Part 15

A várkastély, hová a vendéget beszállásolták, azon épületek közé tartozék, melyek a vár nevére is számot tarthattak.

Dombon feküdt, széles, de rongált árkokkal volt körülvéve.

Kapujához fölvonóhíd vezetett.

Emeletes, tornyokkal, bástyákkal erősített mű volt, s míg Pécsi birtokába nem jutott, Küküllővárnál és Radnóthnál inkább védheté magát az ellenség támadásaitól. Rendszeres ostromot akkor sem állhatott volna ki, de a fellázadt nép dühét, a martalóczok zsákmányvágyát, a harambasák leshányásait, sőt a csatangoló tatár és török csapatok rohamait is többször visszautasítá, a nélkül, hogy valaha a megaláztatástól komolyan rettegni s kulcsait félteni oka lett volna.

Most már az érdemes és tömör műnek e részben kevesebb oka van a dicsekvésre.

Erejének gazdája hajlamai sokat ártottak.

Büszkesége is meg van alázva.

Környezete fölött bir ugyan még a pallosjoggal, de kaszatömlöczei már beomladoznak, börtönei veteménypinczékké váltak, s a híres szobák, hol a kínpad előtt a várúr a váltságdíj fölött néha a török rabokkal, néha saját rokonaival alkudott, most vagy elhagyatva, megrongálva és lakatlanúl tengnek, vagy oly derült és ragyogó kinézést nyertek, mintha záváraik sohasem csukódtak volna szerencsétlenekre, ablakrostélyaikon át sohasem tekintett volna a kétségbeesés a fekete éjbe, a könyörtelen égre, s mintha falaikra sohasem feccsent volna vér, nem gördült volna padlataikra könny, nem térdelt volna zúzott kebellel, rimánkodva a porban az egyik lény, s nem állott egyenesen, szívében irgalom nélkül a másik.

Szóval a balázsfalvi vár egy része szabad martalékul vetteték az idő foga elébe, míg a más részét Pécsi Simon czifra és egészen új izlésű kéjlakká alakította.

*

Klára a holdvilágított épületnek csak nagy körvonalait veheté ki.

A bejárat előtt fürge cselédség fogta körül.

Egyszerre több kéz kapott málhái után. Igyekeztek szolgálni neki, s majdnem az alkalmatlanságig. Úgy látszott, a ház szokásai közé inkább tartozott az előzékenység, mint a rend, inkább a vendégszeretet, mint a zajtalan pontosság.

A cselédeknek fáklyával kelle vezetniök Klárát a sötétebb lépcsőkön, míg a főbb folyosónak falfestményeit, ércz- és márványszobrait a színes lámpák, melyek hosszú zsinorokon himbáltak, csodásan, rémesen világíták meg. S vezették népes szobák előtt s óriási termeken keresztül, elhagyatott részekbe, hol a tört ablakokon egész arczczal nézett be a hold és kisérteti neszt támasztott a legkisebb szellő is. Végre egy kis pavillonba érkeztek a vár keleti oldalán. Három gazdagon butorozott szobából állott ez. A török izlésre készült elfogadóterem, melyben csak divánok és nagy tükrök voltak, gondosan rejtett falajtóval nyilt a hálószobába. Itt a mennyezetes ágyat faragványok, elefántcsont alakok s mozaik virágok ékíték. Lábszőnyegei, habzó bársonykárpitjai és a csipkés vánkosok fejedelmi díszt fitogtattak, megközelíthetetlen kényelmet igértek. A szomszéd cabinban pedig az ezüst- és kristályedényekkel ellátott öltözőasztal a legkényesebb palotahölgy szeszélyeit is teljesen kielégíthette.

– Én csak egy szegény szombatos nő vagyok, – szólt Klára, azt gyanítván, hogy főrangú némbernek vélik, s azért nyitottak számára oly pazar fényű lakást.

