Part 5

– Majd megjön az esze, – vigasztalá magát most is, – hisz a tapasztalás mutatja, hogy egyik némber még a párta előtt, a másik csak a főkötő alatt érik meg. Zsófiánál hamar fejlett a test, s épen azért bontakozik ki későn pólyáiból a lélek.

Nem tudjuk, mennyi érvvel bir e nézet; de az bizonyos, hogy Rákóczinét megnyugtatá.

Tevékenysége ismét Klára ügyére irányult.

Néhány sort vetett papirra, s miután a levelet bepecsételte, a szombatosnőt magához parancsolá.

– Könnyezned nem szabad azért, a mit most tőlem hallani fogsz, s kivált udvarom előtt egy sóhajjal sem árulhatod el bánatodat.

Klára viaszsápadt lett.

– Férjed sorsa függ lelkierődtől!

Klára összeszorította ajkait, mintha daczolni akarna a kíneszközökkel, melyek testére alkalmaztatnak.

– Fiadat az ide alig félórára fekvő Portusra viszik. Jámbor, istenfélő házban fog növekedni, míg ismét átveheted. Az özvegy, kihez e levél szól, a kis Endrét saját édes magzatának fogja tekinteni. Tüstént megrendelem az örményesi uradalom igazgatójának, hogy keresse föl a csecsemő leányodat, s vigye magához. Nálam bátorságban van! barátnődnél rátalálhatnak. Nincs-e valami jegyed, melyet az áttért szombatosnő ismer?

– Csak a mátkagyűrűm. Jefta volt a nyoszolyóleány, midőn az evangelikusok szertartása szerint férjhez mentem.

Míg a szent ereklyét Klára lehúzta ujjairól, megeredtek szemének könnyei.

– Nem parancsoltam-e, hogy rendben tartsd magad? – szólt a fejedelemné komor arczczal.

– Csak ne hullanának rám a boltozat kövei! – gondolá Klára, forogni vélvén maga körül a termet.

– Ha gyönge vagy, távozzál innen! – ismétlé a nagyasszony.

Klára mozdulatlanul állott, mintha szellemek lánczolták volna föloldhatatlan kötelékkel a padlózathoz. A vért lázas szíve orczájára hajtotta, de onnan megint visszautasítá eltökélése. Arcza fehér rózsa és piros rózsa volt fölváltva, míg néhány másodpercz alatt a súlyegyen helyreállott, s a szenvedő szombatosnő úgy nézett ki, mintha álmából ébredt volna föl, s nem tudná, mi rezzenté el a phantastikus képeket, melyek körüllebegték.

– Már távozhatol, – mondá a nagyasszony. – Sokat foglalkozzál, hogy kevés időd maradjon a gondolkozásra.

VIII.

Gyulai nem tartott sokat a szombatosságot fenyegető veszélyekről, s azt sem hivé, hogy Pécsi Simon, midőn a hitújítás kérdése komolylyá válnék, még egy hajszálát is meggörbíteni hagyja a fényes kövű új Jeruzsálem miatt.

De bár mekkora Tamás volt a Deborah atyjának elvszilárdságában, bár mennyire hitte, hogy a volt korlátnok minden ábrándossága mellett sokkal tapasztaltabb róka, mintsem az együgyű kezek vetette tőrben magát elfogassa, mégis az estéli borzasztó jelenet, Szeredi bélyegző szavai, és a kémkedéssel vádolt Laczkó dühe s megaláztatása akkora befolyást gyakoroltak kedélyére, hogy soha sem tudta szemeit behunyni, álmában is titkos kémek álarczát látta letépni, és az ájuldozó nők alakját eltakaró sűrű fátyolokra boszankodott.

Ah, a fátyol, s hogy Elemér jött az ájult némber segítségére, ébren is nagyon nyugtalanítá az ifju kamarást.

Mit beszéljen el már Anna néninek, midőn a történet regényes része mást illet? Neki csak mellékszerep jutott, s a tudakolóknak azt sem fogja megmondhatni, hogy az a Klára, kinek nevét kétségbeeséssel hangoztatta a kém, kék vagy fekete szemből ejté-e ki a könnyet, midőn magához tért, s fájdalmas mosolylyal vagy mosolygásban elhalt fájdalommal hálálta meg a hazakisérő lovag részvétét… És minő lény lehetett Klára? Ha bűbájjal bir, úgy Elemér még Fehérvárott mulat. És vajon elutazott-e?

