Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

18. KÖTET

A RAJONGÓK

Irta

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

II.

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1904

A RAJONGÓK

REGÉNY

IRTA

BÁRÓ KEMÉNY ZSIGMOND

MÁSODIK KÖTET

R. HIRSCH NELLI RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda.

1904

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

HARMADIK RÉSZ.

I.

Különös álom volt, valóban különös és rendkívüli!

Klára, midőn fölnyitá szemeit, nem látott csatlósokat villogó csákányokkal, nem látott gőgös főurat megvető tekintettel, de hallá a légben e szót: kém, suttogva, sivítva a démonok nevetésével, az angyalok sóhajával vegyülve. A hallgatag est a néma éjnek akarta átadni az átkos szót, és visszhangozá az egész láthatár, hogy soha feledve ne legyen.

Szegény Klára!…

Elemér emelte föl a hideg földről, s tartá karjaiban.

A halvány nő körültekintett… keresett valakit, s nem talált reá.

Ki fejti meg e csodálatos eltűnést?

S ime vele egy idegen van, egészen ismeretlen arczú, s az arczon azon részvéttel és fájdalommal, melyet régi barátainknál keresünk.

De mi történt? Mi vetett véget a fenyegető helyzetnek a férj és a fegyveres kiséret közt?

Talán vért ontottak?

Nagy ég! könyörülő Isten! mi történt?

Nehezen találta meg Klára a szót, s oly fuldoklóan mondá ki.

– Hol van… ő?

– A Miklós-kapu felé ment, válaszolá Elemér, s úgy hiszem, már szállásán lehet.

Klára fölemelte fejét, s az ifjú a halvány holdvilág mellett is észrevevé, hogy a bánat és szépség vonalait küzdő benyomások rezgetik, s hogy a két könnyező szem olyat kérdez, mit az ajk nem tud, vagy nem mer említeni.

Mily örömmel mondaná Elemér, hogy ő tudja Laczkó István lakását, de nem volna-e gyöngédtelenség! Hátha a nőt e tolakodás megszégyeníti?

– Kérem, vezessen szállásomra! sóhajtá Klára, vigasztalhatatlan és mély fájdalommal.

A mint az ifjú karjára támaszkodott, a mint lassan menve haladtak a kijelölt vendéglőhöz, minden percz új meg új sebet vert Klára vérző szívébe, míg az iszonyú helyzet, melybe férje sodortatott, a bősz esetlegek egész kíséretével együtt lelke elébe lépett, hogy a szenvedőt összezúzza… vagy fölemelje.

Szóváltás nélkül érkeztek a vendéglő utczaajtajához, mely a közterembe nyílt.

Klára megköszönte vezetője szivességét, hirtelen fölnyitá az üvegajtót s eltünt.

Elemér határozatlanul állott egy hosszú perczig az utczán, mintha küzdött volna magával. – Tisztába kell jönnöm, gondolá, s még mielőtt nagybátyámmal találkozom.

Fridrik, a pék és méhsör-árus, lakása felé irányzá lépteit.

Tárogató és síp hangzott a késő estig zajos boltból, vagy igazabban csapszékből, hol Fridrik süteménynyel, kalácscsal, turós lepénynyel, pogácsával, méhsörrel, s ha épen szükség volt: finomabb ételekkel és a fejedelmi pinczéből csodálatos utakon hozzá került rózsamáli borral is, szokta érdemes vendégeit traktálni, kik közé néha még a felsőbb körökhöz tartozó uracsok is vegyültek.

Most javában folyt a mulatság. Egy kisded nő, pergő nyelvvel, fürge kézzel, és arczán némi maradványával azon szépségnek, melyet egykor talán többen is bámultak, mint a férj óhajtotta, s jogaival megférhetőnek találta – szóval, Fridrik pék tűzről pattant hitestársa üvegek és tálak közt trónolva, gyors rendeleteket oszta a fiatalabb pékinasoknak, kik esténként a pinczér szerepét játszották, míg az idősebbek az épület hátulsó osztályában a teknő és sütőkemenczék mellett fáradoztak.

