Part 3
S mennyi ezüst- és aranynemű az asztalokon, az almáriomokban, az étagèreken, melyeknek akkor tán semmi nevök nem volt, vagy csak egyszerűen polcznak hívták, oly alázatos büszkeséggel, mintha a koronát fövegnek mondanák, mi igaz, de mégis valótlan elnevezés volna!
Boldogok a gazdagok, kiket a fény úgy vesz körül, mint mást a levegőég. Beszívják, kilehelik s nem is mondhatják többé áldásnak, mert régi sajátjok, velök volt mindig, körülfolyja őket és sugárkörén át tekinthetik a tárgyakat, melyeket az élet nyújt, még pedig szebb világításban, mint mi, kiknek előbb könnyeinket és verítékünket kell szempilláinkról letörölni, hogy valamit láthassunk, s akkor is csak ugyanazon tárgyak sötétebb oldalán, mert a derültebb oldal mindig a gazdagok felé fordul. Valami delejes erő mozdítja így a világ tárgyait.
Ezerszer boldogok a gazdagok!
De vajon mindig-e?
A betett ajtajú szögletszobáig értünk.
S mi történik ott?
*
Az ablakmélyedés zsámolyánál nőalak térdel, feje lehajtva, keze összefogva, előtte kisded Mária-kép és feszület.
Mekkora áhitattal rebegék ajkai a _Pater noster_-t és _Ave Maria_-t, míg ivor-fehér és finom újjai közül le-legördül az olvasófűzér gyöngyszeme!
– Amen! Amen!… Oh! mennyei Atyám! bocsásd meg az iszonyú bűnt, melyet el fogok követni. Isten anyja! könyörögj érettem! Szentek! vessétek közbe magatokat! Jaj! mekkora bűn! De ti látjátok szívemet. Irgalmazz, segíts te, boldogságos szűz! Ave Maria! ave! ave! Könyörüljetek rajtam! Könyörögjetek érettem, a szegény szerencsétlen leányért, ki, lelke nyugalma végett, harmadnap mulva nagy bűnt fog elkövetni! Gyámolíts czélomban, vezess, oltalmazz én Istenem! Add, hogy ne reszkessen kezem, add, boldogságos szűz, hogy ne piruljon el arczom! S kérlek, takard homálylyal be Rákóczi György bácsi és Rákóczi Györgyné néném szemeit, hogy ne lássanak semmit. És ügyelj kérlek, térden kérlek, ügyelj, védszentem! tiszteletes Csulai uramra, ki ha tekintetét rám találná emelni, nem volna bátorságom azok megcsalására, kik az Istentől engemet örökre el akarnak idegeníteni. Oh! ne vonjátok el pártfogástokat porban csúszó szolgáló-leányotoktól, a szegény és bűnös Zsófitól! Amen, amen!…
Szegény és bűnös!
Hogyan? E királyi pompával bútorzott díszteremben, hol minden összpontosul, mit a pazar képzelet a telhetetlen vágynak ajándékul nyujtani képes… hogyan?… a művészet és fény közepett, szabad-e, lehet-e szegénynek lakni?
Ő szegény! S nyulánk, karcsú termetén a legfinomabb reggeli pongyolát hordja. Hónyakát, melyet a nap égő sugara talán soha sem érintett, minden megvásárolható női munkáknál drágább csipke-reczék körítik, miknek készítése közt Brabantban szemevilágát veszítheté el az árva varróleány. S gazdag fürteit, melyeknek ébensötét színe az aranyhímes fátyolhálón át oly igéző szépségben csillog, nem tartja-e össze rubin boglárú hajtű és gyöngyfonadék! És ő szegénynek mondja magát!
S ah! még bűnös is!
Ez a sápadt, de leírhatatlan kellemű gyermek, kinek mozgékony, benyomásos és rendkívül finom arczvonalaiban az ideges, az elkényeztetett s kimeríthetetlen szeszélyű hajadon vágyaival hűn egyesül a serdülő leányka szemérme és az angyal ártatlansága; ez a gyöngéd és gyenge lény, ki egyaránt nincs testi és szellemi szenvedélyek elviselésére teremtve, csakugyan bűnös volna, csakugyan megbírná egy nagy vétek súlyát, mely az erős jelleműeknél is lenyomva tartja a kedélyt, s szétzilálja az életörömeket?