Gyulai Ferencz e gondolatra odahagyta szobáját, s betekintett Elemér szállására.

Takarítottak, rendeztek. Új lakosa volt, szintén a testőrtisztek közül.

– Vagy Klára szépsége kisebb szerencsétlenségénél, vagy pedig Elemér inkább szereti Deboráht, mint saját maga hiszi, – ez elmés megjegyzéssel tért vissza Gyulai.

– S most már mit csináljak újdonságommal? – fűzé tovább eszméit. – A nő nem látszik különös érdekkel bírni, s én teremtsek-e részére szépséget, szellemet és kalandot? Azután Elemér nevét sem hozhatom föl oly történetnél, melyben Szeredi tulajdonkép Kassai István uram ellen is szólott, a nélkül, hogy az unokaöcs által rendreutasíttatnék. Kassai István ő kegyelmét szintén nem nevezhetem meg, mert ha fecsegésem fülébe jutna, szörnyen neheztelne reám, s haragja előmenetelemet gátolhatná. Tehát a cselekményből még a magamén kívül legalább két nevet ki kell hagynom. Sőt kérdés, mit csináljak Szeredi ő nagyságával is? Fölingereljem-e ellene a hatalmas Kassait, holott éles nyelvével maga is eléggé bőszíti magára? S mi hasznom lesz, ha hireszteléseim miatt végre a fejedelemné rokona, vagy a fejedelem első tanácsosa között kell választanom, föltéve, hogy mind a kettőt egyszerre nem veszítem el? Hüm! Az előmenetelre szükségesebb a hallgatás, mint a beszéd. Bízzuk Szeredi ő nagysága csatlósaira a botrány terjesztését; mi fiatal kamarások, kikre szép jövő néz, legyünk titkolódzók, midőn a nyiltság haszna kétséges… De, hát Pécsi se tudjon semmit a történtekről?… Kár volna nyugtalanítani, midőn veszélytől komolyan nem tarthat. A szombatosság sajátságos őrjöngés lehet; de az ország nyugalmát fenyegető bűnné még Kassai sem bélyegezheti. Azonban, midőn a boldogult Bethlen Gábor fejedelem Pécsit börtönbe csukatta, a szombatossági vád is keringésbe hozatott, hogy a lázadási kisérleteket rejtélyes nevével fedje. Atyámtól hallám a kegyvesztett korlátnok czimborálását az elégületlenekkel. S vajon most is nem ilyent szaglál-e Kassai ő kegyelmessége? A pártok békétlenek, Zólyomi rokonai a portát ingerlik a fejedelem ellen, a katholikus urak hátratételről panaszkodnak, a palatinus titkos küldöttjei által rokonszenvet toborz. S midőn a huzalkodásra annyi jelszó és kedv van, csodáljam-e, ha a különcz észjárású Pécsi oly viszonyok közé bonyolítja magát, mely halálos ellenségét végdiadalra s őt bilincs közé vezetheti. Leányára s hetven falvára nincs ugyan sok vágyam, de csak annak szolgáljunk-e, kitől szerencsénket várjuk? Ez nagy önzés volna. S miért ne figyelmeztetném, bár általánosan, Pécsit arról, hogy kémek veszik körül, lesik lépteit, szavait? Azonban hátha részletek után tudakol? Akkor inkább rejtélyes maradok, mint csevegő. A homályos szavak, a ködbe takart czélzatok Pécsire nagyobb benyomást tesznek, mint az elősorolt tények s az indokolt vélemény. Meglátogatom őt és figyelmeztetem.

Gyulainál a gondolatra hamar szokott a tett következni.

Mihelyt foglalatosságait elvégezte, s az udvarban reá többé nem volt szükség, a «remeteség» felé tartott, de alig ért a Miklós-kaputól a külvárosba, alig kezdett azon utczára belejteni, hol a mult este csatlósok állották el Szőke István útját, midőn kápráztató fény özönlött feléje.