Elemér ezeknél talált Fridrikre, ki épen akkor a hiven teljesített kötelesség önérzetével guggolt a lisztes hombáron, áloműzőül égett bort szörpölgetve, és hanyagabb cselédeit dorgálva.

A pék sütőkemenczéjéből kevés fánk vagy lepény kelt el oly melegen, mint a mily frissiben jutott ő minden városi hír és pletyka birtokába. Hogyne tudta volna tehát, hogy Elemér mezei kapitánynyá neveztetett ki, és már csak ez okból is fontos személy? Hát még, ha a hatalmas rokont, Kassai Istvánt, tekintjük? s ha a repeső hír valósulna, hogy véghagyományilag roppant örökség néz rá?

Fridrik gyorsan ugrott le a hombárról, csupa alázatosság volt, s alig lelt szavakat a ritka szerencsének, melyben a látogatás által részesül, méltó kifejezésére.

– Vezessen kegyelmed oly helyre, hol magunk lehetünk.

A pék a szomszéd kamarába nyitott.

– Itthon van-e az idegen, ki kegyelmednél pár hét óta lakik?

– Laczkó Istvánt érti a nemzetes és vitézlő kapitány úr?… Gyertyavilágot látok ablakán. Bizonyosan honn van, s ha a kapitány úr parancsolja, tüstént ide hivom.

– Nem szükség. Előbb kegyelmedtől akarok valamit tudakolni.

– Szolgálatára állok – szólt a pék, magát hajtogatva.

– Honnan tudja, hogy Laczkó István az én nagybátyám kémje?

– A pék ijedtében elsárgult. – Kémje, vitézlő uram? ő nagyságának kémje volna? veszszek el, ha tudom! Nem is mondtam soha. Ki vádolhatott engem oly igazságtalanul?

– Kegyelmed Szeredi ő nagyságának mondta.

– Én? De már, hogy mondhattam volna? Ne méltóztassék hinni! Senki sem tiszteli nálamnál inkább Kassai István méltóságos és nagyságos személyét. Hogy mernék én, az alacsony helyzetű ember, a főrangúak dolgába elegyedni? Csókolom kezét az úrfinak… hogy mernék?

– Tehát hazugságban hagyja Szeredi ő nagyságát?

– A mennybeli szent Istenért! hogy tenném én azt? Még az volna csak tőlem gyalázatos s pofoncsapásra méltó gaztett, ha az én kegyes patrónusomat, ki egyedül tartja bennem a lelket, ily gorombán megbántanám.

– Úgy hát csakugyan mondta Szeredi uramnak, hogy Laczkó István a nagybátyám kémje?

– Égesse meg az istennyila a lelkemet, omoljon össze minden sütőkemenczém, és sülyedjen házam a föld alá, ha valaha mondtam! Hogy is merném én Kassai István ő nagyságát rossz hírbe keverni! Inkább tövestül kitépetném nyelvemet.

– Fridrik uram! kend azt hiszi, hogy velem lehet tréfálni; talán azért, hogy nem szeretek senkit megkardlapozni. De a tudósok azt állítják, hogy minden szabálynak van kivétele. Ért-e kend engemet?

– Hogyne, midőn a nagyságos úrfi világosabban szól, mint a nyilt parancsolat! Igenis, én látom, hogy meg akarnak ölni, s jobb is lett volna nem születnem, vagy némán, vagy vakon, vagy néma-vakon és siket-némán!

Fridrik törölgette tenyerével a homlokát, melyről serkedezett a veríték, s tenyerét kendőjével, mely tüstént megnedvesedett.

– Úgy hiszem, szólt Elemér, elfeledtem valamit kendnek előre megmondani, mit tudatnom szükséges volt. Most utánpótolom. Én Fridrik mester vallomásával nem akarok visszaélni. Nem közlöm Szeredi ő nagyságával, sem nagybátyámmal. Egészen magamnak tartom, mint elidegeníthetlen titkot. Sőt kész vagyok érette két egész súly florenczi aranyat adni, s ezeket Fridrik mester kezébe ezennel le is teszem. Ihol a pénz. De ha nem találna igazat mondani, akkor épen azt mívelem kenddel, mit a török szokott a csalárd pékekkel. Tudja-e?

