Part 5

A püspök lehetőleg nem hallgatta meg ezeket az érveket és egyáltalán nem felelt rájuk. Utólag azonban a vétkező eljött, zokogott és azt hangoztatta, hogy azért tették tönkre, törték meg a szívét és bántak vele méltatlanul, mert nem gentleman. Alapjában véve ez igaz volt, de egyúttal elkerülhetetlen. A vége az lett, hogy megfosztották hivatalától, inkább a hangja és védekezése, semmint a vétke miatt, a közvélemény pedig teljesen egyetértett az ítélettel. Az elítélt egy ideig még jobbra érdemes erőfeszítést fejtett ki, hogy valami úgynevezett munkásegyházat szervezzen meg Pringleben, míg végre bizonyos pénzügyi természetű nézeteltérések után, kettősnél tágabb családjával eltávozott, hogy a clydei progressziv mozgalmakból vegye ki részét.

A Morrice Deans ellen megindított vizsgálat egészen más természetű volt. Igen sok tanulmányt követelt, ami nagyon kimerítette a püspököt. Az egyházi ruhák tekintetében igen tekintélyes ismeretei voltak ugyan, de tulajdonképen a külsőségeknek csak poétikus részével törődött és keményen neki kellett feküdnie, ha a kérdés jogi részébe is bele akart hatolni. Káplánja, Whippham, teljesen hasznavehetetlennek bizonyult ebben a dologban. A püspök gyorsan, símán és amennyire csak lehet, Morrice Deans javára szerette volna befejezni az ügyet. Az volt a véleménye, hogy Morrice Deans megfelelő ember plébániájában és ezenkívül attól félt, hogy Mogham Banksban, ahol a nép már teljesen megszokta a díszes ornátusban való istentiszteleteket, egy puritán pap tökéletesen aláásná az egyház befolyását. A dolgot így talán símán el lehetett volna intézni, de Morrice Deans kezelhetetlennek, üldözői pedig fáradhatatlanoknak bizonyultak. Így aztán a püspök nem egyszer késő éjszakáig törte a fejét kompromisszumokon és kétértelműségeken, amelyekkel egyfelől a kensititákat arról győzhetné meg, hogy Morrice Deans nem viselt ornátust, mikor viselt, Morrice Deanst pedig abba a hitbe ringatná, hogy ornátusban volt, mikor nem volt. Ebben az állapotban Whippham volt az, aki először ajánlott a püspöknek zöld teát kávé helyett, amely emésztési zavarokat szokott okozni. Whippham azt mondta, hogy a zöld tea nagyon jó izgatószer éjjeli fennmaradásainál.

Semmi kétség, hogy a zöld tea valamennyi méreg között a legtetszetősebb színű, de a Morrice Deans esetével kapcsolatos többletmunka, az éjszakai fennmaradások, a készülődések és irka-firkák, többet felemésztettek a püspök energiájából, mint amennyit pótolni tudott. E mellett «A fény az oltár alatt» esetet is dűlőre kellett vinni.

A püspök gyűlölte ezt a Chasterst, aki «A fény az oltár alatt» című könyvet írta. Gyűlölte, de épen annyira félt is tőle, Chasters, nemcsak makacs, hanem durva magatartást is tanusított. Prédikációiból és irásaiból tüntető és gúnyolódó szellem áradt ki s minden, amit mondott és cselekedett, kihívó szellemmel volt telítve. Nem annyira utánozta, mint inkább túlozta Matthew Arnold stílusát. Bármi történt vele nyilvánosan, nagyon széles nyílvánosság előtt történt, mert könyve Londonban is nevet szerzett neki.

A püspök megítélése szerint Chasters természeténél fogva jellemtelen ember volt. Úgy látszott, mintha a harminckilenc cikket csak azért írta volna alá s csak azért vetette volna alá magát a próbáknak és tette le a felszentelést megelőző fogadalmakat, hogy aztán mindezeket annál sikeresebben támadhassa hátba. Az a szerepe, hogy egyházi ruhában játszotta a racionalista előadót, nem csupán a különcködés színezetével bírt, hanem jövedelmet, sőt tekintélyt is biztosított neki. E mellett azonban társadalmi és egyházi kötelességeit kemény és ultra protestans módon látta el. Prédikációi rettenetesek voltak. «Rendszerint egy tételt választ magának – mondotta a püspök egyik informátora, – azután tételét pontról-pontra veszi, először, másodszor, harmadszor, negyedszer, mintha valaki egymásután tépdesné a virág szirmait, mignem a megmaradt puszta szárat a szemetes kosárba hajítja.»