Bár felleges és sötétszürke est volt, melynek holdja bujkált és csillagai csak lopva mosolyogtak a komor ég kárpítjáról, Pécsi lakása tündérin csillogott, világosan és nevetőn. Száz meg száz színes lámpa derítette föl a kert útját, és ösvényeit.

Czímeres hintók, czifra csatlósok és huszárok állottak az oszlopos folyosó előtt, és sok szolgakéz lobogtatott fáklyát, emelve a világítást, mely különben is pazar és magát fitogtató volt.

A kéjlak minden ablakain a csillárok fénye reszketett, kivévén azon rejtelmes szobát, hol a zodiacusban forgottak a bolygók s a végzet titkait szokták az ábrándozó Pécsihez lehozni.

Gyulai a kapunál vissza akart térni, mert csak a házi kis körre számított, csak Pécsivel kivánt találkozni; de megzendült a nagy terem, gyorsan lebegtek el az ablakok előtt az árnyak, s a zene és táncz, a kiváncsiság és élvezetvágy ostromolni kezdte a mulatságra hajló, a víg kedvű ifjut.

Akkor még a szoros illem helyett a szívesség kormányozta a társadalmat. Az egyosztályú egyének, ha a házban, hol a vigalom vert tanyát, idegenek nem voltak, nem vártak formaszerinti meghivást, s örömmel látott vendégei valának a házi úrnak, ki büszke volt arra, hogy lakomáiban és tánczestélyein sokan vesznek részt.

Gyulai némi tétova után a folyosónak tartott, s csak a mint az ékes szobákon s az urak és delnők csoportozata közt tovább haladott, kezdé mindinkább érezni, hogy a társaság, melybe lépett, több igényű, mint rögtönzött alkalmakkor kell lennie.

Később tudta meg, hogy a házi úr születése napját üli.

Az üdvözlések azon időben elmaradhatatlanok voltak, s elég czifra szavakkal fejezte ki azokat minden új érkező.

Gyulai is siet Pécsit fölkeresni.

Kornis Zsigmond, Mikó, Haller Péter és Kemény János társaságában találja.

Az öreg úr magas, egyenes, méltóságteljes alakja, arczának szelid, de komoly kifejezésével, a figyelmes nagy szemekkel, melyeken mégis visszatükrözött a merengés, és a gondolkodó homlokkal, melyen a derű, mint a napsugár a gyér fellegek közt, játszott és el-eltünt, oly különös hatást gyakoroltak most Gyulaira, hogy a porból felvergődött férfiút hajlandó lett volna királyok ivadékának vélni, vagy legalább azon római senatorok egyikének, kik nem szorultak trónra a végett, hogy uralkodjanak és a pártfogásért esdő tartományok hódolatát elfogadják.

Pécsi szerencsés és baljóslatú napot ünnepelt. Kedélyében csodálatosan szőtte be magát a szorongás az öröm közé, s az elhagyatás érzése a kielégített büszkeség nyilatkozataihoz ellentétül vegyült.

Hogyne örvendene, midőn maga sem tudja miért, oly sok főember is megemlékezett születése napjáról, kik évek óta e részben példás feledékenységet mutattak? S hogyne sülyedne merengésbe, midőn a mult éjjel, a mint az éjfél közeledett, az állatkör a legfenyegetőbb csoportozatokat tüntette föl, s neve napjának hajnala közé az életveszély a családi romlás sötét árnyait veté? Mely halandó tudná eltalálni a végzet ujjmutatásait? Miért látogatják csoportosan a kegyvesztett államférfiut épen akkor, midőn az ég kegye felől leginkább kétkedik? Melyik a rossz jel már? melyik a biztató? melyik az óvaintő? Az emberek mosolygó vagy a csillagok komor arczára tekintsen-e az, ki a mától a holnap számára utasítást akar venni?

Nem rajzoljuk tovább az astrolog kételyeit, mert Pécsit a legkellemesebb meglepetés várja.

A fejedelemfi, a remélt trónutód, megérkezése jelentetett.

Ennyi kitüntetést a volt korlátnok még sem várt.

Bethlen Gáborral, a nagy uralkodóval több évig állott ugyan baráti viszonyban, de az udvar kedvezéseitől elszoktatva, s oly hosszas idő alatt még az aristrokratia büszkébb részétől is mellőzve, természetes vala, hogy György úrfi látogatása most mélyebb benyomást gyakorolt Pécsire, mint régen maga a római császár által történt kitüntetése is.