– Igenis. A fülemet az ajtóra szegezi.

– Csalhatatlanúl. Tehát mit beszélt kend Laczkó Istvánról Szeredi ő nagyságának?

Fridrik vakarta nyakacsigáját. – Csakugyan nem árul el a kapitány úr?

– Biztosíthatom.

– A történet hosszú.

– Van elég időm.

– De kegyes engedelmével, hozok előbb egy pohár finom rozsólist. Készítését csak én tudom, becsületemre, egész Erdélyben csak én. Szabad szolgálnom meleg herkentyűvel? Most vették ki a tepsiből. Vagy talán inkább tetszenék marczipán? Van töpörtyűs lángosom is és egy tésztábasült derék sonkám!

– Nem szükség semmit hozni, Fridrik mester!

– De bizony szükség. Tudom én, mi a becsület.

Ezzel a pék a szobából kiperdült.

– Még elszökik hazunnan! gondolá Elemér, s nyomába indult, de aggodalma fölösleges volt, mert a pék összelármázta cselédségét, s azok egyszerre tele rakták a kamara egyik hombárát frisítőkkel és csemegékkel.

– Fogjunk hát a lakomához, azonban mindenek előtt a beszélgetéshez. Mit mondott kend Szeredinek Laczkó Istvánról?

– Követem alásan! messze kell kezdenem.

– Csak rajta.

– Az én vendégem, nagyságos úrfi, derék férfiú, de a fejébe tücsök van. Néha órákig néz a fehér falra, hol semmi látni való nincs. Máskor bezárkózik szobájába, és öklével fenyegeti a levegőt. Megtörténik, hogy neki megy az asztalnak s földönti, mintha vak lenne… a minap is hat üvegemet törte el, és csak a nagy zajra vette észre, hogy mit cselekedett. De ezelőtt két hónappal egészen más természete volt. Dalolt, nevetett, mulattatá vendégeimet. Azonban alig volt két hétig börtönbe, s azzal úgy megváltozott, mintha kicserélték volna. Úgy-e, csodálatos?

– S miért vitték börtönbe?

– A szombatosságért. Úgy-e, csodálatos?

– Nem tartom annak. De kend nem iszik, csak engem kinál.

– Iszom, nagyságos úrfi, mint a csap. Az is furcsa, hogy Laczkó István nálam lakik. Pedig otthon szép felesége van, kit örökké dicsér, gyermekei, kikre könnyek közt emlékezik, s háztartása, melyre, mint látszik, nem akar gondolni.

– Talán itt igazítni való dologra talált.

– Ezt gondoltam, kapitány úr! én is; de senki sem tudja, miben jár. Többnyire szobájába zárkózik. Csak esténként megy ki. Ha pere volna, nappal zörgetne – mint szokás – a biráknál és prókátoroknál. Ha állomást keresne, azután, remélem, nem kell esténként leskelődni. Ha szombatos, rossz helyt ül itt a törvény szeme előtt. Ha meg akar térni, a főtisztelendő püspöktől nappal sietne oktatást venni. S miért dicséri nejét, ha szeretője van? S pedig este kihez járna máshoz? Nem igaz-e, kapitány uram?

– Igaz lehet, de mindez nem tartozik ahhoz, miről mi akarunk beszélni.

– Sőt semmi sem tartozik inkább, mert fölgerjesztette kiváncsiságomat, elvette étvágyamat és álmomat. Mindig azt kérdeztem magamtól: vajon mit csinál ő? miért mulat Fehérváron, s nem Kolozsvárott, Beszterczén vagy Segesvártt? És ha itt van, miért nem megy ki tíz órakor, délben, délután háromkor, félötre, vagy egynegyed hatkor. Miért szereti a bagolylyal a homályt, s nem velem, vagy a kapitány úrral és más felebarátunkkal együtt a napfényt? Gyötrött, kínzott az újságvágy. De talán a kiváncsiság nem bűn! Jól mondom?

– Erény sem, Fridrik mester. Azonban folytassa előadását.