– Örvendek, – válaszolá a számtartó, még mélyebben meghajtva magát. – Nálunk minden úrhölgyet úgy szokás fogadni, mintha Deborah kisasszony, a mi földesurunk egyetlen leánya, érkezett volna meg. Ez szoros kötelességünkké is van téve. De a nemzetes asszony iránt, miután a jáspis és gyémánt kövekből épült új Jeruzsálem leendő birtokosai közé tartozik, kettős figyelemmel kell viseltetnünk. Minő csekély az emberkéz alkotta művek pompája és kényelme az ezeréves városéhoz képest! Ez a nyoszolya, melynek lágy vánkosaira fogja fáradt fejét kegyelmed lehajtani, éles tüskékkel behintett kínpad a fehérruhás hívek pihenésére készült ágyakkal összehasonlítva. Az ezeréves városban nekem sem kell többé a nehéz kamara- és pinczekulcsokat hordani. Áldassék a Messiás! Én is fehérruhás vagyok, s azok közé tartozom, kiknek homlokáról csillag fog ragyogni.

Klára sokkal szellemibb lény volt, mintsem vallásának a túlvilágra vonatkozó igéreteit ily anyagi értelemben vegye. Nem képzelte, hogy szent János a _Mennyei jelenésekben_ statisztikai leirását közölte volna az új Jeruzsálemnek. Jelképes értelmet keresett az anyagiakra czélzó igékben. Növeltetésére nézve egészen szombatos, de szivében főleg keresztyén volt. Tartá magát a vallásnak, melyben született, külső szertartásaihoz; azonban keble mélyéből a szeretet Istenéhez szállottak imái, még pedig oly bensőséggel, oly feltétlen átengedéssel, oly gyermeteg megnyugvással, minőre csak a kivételes természetűek tudnak fölemelkedni, az élet nagy iskolájának keserű leczkéi, a tévedések, törődés és bűnbánat tisztító szenvedései nélkül. Klára a síron túl, nem anyagi élveket várt erényeiért, s bár művelt volt, voltakép azt sem tudta, hogy vannak-e erényei, csak a bűntől irtózott, azért is, mert rossz, azért is, mert csúf, s mert elkövetve, nemcsak büntetést von maga után, de a lélekben magában is undort ébreszt, alább szállítja lényünket és közelebb vonja az Isten haragjához.

Azonban bármi nézetei voltak Klárának, nem tartá szükségesnek a számtartóval elvi vitákba elegyedni. Egyszerűen csak azt kérdé tehát, van-e Balázsfalván több szombatos?

– A mint veszszük, nemzetes asszonyom! – válaszolá ez. – Mi alsóbb helyzetűek, még az üdvösségre vonatkozó dolgokban is követjük urunkat. Van a ki gondolkozzék helyettünk. Hál’ Isten! Pécsi Simon ő nagysága esze legalább fél-tuczat tanácsos számára való. Csodálom, hogy fér meg egy főben. Osztozhatnék másokkal, adhatna kölcsön a híres Kassai uramnak is, s még sem fogyatkoznék meg, volna elege, nem válnék a maradványnyal is bambává. Salamon király óta, ki a frigyládának állandó templomot épített s a mágiát könyv nélkül tudta, mint mi a Miatyánkot, nálánál talán tíz bölcsebb férfiú sem született. Kanállal nyeli a tudományt, hallja a fű növését is, s a chaldeusok titkos mesterségébe hajszálig be van avatva. Hát még mily szépen énekel! Hát még mennyi verset ír! Maga tart nekünk prédikácziót azon szent szombatokon, midőn testünk pihen, lelkünk az áhítat igéjét szomjuhozza és az oktatás malasztjával óhajt táplálkozni. A várban elég fölhagyott terem, elég földalatti üreg van e czélra. Mert Pécsi ő nagysága bölcsen belátja, hogy hitünket nem kell dobra verni, kegyességünkkel nem kell az utczán kérkedni. Mi titkos szombatosok vagyunk. Két ruhánk van, egyik a parádéköntös, a másik a házi. A parádé-ruhát, melyet fitogtatunk, a reformált hitnek nevezik; a fehér mezet, melyben magunk közt járunk-kelünk, szombatosságnak. Így bú-gond nélkül éljük napjainkat, köpenyünk gallérját senkisem ragadhatja meg s orrunk alá nem paczkázhatnak. Nevetjük a véres betükkel írt törvényt, Kassai uram fenyegetéseit és bitang üldözőinknek dühét. Vád van ellenünk elég; de bizonyság és adat semmi.

