Part 17

– Kassai István ő nagysága másként gondolkozik. Neki épen ez a kapitányság volt izlése szerint. Magához közel akarja Elemér úrfit tartani.

Kielégítő magyarázat ez, s mégis Elemér szivében alaptalan gyanuk ébredeztek.

– Talán nagybátyám személyes ellenségei laknak ott?

– Mi gondja volna azokra az úrfinak? Ő nagysága hatalmas úr, nem ijed meg árnyékától. És ha találkozni fognak, kik úrfit nagybátyja miatt hidegen fogadnák, lesznek mások, kik megkettőztetik előzékenységöket. Csak a szombatosok társaságától tartózkodjék vissza. De hisz azok a Küküllőmentén kevés számmal vannak. Közöttök csak a gonosz Pécsi Simon fújja a kigyókövet. Bocsásson meg, Elemér úrfi, hogy ily illetlen kifejezéssel találtam róla szólani. Hiában! a ki a Kassai-család ellensége, az megoldja az én nyelvemet is, az előtt én szellőztetés helyett még mélyebben nyomom fejembe a süveget.

A titkár saját furcsa ötletén nevet, s élénken dörzsöli kezeit.

Elemérnek nem volt kedve a társalgást tovább fűzni.

Szárazabban búcsuzott, mint akará, s mint egy iránta annyi részvétet tanusító egyén érdemelte: de a titkár nem volt követelő. Önérzete a taránd gyomrához hasonlít, melyet a legsilányabb eledel is ki tud elégíteni. Szinletlen megindulás és ezer szerencse-kivánat közt követé Elemért a keskeny folyosón a lépcsőig. Itt tusakodva állott meg, s kezével visszainté ifju pártfogóját. Midőn megint szobájában voltak, körülnézett, mintha félne, hogy a pohárszékben, az ágy alatt, vagy talán épen hátok mögött láthatatlan lények hallgatóznak. Aztán közel vivé száját Elemér füléhez, s a félénk szerelmesek suttogásánál alig emeltebb hangon mondá: – Czudar ficzkónak tartom azt, a ki a nyert bizodalommal visszaél, s kifecsegi, a mit előljáróitól hallott, vagy a mit hivatalánál fogva titokban tartani köteles. Megérdemlené, hogy kerékbe törjék, igazán mondom, megérdemlené, ha szintén magam volnék is az. De néha a vak tyúk is kapar ki a szemétből gyöngyöt, s a legcsekélyebb sorsú ember is juthat saját ügyességéből oly dolgok nyomára, melyek által felebarátjának használhat. Úgy hiszem, ért engem, Elemér úrfi. Csak azt akartam megsugni, hogy a mezei kapitánynak gyakran vannak fontos teendői, melyeket csak azért is jó előre tudnia, mert különben pontosan nem teljesítheti, vagy túlságos hévvel hajtja végre. Ért engem, Elemér úrfi? nemde? Biz’ Isten! ért. Csak annak vagyok tehát mondója, hogy nem szokásom a papir és tenta fogyasztása, s midőn levelemet veendi, a fösvény szavakban aranynál drágább titok fog rejleni. S most kisérje az Isten áldása!

Kezet szorítottak, örömtől szikrázó arczczal a titkár, s nem megdöbbenés nélkül az ifjú.

– Micsoda tömkelegben vagyok? micsoda rejtély vesz körül, mint a lég? Pórusaimba hatol, fölszivom, vele járok, lélekzetem beléje olvad, sehol ki nem kerülhető, mindenütt ott van! Nagybátyám töri valamin fejét. Tervét a titkár sejti. Eszközül választottak,… s ha a czél, melyre törnek, bűnös volna, akkor az csak Pécsi megrontása. Csalódtak, uraim!… S én legyek-e eszköz?… Mivel?… Kezemmel? Inkább levágom. Szememmel? Inkább kiszurom. Fülemmel? Siket leszek. Eszemmel? Megőrülök. Deboráht szerettem, Pécsit tisztelem, magamat becsülöm: három ok ellenetek… De talán igazságtalan vagyok gyanúimmal? Ma este,… igen ma este szólani fogok bátyámmal, nyiltan – történjék bármi – nyiltan és határozottan.

E gondolatok közt Elemér a harmadik számú fejedelmi udvar kapujához ért.