S ő még imádkozva fogad fel oly bűnt, mely harmadnap mulva teljesítendő!
De micsoda bűnnek van joga az ég segélyéhez, s a gyermekkor ártatlanságához?
Találós mesék s phantastikus rejtélyek lehüvelyezéseért jöttünk-e a komoly és száraz Rákóczi György fejedelmi udvarába?
Mit nem tapasztalunk még!…
A magát Zsófinak nevező gyermekleány, ki alig lehet tizenötévesnél több, az ima után gondosan berakta egy kis falrejtékbe a feszületet, gyöngyfűzért és Mária-képet.
Sokáig vizsgálta: nem hagy-e valami látható szegélyt, valami vékony repedést a rejték köre. Távolabb és közelebb jött megkisérleni, hogy a különböző látpontok közül egyikén nem lesz-e észrevehető a titkos rugó. Figyelmes kutatásai kielégítették őt, de egyszersmind elfáraszták.
Lankadtan ült a kerevetre, picziny lábát egy zsámolyra, fejét tenyerére, könyökét a vánkosra hajtá. Merengett, álmodozott, vagy gondolat nélkül pihent.
Perczek teltek így, midőn kedélyét ismét izgatni kezdé az a titok, melyet teljesítni akar; az a veszély, melytől retteg; az a szorongás, mely fölfedeztetést sejdít; az a remény, mely a gondviselésben bízik, s az a csüggedés, mely önmagától fél.
Könny gördült ki szeméből, s tudjuk, hogy a nőknél a könny nyoma még tartósabban marad meg a szemhéjon, mint a kedélyen.
Zsófi egy perczig sírva, a másikon aggódás közt nézett a tükörbe, s ijedten vevé észre a vörös foltocskát.
Öltözékasztalához szaladt, hogy hamar enyésztesse el az áruló jeleket.
Ez sikerült is, s ő megint a kereveten ült: de ott… mit tehetett mást? újra könnyezett.
Viszont hideg vízhez volt kénytelen folyamodni, mely épen az alkalmas perczben hatott, mert lassú lépés közelg az ajtóhoz.
Zsófi minden vonalain oly szikrázó öröm sugárzott fel, mely ha tettetés műve, akkor a fiatalkorral ellenkezik; ha pedig őszinteségből eredt, akkor a legidegesebb természetre mutat.
Az ajtón két lassú kopogás hangzék.
– Ő jön! és jele szerint néném még nincs itthon! rebegték inkább kellemes, mint nyugtalanító benyomások közt Zsófi ajkai.
– Én vagyok, herczegnőm! Én vagyok, drága gyöngyöm! szólt halkan a künnlevő.
– Nyitom, tüstént nyitom! válaszolá Báthory Zsófia, a fejedelmi család sarja, a királyok rokona, a deli alakú György úrfi hites mátkája, s Rákóczi György udvarának büszkesége, kit minden imád, és a kit leendő ipa, a fösvény fejedelem pazar fénynyel vett körül, mert jól tudta, hogy háza a Báthoryakkal való rokonsággal nyert erős alapot, biztos jövőt.
IV.
Egy éltes palotahölgy lépett a szép herczegkisasszony elé. Ez ölelésére siet oly átengedéssel, mintha anyját látná, s oly vidáman, mintha a bút nevéről sem ismerné.
– S Elemér, a jó Elemér, az én kedves leventém, – kérdé hévvel – elhatározta-e magát vállalatunkra? Mennyi köszönettel tartozom neki! Úgy-e most is örömmel teljesíti kivánságomat? Szólj Anna! mit mondott? De te hallgatsz. Értesíts hamar és röviden, nem, nem, minél hosszabban – úgy, a hogy neked tetszik – csak hamar. Szivem Anna! édes nevelőnőm! micsoda zavart mutat arczod? Talán gyanakszanak Elemérre? vagy ő is fel akar végre hagyni egy szegény, szerencsétlen leány ügyével? Atyám udvarában volt apród. Elpártolhatna-e tőlem? – te jól ismered a világot – úgy-e nem? Úgy-e támaszkodhatom hűségére?
Gyorsan, szenvedélyesen mondá Báthory Zsófia e szavakat. Heves indulata egészen le volt rajzolva minden vonásán s minden hanglejtésén.
