Part 15

Midőn oltáránál utószor mutaták föl a szentséget, a földesúr, elzárt, külön karzatból emelt buzgó fohászt az éghez, esdekelvén, hogy a villongós idők kiméljék meg családját, várát, s különösen az egyházat, melyben annyi ős pora nyugszik, és annyi élő nyert vigaszt.

Akkor az imáját végzett földesúr a karzat lépcsőjén lehaladva, megállt és küzde magával: hogy mit tegyen?

A kis falajtó gazdagon butorzott szobákba vezetett, a fölemelhető kőkoczka pedig a kriptába, hol egy üres koporsó titkos menhelyet fedett el a szem elől. Itt biztosan lehete lappangani, föltéve, hogy a lélekző rész, mely az idő által okozott repedésnek látszott, annyi friss léget bocsát be, a mennyire a tüdőnek okvetlenül szüksége van.

A földesúr, kiről beszélek, hosszas tusakodás után a kriptába vonult, s többé soha senki sem látá. Pécsi, midőn Balázsfalva birtokosává lőn, történetből az üres koporsót fölfedezte, és sokáig töré eszét azon, hogy mi ok vezethette az embereket halott nélküli temetésre. A levéltárt hasztalan kutatá. Szótlan, némán maradt a történelem s nem adott sem könyvei, sem okmányai által választ a nyomozó Pécsinek. Deborah, ki az üres koporsó fölfedezésekor már serdülő volt, atyját azon phantastikus véleményre akarta téríteni, hogy a kegyetlen várúrnak leánya szökhetett el valami kalandor lantossal, s ezért lőn szükségessé a megaláztatást szinlett temetéssel palástolni. De bármily elfogadhatónak látszék e megoldás, ellene harczolt az, hogy a koporsó nem volt leszögezve. Pécsi számtartója, ki a kripta titka fölött folyt vitákat hallá, egyszer csak azon hírrel rontott be, hogy ő az üres koporsó halottját megtalálta, s ekkor beszélé, hogy a koporsó feneke súlyosabb érintésre felnyilik, hogy ablaktalan, sötét és dohos levegőjű szobához vezet, melynek alakos a egy pánczélba öltözött csontváz, ki, mint látszik, a védelemre szükséges minden fegyverrel el van látva, sőt arany serleget, boros kannát, és az edények után itélve, élelmi szereket is tartott magánál. E fölfedezés még inkább fokozta Pécsi kutatási vágyát, s midőn adatokból nem indulhatott ki, a homályos mondát választá kalauzúl, mely a várnak a templommal egybekötött, most düledékben heverő szárnyát, földalatti járdákkal áthálózottnak festé, s arról regélt, hogy a titkos kijáratnak a Maros hajdani révéhez vivő torkánál, a martalóczok legyilkolák a vár minden cselédét és vendégeit, kik a fosztogatók elől menekülni reméllettek. Csak egy szaladt el bántatlanul, s többé Balázsfalvára vissza sem tért: a várúr unokaöcscse, s örököse. Élte fogytáig mélyen hathatott rá a mészárlás emléke, mert Balázsfalván udvari káplánt sem tartott többé, pusztulni hagyá a várt, s családja számára az ország egészen más részében építtetett kriptát. Azóta a templomban éjente siető lépések kopogása hangzik, gyertyák égnek és alszanak el rögtön, s ha a szél dühöngeni kezd, élesebb sivalkodásai közé szavakat és hörgéseket vegyít.

Pécsi a monda kedvéért ásatásokat tett, s valósággal megtalálta és kitisztíttatá a földalatti járdát. A hajdan titkos út az egész néptől ismertté lőn. De a kriptának mellékajtajáról, a koporsóról, s az ablaktalan szobáról, mélyen hallgatott, a mióta lehetetlen volt azon gyanúra nem jönnie, hogy az unokaöcs, kiről a nép regél, alkalmasint egy szétágazott család őse volt, melynek tagjai közé sorozni szerette boldog emlékű nejét is. S miért közlene épen ő a világgal oly gonosztettet, melyet még senki sem tud, s mely saját leányának sértené büszkeségét? Mert nem valószínű-e, hogy a talált váz Deboráhnak nagy fáradsággal szerzett ősét vádolja?