– Nálunk – szólt Klára, – volnának, kik meggyőződésökért örömmel mennének a bárd alá.

– A hány ház, annyi szokás, – jegyzé meg a számtartó vállvonva. – S ha szabad kérdeni, hol lakik a nemzetes asszony?

– Kézdivásárhelytt. A férjem pap s most Fehérváron időzik.

– Úgy bizonyosan Pécsi Simon ő nagyságánál van szállva.

– Alig hiszem. Legalább nekem nem említé. Látogatására jöttem, s attól tartok, hogy sokáig kell keresnem, míg lakására találhatnék.

– Nincs oly szombatos, ki a mi urunknál ne fordulna meg. Ha hamar akar férjére akadni, menjen egyenesen ő nagysága palotájába. Dombról tekint a külvárosra alá, s föl a fejedelmi udvarra. Kúpjai messze ragyognak, oszlopos tornácza homlokán czímert hord. A nép megáll és nézi szépségeit, s ha százszor látta, megint nézi. Nincs barátságosabb hajlék a mi urunkénál és nincs fényesebb. Hajtasson a nemzetes asszony egyenesen oda. De talán igen hosszasan is fecsegek. Az asztal terítve. Jó étvágyat és jó éjt! Csak hajtasson urunk palotájába. Deborah kisasszonynak nagy örömet okoz vele. Rákóczi fejedelem országában nincs szebb hajadon Deborah kisasszonynál. Büszke, ha az urak oltároznak körülötte, de irántunk nyájas és leereszkedő. Apja Sáron rózsájának hívja. Bár volna hitsorsosaink közt hozzá méltó ifjú. De már igen bőbeszédüvé lettem. Jó éjtszakát!

*

Az út elfárasztá Klárát, de mégsem ajándékozta meg csendes álommal.

Tudta, hogy másnap fordulóponthoz jut élete és háznépének sorsa.

Ha férjével bujdosásnak indul, hol fognak tanyát verni a széles világon?

S ha férje nem akar távozni, mikor fognak nyugalmat lelni az életben, melylyel sorsuk vagy szivök meghasonlott?

Ott a sivatag láthatár nyugpont nélkül, itt a mélység a sodró örvénynyel.

Ott nyomor várhat rájok, itt sülyedés!

Mennyi ok, hogy a nő szemei be ne csukódjanak!

A megelégedésnek szép álmai vannak, a kétségbeesésnek tompa nyugalma. Klára ébren tölté az éjet. Gyermekének lélegzetére figyelt, be-betakará kis kezeit, s ha fia csendesen pihent, akkor aggodalma, szeretete, félelme az ágytól a bölcsőhöz ment vissza, az idegen kéznél hagyott csecsemőhöz, kitől a nőért az anyának meg kellett válni, s kit évek mulva vagy talán sohasem szoríthat kebléhez.

A hold nyájasan sütött be az ablakon, s oly csendes volt az éjhomály, hogy Klára saját szive dobogásától megrettent.

XV.

Gyulai Ferencz az előnyt, melyet a Pécsi-ház rokonszenvének megnyerésére a véletlen nyujtott, nem hagyá használatlan.

Szeretett mulatni, társalogni, könnyű és nehéz hódításokat tenni. Udvarolt a szép nőknek, kellemesen tölté a perczeket azokkal is, kik nem állottak a szépség hirében, s magok az éltes matronák sem említék őt másként, mint hiúságának teljesen hizelgő dicséretekkel.

Minden tekintélyes házhoz járt, csak Deborah visszajövetele óta Pécsiékhez nem, s most általok fogadtatott legszívesebben.

Az öreg úrral vitatkozott azon elmés, könnyű és gyermeteg felszinűséggel, mely semmi kérdés mélységeit nem sejti, s mely az ellentét bűbája által oly könnyen tudja a kellemes tudatlanságot a komoly tudósokkal megkedveltetni. Pécsi sokszor mulatta magát az ifju sajátságos ötletein, merészségeit hajlandó volt eredetiségnek venni, s ha be is látta, hogy Gyulai annyi műveltséggel sem bír, a mennyivel a jó nevelésű urfiak, kezdé hinni, mikép eszével mindeniket túlhaladja, s mint a nyers gyémántnak csak csiszolásra van szüksége, hogy ragyogjon, s nagy értékét a világ szó nélkül ismerje el.