De Anna asszony, kit a kedvetlen helyzetekben is bizonyos hideg nyugalom jellemzett, bevárta növendékének első kitöréseit, s csak azután válaszolá: – Elemér ismert hűsége mellett sem tehetne most semmit a mi czéljainkra.
– Ah! te velem kötődni, engem szomorítani akarsz! Ő ne tehetne? Mivel érdemli, hogy így sértsd? – szólt kérő szemrehányásokkal a herczegleány, s hátrahúzódott nevelőnőjétől, kinek nyakán tartá vékony, majdnem átlátszó kis kezecskéit. Midőn azonban egy lépést tovább vonulva, Anna komoly tekintetét látá, megrezgettek idegei, s mintha valami fölfedezés egészen ellenkező érzésvilágba ragadta volna, hévvel kiáltott fel: – Miért titkolódzól? Elemért elárulták, feljelentették, és – miért tagadod? – börtönbe hurczolták. Miért tagadod, Anna? Miért akarsz megcsalni? Én mindent tudok. Engem rá nem szedsz. Rögtön megyek Rákóczi bácsihoz. Térden állva kérem őt… nem, nem, fölemelt fővel, bátor tekintettel fogom tőle kivánni, követelni – s hisz! bennem is fejedelmi vér van – igen, követelni fogom, hogy az én hibámért senki ártatlanul ne szenvedjen, s hogy haladéktalanul bocsássa szabadon Elemért. Ereszsz, Anna! Sietek a fejedelemhez. Ah! ő még a tanácsteremben van. Mit tegyek addig? Én Istenem!
Zsófia zokogott, szeméhez tartva kezét.
– Mily ok nélkül epeszted magadat, kisasszonyom! – szólt a nevelőnő. – Hisz Elemérnek egy hajszálát sem érinték. Ő otthon van, s oly száraz és jól befűtött szobában, mint a miénk. De egyéb a baj.
– Mi? ő akarna engem elárulni, kinek annyi esküvel köté le hűségét és hallgatását?
– Ismét helytelen gyanuk! Képzelődésed kiapadhatatlan szeszélyeiben. Elemér beteg.
– Ah! – rebegték Zsófia ajkai. – De tán csak feje fáj. Ugy-e csak kevés főfájása van?
– Ő komolyan beteg.
– De meggyógyul délig. Ugy-e, jobban lesz délutánig? holnapig? Mennybeli atyám! csak talán nem tart betegsége harmadnapig is? Szólj! Te néma lettél. Te nem szeretsz engem többé.
– Ő két hétig sem kelhet fel ágyából.
– Fel kell kelnie. Akarom, hogy egészséges legyen.
– Orvosával beszéltem. Ő nem mozdulhat.
– Valami tudatlan orvost hivatott. Küldd a miénket hozzá. Harmadnapig is beteg lesz! Az nem lehet, annak nem szabad megtörténni. S mi a baja?
– Ha épen tudni kivánod, megmondom, de el ne áruld. Ő párbajt vívott és szerencsétlenül.
– S merte ezt tenni?
– Hisz! herczegnőm! ő a «nemesi társaság» tagja, s mint katona és lovag csak nem lehet gyáva.
– De eszébe kellett volna a szigorú büntetésnek jutni, mely az udvari személyzet körében történt párbajokra a napokban kihirdettetett.
– Ő azzal daczol.
– De legalább azt meggondolhatá, hogy ha sebet kap, nem teljesítheti kötelességét irántam. Ah! a háládatlan, a hűtlen! Kit becsüljünk többé, midőn így csalatkozunk a világban. Szent Istenem! mi lesz belőlem! Boldog szűz! nyiss valami menedéket számomra, habár a föld mélyében, a koporsóban is, csak nyiss valahol!
Zsófinak könny omlott szemeiből. – Jól van, szólt zokogva, megyek egyenesen a fejedelemhez, fölfedezem titkomat, nem tűröm többé ezt a szolgaságot, ezt a lealáztatást. Miért tagadjam meg érzéseimet, jellememet? Miért űzzem sokáig a színlést, az iszonyú tettetést, a borzasztó álnokságot? Nem halmoztam eddig is bűnt bűnre? Vitessenek inkább szidalmak közt haza, s átkozzon meg inkább anyám a küszöb előtt, mintsem hitemet levetkezzem.