*

A templomot, melyet Pécsi csak a régiség iránti szeretetből oltalmazott a teljes összeromlástól, egészen belepte a szombatosok raja. Vásári csoportozat volt; tarka vegyüléke a különböző vidékekről összehordott arczoknak és ruháknak. A vallásos buzgóság örvendeztető, de a jelen körülmények közt egyszersmind aggasztó jeléül tekinté Pécsi, hogy a hiveknek legalább fele a szabad székelyek oly osztályából került ki, mely csak nagy áldozattal lőn e távoli útra képessé. Némelyike valódi koldusnak látszott, ki a várkapu előtti kerek kövön hagyta hegedűjét, hogy most a «fehérruhások» szent gyülekezetében az új Jeruzsálem ügyeivel foglalkozzék. Ezt a szemlélőre nézve sötét képet fölvilágosítá egy pár fényes ruhájú s tekintélyes állású úr jelenléte; míg viszont komoly kifejezésűvé tevé az itt-ott mutatkozó fegyver, s különösen a rézcsákányok figyelemre méltó száma. Nem lehetett kivánni, hogy a kisbirtokosok szokott viseletöktől – s ahhoz tartozott a védelmi eszközök különféle neme is – megváljanak, de az egész csoportozat, úgy a mint alakult, sokkal inkább látszék a népgyűlés szinét hordani magán, hogysem Pécsi óhajthatá, ki a szombatosságot üldöző törvényekkel összeütközésbe jönni vonakodott. Legkülönösebben meglepte pedig őt egy hosszú hószakálú, hófürtű alak, egészen fehér mezben, szép és szabályos arczczal, bánatos, merengő és szigorú kifejezésű vonalain félreismerhetetlen jeleivel az ihletettség ama csodálatos nemének, melyet akár őrjöngésnek, akár jóserőnek tartsunk, igézete alól menekülni nem igen tudnánk.

Kádár vala ez, a Jefta atyja, ki Klára leányát másodszor megkeresztelte.

Pécsi nem képzelheté, hogy a fehér aggastyán, kit rideg kunyhójából a lelkesedés hozott ide, a szombatosok legnagyobb tekintélyévé emelkedett, a mióta Szőke Pista, a szárdisi szent, családostul együtt eltünt. De ámbár az újabb izgatások felől értesítve nem volt, megdöbbenték őt a mindinkább magába mélyedt férfiú agát-fekete szemei, melyek a templom mennyezetén függtek, és halkan mozgó vékony ajkai, melyek beszélni látszottak a nélkül, hogy szóltak volna, s az arcz szinének élénk változatai által jelzék a kebelben támadt érzések erős hánykódásait.

– Ez a próféta, ki mint Esdrás sírni és könyörögni szokott a nép bűneiért – adá válaszul a thyatirai pap a tudakoló Pécsinek.

– S mióta vannak a szombatosoknak látnokai? kérdé ez megütközéssel.

– A mióta ellenök fegyvert köszörülnek a tévedések emberei és a hatalom poroszlói.

– És hol lakik e rajongó?

– E szentet Szárdis városába rendelé Jehova az ige hirdetőjévé, midőn az előbbeni pap családostul együtt eltünt.

– Hogyan? hát Laczkó uram nincs Szárdisban?

– Nagyságod védszárnyai alatt hittük fáradozni őt az Úr szőlőjének mívelésében, s csak tegnap tudtuk meg, hogy csalatkozánk. Talán a pogányok földjén vert magának tanyát. Prófétánk, mihelyt eltünésének hirét hallá, megemlékezett az emberi nem esendőségéről, szaggatni kezdé alsó és felső ruháját, szaggatni haját, szakálát, és leült a porba, siránkozván az Antikrisztus közelgése miatt.

– Én egészen új világba vagyok sodorva, – szólt a bámuló Pécsi. – Mi történt közöttetek, hogy nyelvetekre most alig tudok ráösmerni?