Sokszor említé ezt Deboráhnak, ki mindig tudott – s néha ingerült hangon, néha hideg közönynyel – Gyulai ellen valamit fölhozni, mi az apának nem tetszett.

– Te nem akarsz igazságos lenni iránta, szólt ilyenkor az öreg.

– Te pedig, atyám! az ő részére vagy elfogult.

– Te hibáit nagyítod.

– Te jó tulajdonait fölpiperézed képzelődéseddel.

– Mivel bánthatott meg, leányom?

– Mivel babonázott meg, atyám?

– Szeszélyed lehangolja.

– Hiuságát nevelik dicséreteid.

– Csak nem tagadhatod, Deborah! nemes modorát és könnyed társalgását.

– Az önhitt ritkán jön zavarba. Kinek nincsenek mély érzései, minden tárgyra hamar megtalálja az illő szót. S az oly egyén magatartása könnyen lehet szabályos, kinek nem kell sem eszmékkel, sem szenvedélylyel küzdeni. És állítottam-e valaha, hogy Gyulai visszavonultan él, nem keresi fel a társaságokat, nem udvarol a nőknek, nem képzeli megjelenését kellemes hatásunak? S kell-e ennél több a biztos, a sima modorra?

– Leányom! a társaság még senkinek szellemet nem adott.

– De a szellem hiánya mellett még lehetnek furcsa ötleteink, s a kinek csak szelleme van, egy egész társaságot mulattathat, a nélkül, hogy valakit meg tudjon nyerni.

– S azt hiszed, Gyulait a nők nem találják érdekesnek? – szólt az apa.

– Még csak arra gondoltam, hogy én nem tudnám, – válaszolá Deborah sötét daczczal.

A tetszelgést közönyünk szerelemre, szerelmünk közönyre ingerli. Deborah nem volt egészen a szívtelenségig kaczér, de hiúságánál fogva nem lehetett ment a hódítási vágytól, és élénk képzelődésénél fogva magát s mást ámítani egyaránt képes volt. Érzéseit szeszélye gyakran elvitatta, büszkesége legyőzte, de e szeszély és e büszkeség, álérzéseket is hamar igtatott a valódiak helyébe, és a szivet, midőn kifosztotta, gazdagítani látszott.

Gyulai, bár minden számítás nélkül, úgy viselte magát a szép és büszke szombatos lány irányában, mintha a legkiképzettebb terve volna a hódításra.

Gyakran megfordult Pécsiéknél, de érettük semmi társaságból nem maradt ki, semmi örömről nem mondott le, semmi viszonyaiban nem korlátozá magát.

Az atyával még többet szeretett időzni, mint a leánynyal, s noha Deborah mindig hallott tőle valami lekötelezőt, a napok úgy teltek el, hogy a legfigyelmesebb szem sem vehette észre a finom udvarlón a kecses hölgy rendkívüli szépségének újabb meg újabb hatását. Hangja, modora, nyájassága változatlan maradt. Nem közelített, nem vonult hátrább, ugyanazon távolságot őrzé Deborah ellenében. A deli és büszke alak, szelleme és bűbája varázsával nem látszott igézetet gyakorolni az ifjura, s nem látszott szeszélyeivel, hideg modorával és hatásra számított mellőzéseivel ennek kedélyére ingerlőn hatni.

Gyulai néha fölmelegült az öreg Pécsivel folyt viták alatt, de midőn Deboráhval társalga, a művelt és udvarias lovag szerepét folytatá, pontosan, egyformán, s gyöngéd, de visszatartózkodó modorban. Kalandori ötletei, humora, szeles és könnyelmű viselete, mint a fátyol alá rejtett háttér, néha elő látszottak ugyan lépni, hogy észrevétessenek, de semmi oly érzéssel vagy hangulattal nem fordult elő ez eset, melyből Deborah magának diadalt jósolhatott.

Hiúságát ez határtalanúl sérté.

XVI.

