagyták abba, mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem jöttek többé vissza.

Megint elmúlt egy év.

A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.

A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.

Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanúlta őket soha, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, mely szebb még a szerelem mozdulatánál is, melyet a karja titokban régen tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az emberiséget. Egy végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a föld felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó gyermeknél fog bevégződni.

– Mama, – dadogta a kis György. Anna halkan utána mondta a szót, amelyet kapott, amelyet ő az anyjának soha sem adhatott és Krisztina asszony halványuló képe felé nézett… Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt oda lenn. Lépések jöttek a folyosón…

– Tamás, úgy vártalak! – többet, melegebbet akart volna neki mondani. Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.

Illey nem vette észre, másra gondolt. Olvasni kezdett egy levelet.

– Otthonról jött…

– Otthonról?… Hát ez nem a te otthonod? – Anna odaadón oldalt hajló feje lassan kiegyenesedett.

Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános, mindenki hozzá fordult, aki bajban volt, mintha még mindég ő lenne az illei földesúr. És ő eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.

Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés, melytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van valahol másutt.

– Tamás,… mondotta halkan, mintha vissza akarná hívni magához.

Illey szórakozottan mosolygott. Még mindég a levelet olvasta. Anna arca komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, mely az előbb még jóformán ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott vissza a szívébe. Elfordult.

– Nem, ne menj el. Jer ide. Olvasd csak…

De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.

– Hagyd el, Tamás, – és a hangjába ellenszenv vegyült, – úgy sem ismerem azokat a te embereidet.

– Miért mondod ezt így? – a férfi szemrehányóan fordult feléje. Anna hangja ismét feldöntötte lelkében azt a reménységet, mellyel Illére gondolt, mely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte… Ha megmondana neki mindent, ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik, az a szívéhez van nőve, hogy vágyódik a földje után… Vajjon megértené-e? A szavak olyan erővel formálódtak az agyában, szinte hallotta a hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy nem tudná őket kimondani soha.

Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.

– Miért haragszol, Tamás? – szeme az illei levélre tévedt, – hát nem érted? Hiszen csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.

– Igazad van! – Illey kurtán, neheztelőn nevetett. Egyszerre világosan érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a vérében. Idegen és talán az is akar maradni.

A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek volna, pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki elfordult. Anna utána nézett.

Az első időben, ha nem értették egymást, elfelejtették egy ölelésben. Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában, hogy minden kimenjen a fejükből és egymás mellett szaladjanak és a küszöbön már fogják egymás kezét.

Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegek voltak Anna emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt. Szórakozottan játszott a kis fiával. Tétovázva babrált a varróasztala fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.

De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott, parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.

Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a földmívelési osztályban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a mellékszobában az intenzivebb gazdasági üzemről mond valamit.

Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még mindig nehéz és szomorú volt. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett, mintha megbántották volna…

Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni. Falusi birtokos barátai hívták. Oda lenn Illén, az ő mocsaras erdejében is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment. Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.

A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, hol Ulwing építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött, Fischer von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az oszlopos óra előtt egy remekbe művelt vadászkés feküdt.

Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.

– Nézd csak Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a kövér polgárasszonyok a piacon. A csipőjükre támasztják a tenyerüket és majd szétpattannak a jóléttől.

Csendesen nevetett:

– Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy ilyen karosszék a gyerekszobában. Frau Mäyernek hivtuk és kosarat akasztottunk a karjára.

Anna kissé elpirult és zavartan símitotta végig kezével a csíkos vászonhuzatot.

– Bántanak minket, – mondotta, mintha a karosszékhez szólna, – pedig mi ketten összetartozunk… Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott eszébe, Bajmóczy Bertha… a régi sértés… a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja szava csendült volna meg az emlékezetében. „Szabad polgár vagyok“…

Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.

– Milyen szép vagy így, – mondotta Tamás és a hangja elváltozott.

Az asszony válla megrezdült. Ez az a régi hang volt, mely úgy nyúlt hozzá, mint egy érintés. Egymásra néztek és Tamás elborította őt az ölelésével.

Anna úgy érezte, a férje karja között elmúlik minden gondolata és elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával, hanem azzal az ősi asszonymozdulattal, melyben benne van a legyőzött győzelme.

– Szerelmem…

Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka találkozások nagy csendje volt közöttük. Mire elmúlt a csend, elmúlt a találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.

Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm volt a hangjában:

– Kristóftól jött!

– Most is Baden-Badenban van? – kérdezte Tamás gúnyosan.

– Este érkezik.

– Ideje is már…

Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Tamás hangjában mindég valaminő ingerültség érzett, ha Kristófról beszélt és ez fájdalmat okozott neki. Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.

Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas szolgált fel az asztalnál. Flórián portás libériában nyitott kaput. Anna annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett. De ha Tamás nem volt megelégedve, miért hallgatott? Hiszen az ő kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért tartózkodott mindentől?

Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az Ulwing-név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindég visszautasítóan hallgatott.

Feléje fordult, de a férje mintha kitalálta volna a gondolatát, megelőzte őt.

– Hagyjuk ezt angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. – Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg nem igér. Kinyújtotta a karját és a térdére vonta az asszonyt.

– Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.

Anna Tamás nyakán összekulcsolta a kezét. Akárhogy is szerette volna, nem bírta szóval kérni a férjét, hogy ne menjen el tőle. De ma tudott valamit, ami biztosan visszatartja. A szemébe mosolygott.

– Tudod milyen nap lesz holnap?

Tamásnak egyszerre jó kedve lett.

– Hogyne, vasárnap… Vadászni mehetek.