– Csak innék az úrfi legalább egy pohár rozsólist; mert így mindig azt hiszem, hogy magamnak szárad ki a torkom. Hol is hagytam el? Kiváncsiságom nőtt, s akkora bögye lett mint a gödénynek. Elnyelte minden örömemet, nyugalmamat. Látván pedig, hogy ha még nagyobbra hagyom növekedni, akkor ez egy indulat miatt soványabbá leszek a páczolt héringnél, végre eltökéltem, hogy Laczkó Istvánnak – persze illendőleg és minden rossz szándék nélkül – utána fogok lesni. Nálam a gondolatra nyomban jön a tett. De kegyelmed, kapitány úr, abból a gyöngéd herkentyűből nem eszik. Mi tagadás, én bizony… de kegyes engedelmével egy kevés égett bort szürcsölök előbb.

– Tessék, Fridrik mester. S mi sikere volt kémkedésének? mert sejtem már, hogy Laczkó Istvánt nyomról-nyomra kísérte.

– Igenis, Pécsi Simon ő nagyságáig. Oda ment esténként a jámbor orgonálni és dalolni.

– És onnan?

– Többnyire haza jött lefeküdni.

– S mikor kivételként nem jött?

– Épen az a bökkenő, hogy magam se tudom, hová ment. Szent igaz… egyszer, de ne haragudjék Elemér úrfi, egyszer Kassai ő nagysága háza előtt láttam. Bement-e, vagy kijött, vagy pedig se be nem ment, se ki nem jött, csak a jó Isten tudja. Azonban, midőn Szeredi ő nagyságának ezt elbeszéltem, hát rögtön erősíté, hogy Laczkó István alkalmasint hireket hord Pécsi Simon ő nagyságának, s hogy e szerint valóságos kém.

– És kegyelmed, Fridrik mester, mit felelt rá?

– Ki emlékeznék, kapitány úr, minden szóra? Magam is mondottam valamit. De sülyedjek el, ha nem ostobaságot.

– S minő ostobaságot?

– Hát olyanformát, hogy a mai világban vannak kémek, és nem-kémek, s hogy bár az utóbbiak száma sokkal nagyobb, én nem merném a kezemet saját testvérem becsületéért is a tűzre tenni. Nincs-e igazam? Kiki feleljen csak magáról. Én például Fridrik mestert nem tartom kémnek, és nincs okom neheztelni, ha Laczkó István sem tartja magát annak. De végtére is, a ki nem beszéli el titkait, ne csodálja, ha a világ azt, a mit elrejtett, rossznak tartja.

– S mer-e megesküdni, hogy nem tud többet Laczkó Istvánról?

– Szegezze az úrfi fülemet az ajtóhoz, ha mindent el nem mondottam. Szeredi ő nagysága gyűlöletből, vagy mert félreértette, szavaimból többet magyarázott ki. Isten őrizzen! hogy hazugsággal vádoljam, sőt inkább magamra vallok mindent, ha másként nem lehet, de szegezze az úrfi fülemet az ajtóhoz, mihelyt kisül, hogy kegyelmed előtt valamit elhallgattam.

Elemér egészen meg volt nyugtatva. Ez is tehát csak oly pletyka, gondolá, melyet nagybátyjáról torzítva, vagy néha minden alap nélkül hoznak forgalomba.

– Most Laczkó István urammal akarnék szólani. Vezessen hozzá!

– Talán jobb lesz, ha ide hivom. Lehet, hogy már lefeküdt, s átallanná, ha meglepnék.

Fridrik mester szapora léptekkel tartott a kisded szobához, zörgetett, s midőn semmi választ nem nyert, az ablakhoz sietett, hogy bekukkantson.

– Nincs benn. Hová lehetett? Ni, ni! a gyertya félre ég; bele egészen lekonyult. Még meggyulad a házam. A gondatlan ember!

E félelem és panasz közt Fridrik mester az ajtóhoz siet, sarkából egy kevéssé kiemeli azt, mire a faretesz rovatból kibillen, s a szoba föltárul.

Papirok voltak a gyertya körül, s a lehulló hamú által könnyen meg is gyuladhatának.

– A szeleverdi még koldussá tesz!

Ekkor a világot ki akarta oltani; de a szeme véletlenül saját, kövér betükkel leírt, nevére tévedt.