Az idő, bár nem a cyklopsok erejével, de serény napszámosi kézzel mindig hordott fövényt és követ azon épület alapjához, melyet Gyulai a herczegleány kegyének nevezett, s a dicsőség és hatalom fellegvárának hitt.

Zsófia kellemes ifjúnak kezdé tartani, s az első benyomás ellenére bizodalmat nyert jelleme iránt is. Azonban e ponton túl nem haladt. Kevés barátságot mutatott iránta, még szeszélyeinek sajátságosabb nemeivel sem üldözte. Míg Elemér volt körülötte, a felügyelet ellenére és az udvari illem mellőzésével, tudott alkalmat lelni, hogy félig komoly, félig enyelgő modorban őt korholja mulasztásaiért, melyek tulajdonkép nem voltak mulasztások, s halmozza el oly teendőkkel, melyeknek néha tizedrészét sem lehetett teljesíteni, s melyeket csak egy makacs, egy képzelmeiben élő gyermek semmi akadályt nem tűrő, és semmit nehéznek nem hivő elméje gondolhatott ki. Most, midőn Gyulai volt az, ki az udvari felsőbb személyzet közül legtöbbször jelenhetett meg nála, Zsófia, hacsak Anna volt is körülötte, s ha szeszélyeinek szabad tért is nyerhetett, sohasem látszott elfeledni, hogy nagybátyja Báthori Gábor volt, és hogy nagyatyjának nagybátyja a lengyel trónon ült.

E lassú haladás s e minden erélyt igénybe vevő küzdés, Gyulainál nem sok kedvet hagyott fenn új kalandokra, vonatkozzanak bár azok becsvágy vagy szerelem álmaira.

Pécsiékhez szórakozás végett járt.

Nem izgalmakat, pihenést keresett ott.

Az öreg úr társaságát mulatságosnak találta, a Deboráhét érdekesnek.

Ennyinél többet ez alkalommal nem ohajtott.

Utógondolata mi volt? oly kérdés, melyről saját magával sem akart tisztába jönni.

Lehet, hogy ha tervei meghiúsulnak, ha az előmenetel útja elzáródik előle, ha dicsvágya szirthez vagy örvénybe vezeti, akkor mentődeszkaként ragadja meg Deborah kincsét, hogy a viszontagságok és szükséggel küzdés hullámai közül a kényelem révpartjára juthasson, s hetven falu nevető tekintetével kárpótolja magát, ugyanannyi rokon és jó barát gúnymosolyáért.

Természetesen Deboráhnak sejtelme sincs a sok tényezőről, mely Gyulai közönyére befoly.