– Nagyságod Darius Longimanus udvarában maradt, míg minket az új Esdrás Jeruzsálembe vezetett vissza, hogy többé semmi hatalom által ne engednők magunkat a lélek fogságába hurczoltatni – válaszolá a thyatirai pap.

Pécsi bámuló szemeket vetett rá. Vele még így nem bántak párthívei. Soha sem mondák, hogy elmaradt az időtől, elszigetelve áll, nem fogja föl a helyzetet, zászlaja van, de kisérői nincsenek.

Kádár e közben alig mozgatá ajkait, míg egyszerre halálcsend lőn a templomban.

– Már megszállotta őt a lélek – súgá Pécsi Simon fülébe a thyatirai angyal.

– Vándorok vagyunk, Izrael Istene! az igéret földje felé vándorlunk – szólt imára fogott kezekkel Kádár. Saruink még ma Ramesse földjét tapodják; de holnap már útban leszünk Suchotnak tartva, hogy örökre elszakadjunk az egyiptomiaktól. Mert nem akarunk, Jehova! azokkal, kik törvényedet megvetik, együtt imádkozni, együtt temetkezni, együtt támadni föl. Kiköltözünk külsőleg is az ő templomaikból, miután szivünkben úgy sem voltunk soha velök. Segíts ez elvándorlásban, mint segítéd Mózest, midőn Pharao országából kiköltözni készült. És ha minket ellenségeink üldözőbe vesznek, jelenjen meg nekiek a te haragod a ragály és dögvész alakjában, s irtsa ki egy éj rövid folyama alatt a házasságok minden zsengéit, a trónon ülő Pharao elsőszülöttjétől kezdve a tömlöczbe zárt fogoly elsőszülöttjéig. Legyen minden úgy, a mint volt Egyiptomban, midőn választott néped zsarnokai közt a kétségbeesés miatt oly kiáltás támada, minő soha sem hallatszott többé. Amen.

Kádár imáját utánmormogák a buzgóbb szombatosok. Voltak azonban, kik nehezteltek, sőt boszankodással hallgaták a vad kifejezéseket. Gálfi leült, nem akarván elismerni, hogy az ima lehessen, mely csak a gyűlölet húrjait pengeti.

Pécsi most jogosítva érzé magát, a vendégi jog daczára is röviden végezni oly gyülekezettel, melynek többségét a rakonczátlanság igéi ragadják el.

Kezével intett csendért, de a rajongók tömege hosszasan zsibonga, s a mérsékelt érzelműek rendreutasító lármája még öregbíté a zavart.

X.

Majdnem ez időben érkezett Kassai Elemér a várba.

Lova ki volt fárasztva.

S nem jött senki, hogy átvegye és megjártassa a tajtékzó állatot!

A vidék legnépesebb uriháza mióta lőn ily elhagyatott? vagy talán csak őt nem akarják elfogadni? E gondolattal nézett körül Elemér azon udvarban, melynek cselédei egykor örvendő tekintettel tolakodtak elébe. Végre, miután pár arcz a folyosóról és a cselédszobák ablakaiból, hogy észre ne vétessék, visszavonta magát, egy borzasfejű lovászgyerek jelent meg.

– Vezesd a lovat körül, – szólt az érkezett. – Itthon van-e ő nagysága Pécsi Simon uram?

– Majd előkerítem a számtartót – válaszolá fonákul a fiu.

– Azt kérdem tőled, hogy itt van-e a vár ura, vagy talán még nem érkezett meg a városból?

– Miska bácsi! fusson kend a számtartó után, mert katonavendégünk van – kiáltá a gyerek a folyosón eltünt alak felé.

– Öcsém, Jancsi, szedd föl magad s hozd el a számtartót – nógata egy láthatatlan valakit a folyosói lény, míg maga gyorsan közelít a lépcsőhöz, hol Elemér áll.

Szives mosoly deríté fel a vén szolga arczát, midőn a gyanus katonatisztben az uriház régi barátjára ismert, de a mosoly csakhamar aggodalmas és tartózkodó modornak adott helyet.