Restelt szobájába nyitni.

Félt a magánytól, mely termékeny volna képekkel, szorongással, bánattal.

Hová vonuljon?

Gyulaihoz ment czél és szándék nélkül. Csak az időt akarta lopni, hogy az neki ne alkalmatlankodjék a fölösleges és hosszu perczekkel. A nap még teljes arczczal függött a láthatár szélén, s bár a tél végéhez közelített és az éjek rövidűltek, mégis az alkony kezdetétől nyolcz óráig, midőn nagybátyjával volt találkozandó, igen sok időköz volt arra, hogy kedélyét a magány el ne mérgezze.

Gyulai épen öltözködött.

Anna nénéhez kell mennie.

– Ha asszonyok nem volnának, – szólt haját nagy gonddal rendezve, – paradicsomnak mondanám az életet. S ha te egy tücskös vén nő és egy átkozottul szép, de szeszélyes fiatal hölgy rabszolgája lennél, akkor, pajtás! megérdemlenéd, hogy a béketűrés királyává kenjenek föl, mihelyt három nap alatt magából az édenkertből ki nem szöknél. És én még a fejedelmi palotában szolgálok, s pedig az nem is paradicsom. Mióta kellett volna menekülnöm! S ime vándorbot helyett fésűt tartok kezemben, s mint a kaczér leány kendőzködöm. Furcsa bogara az Istennek az ember. Csak a lepke győz le minket az ostobaságban, midőn pörzsölt szárnynyal megint a gyertyafénynek rohan.

Gyulai most himzett mellényei között válogatott.

Elemér sejté, hogy Zsófia herczegkisasszonyra történik czélzás; de óvakodott alkalmat nyujtani a továbbfüzésekre.

– Épen rossz perczben találtam jönni, ha a szeszélyek ellen úgy kikelsz; mert nekem is egy igen szeszélyes kérésem van hozzád. Lelkedre akartam kötni, hogy látogasd meg gyakran Deboráht.

– És legyek távolléted alatt érdekeid képviselője, nemde? – szólt Gyulai mosolylyal ajkán, mely önkéntelen és őszinte volt, azonban arczán a megütközés hamar eltörölt kinyomatával némi ellenkezésbe látszott jönni.

– Nincs semmi érdekem, mely képviselés nélkül is veszélyeztetnék, – válaszolá Elemér. – A tenger közepén elsülyedt kincses hajóból, midőn a mérő-ólom sehol fenékre nem talál, akarjunk-e könnyű hálóinkkal kihalászni csak egyetlen emlékpénzt is? Istenemre! ok nélkül fáradnánk!… De látogasd meg gyakran Deboráht.

Gyulai kérdő tekintete hosszasan pihent Elemér komoly vonalain.

– Látogasd meg gyakran Deboráht; mert e lyány szépsége rokonszenvet fog benned atyja iránt ébreszteni. A bűvös szem, a tündéri tagok fiatal varázsa, az agg apa gyöngeségeit is kedvessé teszi, s kénytelen lészsz tisztelni Pécsit, oltalmazni ellenségeitől és magától. Ki áll magasabban, mint e férfiú? S csoda-e, hogy szédeleg, midőn a mélység alatta oly nagy?… Látogasd meg gyakran Deboráht. Atyja híres csillagjós, számára az ég egy kigöngyölített pergament-tekercs, melyből olvassa a végzet gondolatait s értesül annak a világteremtésekor már bejegyzett szándékai felől. De a betűk álnokok-e, vagy talán a lélek, mely a csillagirat titkait fürkészi, tehetetlen, mit tudom én? Csak azt sejtem, hogy míg Pécsi az égbe tekint, lába oly kövön fog megbotlani, melyet a vak koldus is kikerült volna, ha kezében mankó van… Kérlek, látogasd meg gyakran Deboráht,… deli alak, kápráztató szépségű arcz, istennői termet, s minő kár volna, ha atyja a szombatosságért hurczoltatnék vérpadra! Hallottam, hogy régen a lovagok még egy ismeretlen némber védelméért is szivesen ontották véröket. Most erkölcseink sokat változtak; de te úgy-e jól ismered már Deboráht? Oltalmazd Pécsit, ha egy keveset vesztenél is az udvar kegyéből. Őt a szombatosság miatt veszély fenyegetheti. Holnap reggel már eltávoztam Fehérvárról. Találkozunk-e többé az életben? Szeretném, ha hinnéd, hogy nem. Szeretném, ha egy haldokló barátod végkivánatának tekintenéd kérésemet; mert akkor egészen meg volnék nyugodva teljesítése felől.