A csarnokig ment magas vendége elébe, ki a kiséretéhez tartozó fiatal urak egész csoportjával jelent meg.

Az agg férfiu a daliás, de negéddel telt ifju előtt kész lesz vala talán magát a túlságig lealázni, ha méltóságos termete s vonalainak imponáló kinyomata a szolgaiság jeleinek fölvételére egészen alkalmassá tenni képtelen nem lett volna.

György úrfi baráti kezet szorított az öreggel s a jövő perczben a nők társaságába vegyült.

IX.

A lassú palotás többé sort nem nyerhetett.

Idősbjeink buzdították a fiatalokat, kiknek nem volt arra szükségök, vagy visszavonultak a velök egykorú asszonyságokhoz, hogy régi emlékeiket hasonlítsák az új nemzedék örömeihez, s a mult szerint rostálják meg a jelent.

Gyulai a tánczolók közé vegyült.

Társa kökényszemű leányka volt, ki egész hálával fogadta azon kitüntetést, hogy a nagyvilágban élő úrfi tartja őt, a gyermekszobából még ki nem vezetettet, pártás hajadonnak.

Elismerőbb alig lehet valaki, mint egy növendékleány szokott azon kétséges bókért, hogy idő előtt tekintik kifejlettnek. Mintha a bevezettetés percze nem volna kezdete a szülői házból kiköltözés kisérleteinek, s mintha a békés révben nem ekkor feszítenék föl a vitorlákat, nem akkor tartanák kézen az evező rudakat, hogy egy gyönge és töredékeny csónak az első kedvező széllel ismeretlen, viharos és be nem látható tengerre ragadtassék, hányatni, elsülyedni, vagy véletlenül szerencseparthoz jutni.

Gyulai, minden hajlam nélkül ily bölcselésre, fogta át a kis karcsú teremtés derekát, forgatá a könnyű alakot maga körül, ereszté szabadon, csalogatta vissza, szóval: tánczolt, egészen csak arra gondolva, hogy mulat. De szemei véletlenül Deboráhra tévedtek, s e percz óta tánczosnője már sejdítheté, hogy még nem nagy leány, s hogy örömeire nézve több köszönettel tartozik leventéje elkésésének, mint gyöngéd figyelmének. Vagy nem lejt-e Deborah annyi kecscsel s minden mozdulatában nem él-e annyi varázs, annyi utánozhatatlan és megragadó bűbáj, hogy Gyulai alig fordíthatja el róla tekintetét? S nem volna-e a hetedik égben, ha cserélhetne tánczosnőt azzal, a kinek vállára Deborah most teszi kezeit?

Bizonyára a kis leányon kívül még más is lehetett oly véleményben, hogy az ifjú kamarást a házi kisasszony megigézte. Különben miért vétené el az ütemet és tánczlépést, midőn a csába szombatosleány hozzá közel jön.

Bohóság! Gyulait csak a művészeti szépség hatotta meg, csak azt látta, hogy soha még tökéletesebb tánczosnő nem került szeme elébe, csak azt hitte, hogy a könnyű Atalanta, ki egykor az alig meghajtott buzakalász fölött lebbent végig, a tündérországból visszatért a nehézkes emberek közé, hogy fölvillanyozza magát a tompa és bágyadt mindennapiságot is. Gyulai csodálattal telt el. De hányszor nem fordul elő, hogy bámulatunk aránylag kevés viszonyban áll rokonszenvünkkel, s hogy az, kit szeretünk, hajlamunkat rendkívüli tulajdonok nélkül szerezte meg?

Gyulai szive nem dobogott gyorsabban, midőn szemei a feltünésig kisérték Deborah hódító mozdulatait. Keble hideg volt; tekintete részvékeny, meleg és átengedő.