Ekkor indulatosan vonta le újjáról a mátkagyűrűt és az asztalra tevé.
– Megint könnyelműen beszélsz, megint szeleverdi vagy, kisasszonyom! – dorgálá Zsófit volt nevelőnője.
De a herczegleány daczosan bigyeszté ajkait.
– Vond újjadra vissza a mátkagyűrűt!
Zsófi fejét rázta.
– Nem akarok férjhez menni – szólt. – Apáczává leszek. S miért ne tenném? Ki szakíthat el az égtől? kinek van erre joga? A legelső kolostornak, mely vakbuzgó üldözőim birtokán kívül fekszik, oltárzsámolyára borulva, föl fogom venni a fátyolt. Ott kivánok egykor fejedelemnővé lenni, s nem e megromlott nép közt, s nem ez eretnek udvarban.
Báthory Zsófia keservesen sírt.
Anna csodálkozást tettető arczczal mondá:
– Tehát el tudnád örökre hagyni Györgyöt, azt a deli lovagot, kinél szebb és vitézebb herczegurfiról még a tündérmesékben sincs említés! Bezzeg fognának távozásodon örvendeni a sok királyleányok, kik nem kaptak hozzájok méltó jegyest, s kikhez a te mátkád hódító és nemes tulajdonainak hire messze földről elhatott.
Zsófia közbeszólt: – György, ha engemet elveszt, nem fog soha megházasodni. Arról biztos vagyok.
– Miért hiszed, kisasszonykám, ezt?
– Mert rendkívül szeret.
– Hm! az ő irántad való hajlamát nem hozom kétségbe, de a fejedelmek keze és szíve fölött gyakran határoznak magas politikai tekintetek, melyeknek ellenszegülni lehetetlen. Pedig annyi csakugyan igaz, hogy György úrfi akaratát egyedül te tudnád tetszés szerint hajlítani. Más feleség rabnője volna, de neked ő lenne raboddá. A daczos, büszke és parancsoló ifjú most is minden szeszélyeidet teljesíti, s nem gondolhatsz, nem kivánhatsz oly csodálatost, melynek kész engedelmességgel alá ne vesse magát. A mely nap a fejedelmi székbe ülne, te büszkén fedezhetnéd föl nagy titkodat, s ő egy perczig sem engedné többé, hogy magaddal és kötelességeiddel meghasonlásban élj.
– Igaz, igaz, kedves Annám! de addig mit tegyek? Tudod, mily közel a karácson, és Elemér, én Istenem! Elemér beteg.
– De hát ha te is beteggé lennél?
– Mint a mult husvétkor? Nem, arra rá nem fogok állni, inkább egyúttal meghalok.
– Ugyan miért vonakodol egy kevés ágybanfekvéstől?
– Kevés?… Hisz! husvétkor is csak másnap reggelig akartam fekünni, de Rákócziné néni az egész héten ágyban tartott. Örökké vánkosom előtt ült, s magával hozta a főudvarmesternőt, a vén Petneházinét is, kit én egyáltalában ki nem állhatok. Együtt nézték nyelvemet, üteremet, együtt töltötték számba a keserű orvosságot, s együtt imádkoztattak szüntelenűl a Csulai uram által számomra készített könyörgésekből. Nem, Anna! Én eltökélettem, hogy életemben többé rosszul nem fogok lenni.
– Már úgy, angyalkám, csak egy módot tudok a zavartól megmentésedre.
– Ah! mondd hát hamar el, akarom hallani – sürgeté hévvel Zsófia.
– Van egy derék unokaöcsém, kit Gyulai Ferencznek hívnak.
– Ki a «nemesi társaság» zászlója alatt szolgál – közbeszólt Zsófia.
– Csak szolgált, kisasszonykám! mert most már belső kamarási tisztet teljesít. Ferencz öcsém bátor jellemű, hallgatag, leleményes eszű és gyors kezű ifjú. Nincs szemfényvesztő, ki az ezermesterséget jobban értené, mint ő; azonban indulatja nemességével Elemért is felülmulja, s éretted kész volna tűzbe-vízbe rohanni. Hátha őt kevernők titkunkba. Hallgatására bizton támaszkodhatol.
– Isten őrizzen! – kiáltá Zsófia, – inkább beteg leszek.
