Part 3

Épen most vett levelet Stambulból, magától Zülkifártól, vagy más néven Bene Antaltól, a nagy befolyású csausztól, ki panaszolva említé, hogy ő fensége még nem méltóztatott kegyelmesen elküldeni a vidraprémes új szabású bundát, fekete gránát boglárokkal, melyet nekie megigért vala; holott oly havas és zivataros idő van a hatalmas szultán fővárosában, hogy a kutyát sem kellene a szobából kiűzni, és annál kevésbbé mehet a vidrabundátlan állapotjában a fővezér- és más méltóságokhoz naponként informálni, kivált miután az erdélyi residens ő kegyelme sem hajlandó a havi pénzt pontosan kezébe szolgáltatni. Bezzeg kinálják aranynyal, ezüsttel a katholikus hatalmak követei, mert orrontják, hogy Rákóczi ő fensége a fényes kapunál engedélyt sollicitál a magyar király ellen háború indítására, bezzeg ajándékoznának kék vidraprémes téli ruhát is, de ő ámbár az izlamra tért át, szívében hű evangelikus maradt, s csak ne volna a residens fösvény és a nagyságos fejedelem emlékeznék meg becsületes szolgájáról, akkor úgy segéljen! még a kikelet megnyilásáig lehetne a padisahnál oly határozatot eszközölni – kivált ha Sáros-Patakról az öreg tallérok útba indíttatnának – melyektől a magyar király és a katholikus német rendek füle megcsendülne. Ezt ő, Zülkifár, a püspök úrnak csak azért írja, hogy szerény soraiban is régi jó indulatja elucescáljon. Ő, ha akarna, írhatna Pázmány érsek uramnak sokféle dolgokról; azonban nem teszi. Tudja, hogy megköszönné az érsek, és személyét a magyar király figyelmébe ajánlani nem mulasztaná el; de a nagyságos fejedelemtől igért bundát és vékony hópénzt jobban tiszteli a skofiumos bársonypalástnál s a gazdag remuneratióknál, melyekkel már untig ostromoltatott hűsége. Jelszava ezentúlra is Gyula-Fehérvár és nem Pozsony, csakhogy…

Dajka püspök igen búslakodott a csausz levelén.

Elgondolá, hogy életének napjai már meg vannak számlálva.

Az Isten magához szólíthatja őt, még mielőtt a felső megyék sérelmei fegyveres kézzel orvosoltatnának.

Maholnap elköltözhetik ez árnyékvilágból, a nélkül, hogy az Úr szőlőjében tett munkálkodásainak sikerét láthatná.

S ki az oka ennek?

Kassai István.

És miért nem akar Kassai István háborút?

Mert nem tud lóra ülni, mert félénk, s mert a kik lóra tudnak ülni és bátrak, könnyen kicsikarhatnák kezéből a hatalmat.

Serédi, Kornis, Kemény János, Szeredi és más régi családu igazi uraké volna akkor a világ.

Dajka püspök, könyvei közt ülve és a vasárnapi predikaczióról gondolkodva, így elmélkedett, midőn a tanulószoba ajtaján gyönge kopogást hallott.

Nem volt inyére ugyan a megzavartatás, de azért lelkipásztori nyájassággal mondá, hogy szabad.

Fiatal némber lépett be, gyöngéd, finom alakú, szelid kifejezésű és igéző szépségű némber.

Aranycsillámos gazdag sárga haját fejkötő szorította le, de arcza, az ifjukor üde és hótiszta szinezetével, a szende leányéhoz hasonlított, ki még a pártát hordja, anyai gond alatt virít, és az életet inkább tavasz-álmok, mint küzdelmek után ismeri.

Volt ugyan halványdad vonalain némi izgatottság és volt szenvedés jele; volt sötétkék szemében merengés és bú. De ki mondhatná meg, hogy e könnyű nyomait a szív viharának, nem egy hamar áthaladt csalódás, nem egyike a szép, de létesíthetetlen ábrándoknak okozta, melyet a boldogság szokott egyhangúsága közt a hajadon oly örömest teremt magának, hogy legyen, mit ő is megkönnyezhessen? Hisz! annyi ingerrel bír a könny, míg nincs, mit igazán sirassunk!

A némber csinos, azonban pipere nélküli öltözéke a vén Dajka szemében is föltünt.

A püspök vendége szép szavakkal említé azt a bizalmat, melylyel ismeretlen létére iránta, a tiszta korú, helyzetű és valódilag keresztyén férfiú iránt viseltetik.

Dicséretében nem volt semmi túlzó és behizelgő, de Dajka püspök mégis azt hitte, hogy lekötelezőbb modorban ritkán beszéltek vele.

Csak akkor hökkent meg egy kevéssé, midőn a vendégnek, ki magát Bodó Klárának nevezé, kivánságát meghallá.