A büszke és hiú szombatos-leány, ki a közfigyelem lelkesítő ereje nélkül nem birta volna annyi bűbájba olvasztani minden mozdulatait, most a mint az aggok is tódultak a terem felé, s a mint a tánczosok siettek megragadni az alkalmat, hogy nézővé válhassanak, kezdé észrevenni Gyulai tekintetén a rendkívüli hatást, melyet reá gyakorolt. Hisz a kis kökényszemű leánynak szüntelen kellett tánczosát figyelmeztetni, hogy rendetlenség ne történjék, s hogy kibontakozhassanak azon tévegből, melybe emennek szórakozottsága az egész tánczvonalt be-besodorni látszott.

– Igen elfáradtam, – szepegé végre a szerencsétlen gyermek, az alkalmatlan helyzetből menekülni akarván.

Gyulai örvendett, hogy már szabad kedve szerint nézheti Deboráht, s Deborah szive tombolt örömében, hogy a régi mellőztetés megtorlására alkalmat nyert. Mert mire is magyarázná egyébre az ifjú elnyelő nézését, mohó bámulatát, mint szerelemre, mint a szépségnek egy vértezett és hideg kedély fölött nyert diadalára?

Midőn a táncznak vége volt, György úrfi, Erdély leendő uralkodója, közelített a bámult szombatosnőhöz.

Lekötelező lehetett, a mit a fejedelemfi mondott, sőt igen hizelgőnek kellett lennie, mert a hallott szavak után a leány tekintete még ragyogóbbá, arczszíne még élénkebb kifejezésű lett, s vonalain a kellemes meglepetést a viszga szemek messziről olvashatták.

Gyulai a figyelmezők közé tartozott.

György úrfinak jelenléte is e házban az ifjú udvaroncz előtt feltünhetett, minthogy rég tapasztalta, hogy Pécsi a kegyvesztettek sorsát, a mellőztetést uradalmai s nagy elméje mellett sem kerülhette ki; mennyivel inkább kellett tehát csodálkoznia a rendkívüli megkülönböztetésen, mely Deboráht érte, midőn a fiatal herczeg udvariasságát az egész nőtársaságból egyedül csak reá halmozta. Valóban több volt György úrfi nyájasságában, mint puszta illem, mint köteles bók a ház kisasszonya iránt.

– S mi lehet e kegy indoka? – kérdé magától Gyulai tünődve, mintha nem volna elég magyarázat azon közelragadtatásban, melyet a gyönyörű szombatosleány utánozhatatlan szépségű táncza idézett elő. – A herczegfi szigorú erkölcsű, s jegyesét szereti; ha ezt nem tudnám, – fűzé tovább gondolatait, – még elhihetném, hogy kalandon jártatja eszét.

Míg Gyulai találgatásokba merült, az urak és asszonyságok kört alkottak a teremben, s a herczegfi a középbe vezette Deboráht.

A hangszerek megzendűltek.

Régidő óta szebben és szebb pár nem tánczolta a kettőst, mint a daliás kinézésű herczegfi és «Sáron rózsája», a deli szombatosleány, kinek ruháját néhány héttel előbb pórnők akarták az utczán letépdelni, s ki most királynénak látszik, kegyet oszt, hódolatot fogad el, minden mozdulatával igéz, s egy tekintete, egy mosolya elég, hogy irigység tárgyává tegye azt, ki szerencsés volt általa a többi halandók fölébe emeltetni.

Hisz maga a herczegúrfi ad példát a tömjénzésben, mintha mondaná: balgatagok! nem vevétek észre, hogy az úrhölgyek gyöngye, a szépség eszményképe, a kellem tündére e «remeteségben» lakik, a világtól félig visszavonulva, a nagy rangú és finnyás hölgyektől félig lenézve, félig rettegve. Hol volt a szemetek, hogy eddig nem találtatok rá, vagy hol volt izléstek, hogy látva őt, kételkedtetek magasabb természetében? De talán a kegyvesztett apa miatt voltatok tartózkodók? Ugyan miért hittétek a felhőt, mely a napot betakarta, alkonynak? Fény és homály gyorsan váltja fel egymást az életben. Nekem bizalmam van Pécsi jövője iránt.

György úrfi kisérete alkalmasint így magyarázta a történeteket, s Deborah a kettős táncz után annyi hódolótól volt körülvéve, s annyi tánczra fölkérve, hogy Gyulai hozzá többé alig közeledhetett.