«Kérem Fridrik mester ő kegyelmét, ne nehezteljen távozásomért s holnap reggel szolgáltassa az asztalon fekvő levelet nemzetes és vitézlő Kassai Elemér uram kezébe.»

Pékünk alig tagozta ki a czédula tartalmát, midőn némely apró költség, mely Laczkó számlájához tartozott, eszébe ötlék.

– Vendégem a nagy harangra bizta három forint és tizenkét denár visszafizetését! sóhajtá, és a levél után nyult, hogy a kapitányhoz vigye; azonban nagy örömére, épen annyi pénzt fedez föl a levél mögött.

– Ki gondolt volna ekkora pontosságot! De, hogyan feledte el meggybársony süvegét és mentéjét? Hisz! ott lógnak a szegen!

A pék kiváncsisága fölébredt.

Fürge kézzel nyitá ki az asztalfiókot.

Ott vala a biblia.

Egy utiládát emelintett meg, és súlyosabbnak találá, mintsem hogy üres lehessen.

– Csak azon ruhával ment el, mely hátán vala. Hm! visszajön holnap, legfölebb holnapután. Nincs miért lármát üssek.

Ezzel eloltá a gyertyát és Elemérhez sietett.

– Jelentenem kell a kapitány úrnak, hogy Laczkó István rövid időre eltávozott Fehérvárról. Ime! levele.

– Hozzám?

– Igenis.

Elemér csodálkozással bontá fel.

«Egy ismeretlen, a ki kegyelmedet nemcsak külsőleg, de nemes indulatjáról is jól ismeri, e lepecsételt soroknak azon nő kezébe szolgáltatásáért esdeklik, kit kegyelmed közel a Pécsi Simon udvarához ájultan talált, a földről fölemelt, s mint lovagiassága után hinnem szabad, haza kisért.»

Az Elemér levelébe zárt irat nem volt czímezve.

Más talán szép alkalmat látott volna kalandokra; de Elemér megborzadt.

Eszébe jutott Laczkó István alázatossága, melylyel egy mélyen sértő bántalomra válaszolt, s eszébe a düh, mely a rabszolgai csúszást megelőzte. S bár fölfogni alig tudá a roppant változást, melyen e férfiú másodpercz alatt átment, érzé, hogy ily végletekre kész jellem, a szenvedély pillanataiban semmitől sem retten vissza, és eljárása mentől talányosabb, annál rémítőbb lehet.

Elemér abban meg nem ütközött, hogy Laczkó István őt ismeri, mert Gyula-Fehérvár nem volt oly nagy város, melyben az egyén egészen elenyészszék, s kilétét csak egy baráti köröcske tudja a kérdezőnek megmondani. A polgárok itt majd minden urat ismertek, s az ország legfőbb hivatalnokának unokaöcscse minden szerénység mellett sem hiheté, hogy az, kinek ő bármi okból a szemébe tünt, a nevét hamar meg ne tudhassa. De épen ebben rejlék Elemér aggodalmára új ok; mert valószinűnek látszott, hogy Laczkó Kassai Istvánért lőn figyelmessé az unokaöcsre.

– S ha csakugyan bátyám kémje volna? gondolá az ifjú, s visszaborzadt, hogy eszméi megint azon ösvényen száguldanak tovább, melyről épen a múlt pillanatban annyi helyes ok, annyi meggyőző érv terelte le.

Legmegfoghatatlanabb, legszívrendítőbb volt pedig az a tény, hogy Laczkó egy némbert, ki érette ájultan rogyott össze, a segédére érkező idegen karjai közt tudott hagyni, s a helyett, hogy most fölkeresné, szintén idegen kézre bizott levélben értesít… s vajon miről?

Elemér sejté, hogy valami gyászos, valami remény-ölő és vérfagylaló rejlik a pecsét alatt.

Lelke elébe idézte a némbert, kinek bájos körvonalait az est félhomálya sem rejthette el egészen. Mily fiatal! igéző alak!

– Neje lehet, kit csak most vezetett az oltár elé… hisz oly viruló még! Vagy talán szeretője? De nem mondá-e Fridrik mester, hogy Laczkó el van ragadtatva hitvese szépségétől… A vadállat bánhatik csak így; vagy a kit a fájdalom tőn őrültté!… Talán meggyilkolta magát!