– A kegyelmes nagyasszony – szólt, e czím alatt a fejedelemnét értve – nem szereti, ha az udvarmesternőn kívül más akar az ő magas személyéhez valaki részére bejáratot eszközölni. A palota szabályai most szigorúabbak, mint Bethlen Gábor ő felsége uralkodása alatt. Nem azért, mintha dicső fejedelemnénk gőgös, fényüző és a külsőségekhez túlságosan ragaszkodó volna, mint a brandenburgi nő. Isten mentsen! fenséges asszonyunknál nincs alázatosabb szolgája egyházunknak. Azonban részszerint már sokan éltek vissza jószívűségével; részszerint pedig azzal gyanúsítják, hogy férjére még országos dolgokban is szeret befolyást gyakorolni. Ezért tartja szükségesnek, hogy a ki valami ügyben kiván kihallgattatást nyerni, e végett Petneháziné asszonyhoz folyamodjék.

– A mely dologban a fejedelemné lába elébe akarok borulni, arról én egy szóval sem adhatnék Petneházinénak fölvilágosítást. Kegyelmed, nagytiszteletű püspök uram, a közönséges kiváncsiság behatásain kívül áll, helyzete és évei fölül emelik a világ gyarlóságain, s a szent sátor alatt és az erős Sion templomában nem őrizték inkább a frigyládát, mint adott szavát meg tudná kegyelmed tartani és a titkot keblébe elzárni. S mégis nem birok erővel, magának a püspök úrnak is megvallani az okot, melyért a fejedelemnő színe elébe kell lépnem. Szabadon csak annak nyilhatnék meg szivem, ki oly szent, mint kegyelmed: de nő. Csak Lorántffy Zsuzsánna, Erdély fejedelemnéje, ki a női szív minden gyöngéivel és erényeivel bír, s ki a hatalom eszközeivel is tudja támogatni, a mit igaznak hisz, csak az asszonyok asszonya hallhatja meg panaszaimat. Előtte tárom föl keblemet. Csak ő menthet, vagy semmisíthet meg. Petneháziné, kétségtelenül derék és szeretetre méltó asszonyság; de fog-e a nélkül, hogy kérdezne s a nélkül, hogy neki valamit elbeszéljek, a fejedelemné szine elébe vezetni? A ki egy csoport panaszlót naponként elutasít és bebocsát, az előtt a könnycsepp nem jelent annyit, mint másoknál. A ki kötelességet teljesít, midőn reményeket tör szét, a fájdalom éles szinezéséhez szokott, s hogy meg lehessen hatva, többet kiván, mint a mit én mondhatnék.

– Ime, megint egy elcsábított, megint korunk kicsapongásainak egy áldozatja! gondolá a püspök. Hiában! ha az egyházi fenyíték tágul, veszve van az erkölcs! – Leányom, – szólt atyai szemrehányással, – a fejedelemné szigorú. Megbünteti a bűnöst, ki a csábítás aljas eszközeihez folyamodott; de a méltó fenyítést az ellen is használja, a ki a sátán kisértésének engedett.

Klára meg volt ütődve, midőn a püspök oly czélzatot tett, mely Laczkó élményeire látszott vonatkozással bírni.

– Az istenre hivatkozom, hogy a vád minden súlya a csábítóra fog esni, – szólt átható kifejezéssel arczán s mély fölindulással keblében.

Csak ne volna főkötő a kontyán! A fejedelemné még szigorúbb a tévedt nők, mint az elámított leányok iránt, s jól teszi. Izrael népe megkövezte a hűtlen asszonyt. S bár Üdvözítőnk egy alkalomkor mondá: az vesse rá az első követ, a ki ártatlan; ezzel nem akarta a könyörületet a szigor helyére léptetni és föloldani a bűnt.

– Leányom! ha a fejedelemné ő fenségénél kopogtatunk és szine elébe bocsátanak: akkor nem lehet többé visszahúzodni, vonakodni, tétovázni. Hasztalan bánnád meg e fontos lépést, melyet most sürgetsz. Nagyasszonyunk nem tűrne semmi elhallgatást vagy kibékülést, s neheztelésének következményei rád nézve is iszonyúak lehetnek.

– Csak kihallgattatást akarok, a többit Isten bölcseségére bizom.

– Jól van leányom! Én mindent elkövetek. – Csak ne volna legalább főkötője!

– S mikorra remélhetem sorsom eldőlését?

– Holnap, mint hiszem, már a fejedelemné előtt leszesz.

Klára hálától áradozó kebellel hajlott az aggastyán kezéhez, s ajkaival érinté.

Dajka püspök, midőn magára maradt, sokáig gondolkozott a világ esendősége felől. Mily fiatal, mily szép, mily szerény és kellemes nő tévedt a kárhozat ösvényére; pedig nem élünk Báthori Gábor korában, midőn a csábítás vezére egyszersmind az ország feje volt. Rákóczi ő nagysága hű férj, a fejedelemné a tiszta erkölcs tükre, a női erények példányképe. S mégis…!