– De miért vonakodol, herczegnőm?
– Már úgy is ketten vannak, kik uralkodhatnak rajtam az által, mert árulóimmá lehetnek: a magammal hozott álruhás pap, kit Rákóczi bácsi Erdélyből elűzött, és… és a jó Elemér, kitől még sem tartok. Nem, benne kételkedni vétek volna. Azonban a te Ferenczed, mint gyanítom, hiú és udvarlásokhoz szokott egyén, kit valamelyik szép palotahölgyünk fecsegésre csábíthatna.
– Attól ne tarts, herczegnőm! Hisz ő egészen rám támaszkodik, még vagyonilag is. Pedig az csak kétségtelen, hogy ha a titkot elárulná, te helyzetednél fogva könnyen ki tudnád magadat menteni, de én börtön vagy hóhérpallos elé mennék.
Zsófia gondolkozásra vonta össze homlokát, melyen annyi szeszély játszott. – Ah! sóhajtá, mily rémítő vadállat az ember! Egymást tépi és marczangolja.
Rákóczi bácsi meg akarja zsoldosaival magyarországi hitsorsosaimat gyilkoltatni azért, hogy nem engedik az evangelikusokat eleget imádkozni; de szabad-e nekem csak bár egy fohászt küldeni vallásom szabályai szerint az égbe?
– Ez azért van, herczegnőm! mert te áttértél.
– De erőltetve anyám és leendő ipam által. Ki nem látta szememben a könyeket?
– Ne szóljunk erről többet, kedvesem, – mondá a nevelőnő. – Azt határozd el, hogy tetszik-e neked Gyulai Ferencz öcsém segélye?
– Tetszik – rebegé Zsófia. – De hátha jobb volna beteggé lennem? Ah! az orvosság és Petneháziné arcza kiállhatatlan… Beszélj, igazits Ferenczczel.
– Tehát ő fog a karácsoni communiókor, mint szolgálattevő kamarás hátad mögött állani. Te a szent kenyérszeletet, melyet Csulai uram nyújt, az ajkad elé vont zsebkendőbe rejted, hogy hirtelen átadhasd Ferencznek, ki azt a tiszteletlenség és botrány elkerüléseért elégeti.[1]
– Igen, történjék meg… Ah! tizenegy óra, érkeznek kínzóim – sóhajtá Zsófia új aggodalmak közé vetve magát.
Gyorsan járt körűl a teremben, míg az asztal-óra kalapácsa elverte a tizenegyet.
Minden ütés idegeit rázta meg.
Midőn az óra alkalmatlankodni megszünt, két palotahölgy nyitott a szobába.
Az egyiknek kötelessége volt a herczegkisasszony haját fonni be, a másikon a többi felöltöztetés terhe és felelőssége feküdt, mi Petneháziné szigorát tekintve, nem vala tréfa.
Az egész piperézet idejére egy teljes óra volt szabva, sem több, sem kevesebb. De hogy a herczegkisasszony meg ne unatkozzék, a hajrendezés alatt az öltöztető, s az öltözés alatt pedig a fodrászpalotahölgy olvasott föl vallásos oktatásokat, melyeknek czélja vala az áttértet új hitének szeretetéhez szoktatni.
Mi, mint illik, visszavonulunk az öltöző-asztal és a szent leczkék elől, s a fejedelmi lakban tovább folytatjuk vándorlásunkat.
A bástyaszárnyat, hol Báthory Zsófiát találtuk, egy kertté alakított mellvédfal – mely eredetileg Gyulafehérvár kerítéséhez tartozott, de később a fejedelmi udvarhoz lőn foglalva – köté össze az öreg fejedelemné palotájával.
Ez épület, mint már láttuk, régen szintén bástyaszárny vala, s most is magán hordja az egyszerűség azon jellegét, mely a puritán erkölcsű Lorántfi Zsuzsannának, Rákóczi György életpárjának, nemes, de költőietlen ízlésével teljesen összhangzott.
Itt nem akarunk senkivel találkozni, hogy hamar léphessünk az első udvarba, mely a királyi palota büszke czímét hordja, s ha jól emlékszünk, még Zápolya Zsigmondtól diszíttetett föl karcsú oszlopsorokkal, tág folyosókkal, réz kúpokkal, fényes elfogadó-termekkel, s a termekben gyönyörű falfestményekkel.