Ez iszonyú eszme űzé az utczára elemért, hogy siessen Klárához.

A toronyóra épen kétnegyedet ütött kilenczre.

– Bátyám vár! s holnap korán kell állomásomra indulnom! sóhajta. Talán jobb, ha nem találkozom vele. Lelkem tele gyanúval, és e gyanúk igazságtalanok… lehetnek. Oh! átok, hogy csak lehetnek!

II.

Klára ölébe ragadta gyermekét s csókjaival hinté el a haragos kis arczot, mely tele volt nehezteléssel és daczczal.

– Alig tudtam már tartóztatni, ki akart menni, hogy fölkeresse mamáját – szólt a szobából kitipegve egy vén asszony, a fogadósné öreg cselédje.

– Miért nem hoztad el apámat. Megigérted. Miért nincs itt apám! tudakolá duzzogva és fenyegetve Endre.

– Feküdjél le kis fiam, feküdjél le, majd elmesélem, mit izent neked, és mesélek az aranyhajú angyalról is, ki álmodban akar veled találkozni. Siess, kedvesem, hunyd be szemedet, különben nem lel otthon szép vendéged, és aztán elrepül a jó gyermekekhez, kik őt alúva várják… Fogd össze kacsóidat, imádkozzunk. Én elkezdem, te utánam mondod… Úgy kedvesem, feküdjél már le.

– De hát miért sírsz, anyám?

– Miért nem akarod behunyni szemeidet?

– Újját szemére tette Endre, hogy fedve tartsa, s míg Klára egy lassú dallamot mormolt, élénkebb pír terjedt a gyermek arczán, lélekzete valamivel erősebb, gyorsabb lőn, és elszenderült.

Az anya pedig inkább átengedhette magát a gyötrő kínoknak, melyek annál mélyebben égették, marczangolták belsejét, mentől szigorúabb fék alatt tartá.

Férje bűnét tudta már, de indokait nem, nem az iszonyú kísértést, nem a sötét jövendőt, nem azon megfejthetetlen módot, melylyel egy nemes, egy kiváló természeten oly hamar birt a gonosz szellem diadalmaskodni.

– Ő visszarettent tőlem! Magamra hagyott, midőn eszméletemet vesztém! sohajtá.

Ha az erény rendes hiúságát ismerte volna Klára, akkor vérző sebére balzsamcseppet ejtene azon sejtelem, hogy férje nem mert a vétekkel együtt hozzá közelíteni, s hogy a világ kárhoztatását inkább képes elviselni, mint az ő vádnélkül való tekintetét, mint ajkainak, melyek egykor óva intették, gyöngéd és könyörülő hallgatását.

– Kételkedik-e szerelmemben? e kérdésre, melyet remegve intézett magához, sűrűn omló könnyek vették át a gondolat helyét, s néhány hosszú perczet töltött Klára a nélkül, hogy fájdalma kitörésének határt szabni akarna. De jelleme erélyesebb, cselekvényre hajlóbb volt, mintsem az első roham lefolytával ne összpontosítsa elméje minden tevékenységét.

– Meg kell mentenem őt, ismétlé újra és újra, mintha a határozott szavakban keresne segélyt kedélyének ellágyulása ellen.

Arcza sötét, gondolkodó, de nyugodt kifejezést nyert.

Nem akart könnyezni, sóhajtani, nem akart saját szerencsétlenségére emlékezni, csak férje megszabadítása forgott elméjében.

S mitől szabadítsa meg?

A bűnből kellett férjét kiragadnia.

Ah! de ha szabaddá tette… megmentheti-e a lélekvádtól?

Klára visszaborzadt a komor, a válságos órák előérzetében.

Mit tegyen, ha férje elveszti önbecsülését, vagy ha a szégyent nem tudva hordozni, a tisztító bánat helyett a vad kétségbeesés örvényébe sülyed?

Az előzmények után lehetetlen volt Klárának nem hinni, hogy férje valami titkos és nagy kisértés miatt, letért az erény útjáról, meghasonlott az Istennel, s földi érdekekért örökkévalókat koczkáztatott.