Míg Miska a vendégszobák helyett Pécsi lakosztálya felé vezeti Elemért, ez semmit sem kételkedik, hogy a háziúrhoz megy, de midőn a főbejáraton túlhaladtak, – hová visz kend? kérdé némi vonakodással. Talán Deborah kisasszony itt van?

– Nincs, kapitány uram! de a kisasszony szobáin át előbb jutunk a kegyelmedébe.

Mennyi eltünt remény, mennyi szétoszlott álom emlékei közt haladott el Kassai István öcscse! Mintha a kinyilt és rögtön elhervadt tavaszt látná szétszórt virágok között halottan heverni és érezné a hideg őszi szelet, mely a virágillat fellegeit hajtja tovább, hogy ne maradjon semmi jele a fűszeres, a meleglégű múltnak!

– Mióta lakik Pécsi Simon Balázsfalván? kérdé nyugtalanúl, menekűlni akarva a behatásoktól, melyek keblét vívják.

– A nagyságos úr nehány nap óta van itt.

– Sietve óhajtanék vele szólani.

– Nem tudom, lehetséges lesz-e most?

– Talán beteg?

– Tüstént ide hivom a számtartót – mondá szintén kitérőleg a legény.

– Nincs semmi szükségem rá. A helyett menjen kend és jelentsen be ő nagyságánál.

Miska tétovázott s aztán rejtélyes arczkifejezéssel szólt.

– Rögtön előkerítem a számtartót, vagy legalább komornyikunkat.

Egy, Elemérre nézve rendkívül hosszú percz alatt megérkezett a fontos egyén, kit mindenki keresni indult, noha semmi okból nem látszott jelenlétének szüksége világosnak.

A máskor vidám és barátságos arczú számtartó ellenkező érzések közt lépett a szobába. Szerette volna Deborah kisasszony és az egész ház egykori kegyeltjét kitelhető szivességgel üdvözleni, de közelebbi időkben már azt hallá, hogy a régi viszony szét van szakítva s a mi még több, gyűlöletté vagy legalább kölcsönös és mély nehezteléssé fajult. Aztán, a katonatiszti rang s öltözet, mely ellen máskor semmi kifogása sem volt, most benne rossz sejtelmeket keltett.

– A várúrral akarok beszélni, de igen sürgős ügyben – mondá Elemér erős hangnyomattal.

A számtartó egészséges pozsgás pofái a közönségesnél sokkal fehérebbek lettek a sürgető szó hallásakor.

– Tüstént rendelkezem a vitéz kapitány uram számára helyesebb szállásról. Ez szűk és kényelmetlen szoba.

– Ellenkezőleg, barátom, még igen is tág és fényesen bútorozott.

– Másoknak jó lehet, de Elemér úrfi – követem alássan, a kapitány uram, házunknak régi barátja és számára a jók közül a legjobbal kell szolgálnunk. (Az ostoba Miska oly helyre szállásolta őt, gondolá magában a számtartó, honnan a hívek oszlását észrevehetné.) – Tüstént átköltöztetem kegyelmedet abba a szép terembe,… emlékszik-e még rá a bajnok, a hol eddig lakott?

– Köszönöm, de én már innen csak nem mozdulok. Ugyis mihelyt őnagyságával találkoztam, haza kell sietnem.

– A nagyságos úr épen kilovagolt. (Azt nem mondhatom, hogy beteg, mert a régi ismeretség jussán berontana a szobába, s orromra pirítaná a hazugságot.)

– S mikor lovagolt ki? – tudakolá Elemér kedvetlenül.

– Csak most, s csodálkozom, hogy a bajnok vele nem találkozott. De merről is tetszett jönnie?

– Radnótról. S tudja-e kend bizonyosan a Pécsi Simon uram hon nem létét? – kérdé Elemér, éles tekintetet vetve a számtartóra.

– Saját kezemmel segítém hátas lovára. Azonban míg itt ok nélkül trécselek, a bajnok kisérete talán elhelyezve sincs. Futok, hogy, a mint nálunk szokás, barátságos fogadtatásban részesüljenek.

– Szükségtelen, miután nincs kiséretem.

– De legalább huszárja, legénye? – kérdé a számtartó növekvő megnyugvással.