A királyi palota tornyokkal és pavillonokkal ellátott ötszög, két emeletre.
Piaczra nyiló kapuja, melyen a béke- s hadpártból vegyült tömeg berontott, egész pavillonostul a testőrség őrhelyéül szolgál.
Magában a főépületben a fejedelem és az udvari marsall lakásán kívül csak oly dísztermek vannak, melyekben tanácskozások tartatnak, s az idegen hatalmak követei vagy más magas vendégek számára van szállás rendelve.
Nem szükség tehát mondanom, hogy az «evangelikus rendek» nyilatkozványáról tanácskozni is ide gyűltek össze a főurak, még pedig a fejedelem kisebb audientiás termébe, melynek ablakai, mint láttuk, az őrhely udvarára nyilnak.
S most figyeljünk az audientiás teremben történtekre.
V.
Rákóczi György ő nagysága szabad vitatkozást enged, szokása szerint, visszatartóztatva saját véleményét.
A hatalmasabb urak, kik a sereg és kormány élén állanak, Dajka püspök egyházi beszédének bevégzésekor már mind a háborúra szavaztak.
Csak Haller Péter és Mikó Ferencz kivánták a béke fentartását.
Hátra vala még a czímnélküli kanczellár: Kassai István, a gyülölt és fukar kegyencz, ki hogy házat ne tartson, magát csupán itélőmesternek hivatta; hogy szertelen vagyonszomját a zsákmányból kielégítse, folytonosan lázadásokat fedezett föl, s hogy gyávasága miatt befolyását ne koczkáztassa, és az ügyek vezetését kezéből ki ne ejtse, szünetlenül béke mellett rajongott.
Kassai az évek, a gond s a sanyar miatt, melyre zsobráksága kárhoztatja, kiszikkasztott és csaknem vázzá aszott termettel birt, de szemében van valami azon sivár erélyből, mely félénk természetével, és modorában van valami azon szelid egyszerűségből, mely kedélytelen politikájával éles ellentétben áll. Hosszú fehér haját hátrasimítva hordja, s jól formált értelmes homloka tiszteletre csábíthatná azt, a ki őt szomorú tapasztalatokból megvetni még nem tanulná. Rákóczit mindig hűséggel szolgálta, Erdély iránt, melyet hazájának nem tekint, közönynyel viseltetik, a polgári rendet, melyhez születésénél fogva tartozik, még a kicsiny kérdésekben sem meri védelmezni, s az aristocratiát, ha haszonlesésből nem is üldözhetné, gyülölni fogná elvből.
A főurak, az ő halálos ellenei, az evangelikusok ügyében békére intő nyilatkozatot várnak most tőle, s előrekészülnek a gúny minden dorongjával és a finom élczek mérgezett nyílvesszőjével megtámadni. Állhatatosan hiszik, hogy kislelkű és népszerűtlen tanácsai miatt ma Rákóczi szemében is nevetséges, vagy legalább elviselt s használhatatlan államférfiúnak tünik föl.
Boszútervök élénk kiváncsisággal vegyülten lobbant arczaikra, midőn Kassainak vékony, száraz és monoton hangja megcsendült.
A teremben alig van negyven ember, – oly szám, melyért inkább csak tanácskozni, mint szónokolni kell, s a czímtelen kanczellár az ékesbeszéd adományával nincs kiválón megáldva.
S mégis most sűrű és szürke szemivei alatt élénken járnak szemei, ajkán kihívás ül, s hullatag termete fölegyenesedik, mintha levetett volna magáról néhány alkalmatlan évet.
Talán megtámadáshoz készül, talán ő dobja a viadalkeztyűt a főurak elé, talán a béke oltalmára bátor harczhoz fog!
A békehőst gúnymosoly üdvözli, melyet még a fejedelem is észrevesz, de nem akar látni.