Elemér egyszerű szavai oly szívreható erővel birtak, hogy még Gyulai is komolylyá lett.

– Régóta nem voltam Pécsieknél; de már ezentúl szorgalmas vendégök leszek. Még ma helyre hoznám mulasztásaimat, ha Anna néni magához nem rendelt volna. Mihelyt tőle menekedhetem, fájdalom, Szeredit kell sétájára kisérnem. Tudod, a fejedelemné rokona. Orvosa fejébe verte, hogy egészsége föntartására nemcsak lovon ülni, de gyalogolnia is kell, épen annyit, mint a parasztnak. Ő a fejedelemné rokona, s mi udvari cselédek ne hallottuk volna-e a közmondást, hogy kéz kezet mos? Egyébiránt mielőbb és azután gyakran elmegyek Pécsi Simonhoz. Szavamra! elmegyek. S te végkép lemondtál Deboráhról? De ne is válaszolj badar kérdésemre. Deborah kisasszony nemének ritkább példányai közé tartozik. Azonban a rendkívüli-e az, a mi boldogít?… Nézd újabb szabású dolmányomat. Szorosabban simul a testre, mint szokás, s akkora redőt sem vet, mint egy hajszál. Ma hordom először. S tetszik-e színe? Oh! barátom, sokat kell a nők miatt fáradnunk, szenvednünk… s hát még az adósságok! Szabóm türelmes természetű; mindig hiszen Anna néni bőkezűségében. Csak ne válnék előbb-utóbb hitetlenné. Pécsi szombatossága miatt ne aggódjál. Nála ez csak olyan szeszély, mint Mátyás király álneve és álruhája, melyet azért vett föl, hogy Czinkotán vagy Soroksáron a paraszt menyecskék és iskolamesterek bohóságain egy kevéssé mulassa magát. E tréfa soha sem tartott sokáig. A királynak hamar eszébe jutott, hogy van biborpalástja, trónja, palotája, Pécsi is büszkébb, mintsem évekig elfeledhesse, hogy ki ő és micsodák a szombatosok? A hol a nyomor lakik, ott nem választ éjjeli szállást a mi jó öregünk. Ne féltsd őt. S ha végre is a szombatosságba bonyolódnék, mitől tartson? Hát bevett vallás-e nálunk a görög? s mégis kit üldöznek érette komolyan? Nem tűrik-e Fehérvár elővárosában a zsidókat? Nem laknak-e Vinczén oly morvák, kik titkon újra keresztelkednek? befogatja-e őket a director?… Nem azért mondom ezt, Elemér, hogy ne teljesítsem kivánságodat. Még ma inkább szeretnék Pécsihez menni, mint holnap. Szorgalmas vendég leszek házoknál. S említsem-e nevedet, ha Deboráhval vagyok? Talán kétled óvatosságomat?

– Lovagi szavamra! egyetlen halandó van, kivel a véletlen leggazdagabb változatossága közt is soha össze nem köthetném sorsomat, s ez Deborah.

Annyi meggyőző erő sugárzik Elemér nyilt, de komor tekintetéből, hogy Gyulai nem kételkedett többé.

Keblén kéj rezgett át, pedig érzé, hogy nem szereti Pécsi leányát és szeretve sem venné nőül.

– Meg fogsz elégedni velem – szólt, midőn a fejedelmi palota kapujánál Elemértől elvált.