– Az sincs.

– Ha uram megérkezik, tüstént hirül fogom adni. (Nagy kő hullott le szívemről, gondolá magában, Elemér úrfi nem jöhetett rossz szándékból, különben háta mögött ármádia volna.)

Könnyű kedélylyel, fürgén távozott a számtartó.

Elemér magára maradt.

Helyzete valóban különös volt.

Mert Kassai István titkárja őt és a nagybátyát egyaránt tartá márványoszlopnak, melyre egy subalternus előléptetési vágya és alázatos hálája, mint az indanövény, fölkúszik, hogy gazdag lombokkal csünggjön le róla. Mi volt tehát természetesb azon pontosságnál, melylyel, a titok pecsétje alatt, értesíté ifjabb pártfogóját az országháborító magyar-zsidóknak a kikelet első szombatján tartandó gyűléséről, megemlítvén azon még nagyobb fontosságú és a hallgatás még erősebb zárjával őrzendő titkot is, hogy e veszélyes emberek ármányának meghiusítására valószinűleg az ifjabb pártfogó leend megbízva s ez által a legszebb alkalmat nyeri hazája és fejedelme iránti kötelességének teljesítésére.

Elemér a rövid levélből rögtön fölvilágosult, hogy miért lett kapitánynyá.

A nyert értesítés nyomán a valónál is sötétebb színben kellett látnia mind nagybátyja gonoszságát, mind pedig Pécsi Simonnak, ki iránt ragaszkodással lenni most sem szünt meg, könnyelműségét és a törvények iránti tiszteletlenségét.

Elhatározá, hogy nagybátyja boszujának eszköze nem lesz, ha a fejedelmi parancs végre nem hajtásáért halállal büntetnék is. Elhatározá, hogyha engedetlensége nem fejezné be életét, mihelyt szabadságát visszanyeri, örökre kiköltözik az országból.

Elhatározá, hogy saját mentségére nem fog fölhozni semmit, mi nagybátyját a világ és birák előtt váddal terhelné, de vele minden viszonyt megszakít s inkább koldulva vándorol ki, mintsem utolsó fillérig vissza ne fizesse azon segélypénzt, melyet előléptetésekor kapott.

Volt a megoldásnak könnyebb módja is.

Tehette volna, hogy midőn a fejedelmi parancsot veszi, teljesítse és játszsza ki azt egyszersmind. Vagy nem volt-e Pécsi kéz alatt értesíthető? s nem jelenhetne meg a katonaság akkor, midőn Balázsfalváról a szombatosok már elszéledtek?

De ha ily alakoskodásra Elemér képes is lett volna, visszaborzadna azon eszmétől, hogy a világ szeme előtt úgy tünnék föl, mint a ki a boszuállás művére vállalkozék, bár sikertelenül.

Kínos feszültségeben tölté a napokat, várva: mikor érkezik hozzá a végzetes parancs? De az mindig késett. Mi lehet a halasztás oka? vagy talán hamis volt a titkár értesítése? Azonban, miért akarta volna e jámbor ember őt fölültetni?

Elemér tünedezései közt gyakran tért át azon véleményre is, hogy nagybátyja a döntő perczben elállott szándékától, vagy pedig a fejedelem sejté és leálczázá a törvény köpenyébe burkolt boszuállást.

Mily boldog volna ő, ha e két esetleg közül az első, s mily nyugodt, ha legalább a második megtörtént volna!

S hát Pécsi nem mondhatott-e le a veszélyes merényről?

Fájdalom! ez iránt rövid ideig ringatta magát Elemér csalálomban!

A mint tudniillik ablakán kikitekintett, annyi kocsit látott Balázsfalva felé haladni, mintha ott országos vásár tartatnék.

Más, ki a titokba nincs avatva, talán észre sem venné az élénkebb mozgást, de ő megdöbbent azon, s nem tartá, a mit egész pénteken folyvást tapasztalt, a már virradó szombatra kecsegtető előjelnek.