– Az esküvőnk harmadik évfordulója, – mondotta Anna halkan.

– Igazán, holnap? – Tamás szeme meleg lett a hálás visszaemlékezéstől és erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához simult. A hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle…

„Nem mondja, hogy itthon marad“, gondolta Anna „nem mond soha semmit“. Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. „Mindég csak ez… nem kell“. Hirtelen eltólta magától a férjét és megigazította a haját.

Tamás hideg ürességet érzett az ölében. Egy pillanatig zavarodottan nézett a levegőbe, aztán összeszedte magát. Úri kivánás volt a szerelme, nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.

– Hány órakor indul a vonatod? – kérdezte Anna és elfáradt az erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.

Illey egészen idegennek hallotta az asszony hangját. „Nem tartóztat. Eltól magától“, az arca egyszerre ellenséges és sötét lett a megalázott kivánás emlékétől. Kivette az óráját. Visszatette, anélkül, hogy megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte a fegyvereit. A töltényzacskóból kiáradt valami, ami az erdőkből maradt benne. A bőrszíjak finoman ropogtak, épen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla felett egymáshoz surolódnak és a gondolata már nem volt a szobában, messze járt, a nagy szabad földön, a nap alatt.

Anna szótlanul ment ki az ajtón.

Este, míg a kis fiát altatta, elmúlt évfordulókra gondolt… Mióta lett ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg, nem vette észre.

A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a napszoba ajtaját és hosszú idő után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt, csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.

Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a hugát a néma hangszer mellett.

Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüst fényű haja megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák nehezeknek látszottak bágyadt szeme felett.

És Tamás? Úgy,… vadászaton van?

– Beteg voltál? – kérdezte Anna, mialatt szembe ült vele az ebédlőasztalnál.

– Miért gondolod? Nem, csekélység volt, – Kristóf sebesen evett, közben szinte kapkodva beszélt. – Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok új dolgot tanultam. Idegek kellenek hozzá.

Szivarra gyújtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.

– Régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azt fejlesztették a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki se törődik velük. – A szája kissé elferdült. – Mondd csak Anna, te is érzed azt néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, fel egészen az agyvelődig?

– Nem, én nem érzem ezt, – felelte Anna és mereven nézett rá.

Kristóf zavartan nevetett:

– Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom, tudod… az idegek.

Anna görcsösen szorította össze egymásbakulcsolt két kezét, de az arca azért egészen nyugodtnak látszott.

– Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.

Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.

– Az öregek ellentállóbbak voltak nálunk. A mi nemzedékünk fiatalon kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott? És a tűz… Aki gyönge volt közöttünk, azt összetörte az ilyesmi, aki erős volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó Anna, még melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.

– Hát maradj mellettem mindég Kristóf.

– Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Ugy-e idegentől nem igen lehet ilyesmit kérdezni… És az az érzésed sincs, hogy mikor egyedül vagy, valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.

Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.

– De hiszen ezek őrültségek…

– Kályhatündérek és zongoraegerek, – mondotta Kristóf és bágyadtan mosolygott a zöld szoba felé. – Hát a kis György? – erőltetett vígsággal nevetett föl: – hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán szalad. Milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!…

Városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után szívta; hangjából eltünt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor lement a lépcsőn, fütyörészett. Anna világosan hallotta, de azért nem bírt megnyugodni.

Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két szobát vett el a régi irodahelyiségekből, úgyis üresek voltak, mióta a központi üzlet összezsugorodott.

A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen. Tudta, hogy Anna tette őket oda. A csipketeritőt is ő tette az éjjeli szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe, hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte a tárcáját. Holnap majd össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami most jött, azt nem szerette.

El akarta kergetni a gondolatait. Olyanok voltak, mint a darazsak, visszajöttek és megszúrták.

És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti jelentések az utazó-bőröndjében voltak. Soha sem ért rá, hogy végig olvassa azokat. Mindegy. Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!…

Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első szerelem. Utcai leányok, szinésznők, asszonyok, szép előkelő asszonyok, akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjszakában forróak és követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok pénz bírta érdekelni, mely szüntelenül folyik az emberek keze között, mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.

Csatornát kell építeni a folyónak, aztán ömlik, amerre az ember akarja. Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz…

Kristóf éjszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.

A pénz!… Ez a mindenki igazsága… És vágyódni kezdett utána, mint hajdan az asszonyok után.

A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.

Anna keze lassan engedte el a kis gyermek-fejkötőt, melyet horgolt. Már jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt ajtószárnyakba, néha céltalan, nagy kerülővel fordult a bútorok körül.

Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az ujságot, melyet olvasott. Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.

Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyába, aztán idegesen megállt az asztal mellett.

– A fundusoknak nagy áruk van mostanában, – mialatt beszélt, szivarra gyújtott és a füst lappangva jött ki az ajka között, – soha sem lesz így többé. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb tőkebefektetést tudok.

Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.

– A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, – mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. – Nem értesz hozzá, kedvesem.

Anna felsóhajtott:

– Igazad van. Beszélj Tamással.

– Velem? – Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes lett az arca. – Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz. Eleinte mindég így van, később megfordul. Ott csak akkor állanak meg az emberek, mikor kitörik a nyakukat.

– Hidegvér kell hozzá, semmi más, – dünnyögte Kristóf, – nem szabad megijedni. Különben, ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a telekeladásról?

Tamás felvonta a vállát.

– Nincs véleményem. Nem ismerem a viszonyokat. – Érezte, hogy dölyfös tartózkodása nem egyéb, mint az ő megcsalódott reménységének a gőgje. Még sem bírt másként tenni.