*

A nap még nem hunyt el egészen, s már a hold mosolygott, fénylett, hódított és andalgott. Nézte a komoly székesegyházat, bekacsintott a dévaj herczegkisasszony ablakain, sugarainak bűbájával rábeszélte a vén Dajka püspököt, hogy rókaprémes tógáját felöltve, a tornácz elébe üljön, s mellén összefogva karjait, a csillagos égre tekintsen és a földi lét rövidségéről elmélkedjék. Percz az élet, de e perczbe mennyi öröm, csalódás és bánat nincs összpontosítva! Örökkévalóság vár reánk, s a koporsó azon szekrény, melybe minden terhet, mit magunkon hordánk, leteszünk és elzárunk; de hány ember van, ki tántorgó léptekkel is ne ajánlkoznék a sír párkányától visszafordulni, hogy tovább hordhassa a tehert, mely alatt már alig tud lélegzeni? Csak oly nehezen válik meg az egyik a koldus-mankótól és a vándorbottól, mint a másik a királyi pálczától és az aranyrudaktól, melyeket várának legelrejtettebb boltja alatt őriz. Miért tapadunk annyira a végeshez, midőn a végtelent hitünk biztosította?… A hold ezüst arczának sugarait reszketteté a temető emlékkövein is; végigtekintett a Maros rónáján, megvilágítá Elemér számára a tájékot, melyet holnap el fog hagyni, s homályos körvonalait megmutatá azon hegyeknek is, melyek új lakhelye felé vezetik.

Még legalább két óra kellett, míg nagybátyjával találkozhatik.

Szíve a kiáradásig telt meg.

A mi keserű volt a multban, csak alig sejthető vonalokkal lebegett körülötte; míg minden örömnek, boldogságnak és elragadtatásnak emléke elébe lépett, hogy az elválás perczében mélyen éreztesse vele mindazon kéjt, melyet odahagy és többé nem fog föltalálni.

Elemér egészen feledé, a miért neki elviselhetetlenné vált Fehérvár; csak az forgott elméjében, a miért minden köve és pora drága volt.

Vagy nem lakik-e itt Deborah?

Csillárfény ragyogott Pécsi termeiből.

Az ablakok kivétel nélkül dús világot árasztottak, mintha lakoma és lakodalom volna; pedig a család hihetőleg csak egyedűl van.

S egyik szobából vörösebb láng lobog.

Ah! a bolygó csillagok házait kémleli Pécsi.

Percz mulik percz után.

Mit tud Elemér, ki távolról tekint az egykor oly kedves s most megint azzá varázsolt lakra, – mit tud az álmodó ifjú a mellette elhaladó emberekről, a fegyvercsörrenésről, lódobogásról, a mindig csendesedő zajról, a külváros bezárt házkapuiról?

Mintha a remeteség egyik fénylő ablakán belől árny vonult volna el.

Deboráhé lehet!

– Isten hozzád kedvesem! örökre… örökre.

Elemér távozni akart s észrevétlenül közeledett Pécsi házához.

XIX.

Háromszor ismételt kopogás hangzott a csillagjóslat rejtelmeit őrző terem ajtaján.

Merkur a skorpio-jegyben baljóslatú fénynyel lobogott s megzavará az egész constellatiót, mely sikert, dicsőséget és nagyságot igért.

Pécsi Simon keresztbe veté kezét és mind nézte a bujdosó csillagok képleteit.

Szép, nagy, értelmes homlokán összegyültek a redők, s közülök gond és aggály tekintett ki.

– Egy hozzám ragaszkodó veszélyeztesse-e életét érettem?… S miért? hogy eláruljon, eladjon, mint Judás Iscariotes a Megváltót?

Míg Pécsi e szavakat mormogá, tisztes arczának vonalai mélabús kinyomatot váltottak.

– Hogy is van a szentkönyvben e különös, e borzasztó eset följegyezve? Judás mondá a papi fejedelmeknek: «Mit adtok én nékem, és én őtet nektek kezetekbe adom. Ők pedig rendelének neki harmincz ezüst pénzt. Az időtől fogva keres vala alkalmatosságot Judás, hogy az ember fiát elárulja». Szörnyű, szörnyű!

Az ajtón megint három kopogás történt.

– Mint megváltozott Kassai Elemér horoscopja, a mióta Deborah kezét tőle megtagadám! Az ő csillagháza most fenyegető állást foglal ellenem, s mégis sugarai oly barátságosan vegyülnek össze a sorsomat hordozó égitest világával! Ki hüvelyezhetné le e bősz talányt?…

Pécsit merengéséből erélyes kopogtatás rázta föl.

Az ismert jelre hátra vonta a závárt.

Laczkó István, a Klára férje, lépett be.

– Nagyságod parancsa szerint mindent elrendeztem. A thyatirai angyalt biztosítám, hogy nagyságod a kikelet első szombatján, régi igérethez tartva magát, Balázsfalvára összegyűjti a fehér köntösben járókat.