– Ah! – fölvillant ekkor elméjében, – ha helyettem másra bízták volna a befogatásokat! Nagybátyám ellenszegülésemtől félt; ime, az ok, a miért noha hajnalodik, még sincs kezeim közt a rendelet. Más bizatott meg a végrehajtással,… s a bakó bárdjához viszik Pécsit; – de miért? Mert leányát nem adta nőül nekem! Lovat! lovat! – kiáltá Elemér és egyedül száguldott azok közé, kiknek életét minden áron meg akarta menteni.

*

A cselédség kitérő válasza s különösen a számtartó magaviselete növelték Elemér gyanuját.

Csakhamar odahagyta a szobát s egy melléklépcsőn lekerűlt, hogy körültekintsen.

Minden zugot ismert a várban! hisz annyi boldog órát töltött ott!

És ez incselgő, csábító órák, a folyosók oszlopai mögül, az ablakok leeresztett függönyei közül, a még lombtalan fák távoli körrajzaiból, az egész láthatár keretéből kilépve, könnyű szárnyakon lebegtek elébe, körültánczolták őt s bűvös tükreiket csillogtaták, melyekben a múlt árnyai éltek, mosolygottak, összeölelkezének és együvé olvadtak, hogy egy nagy emlékképpé váljanak s megfoszszák az ifjut, kit játszva üldöznek, a szív hajótöréséből megmentett egyetlen kincstől, – a lemondás erélyétől.

Ah! Elemér, midőn Pécsit akarta fölkeresni, észrevétlenül mindig csak azokon a helyeken bolygott, hol Deboráhval találkozott, úgy mint akkor, midőn e látomány nem volt csak üres ábra, de boldogító valóság.

Ah! mennyi változás történt három év alatt, s mily átok a képzelődés, mely minden fegyelem mellett sem tud lemondani azon jogáról, hogy a gyönge pillanatokban a jelen ellen lázítson.

Végre a kisértés ördögein, a mult emlékein győzedelmeskedett az ifjú.

Letörlé szeméből az utolsó könnyet.

Megint férfiúvá lett.

Észlelőn, figyelve tekintett maga körül.

A várban minden arra mutatott, hogy Pécsinek sok vendége van.

A fogadó is kocsikkal rakva.

De hol van e sok nép?

Soha csendesebb nem volt az udvar, mint most.

A folyósok üresek, az ajtók nem nyilnak meg.

Egy-egy cseléd kukkan ki, s az is többnyire gyanús szemmel látszik őt kisérni.

– Okvetlenűl kell Pécsivel beszélnem s ha sokáig késem, körűlfogják és veszve van. A vár csendje mutatja, hogy a szombatosok gyűlést tartanak. Csak tudnék egy perczig magára lenni Pécsivel! Komor tekintetem meggyőzné, hogy élete forog kérdésben. De talán azt fogja hinni, mintha segítve rajta, Deborah kezéhez akarok magamnak új igényt szerezni. Miért tartoznék ő büszkeséget tenni föl bennem? Hadd higyen, a mit tetszik! Már holnap a fejedelemnél lesz elbocsáttatási kérelmem. Sürgetni fogom szabadulásomat; s azon rövid idő alatt, míg hazánkban élek, ügyelni fogok arra, hogy béketűrésem legyen még a kinevettetést is közönynyel venni. Németország nagy táborhelylyé változott s annyi ezer fegyver közé befogadják az én kardomat is. Örökre kibujdosom hazámból.

Ily gondolatokkal tépelődve kutatá Elemér a vár urát és a szombatosok gyűlhelyét.

Mi a templomba térünk vissza.

XI.

Kádár imájának hatását Pécsi abból is megitélhette volna, hogy a mérsékeltek legerősebb mellű férfiai kifáradtak, míg a csendet helyreállíták.