Ez eszmék a jámbor püspök kedélyére kellemetlenűl hatottak.

De azután szeme előtt lebegett a kedves ártatlan alak, mely épen most hagyta el a szobát.

– Lehetetlen, hogy ily tiszta külső oly fekete bűnt és undok rothadást rejtsen magába. Iszonyúnak kellett lenni a csábításnak. S hátha még minden jóvá tehető! hátha még csak a veszély volt hozzá közel s nem a bűn!

Dajka e szelid elmélkedések közt elhatározá, hogy Klára iránt a legkimélőbb bánásra igyekszik a fejedelemnőt hangolni.

– De vajon nem keverem magam ellenségeskedésbe az ország valamelyik főurával? – e kérdés megvillant a püspök agyában. Előkelő házak feslettségét fölleplezni minden időben veszélyes volt. Azonban nem kötelessége-e a hivek erkölcse fölött őrködnie?

S mit féltsen egy görnyedt nyakú, ezüst fürtű aggastyán?

Dajka elgondolá, mi szép alkalma leend egyszersmind az evangelikus rendek ügyét a fejedelemné szivére kötni.

S ha az udvarba megy, ha magát neheztelésekre és gyanukra teszi ki, miért ne ragadja meg a kinálkozó alkalmat politikai czélokra is?

Dajka elhatározá, hogy a Törökországból vett levelet közleni fogja a fejedelemnével, hogy élénk vonásokkal fogja ecsetelni a felső megyei evangelikusok helyzetét, hogy keményen megtámadja Kassai ravasz eljárásait, s igyekszik a fejedelemné által annak kieszközlésére hatni, hogy a magas portánál a háború engedélyezése komolyan sürgettessék.

– Mint fog reám Kassai István uram haragudni? De hiszen most sem barátom. Elhiv ebédre, mosolyog szemembe, de gyűlöl. Kő szive van. Lágyítsa meg az Isten, nem irányomban – mert miért tartanék tőle? – de a segélyért rimánkodó és könnyekben fürdő anyaszentegyházunk iránt.

VI.

Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.

Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy az öreg urat még az őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis szitkozódnak a testőrök!

Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz lépésre.

Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.

Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.

S van-e, a ki ne ismerné őt?

Épen ez a baj.

Merre forduljon?

Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?

Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.

A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s kétségtelenül valami cselen töri fejét.

Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok minden szép tulajdonait.

Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt, belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb szenvedései felől.

Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar keresztül vinni.

– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, – még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a fejedelemnéhez.

A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd! lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti, hogy nem cselszövésben jár.

De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak a «nemesi társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.

A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét, jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak; mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!

– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.

Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.

Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.

A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.

Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.

Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony redők.

– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom, hogy nagytiszteletűségedhez a mult kedden nem lehetett szerencsém. Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed, hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.

– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat, mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.

– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja be ő fenségének?

– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.

Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. – A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos leányzó, he! he!

Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is égették, meggyulasztották arczát.

Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk sikoltás: Hisz ez Kassai!!

– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he! – mondá vigyorogva a korlátnok.

Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá, mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.

– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!

– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.

Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő kezet.

– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.

– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek, hogy sietnünk kell. Jer, leányom!

– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon esetben, ha kezem ifju kéz volna.

Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a lépcsőn.

A püspök teli telt aggodalmakkal.

Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel birt.

S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot, a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.

Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.

– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez

E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek, Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.

– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.

– Százszor nagyobb a gonoszsága.

– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.

– Mert soha sem látott.

– S te hol láttad őt?

– Sehol.

– S hogyan ismertél rá?

– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.

– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú nagybátya, mint a világ hiszi.

– S vannak még rokonai is?

– Van unokaöcscse. S nem ismered?

– Nevét sem hallottam.

Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.

– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?

– Nem.

– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy, hogy…

A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a szavakat, melyek már ajkain lebegtek.

Szerencséjére a palotánál voltak.

Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.

S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó, és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.

A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.

Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította, hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.

Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.

Klára közűlök majd mindeniket megismerte.

Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.

S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.

A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha nem volt egész fővel magasabb.

Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon mesékre, melyeket a kis Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban vertek.

A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.

Tárt szobákon mentek keresztül.

A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.

Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok másai lehetnének.

Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!

A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély. Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor, vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén fekszik.

A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen derültté, magatartása biztossá vált.

Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek, tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.

Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid, mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett, mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében élnek.

Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.

A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber, kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy családja ellen emel panaszt.

Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.

Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.

Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában, czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel birtak, hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely kellemetlenségnek ki ne tegyék.

De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.

Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó párt malmára hajtani a vizet.

Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!

S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?