– De csak azért, mert meg akarom győzni tervök vakmerőségéről.

– E záradékot nem feledtem ki. Szintén dorgáló levelet küldöttem Kádárhoz, az új Jeruzsálem leghevesebb hitterjesztőjéhez. A szent férfiút dühössé tette az a rágalom, melyet az Antikrisztus bérencze, Kassai István terjeszt, hogy tudniillik a mi hitünket egy székely kocsis gyártotta, midőn Lengyelországból zsidó leányt hozott nőül. Lépjen föl vádlóul az utolsó itéletkor Kassai ellen maga a szent könyv! Mondjanak fejére átkot Szent Pál és Szent János, s emészsze meg őt az Úr, az ő szájának lelkével.

Laczkó István átkát a legőszintébb gyűlölet kifejezése kisérte az arczon és minden mozdulatán.

– Megírtad-e Kádárnak, hogy semmi közöm velök, mihelyt a szombatosságot a bevett vallások közé akarják emelni? Bárgyuság volna oly gyönge felekezetnek, mint a tiétek, most a csendes visszavonultságból kilépni.

– Többen vagyunk, nagyságos uram, mint gondolná. Titkos hiveink száma naponként szaporodik. De azért én mégis teljesítem az adott parancsot.

– Még annyian sem vagytok, a hány hóhérja van Kassainak. Semmi közöm az őrültekhez, kik a palloshoz rohannak, mint a menyasszony a vőlegény karjaiba. Az idő előtti izgatásoknak véget akarok vetni, s csak ez okból egyeztem a balázsfalvi összejövetelbe.

– Ki határozhatja meg az izgatásra alkalmas időt? A mustármagból néha a vihar közt is egészséges fa nő ki, míg a büszke csert ledönti a szélvész. A tizenkét apostol, midőn az igét hirdetni indult, nem várt a bujdosó csillagoktól jelt a cselekvésre; csak azt tudta, hogy a Szentlélektől van megszállva, hogy hivatás ruháztatott reá, hogy kötelességét teljesítnie kell… és ez elég volt.

Pécsi Simon merően szegezte nagy kék szemeit Laczkó Istvánra. Volt valami kérdő és vizsgáló, valami szigorú és visszautasító e tekintetben.

A szombatos pap érezte, hogy vére arczára gyűlt. Nyugtalan mozdulatot tett fejével, mintha bűverő ellen védné magát, s midőn szeme még egyszer találkozott a Pécsiével, vérerein hideg nyargalt át.

– S te nem tartasz semmit a csillagjóslatról? – kérdé majdnem gúnyos hangon Pécsi.

Laczkó szabadabban lélegzett.

– Nézz e jelekre!

Pécsi az állatkörre mutatott és a bujdosókra.

A csillagjós kémterme reánk nem tenné sem azt a hatást, melyet a tudomány emberének a vizsgálódásokra szükséges eszköztára tesz, sem azt, melyet egy delejező mystikus szobája, hol a tisztánlátók és nyilt szemmel alvók kérdeztetnek ki.

De Laczkó István megdöbbenéssel tekintett a vörös, a halvány és rézsárga színben világoló bujdosókra. S ha tagadni merészelné is a malefikus befolyást, melyet az állatkör képleteinek viszonya gyakorol a halandók szerencse-csillagára, idegeit izgatná, kábítaná a csillagjóslat, s képzelődésére a titokszerű, a megfoghatatlan, de mégis félelmes dolgok bűverejével hatna.

– Nézzen kegyelmed – ismétlé Pécsi – a vészteljes constellatióra, mely Jupitert fenyegeti. E csillag az enyém, s arczára van fölírva végzetem. Kegyelmed szerencsés, hogy a szörnyű betűket nem ismeri. Én tudok az égről olvasni.

– És mit olvasott nagyságod?

– Hogy Judas Iscariotes elárulta fejemet, – szólt merengően Pécsi.

Laczkó István tenyerével takarta el arczát és térdei reszkettek.

Pécsi e megindulásban csak a becsületes embernek a bűn iránt való természetes iszonyát látta.

– Pedig szerettem őt, s ha egy utálatos, egy gyűlölt férfiú nem vetette volna magát közénkbe, akkor ő az én szerencsémet s én az övét biztosítottuk volna.

– Szent Isten! – rebegte Laczkó István.