A püspök majdnem egy egész évig ki tudott térni «A fény az oltár alatt» esete elől s csak akkor cselekedett, mikor arról értesült, hogy egy másik könyv van készülőben «A kereszténység igazi lényege» címmel. Az első könyvnek egy megjelölt, nagyon felháborító módon megjelölt példányával késő éjszakáig ült dolgozószobájában. A megjelölt példányt egy öreg ezredes küldte el neki, aki a wombashi egyházközség tagja volt s az orthodox laikusok legrosszabb indulatú fajtájához tartozott. A püspök megállapította, hogy szokatlanul tehetséges hitvitázóval van dolga, aki tekintélyes mennyiségű ismeretet hordott össze, a végből, hogy megmagyarázza az oltári szentség lelki jelentőségének minden részletét. Chasterstől az utalások révén Leggehez és Frazerhez tolódott el a püspök és első ízben kezdte megérezni a modern bírálat mérvét és hatalmát az egyház tanításával és rendjével szemben. A cáfolatok útját a zöld teának kellett volna bevilágítani, de ehelyett az egész vizsgálatot a melancholikus belenyugvás fénye világította be. A püspök sem éjjel, sem nappal nem tudta megtalálni a Chasters elleni ellentámadás megfelelő módját, mert Chasters szellemileg nagy képességű s ezenfelül könyörtelenül támadó hajlandóságú ember volt. A dolgot viszont halogatni nem lehetett már, mert a cselekvés szüksége nyilvánvaló lett. A püspök szabad idejét állandóan lekötötte az egyháztörténelem irodalma s állandóan foglalkoztatták a hitelvek módosulásából származott ellentétek, melyek parancsoló módon tolultak gondolkozásának homlokterébe. Szeretett volna valakivel beszélgetni a zavaró kérdések hálójáról, amelybe belebonyolódott. Különösen Bliss kanonok véleményét szerette volna hallani, de saját tételei már nagyon ingadozókká váltak s attól félt, hogy érvelés közben elárulja magát. A multban bizonyos lelki szerénység jellemezte egyéniségét. Voltak dolgok, melyekről sohasem beszélt s még a gondolattól is megrettent, hogy róluk beszéljen, míg most, hála a zöld teának, teológiai természetű álmokkal és szokatlanul élénk látomásokkal tarkázódtak álmatlanságának szinte fájdalmas időszakai. Látta, hogy Frazernek áldozatokat bemutató királyai, furcsa és idegenszerű szertartások közepette, festői és rettenetes mészárlásokat rendeznek. Hosszú körmeneteket és szertartásokat látott, melyekben feltűnő szimbolumokat hordoztak magasan az emberek feje fölött, míg ő félve zsugorodott össze a hatalmas és ijesztő ég előtt. A zöld teának ez álmai és látomásai nem annyira az alvásnak voltak jelenségei, mint inkább az álmatlanság egyre súlyosbodó eleven megnyilatkozásai. Állapotának súlyosbodásához nagy mértékben hozzájárult az is, hogy túlmenve Brighton Pomfrey utasításain, megfontolatlanul és tervszerűtlenül több olyan bódító- és altatószerrel kisérletezett, melyeket bajának hallatára barátai és ismerősei ajánlgattak. Életében első ízben kezdett titkolózni a felesége előtt. Jól tudta, hogy nem tanácsos bevenni ezeket a szereket, tudta, hogy testileg-lelkileg egyaránt ártalmasok, de gyötrő sóvárgás epesztette utánuk. Idegeinek növekvő ziláltsága lassan és észrevétlenül jellemét is aláásta.

Maga is meglepődött azon a ravaszságon és képmutatáson, amelyet ezeknek az orvosságoknak a szedésénél ki tudott fejteni. Kimódolta, hogy miképen kerüljön egy teafőző-készülék a hálószobájába és hogy azt a finom kínai teát, amelyet Lady Ella szerzett be számára, titokban miképen helyettesítse a zöld teával, mely után legyőzhetetlen mohóság vett rajta erőt.

5. §.