Azzal sem ámíthatta magát, hogy az elkövetett bűn inkább csak tévedéshez hasonlít. Hisz hallá megneveztetni, s ismeré, egész szörnyű jelentőségében.

S vajon nincsenek-e kimaradhatatlan következményei, melyeken a megtérés sem változtathat többé? Nincs-e már családok becsülete, vagyona, élete visszafordíthatlan válság elébe vive?

Klára csak a «kém» szót hallotta. De kinek részére s ki ellen? Erről semmi tudomása nem volt.

Azonban a mint mélyebben kezdett gondolkozni, a mint fölidézett emlékében minden szót, melyet férje a börtön után, a Fehérvárra indulást megelőző napokon, és a búcsúzás alatt ejtett, a mint lelke elébe vonult a keserűség és düh, melylyel akkor Kassai István nevét egy csoport homályos czélzattal összekötve említé, a mint Klára a múlt rémítő töredékeit egybe illesztette, hogy belőle a jelenről fölvilágosítást nyerjen, mindinkább át volt azon sejtelemtől hatva, mely Kassaiban kereste a csábítás ördögét, a kísértő lelket.

Tehát az ország legmagasabb hivatalnokával kellett egy erőtlen nőnek küzdeni.

S minő fegyverrel tegye ezt?

Hol van kilátás a sikerre?

Kit ismer ő, az elhagyatott nő, Fehérvárott?

Hisz még azt sem tudja, hogy férje hol lakik!

Még az utczákat sem ismeri, nemhogy a palotákat és azokat, kik benne laknak, ismerné!

Csüggedten hajtá le fejét, s a mint gyermeke ágya előtt ült sápadtan, merengő és levert tekintettel, nem véve észre az ajtó megnyilását, a közelgő lépteket, s ijedten rezzent össze, midőn a korcsmáros cselédje, hogy jelenlétét értésül adja, köhögni és lábával zsurolni kezdett.

– Egy úr akar még ma este az asszonynyal beszélni.

Klára szive hőn dobogott, arcza kipirúlt.

– Mégis fölkeresett! rebegte.

Férjét képzelé. S milyen természetes volt, hogy őt várja az érkezőben! Hisz órák teltek el a rémítő történet után, órák, mióta a férj tudhatta, hogy hitvese itt van. S mily kicsiny Fehérvár! Mily könnyen lehet a városban ismeretesnek a megérkezőre találni, ha keresi, ha szereti, ha félti, ha életét veszélyben hiszi, ha bánatban hagyta és vigasztalásért kell fölkeresnie.

– Ő az! ő az!

Klára e gondolattal sietett elébe.

S midőn könnyű alakja az ajtón kilebbent, midőn szerető és remegő karjait ölelésre akarta terjeszteni, oh! akkor azon idegent látta maga előtt, ki hazavezette, s ki bár részvétéért köszönetet érdemelt, jelenlétével keserű érzéseknél egyebet nem ébreszthetett, minthogy a megaláztatás tanuja volt, és tudta az iszonyú szót, mely férjét megbélyegzé.

Mintha Klára lábai a földhöz gyökereztek volna, mintha meleg tagjai egyenkint szobordarabokká akartak volna merevedni, mintha minden élet az arczra tódult volna, hogy egy fájó csodálkozásban hagyja ott az utolsó kinyomatot, s aztán eltűnjék!

Az ellentétes érzések e hatása rendkívüli lehetett, mert Elemér is leirhatatlan zavarba jött.

Mi volt e gyönyörű nő szépsége azon szédítő varázshoz képest, melyet az öröm és csalódás gyors változása az arczvonalakon és az egész alakon előidézett.

Elemér értette mindazt, a mi a nő lelkében történt. Nem kellett ahhoz szó. Egy tekintet mindent elbeszélt.

– Asszonyom! mondá az ifjú, csak azon ok, mely sürgető kötelességemmé tette az idejövetelt, mentheti látogatásom szokatlan óráját.

Itt Elemér elakadt.

– Min kezdje?

A történet egyszerű volt, s mégis teli kényes pontokkal.