– Iszonyodol, úgy-e? Oh, bár győznél meg, hogy hazugság a csillagjóslat!… De ne szóljunk erről többet.

Pécsi hallgatva sétált a termen végig, s onnan a szöglet-erkélybe lépett, hol orgona-asztala áll.

A szombatos pap gépileg követte.

– Barátaimból támadnak gyilkosaim! – sóhajtá Pécsi.

Ujjai az orgonát pengeték lassan, mélán, gondolat nélkül, de egyszerre összeszedvén magát, harsány hangon kezdé énekelni:

Én Istenem, én erős Istenem, Miért hagytál el ennyire engem? Kiáltásomtól az segedelem Nagy távol vagyon. Én kiáltok te hozzád egész napon, De még sem felelsz meg: Nincs ki megtartson![9]

– Atyám! atyám! – zokogá Deborah a nagy teremből, a bujdosó csillagok által világított arczczal, összefogott kezekkel, büszke és megtört, kérő és feddő tekintettel. – Jer le! miért hagysz a hosszú este magamra? s miért teremtesz rémeket, hogy magányodat háborgassák?… De te nem vagy egyedül. Ki ez az idegen? hogy jött hozzád? Mit akar veled? Atyám, atyám! ki ez az idegen? Miért tartja szükségesnek titkon jőni föl a csigalépcsőn és észrevétlenül távozni? Mivel hiteget? Nézz szeme közé! de nem tartja-e lesütve? nézz arczára! de nem fehérebb-e az a falnál? Ugyan ki ő?

Deborah főtől talpig jártatta tekintetét a szombatos papon.

– Távozzál! – szólt az apa indulatosan. – Most viselted magadat először illetlenül. El e szobából!

– Engedd könnyekkel öntözni kezedet, atyám! s kérdeni ettől az idegentől, hogy mit keres itt?

– Ne több gorombaságot, Deborah! – fenyegetődzék Pécsi a leányt karon ragadva. – El! el!

– Ez a szombatos tudja, hogy hitsorsosait halállal és jószágvesztéssel fenyegetik. Vannak-e ellenségei, kik romlására törnek? mert neked, atyám, vannak. Van-e birtoka, melyet koczkáztasson? mert neked sok van. Szóljon ő maga. S ha veled egyenlő veszélyben forog, akkor tüstént elhallgatok és távozom.

Pécsi vezetni kezdé Deboraht, de ez visszafordult az idegen felé.

– Van-e kegyelmednek leánya, kit a felbőszült nép az utczán végighurczoljon, s kiről a ruhát piszkos kezek tépjék?

– Van nőm, – válaszolá tompa, fojtott hangon Laczkó István.

– Ha e nő ismeri a szemérmet és erényt, s még sem fél a kegyelmed eljárásától, akkor én vád és panasz nélkül távozom. Mer-e neje fejére esküdni? Emelje föl ujjait, s midőn elmondotta az esküt, házunk szívesen látott vendégének tekintem… nem fogom még nevét is kérdezni.

– Most már én könyörgök kegyelmednek a távozásáért – mondá a háziúr mély megindulással. – Ne legyen tanúja, mint bünteti Izrael Istene az atyát magzatában. Jó nevelést kaptál Deborah, s mégis… kérem, édes barátom, távozzék és hallgassa el, titkolja a történteket. Én vén ember vagyok, s nagyon fájna, ha az utczán szemem közé nevetnének.

Deborah összeszedte lelkének minden erélyét, s az apa vérmérséklete fölött uralkodó nyugalommal mondá: – Meg fogsz győződni, édes atyám, hogy a mit vakmerően tettem, helyesen történt, s hogy engedetlenségem minden hizelgő szavaknál és szép kifejezéseknél hűbben beszélte el az én szeretetemet. Oh! csak későn ne látnád be, hogy a szegény Deborah, midőn megbántott, oltalmazott téged.

Laczkó István, mintha az üldöző angyal kergetné, rohant a csigalépcsőn, le az udvarba.

Csak a szabad lég oszlatá kábultságát, zavarát.

Megállott, körültekintett, mintha a kopasz fák, a szobrok és a vízmedenczék amorkáitól is tartana.

Cselédek jöttek, mentek az udvarkertben, és Laczkó kiegyenesült, fontolva, lassan lépett, nehogy magát gyanúba hozza.