E vallási és testi izgalmak és kínlódások az 1914. év tavaszán és nyarának elején jelentkeztek legerősebben. E hónapok nagy szellemi és erkölcsi zűrzavar ideje voltak. E napok levegőjében valami nagy dolog előérzete reszketett s valami olyan nyomasztó hangulat áradt szét, mint aminőt érzékeny idegzetű emberek tapasztalnak a vihar előtt. Az erkölcsi légkör barátságtalan és izgatott volt. Az egész világ hangulata izgulékonynak és rosszindulatúnak tetszett. A suffragettek szokatlanul ellenséges magatartást tanusítottak, a munkásmozgalmat a szabotázs és lázadó hangulat jellemezte, a reakciós toryk és a lármás vén arisztokrata nőknek egy csoportja pedig azon buzgólkodott, hogy megakadályozza Irország sebeinek gyógyulását. Zajos küzdelmek és vad fegyelmezetlenség rázták meg a társadalom és politika épületének minden részét. Ekkor váratlanul felrobbant a szarajevói bomba, amely mindezt a zsivajt elhallgattatta. Európának ingadozó egyensúlyi rendszere a sülyedő hajó módjára felborult.

A történelemnek legrohanóbb és legfeszültebb hete után, Európa belezuhant a háborúba.

6. §.

A háború első hatása, mint a legtöbb képzelő erővel bíró lélekre, a püspökére is az volt, hogy megszilárdította és felemelte. A hétköznapi dolgok és keserűségek, mintha hirtelen eltűntek volna. Az emberek elfordították tekintetüket a gyógyíthatatlannak tetsző vitáktól és végtelennek tetsző küzködéstől s ráeszméltek a nagy és tragikus jelenségre, amely mindenkiben felébresztette az áldozatkészség közös érzését. Nagyon sok olyan férfi és asszony szemében, akik biztonságban születtek és nevelkedtek, az 1914. év augusztus és szeptember hónapja életüknek mindent felülmuló hősi időszaka lett. E napokban a szolgálat és áldozatkészség eszméi számára a lelkek ezrei születtek újra.

Komor és pokoli, de kétségkívül nagy dolog volt a háború. Megszámlálhatatlanul sok lélek először érezte meg a történelem hősi jellegét és először ismerte meg saját viszonyát az emberi nemzedék sorsához. A bizonytalan tető, mely alatt komédiaszerű életét éltünk, lezuhant és átszakította a talajt lábunk alatt. Fejünk felett megláttuk a csillagokat, lábunk alatt pedig a feneketlen mélységet. Felismertük, hogy az élet bizonytalan és kalandszerű s hogy része az idő és tér nagy véletlenének…

Egy időre ugyan a háború füstje és gőze ismét elfedte a nagy távlatokat, de új felismerésük emlékezetét már nem tudta teljesen eltörülni.

Az első két hónap folyamán a püspök minden érdeklődése annyira elterelődött közvetlen környezetétől és mindennapi foglalkozásától s annyira felszívódott a nagy eseményekben, hogy legszemélyesebb története alig tért el valamiben a viszonylag foglalkozás nélküli emberek legtöbbjének történetétől. E drámai napokban a németek nagy rohanással törtek előre Párizs felé s úgy látszott, hogy Franciaország le van terítve és Franciaországgal együtt a liberális civilizációnak egész szerkezete is elbukik. E megdöbbentő képzetek alól a püspök a marnei csata után szabadult fel, mikor már különféle és összefüggéstelen hadi jótékonysági munkák kötötték le figyelmét. Egyébként azon igyekezett, hogy a háború mindez új jelenségeit és sürgető képzeteit bizonyos vonatkozásba hozza önmagával.