– Sajnálom, – szólt hidegen, majdnem megvetéssel, – igen sajnálom, hogy találkozott egyén, ki a vendégi joggal visszaélve, eléggé vakmerő volt az én házamban oly kifejezéseket használni, melyek országunk törvényes fejedelmének, a mi kegyelmes urunknak személyét sérthetik. Sajnálom, hogy számos vendégeim között kevesek arczán láttam azon méltó boszankodást, melyet a rakonczátlan szavaknak elő kellett volna idézni. Kedvetlenül vagyok meglepetve, midőn tapasztalom a vak szenvedélyességet, melylyel a szombatosok, mintha elátkozva volnának, önkezüleg akarják saját hitvallásokat összerombolni. A történt nyilatkozat s a rá következett hangos helyeslések után, már fölmentve érzem magamat a részletes tárgyalástól s csak egyszerűen fogom kegyelmetekkel tudatni változatlan véleményemet. Ha azok, kik az új Jeruzsálem hivői, szükségesnek gondolják a mostani körülmények közt vallásuk országos elfogadása mellett izgatni: ám! cselekedjenek szabad tetszésök szerint. De ne számítsanak reám. Én azon férfiakhoz csatlakozom, kik kezökbe veszik az 1622.-diki törvényt és fölolvasván a szigor szavait, halált, birtokkobzást fognak a lázítókra követelni. Én kegyelmetek vérén is meg akarom menteni a szombatosságot, melynek minden egyes híveit ki fogná irtani a Kádár uramhoz hasonló rajongók által fölköltött üldözés szelleme.

– Oh! mily rövidlátók a világi ismeretek emberei, – sóhajtá Kádár s kezével Pécsire mutatva, kenetes hangon szólt: Ime! ez még azt sem tudja, hogy velünk egyszerre fog meghalni. Járt Egyiptomban, vizsgálta a kövekre írt olvashatatlan betűket, titkokat keresett a földalatti templomokban lakó bálványisteneknél és a bepáczolt halottaknál, s bár többet tanult, mint a mennyit a rosszlélek segítsége nélkül lehet, még sem sejti, hogy vértanuságra van kijelölve. Tagadd meg csillagaidat, Pécsi Simon, ha számodra éveket jósoltak! Látom a bilincseket, melyeket kezedre fognak verni, és hallom, a mint fejedre olvassák az 1622.-iki törvényt. Ne minket fenyegess tehát e törvénynyel, oh Pécsi Simon, de magad rettegj tőle, mert szereted a világot. A mi lelkünk Jeruzsálembe áhitozik, a te szemed a világi javak felé van fordítva. Földiségek embere! csak azért nem veszed észre a halál angyalának közelgését. Bizony mondom, meg fogsz lepetni általa!

Pécsi tetőtől talpig átfázott. Vagy nem jósoltak-e ilyesmit az ő csillagházai is? nem ömlött-e ismeretlen forrásokból keblébe megnevezhetetlen bánat, mely az élet hiábavalóságának fölismerésére készteté? nem merengett-e darab idő óta az ő lelke homályos aggodalmakkal, sötét sejtelmekkel, Deborah képén, mintha örökre elválni kellene e kedves, de eltévesztett életnézetű magzattól, ki magára fog állani a világban s gazdagsága mellett is minden kilátás nélkül a megelégedésre?

Oh! Kádár fenyegetéseiben sok való lehet! Hátha ő csakugyan látnok? Hátha a választottak rejtélyes adományával bir? E kérdés villámként czikkázott át Pécsi elméjén s homlokáról veríték gördült le.

A tömeg pedig különös mozgásba hozatott valami ismeretlen körülmény miatt.

Az ajtó körül férkezni kezdének a szombatosok, s a mint nagy erőlködéssel rést nyitottak, a közelállók ajkain rendre fölkiáltás hangzott, elfojtva, vagy élesebben kitörve, de mindig ijedelemmel.

– Ah! hát ez a szárdisi angyal volna? Lehetetlen! De mekkora hasonlatosság, mily iszonyú változás! Hát csakugyan a «szombaton viaskodó» van itt, a nagy szónok, a nagy szent? Helyet! helyet! Kicsoda lehet?… Maga a szárdisi pap.

Míg a szombatosok e kérdéseket veték egymás elébe s csodálkozásuk fokozódott, – egy rongyba takart, sárral fedett, zilált külsejű, dúlt arczú alak bontakozott közülök ki.

– Te vagy, Laczkó István? – tudakolá leirhatatlan megütközéssel Pécsi.