Csak ne volna oly hosszú az út a palota tornáczától a czímeres kertkapuig.

*

Elemér, midőn háta mögött Szeredi és Gyulai hangját meghallotta, kedvetlenül tekintett vissza.

Álmai szétfoszlottak.

– Öcsém, már nem tartóztatlak. Itt van a mi barátunk: Elemér. Szíves lesz hazakisérni. Aztán úgy-e, Elemér, nálam fogod az estét tölteni? Gyulait nem is hívom, mert ha nagynénje nem parancsolta magához, akkor Pécsiéknél marad. Igen kezd szívéhez ragadni a szép szűcsleány. Nem is csoda! Volnék csak fiatal!… tehát, Elemér, mi együtt vacsorálunk.

– Nagybátyámhoz vagyok híva.

– Talán búcsú-lakoma? Még megérem, hogy az itélőmester úr ő kegyelme a pazarok hírébe jön.

– Ma nagy ebéd volt nála – szólt Gyulai.

– Ebéd is?

– Igen kitünő.

– De mit hallok? – kiáltott föl Szeredi, – Pécsi most tartja az isteni tiszteletet. Orgonál, imádkozik, énekel. Valóban, a XXII-ik zsoltárt dudolja. Csak azt szeretném tudni, öcséim, hogy melyiteknek lesz ipjává a vén orgonás?

Gyulai mosolygó arczba temeté boszankodását; Elemér száraz és komoly választ adott.

– Veled, öcsém, jóizűen tréfálni sem lehet. Gyulai derült, mintha már megkapta volna a kosarat, s csak el kellene rejteni… De a Pécsi kertje előtt vagyunk. Tudjátok, mit gondoltam? Lepjük meg őt az orgonázásnál.

– Már késő lenne… elhallgatott az ének és zene – szólt Gyulai.

Apró vitatások közt jöttek mindig közelebb a kert-kapuhoz.

Elől ment Szeredi egyedül.

A mint az illem követelte, egy kurta lépéssel hátrább a két ifjú, kikkel Szeredi meg-megállva és félig visszafordított fővel beszélt.

Utánok a komornyik, fölpodgyászolva minden hideg, meleg és véletlen elleni óvszerekkel.

A háttért csatlósok foglalták el.

A főúr kiséretestül a kapuhoz ért.

Ekkor közeledett a palota felől Laczkó István.

Lassú, kimért lépése magára vonta a gúnyos Szeredi figyelmét.

– Ez az úr Pécsi barátunk névtelen öcséi közé tartozhatik, kik a faluról jőnek be nagy rokonukhoz egy napra, hogy tíz évre való gőgöt vigyenek ki magokkal.

– Úgy gondolom, – szólt Gyulai – Fridrik péknél lakik. Legalább többször láttam ott.

Laczkó már alig volt tíz ölre a sétálóktól, kik épen a kertkapunál haladtak el.

– Fridrik péknél? – kérdé Szeredi.

– Igen, nagyságos uram – válaszolta Gyulai.

– Fridrik a fejedelemnő ő magasságának asztalára süteményeket és nekem fris botrányokat szállít. S tudod, Elemér öcsém, mit mond ő a komáról? Azt fecsegi, hogy nagybátyád kémje.

– Lehetetlen, – szólt borzadva Elemér.

Laczkó most épen mellettök haladt el.

– Mit, lehetetlen. Én erősen meg vagyok győződve, hogy ez az ember Kassai István czím nélküli korlátnok, országtanácsos és itélőmester ő nagyságának igen kitünő és tevékeny kémje.

Szeredi hangosan ejté e szavakat.

Laczkó István térdhajlása összeroskadt.

Látszott, hogy mindent hallott.

Összeszedte magát és gyorsan tett előre néhány lépést.

E perczben az utcza szélén egy beburkolt nőalak jelent meg, félénken vonulva a csatlósok mellől Elemér felé, hogy tovább haladhasson.

Laczkó, mintha lélekküzdelme új fordulóponthoz ért volna, megállott, de egész testében reszketve.

– Itt várom be őket! – mormogá.

– Én, Szeredi, mondom, hogy kém.

Laczkó szívéhez kapott, mintha golyó találta volna, s megfordulván, vad dühvel rohant gyalázója ellen.

– Előre, csatlósok! – kiáltá most Szeredi.