Egyet mindenesetre nagyon élénken tapasztalt, azt, hogy a háború szolgálatába valóságos és megfogható módon nem tudott belekapcsolódni. A vöröskeresztes munka lázas tevékenységgel, sok jövés-menéssel járt, nagy készülődések történtek a sebesültek fogadására és a menekült családok elhelyezésére s készülődés történt – bár feleslegesen, – a végzetes munkanélküliség elhárítására is. A háború problémája és a német lélek rejtélye egy időre háttérbe szorított minden intellektuális érdeklődést. A püspök csakúgy, mint mások, szintén elmerült Nietzsche, Bernhardi, Houston Stewart Chamberlain és a hozzájuk hasonlók tanulmányozásába; több prédikációt tartott a német materializmusról és a német jellem megdöbbentő leromlásáról s akármelyik világi emberhez hasonlóan minden kezébe kerülő újságot elolvasott. Ő is aláírta az orosz orthodox egyházhoz intézett felhívást, amely «Testvérek» megszólítással kezdődött és revizió alá vette felfogását a _Filioque_ vitájában. A két nagy államegyház, az orosz és angol egyesítésének gondolata mindig vonzotta őt. Eddig azonban a lehetőségeken kívül esőnek, agyrémszerűnek, utópisztikusnak tetszett ez a gondolat, míg most, ebben a különös időben megváltoztak a kilátások és nagyon is a gyakorlati lehetőségek körébe tolódtak át. A polgármester, a városi tanács és a hazai tartalékhadseregnek egy egyenruhás különítménye egy nagy könyörgő istentiszteleten jelentek meg, a helyi befolyásos emberek pedig, olyan emberek, akik azelőtt sohasem mutattak türelmet egymás iránt, most két izben is értekezletre jöttek össze a püspöki palotában és soha nem tapasztalt átfogó és megértő nézeteknek adtak kifejezést.

Mindezek a dolgok eleinte nagyon frissek és érdekfeszítők voltak. Utóbb azonban ezek is belekerültek a rendes kerékvágásba és megszokottakká váltak. Mihelyt azonban a megszokottság érzése uralkodóvá lett a püspök lelkében, ismét jelentkezni kezdett a valóságtól való elszakadásnak és hiábavalóságnak érzése. Egy nap arra eszmélt rá, hogy a háború áradata és vihara akkor is teljesen úgy haladna a maga útján, ha se székesegyház, se pedig püspök nem volna Princhesterben. Azt képzelte, hogy ha az érsekekből patriarchák, a patriarchákból pedig érsekek lennének, ez alig jelentene többet a világ folyamatban levő eseményei szempontjából, mintha két ember kezet fogna egymással, mikor a házuk ég. Néha napján bizony mindnyájunknak vannak szerencsétlen gondolataink. A szerencsétlen gondolat pedig, amely úgy sebezte meg a püspököt, mint ahogy az előretolt lövészárokban a golyó éri az embert, tulajdonképen csak egy kép volt, a hordóját görgető Diogenes keze, amely akkor támadt benne, mikor Szent Crispinus napján, az angol történelem kétesen dicsőséges napján, a régi kolostori épületen át, alkalmi istentiszteletre és beszédre sietett.

Nagyon mérges hatású gondolat volt.

A gondolatot alkalmasint egy hetilap cikke ébresztette föl benne, melyet lunch után futott át. Azoknak a hitetlen lelkekben megszületett cikkeknek egyike volt, amelyek manapság oly gyakran jutnak kifejezésre időszaki irodalmunkban. Az író vakmerő módon a keresztény egyházakat a teljes hatástalanság vádjával illette. Ez a háború – mondotta, – mindenekfelett az eszmék háborúja, az anyagi megszervezés küzdelme a szabadsággal, az erőszak küzdelme a törvénnyel; lényegét sokkal kimerítőbben megvitatták, mint bármely más háborúét. Szinte a levegő is sűrű lett a magyarázatoktól és védekezésektől. De az elemi erejű jelenségek közepette hol hallatta szavát az egyház? A legválasztékosabb hangnemben szónokló hazafias püspököket és papokat elégszer lehetett ugyan hallani, de hol voltak ezek a püspökök és papok, mikor a béke szavát kellett volna hallatni? Hol maradt az egyház áldása? Hol maradt az egyház vétója? Ahhoz teljesen feleslegesek a kánoni könyvek, hogy valaki segítő munkával serénykedjék a katonai egészségügyi szolgálat, vagy a különben igen üdvös hatású vöröskereszt körül. Különben pedig… ugyan ki is várta tulajdonképen az egyház szavát?

Ezt írta a cikkíró és ez vezetett Diogeneshez.

A püspök feleletet keresett lelkében a vádakra és eközben újból meg újból vissza-visszatért Diogenes képéhez.