Csak azt érzi, csak az által van megalázva, hogy most először talált oly ifjura, kire szépsége s szelleme nem hat, s ki iránt hideg nem tud lenni. Mily csodás bűvölet! Deborah mentől inkább hiszi keblét fájdalommal és szeretettel telve, annál kevesebb érzés sugárzik Gyulai szeméből, annál kimértebb modora, annál higgadtabb, az unalomig, a kétségbeesésig, minden szó, melyet e megfoghatatlan ifju ajkairól hall. A pandal inkább visszhangozhatja egy pásztordal méla rímét, a fövény, melyet a szél kerget, inkább őrizheti a vándor lábnyomait, a folyam tükre inkább viheti tova az árnyat, melyet a partról a virág emlékül vetett rá, mint a hogy képes a Gyulai szíve Deborah érzéseinek felelni, a Gyulai kedélye Deborah kecseinek igézete alá esni, a Gyulai szeme Deborah tekintetének delejes erejét észrevenni, a Gyulai szelleme Deborah szellemének varázsától át meg áthatva lenni. S Pécsi leánya, a büszke hölgy, mégis bizonyos felsőséget látott ez aristocratikus ifjun, kit Zsófia a fejedelmi ház sarja csak sima, engedelmes és bohócz szolgának képzelt. Deborah talán Kassai Elemér kevésbbé urias külseje miatt hajlott Gyulai felé, Zsófia talán épen e külsőnek férfias és komolyabb jelleme miatt lett kedvezőtlen elővéleménynyel Gyulai iránt. Melyiknek volt igaza? nem ide tartozik. Mindketten helyzetök szempontjáról néztek Gyulaira és Elemérre. A szűcs gazdag és művelt unokája a születés varázsa iránt volt, bár öntudatlanúl, Gyulai külseje iránt fogékony, míg a magasan álló Zsófia előtt a mélyből, hova alánézett, csak az egyéni sajátságok emelkedhettek ki. Zsófia Elemér iránti ragaszkodása a fejedelmi vér érzetében soha szerelemmé nem válhatott volna, míg a büszke Deborah szivében, bár álnév alatt, az első hajlamot Gyulai iránt a születés igézete adta. A mit a hiúság megkezdett, folytatá a hiúság. Érzéketlen volt Gyulai, érzékenynyé kellett tenni, nem bókolt a szépség bálványképének, hódolatra kellett szoktatni, ez a női hiúság észjárása, s ez volt Deboráhé. Mind hasztalan! Gyulai a régi maradt, s a szép szombatos nő arcza halaványabb, szeme merengőbb, szive sebzettebb lett. Néha felébredt gőgje s Gyulai hidegségét mellőzéssel viszonzá, néha gúnya meg-meglobbant és e démoni világításban a jégkeblű ifjú minden szava, tette, mozdulata nevetséges szinezetűnek látszott, néha hideg vérrel, kritikusi nyugalommal hitte Deborah Gyulai jellemét fölfogni, s az öreg Pécsi elébe hosszú lajstromot tárt az ifjú korlátolt eszéről, ízetlen élczeiről, kedélytelen és minden magasabb ábránd, minden nemesebb lendület nélküli szelleméről, de mindez csak oly zivatar kitöréséhez hasonlított, mely hirtelen átvonúl a láthatáron, hogy távozásával még rekkenőbbé tegye a levegőt. Deborah a hányszor föllázadt növekedő szerelme ellen, annál nagyobb erőt adott e parancsoló szenvedélynek, mely semmi jogos alappal nem bírt, semmi közösségéből az érzéseknek, semmi összhangzásából a gondolkodásnak nem támadt, s mégis zsarnokává vált.

XVII.

A mennyire csak föl lehet egy fiatal emberről tenni, hogy érzéketlen maradhat az elismert szépségű és műveltségű leányok igézetével szemben, a mennyire csak képzelhető, hogy a gazdag házasság nem bir ingerrel egy vagyontalan, de nagy igényű világfinál, azon határát a közönynek Gyulai a legszélsőbb vonalig elérni látszott.

Sok ok vértezé szivét a szerelem nyilai ellen, sok tekintet ösztönzé különösen Deborah iránt elfogulatlan nyugalomra, s mindannak kikerülésére, mi czélzatos szépelgésnek, mi hódítási vágynak tűnhetnék föl.

Csalhatatlanúl meglepte őt, kivált eleinte, Deborah junói alakja, fejedelmi szépsége, de izlése, mely inkább hajlott a kecses kis tündérek, mint a félelmes istennők felé, és könnyelmüsége, mely a leigáztatást, habár a járompálcza a legtisztább szerelem termésaranyából kovácsoltatott is, nem örömest tűré, hamar vissza tudták állítani kedélyének egyensúlyát.

Aztán Gyulai nem volt ugyan oly hű barátja Elemérnek, hogy érette nagy áldozatra is kész lenne, általában erős öntagadást tőle még testvére, atyja, fejedelme sem kivánhatna, de az áldozattól, de az öntagadástól még igen távol van azon illedelmi szabály szem előtt tartása, hogy ha nem vonz szivünk egy nőhöz, s ha önzésünk körébe nem esik e nő lefoglalása, akkor ne álljunk csupa hiúságból másnak útjába, kivált ha e más barátaink sorába tartozik. Gyulai sejté Deborah régi szerelmének elévülését, tudta Pécsi ellenszenvét az öreg Kassai iránt és egyre százat mert volna föltenni, hogy Elemér házassága dugába dűl, de következik-e ebből, hogy ő is befolyjon a válság siettetésére? S mi hasznát venné Deborah rokonszenvének az oltári szertartások nélkül? Vétkes viszonyra gondolnia sem lehetett. Deborah nem sülyedhetett volna oly alá, s ő egy kitünő helyzetű leány elcsábításával saját jövendőjét tette volna semmivé. A vallásos és szigorú erkölcsű fejedelmi udvarban kellett Gyulai minden becsvágyának kielégítést nyerni, s bár sok bűn volt, melytől inkább csak a nyilvánosság miatt rettegett, titkon sem akart szertelen élvezet nélkül nagy szerencsétlenség okozója lenni, s Deborah szépsége benne inkább bámulatot, mint ingert gerjesztett.