– Ütött az óra, szól Kassai, s többé tétováznunk nem lehet. Kössük oldalunkra kardjainkat, én az erőtlen agg kiáltom: fegyverre! Most kell, vagy soha sem fogjuk a vallás és lelkiismeret szabadságát kivívni. Hadaink dereka szállja meg a védelmetlen magyarországi várakat és városokat s mellékcsapataink kössék hirtelen össze magokat a svéd és német protestáns táborral. A tavasz első zöldje a mezőn lássa lobogóinkat. Addig zaj nélkül, de nagy szabályokban hajtassék végre minden előkészület. Könyörögjünk magas uralkodónknak, hogy személyesen vegye át a vezényletet, s ajánljuk föl életünket és összes vagyonunkat a sikerért. Én az eddigiekkel ellenkezőleg erélyes háborút óhajtok, melyet ne akaszszanak meg a közbeszőtt és czéltalan alkudozások, ne hűtsön ki a lelkesülés első mozzanatában már a vérontástól való félelem, ne zsibbaszszon el semmi álnok fegyvernyugvás s ne foszszon meg gyümölcseitől oly békekötés, melynek keletkezésében új háborúkra remény, pontjaiban új viszályokra anyag van letéve.
Midőn beszédében eddig haladott Kassai, ellenségei már érzik, hogy lábok alól a föld kisodródik s talán némely főúr magában bánni is kezdé nyilatkozatát, melyet a had mérlegébe vetett.
– Várjuk még, mielőtt éljeneznénk, a _de_ szócskát is, melyet most akar az itélőmester uram kimondani – sugá eléggé hallhatón Serédi István, kinek a fejedelem jelenlétében sem szokása az illemet szigorúan megtartani.
– Óhajtom, folytatá Kassai, a nagy háborút, mely már húsz év óta dúl Európában, az új hit győzedelmével mielőbb befejezve látni. Hadd kapjuk ki az apait és anyait egyszerre; különben folytassuk óriási osztályperünket az utolsó fillérig, az utolsó vércseppig. Nevünkre eddig sem hozott dicséretet, hogy szövetségeseinket, kikkel együtt küzdöttünk, a balszerencsében rögtön elhagyók azon különszerződésekért, melyek semmit meg nem oldottak, s csak hitelünket és a becsültetést csorbíták.
– Ez vád Bocskai és Bethlen emléke ellen – közbeszól Kemény János.
– Tüstént el fogom mondani: kik ellen vád? említé kedélyes hangon az öreg Kassai, s arcza vidám kifejezést nyert, mintha enyelegni akarna.
Észrevehető ingerültség támad, melyet a fejedelem komolyabbá vált tekintete csillapít le.
– Bocskai és Bethlen Gábor, folytatá Kassai, a míg országukon kívül harczoltak, minden nap annak néztek eléje, hogy valamelyik hatalmas úr a portánál fejedelemséget, a rendek közt párthiveket keres és talál. Egy vesztett csata lázadásra vagy tatárjárásra lehetett volna jelszó. Így igen nehéz győzni s győzve is hosszas háborút folytatni.
– Magam is úgy hiszem – közbeszólt szokása ellen Rákóczi.
E rendkívüli tény elnyomá a támadó czáfolatot. Kiki sejté, hogy felsőbb eszméket tolmácsol a ravasz parvenu, a porból cseperedett főúr. – Mindent kifőzött már vele a fejedelem; és minket csak a föltálalásra hívtak meg: sugá most halkan Serédi. – Nem, barátom, a megkóstolásra is, és ínyünkön sokáig fog ízleni a trakta – feleli súgva Kemény János.
Kassai tovább halad szónoklatában: – Minthogy tehát én erélyes háborút akarok, követelem annak eszközeit is, tudniillik a szigorú rendet benn, s a cselszövények megszüntetését a portánál.
– Talán a jus ligatum által? kérdék most többen.
– Nem, egyelőre csak a honesta custodia útján – válaszolá szelid mosolylyal Kassai.
Hogy olvasóim e szavakat megérthessék, említenem kell, miként régi törvények szerint a rend fölforgatóit országgyűlés itélte élet- és birtokvesztésre. De a villongós időkben szokássá vált a büntetést előbb végrehajtani, s aztán terjeszteni jóváhagyásra a rendek elé. Ezt nevezték jus ligatumnak. Azonban Pécsi Simon, Bethlen Gábor kanczellárja, midőn a törvényes eljárást mellőzni akarta, a gyanus urakat egyszerűen csak elzáratá, a nélkül, hogy valaha perbe fogatná: ez a honesta custodia volt.
– Öcsém! a míg mi a magyarországi evangelikus rendek vallásszabadságáért harczolunk, elszedi uradalmainkat Kassai – súgá Serédi.