Furcsa hasonlattal élve, ez a kép olyan volt, mintha egy szakállas nyílvessző fúródott volna bele a püspök agyába, mikor Szent Crispinus napján felment a szószékre és onnét a gyér és szórványos gyülekezetre tekintett, amelynek legnagyobb részét korosabb, gyermektelen és foglalkozás nélküli emberek tették.

És ezen az éjszakán ismét az álmatlanság ejtette hatalmába.

Kétségtelen, hogy az egyháznak befolyást kellett volna gyakorolni erre a nagy viharra, a háborúnak a legnagyobb viharára, amely valaha felkavarta az emberiséget. Az egyháznak félelem nélkül oda kellett volna állani a harcolók közé, mint a falfestmények alakjai állanak Krisztusnak magasra emelt keresztjével s a kereszténység ujjáébredt tudatának kellett volna megenyhíteni a fegyverben álló nemzetek tekintetét. Az egyháznak ellenállhatatlan hangon, ezüstös harsonák hangján így kellett volna szólni: Emberek, tegyétek le a fegyvereket és hallgassatok rám!

Ehelyett azonban az egyház távoltartotta magát a harctól. Felgyűrte talárját és helyi jellegű hordócskáit görgette nagy buzgalommal…

7. §.

Mindezekre pedig a dohányzás és alkohol hirtelen abbanhagyása folytán a püspök kedélyállapotának súlyosbodása következett. Az alkohol élvezete szinte szükségszerű enyhítője a békeidőbeli politika valószerűtlenségeinek. De a háborúban komoly veszedelem s így érthető szándék volt birodalma érdekeinek előmozdításaban, mikor a király elhatározta, hogy példát nyujt államférfiainak, amit azonban szerencsétlenségre nem valami széles körben követtek, hogy a háború tartamára lemond az alkoholról. Princhester püspöke legott elhatározta, hogy tüstént és tökéletesen lemond úgy az italról, mint a dohányzásról. Ebben az időben idegeit manila szivarokkal és sok ópiumot tartalmazó különös nagy és nehéz egyiptomi cigarettákkal igyekezett megnyugtatni. Szétdúlt idegzete erre a hirtelen változásra ijesztő módon reagált és egész ingatag lényéből valósággal epesztő vágyat váltott ki egy cigaretta, csak egyetlenegy cigaretta után.

A manila szivarokról, mintha könnyebb lett volna lemondani, de a cigaretta valósággal szimboluma lett elveszett nyugalmának és jó közérzésének.

Valósággal letört ennek a súlya alatt.

Az olvasó már ismeri a lopott cigarettának és a kis fiúnak történetét s tudja, hogy a püspök, akit e szégyenteljes emlék gyötört, miként zokogott hangosan az éjszakában.

8. §.

A püspök görgette hordóját és lehet-e buzgóbb és kitartóbb hordógörgetőt képzelni ezen a világon, mint aminő ez a püspök volt? Görgette rossz egészségi állapota és álmatlansága dacára, mialatt a világháború borzalmas háttere gyötörte. Görgette, mialatt felismerte a nagy, de ki nem elégített nemzeti szükségleteket és szenvedélyesen keresett valami tevékeny szerepet a maga és egyháza számára…

A lobogó kételyek éjszakáinak és a tompa belenyugvás nappalainak szerencsétlen váltakozását az ellentétek erősödése még súlyosabbá tette. A reménykedés ama rövid időszakát, mely a marnei csatát követte, azt a reményt, hogy a háború gyorsan, drámailag és igazságos módon csakhamar véget ér és minden a régiben marad, vagy még kellemesebb lesz, mint volt azelőtt, a kétségbeeséssel határos időszak követte. Antwerpen eleste s a flandriai bizonytalan helyzet rettenetesen ránehezedtek a püspök lelkére. Egy ideig a Zeppelinek lidércei üldözték, melyek tűzesőt bocsájtanak alá Londonra. Szinte apokaliptikus látomásai támadtak. A Zeppelinek újév táján jelentek meg, az yperni csata után, amelyben a szövetségesek defenzivája majdnem összeomlott. A kora tavasz eseményei, a brit hadvezetés neuve-chapellei véres eredménytelensége, a tengeri katasztrófa a Dardanelláknál, a _Falaba_ elsülyedése és az oroszok mazuri veresége a nemzeti veszedelmek rettentő nagyságának és tulajdon tehetetlenségének érzetét még jobban fölfokozták a püspökben. Szégyelte magát, hogy az ő egyháza visszatartja a papokat a besorozástól, míg a francia papok egyenruhát viselnek a lövészárokban. A londoni püspök kirándulása, hogy a fronton, szabad ég alatt tartson istentiszteleteket, csak még nyomatékosabbá tette a hordógörgetést. Ott görgette a hordót, ahol legjobban útban volt vele.