S míg a leányt az ifjak isteníték, György úrfi az apát fogta karon, és a szomszéd terembe vezette, hol lassanként az élemedett korúak a volt korlátnok és a leendő fejedelem körül csoportot alakítottak, s a mint Gyulai a lassú beszédből és az arczok élénk kifejezéséből gyanítá, közérdekű tárgyak felől cseréltek nézeteket.

– Minden arra mutat, – gondolá az ifjú kamarás, – hogy változásnak kellett az udvar hajlamaiban vagy a világ ügyeiben történni. Pécsi megint szerepelni fog. Talán ezt sejti Kassai, s azért lesett minden lépte után. Figyelmeztetem a veszélyre. De vajon kell-e tennem? Midőn hatalmas erők surlódnak össze, ki szeretne közéjök állani? Maradjunk az általánosság mellett, mint idejöttünkkel volt czélunk. Pécsi jóakaróm, Kassai nem ellenségem. Helyzetem csak romolhat a változtatással. Tánczoljunk, mulassunk!

Gyulai midőn e szándékkal közelít a nagy teremhez, hol rövid szünet után a zenészek már résen vannak, Deboráht látja maga előtt.

– Épen keresem, – szólt mosolyogva a leány, – hogy miután megfeledkezett rólam, én kérjem tánczra. Semmi mentség! Semmi menekvés! Bár mint kerülte, hosszasan kell miattam fáradnia és unatkoznia.

Gyulai elmés bókokkal válaszolt, karját nyujtva a táncz tündére felé.

– Úgy hallom, – súgá Deborah, közelebb hajolva az ifjúhoz, – hogy barátja Fehérvárról végkép el akar távozni.

– Kicsoda? – kérdé Gyulai, nem tudván, kit ért tánczosnője.

– Az ifju Kassai.

– Elemér tegnap elutazott.

Deborah lesüté szemét. Arczán a szomorúság és megdöbbenés volt észrevehető.

Ez ingerelte Gyulai hiúságát.

– Csodálkozom, – szólt, – hogy barátom, ki az illem szabályait nem szokta megsérteni, búcsúlátogatást nem tett.

– Közte és atyám közt az utóbbi időkben oly idegenkedés támadt, mely mindkettőjöket a félreértésekre fogékonyakká tette. S hol van Kassai Elemér állomása?

– Közel Balázsfalvához, csaknem szomszédságukban.

– Ah! – rebegé Deborah érdekes zavarral arczán.

– Kisasszony, a táncz kezdődik! (Velem tetszelg, Elemért szereti. Borzasztóan kaczér.)

Tánczoltak, Deborah kecscsel, bűbájjal, negéddel s Gyulai, a leány nagy elégületlenségére, igen szabályosan, pontosan és figyelemmel.

– Nyugalma ellenére a féltékenység fulánkja megvérezte szívét, vigasztalta magát Deborah.

– Kaczér s mégis hideg, gondolá ezalatt Gyulai.

– Fáradt vagyok, – súgá a leány, az első alkalmat a pihenésre megragadván.

Gyulai ülőhelyhez vezeti, de midőn odaérkeznek, a herczegfi jön, s Deborah édes meglepetéssel hagyja magát a táncz örvényébe sodortatni.

Ott lebegett könnyen, vidáman, egészen új erővel, oly üdén s a bágyadás minden jele nélkül, mintha csak most harsant volna meg a zene, s most kezdődnék meg egy hosszú, renyhe nap untató órái után a szórakozás és mulatság.

– Borzasztóan hiú, – gondolá Gyulai, más tánczosnőt keresve.

Midőn Deborah a szünet alatt öltöző-szobájába indult, hogy hajékét rendbehozza, a melléktermek egyikében atyjával együtt találta Gyulait.

– Sohasem fölösleges, – szólt Pécsi, – semmiségünkre emlékezni. Magasság nem lehet annak megfelelő mélység nélkül, és szerencsésnek azt szoktuk nevezni, a ki sokat veszíthet.

Volt az öreg hangjában valami oly megható és vonalain oly mélabús, hogy Gyulainak eszébe jutott az esteli kaland, melyet el akart hallgatni.

– Születésem napján mindig szorongás fog el mértéktelen szerencsém miatt. Öcsém! ezelőtt ötven évvel kisebb tekintélyű háznál, mint most a magamé, örömest lettem volna pohárnok vagy udvarmester.