Pécsi roppant vagyona foglalkoztatá még leginkább a fiatal úr képzelődését. Annyi kincset, annyi falut egy szép kézzel, minden fáradság, minden ellenszenv legyőzése nélkül nyerni, nem volt tréfa.

Gyulai aránylag csekély zsoldért félnapokig állott gyertyaegyenesen a palotaajtók előtt, s e mulatságnál valóban kellemesb lett volna, palotákkal bírni, s egy szép, egy irigylett kebelre hajolni. De valamint a nemes ércz a föld gyomrában sok nemtelen anyaggal vegyűlten él, szintúgy midőn kitisztítva forgásba hozatik, ritkán jön együvé, ritkán csoportosodik kincscsé a nélkül, hogy ne szövetkezzék oly elemekhez, melyektől különválasztani kivánnók, hogy igazán hasznát vehessük.

Így volt Gyulai is Deborah gazdagságával. A szombatosság nem tetszhetett neki, mert gúny tárgya volt. Pécsi multja s jelen állása alkalmatlanul hatott rá, mert az udvar gyanuja és neheztelése nem könnyen látszott csillapíthatónak.

Gyulai büszke volt családja régiségére, s igen sérté fülét, hogy széles rokonsága s a főurak majdnem kivétel nélkül egymás közt Pécsit «szűcs»-nek hívták. Volt ugyan a hatalmasok sorában, főleg Kassai iránti gyűlöletből, Pécsinek nem egy párthíve, de a kik hozzá szítottak is, a porból fölcseperedett nagyúr fényűzését csípős észrevételekkel kisérni, jellemét kétes világításba helyezni, s hivataloskodása idejét, a mennyire csak lehetett, megbélyegezni, nem mulaszták el. S Gyulai, ki a vélemények rabja volt, fősúlyt arra fektetett, hogy valaki sokaktól és sokszor vádoltatik, s nem pedig arra, vajon igazságosan-e? vajon irigység, boszú és elővélemény nélkül-e? Deborah kivételes helyzetben volt, főleg a nővilágban. Ritka szépségét a férfiak annyira magasztalták, hogy egyéb tulajdonait kiemelni idejök sem volt. Talán ebből következett, hogy a nők gyöngeségeinek kilesésére, s erényeinek alábbszállítására fordítottak sok gondot és időt. Botrányt nem hozhattak föl ellene, de a finom rágalmakból mindig ragad a kiszemelt áldozatra elég, s ha a jelent nem is mocskolhatja be határozott váddal, megrendíti a hitet a jövő évek tisztasága iránt. Deborah leendő férjét egy úrhölgy sem képzelhette boldognak, s Gyulait megdöbbenté annyi szép ajk kétes mosolya, annyi bölcs néne jövendölgetése. Előtte az is föltünt, hogy voltak családok, kiknél Deborah meg sem jelenhetett, noha a férfiak többször mulattak Pécsinél. A nők ez ellenszegülése, mely vagy a rangra vagy a személyre vonatkozott, s így vagy büszkeség, vagy szemrehányás volt, Gyulait csak magára is megdöbbentette volna, ha a többi tekintetek lehangoló befolyását számításba sem venné.

A roppant arahozomány vakító csillámából ennyi ködön és porfellegen át kevés fény hatott a fiatal udvaronczig, kevés csáb ingerlé képzelődését, melegíté ábrándokra szívét.

Az ő szenvedély nélkül való jelleme, mely mélyebb szerelemre nem látszott hivatva, az önzés finomabb nemeire fordítá a rendelkezése alatt álló erélyt.

Inkább óhajtott előhaladni, mint gazdagodni; inkább kitünni, mint élvezni.