Miben rejlett a hiba? Mire volt tulajdonképen szükség?

A _Westminster Gazette_, a _Spectator_ és a közvéleménynek más megbízható képviselői, szintén ezt a kérdést hánytorgatták. Fejtegetéseikből ki lehetett érezni a hit nagy szükségét a mindenféle felelősségteljes állásokban levő egyéneknél, valamint azt az általános meggyőződést, hogy az egyház zavarban van a hit megnyilatkozásával szemben. «_Mi az egyházak hibája?_» ez volt például a címe a _Westminster Gazette_ egyik cikksorozatának.

Így történt, hogy a püspök egy ízben Sir Harry Johnston egy maróan éles közleményét olvasta, amely összezsugorodó hitének velejéig hatolt. Sir Harry egyike azoknak az embereknek, akik épen olyan jól tudnak írni, mint amilyen jól tudnak gyors tenorhangon beszélni. Johnston azt írta, hogy ahelyett, hogy tisztán és Kisázsiának, Görögországnak és Rómának felgyülemlett mithológiája nélkül adnák elő Krisztus igazi evangéliumát… «valószínűtlen hitregékkel túlterhelve tárják elénk, mint például a betlehemi gyermekmészárlás, amely sohasem történt meg…» Továbbá, hogy a híveket olyan hitelvek ismétlésével untatják, melyek megszüntek hihetők lenni… «Egymásnak ellentmondó tételek…» «Bizánci időkben és a középkorban szerkesztett imádságok és litániák…» «minden korszerűségnek hiánya.» «Furcsa egyoldalúság, amely Jeruzsálem lerombolása óta tapasztalható a kereszténység magyarázatában…» «Ha, – így fejeződött be a cikk, – a püspökök továbbra is a vallás külső cifraságaira és olyan szabályok megtartására helyezik a fősúlyt, amelyeket ezerhatszáz vagy kétezerötszáz év előtt élt emberek állítottak fel, akkor a mind műveltebb és gyakorlatibb felfogású munkásnép sem hétköznap, sem vasárnap _nem_ megy el a templomba.»

A püspök kezében tartotta az újságot és a benyomásokra nagyon hajlamos lélekkel azt kérdezte önmagától, hogy ez az éles vád mennyiben lehet igaz és feltéve, hogy általában igaz, mi a kötelessége most az egyháznak és püspökeinek, akikről Cypriánus azt mondja: «_ecclesia est in episcopo_». A hitnek a tételei bennünk szólalnak meg, mennyiben ne szólaltassuk meg őket?

Ez ideig még semmiféle lépést sem tett Chasters ellen. Feltéve, hogy ő maga is Chasters mellé állana és az egész egyházmegyét, a princhesteri egyházat a legszélsőbb modernizmus felé engedné sodródni, összeütközést, sőt ha kell, küzdelmet kockáztatna meg az érsekkel… Ám ettől az eshetőségtől, amely különben is csak egy pillanatig foglalkoztatta, legott visszariadt. Hiszen hívei, a bigottok tömege, tüstént harcba szállana vele. Ő nem mehet bele olyan vitákba, amelyek az egyház tanításai felett folynak s különben is mi az, amit a vallás külső cifraságának és mi az, amit «lényegének» neveznek? És mi «Krisztus igazi evangéliuma», amelyet az író olyan könnyed hangon mert emlegetni?

Letette az újságot s felemelte a bibliát. Találomra felütötte. Az a furcsa vágy szállta meg, hogy vajha most olvasná először életében. Így túlságosan megszokott volt neki, aminthogy az utóbbi időben teológiájában és vallásos hitében minden túlságosan megszokott volt nála. Fáradt lelkében minden gépszerűvé, halottá és jelentőség nélkülivé vált…

Whippham jelent meg az ajtóban, hogy valami újabb hordógörgetésre emlékeztesse és a püspök tépelődései egyelőre megszakadtak.

IV. Lady Sunderbund rokonszenve.

1. §.