Sötét pír borította Deborah arczát, midőn atyja nyilatkozatának végét hallá.

Gyulainak ajkain, ki a leány fölindulását ellesé, finom, alig észrevehető mosoly lebbent el.

(Nevet atyám együgyű beszédén! Ah, mennyi kéj volna megalázni őt!)

– Leányom, Báthori Zsófia heczegkisasszonyon kívül a leggazdagabb ara leend. Pedig én ezelőtt negyven évvel alig merészeltem boldogult nőm kezét megkérni, mert ötven jobbágytelke volt. Helyes szokás, öcsém, hogy minden esztendőben van egy nap, mikor a koronás fő is leborul és megmossa a koldus lábát. Születésem napján érzem a megalázódás szükségét. De öcsém, talán te nem is tudod, hogy atyám ki volt? Megsúgom neked… szűcsmester.

Deborah elosont a szobából; bár a különben büszke agg nyilatkozata még Gyulaira is, kit kényes izlésű és hideg ifjunak tartottak, nagy hatást gyakorolt.

– Belátom, folytatá Pécsi, hogy a végzet igazságtalan volna, ha minden halandó ajakkal rendre meg nem kóstoltatná a keserűség kelyhét, s ha az emberiség egy része örökké verőfényben élne, míg a más rész szüntelen vak és vigasztalatlan éjben bolyong. Hadd jósoljon tehát szerencsecsillagunk néha szerencsétlenséget is! Ez a világ rendje! Ugy-e, nem gondoltad, hogy számos kitünő vendéggel fogsz ma nálam találkozni? A nap, ha leáldozik, megaranyozza a felhőket és színben sokkal gazdagabbnak látszik, mint midőn magasan függött a láthatáron!

– Urambátyám, szólt Gyulai meghatva, már kóstolta a keserűség kenyerét, volt börtönben is, és birtoka egy részét elkobozták. Nincs oka megdöbbenni változatlan szerencséje miatt.

– Tévedsz, barátom; midőn Bethlen Gábor Kővárba zárt, csillagházam fénylett s elárasztá a boldogság előjeleivel lelkemet. S a bolygók nem csaltak meg. Úgy lőn, mint jóslák. Becsületemről lehullott a folt, birtokaim szélesedtek, s Deborah, ki növendék-lyány korában beteges és keveset igérő külsejű vala, egyszerre fejlődni kezdett szépségben és szellemben. S hol van most vele versenyző? A mit te fölhoztál, nem volt szerencsétlenség. Egészen mástól tartok e perczben.

– Hogyan? – kérdé Gyulai meglepetéssel.

– A világi körülmények rendkívül kedveznek nekem, de a csillagoknak fenyegető constellatiójok van. Földi termemet látogatással tisztelte meg a fejedelemfi; de égi házamhoz ugyanakkor közellépett a skorpio. Saturnus szikrázik és lángol, Jupiter arcza elhalványult. Nehéz idők következnek.

– A skorpio legfölebb egy kémet jelent, ki urambátyám szivéhez közel lopódzott, szól Gyulai, elfeledkezve szándékáról.

– Ugy-e Deboráhtól hallottad ezt? kérdé Pécsi, az ifjura szegzett szemekkel.

– A kisasszony velem keveset beszélt s egészen más egyénről.

– S kiről szólt veled?

– Elemér távozásáról tudakozódott.

– Választaná el bár e fiatal embert akkora köz tőlünk, mint a déli sarkot az északitól, mert úgy nem áradna rá a bűn, reánk a veszély.

Elemér nemesszivű egyén. Ő nem hogy nagybátyja, de Keletindia minden kincseért sem lehetne kém.

– Ki hinné ezt felőle?… de sok hivatás veszélyesebb, mint a kém nyelve, s némelykor végzetünkben van a méreg, mely mást megöl, s nem kedélyünkben.

– Ha szabad lenne általam egészen ismeretlen ügybe avatkoznom, inkább azon egyén iránt volnék bizalmatlan, ki tegnap este bátyámnál volt.

– Vendégeim várnak, szólt kedvetlenül Pécsi, siessünk közéjök.