Part 9

Tábori tüzek nem égtek, hogy az ellenségnek el ne árulják az állásokat. Őrszemek sem voltak kiállítva, mert itt, a lövészárkok kellő közepén senki sem sejtett ellenséget.

Azután rombadőlt tanyák mellett vezetett el az útjuk. A szétroncsolt falak mögött, csak úgy a szabadban, még sátrak által sem védve, hevert az orosz gyalogság, nyilván rohamra készen. Ez volt a lövészárkokba vezényelt csapatok tartaléka és akkor kellett a harcba beleavatkoznia, ha vagy az övéi, vagy az ellenséges csapatok rohamra mennek. Arnóti István látta, amint a kapitány hirtelen hátrafordult a nyeregben és így szólt:

– A kakas csipje meg! Ott egy lovasőrjárat egyenesen nekünk tart. Vigyázzatok emberek!

De elmult ez a veszedelem is. Kozákok voltak. Apró lovaikon közvetlenül mellettük ügettek el és bizonyára azt hitték, hogy a kis csapat valamelyik előttük ismeretlen orosz lovasezredhez tartozik.

Hiúzszemekkel fürkészve az éjszaka félhomályát, a vakmerő lovasok végre elérték az első lövészárkot. Ott mindenki aludt. Az árok mentén lovagoltak addig, amíg áthidalásra akadtak. Ötszáz méterrel odébb volt a második lövészárok. Ott őrszemek álltak. Az egyik azt hitte buta fejével, hogy valami nagy dolgot csinál, ha megszólítja őket. Miután nem kapott választ, még tovább akarta magát kitüntetni és megállást vezényelt. Egyúttal a kapitánynak orra alá dugta fegyverét, úgy hogy a puska csöve lovának fejét fenyegette. A kapitány egy betanult muszka káromkodással felelt és kardjával kiütötte a fegyvert az ember kezéből. A puska leesett a kemény, köves talajra… Elsült… egy durranás – és felszabadult a pokol. Sürgött, forgott valamennyi, mint a megzavart hangyaboly lakói. Vaktában elsütögették puskáikat az éj sötétjébe. Ordítoztak és egy se tudta, miről van szó. Nem láttak semmit. Csak egynéhány lovas röpke árnyát látták elsuhanni.

Ezek az árnyak pedig most már nyúlt galoppban vágtattak az első lövészárok felé. Az orosz katonák itt is összevissza szaladgáltak. Hátrafelé bámultak. A lövöldözés miatt azt hitték, hogy ott támad az ellenség és hogy ők el vannak vágva az öveiktől.

Mielőtt még magukhoz térhettek volna a nagy ijedségből, egy tömeg nekik rohant az éjszakából. Karabélyok golyói fütyültek a füleik körül. Bömbölő hurrákiáltás dörgött a fülükbe. Akik szemben látták magukat a dzsidásokkal, azok eldobálták fegyvereiket, fejetlenül szétszaladtak és ezzel megbontották azoknak a rendjét is, akik védekezésre készültek. Mire összeszedelőztek, a hátborzongató, rettenetes kísértetjárás eltűnt az éjszakában.

Most azonban már megelevenedtek a dzsidások áttörte orosz vonalak. Jelzések hangzottak mindenfelől. A parancsnokok azt hitték, hogy rohamra indultak a magyar honvédek. Viszont az osztrák-magyar lövészárkokban is ijedten fegyvert ragadtak az elülső lövészárok legénységei. Ők természetesen azt hitték a lövöldözés hallatára, hogy egy orosz rohamtámadást kell fogadniok. Ekkor az őrszemek észrevették az idegen lovasokat, akik a kapitány parancsára most egészen lassan közeledtek.

Mi volt ez? Miért lovagolnak olyan lassan? Állj! Ki vagy?

A kapitány érkezett elsőnek az osztrák-magyar lövészárokhoz. Leszállt a lóról és kiáltott:

– Ne lőjetek, legények. Német bajtársak vagyunk. Keresztül jöttünk a muszkákon.

Már akkor osztrák és magyar tisztek is odaérkeztek és eleinte szótlanul megbámulták a lehetetlent, az összes orosz vonalakon keresztültört német dzsidáscsapatot.

Hanem aztán kitört az ujjongás. Ezernyi kéz nyujtott feléjük szivart, cigarettát, bort, ételt és a derék lovasok azt sem tudták, hová tegyék szövetséges bajtársaik bőkezű adományait.

Az orosz front pedig most megdühödve szikrázott. Lövészárkai szakadatlanul ontották a gyorstüzet. Ámbár a dombos terület jó fedezetet nyújtott a dzsidások lovainak, mégis egy kicsit kedélytelen kezdett lenni a tartózkodás az elülső lövészárkok előtt.

Félóráig maradtak. Megetették, megitatták a lovakat. Azután megint nyeregbe.

Arnóti István olyan boldog volt, hogy legszívesebben nyakába borult volna német tiszttársának. Hiszen ennek a huszárvágása nélkül még mindig ott ülne a galiciai parasztkunyhóban, azzal a biztató kilátással, hogy vagy agyonlövik, vagy elfogják az oroszok.

Reggelre megérkeztek a parancsnokság székhelyére és az a kis öreg tábornok, aki itt vezényelt, meghívta a német kapitányt és Arnóti István főhadnagyot reggelire. Orvost is hozott, aki megvizsgálta és újra bekötözte István sebét.

– Egy hét mulva jó lesz – mondta ez biztatólag. – Hanem a karját fel kell kötnie.

– Hála Istennek, – felelt Arnóti István, – féltem, hogy hosszabb ideig leszek szolgálatképtelen.

Azután rendelkezésére bocsátottak egy gépkocsit, mert neki lehető leggyorsabban kézbesíteni kellett a király írásait a főparancsnokságon. Oda pedig ötven-hatvan mérföld volt még az út. Délután megérkezett a főhadiszállásra és rögtön a főherceg elé vezették, akinek saját kezéhez kellett a király leveleit átszolgáltatnia. Kétórai várakozás után a főhercegi vacsoraasztalhoz rendelték. Ott jelentést kellett tennie megmeneküléséről és el kellett mondania a német dzsidásőrjárat vakmerő kalandját. Mikor végzett, a főherceg megtöltette a borospoharat, fölemelkedett és szólt:

– Az én kedves bajtársaim, a Hindenburg-hadsereg vitéz kapitánya és derék legénysége: éljenek!

És amíg odakinn a hatalmas ágyúk dübörögtek, rémes üvöltésük visszhangját eljuttatván a főherceg főhadiszállására is, zenebonájukba belekeveredett az ujjongó éljenzés, mely a főhadparancsnok asztaláról vitt szíves testvéri üdvözletet Hindenburg tábornagyhoz és hős dzsidásaihoz.

X.

Arnóti István anyja nem ment haza azon az estén, melyen az újságból megtudta a vélt gyászhírt. Hedvig ottmarasztalta és a saját szobájában készített neki fekhelyet. Nem akarta az öreg asszonyt magára hagyni mérhetetlen és vigasztalan fájdalmában. Alvásról persze nem sok szó volt ezen az éjszakán. A gondnok házánál máskülönben reggel hat órakor még nem szoktak felkelni. Ma azonban örült mindenki, hogy gondolatainak sötét magányából kimenekülhetett.

A virrasztástól sápadt arccal ültek a reggelihez terített asztal mellé. Fáztak. Megborzongatta őket a benső hideg. És a kályhák sem adtak ilyenkor még elegendő meleget. Az éj folyamán fagy állt be. Reggel felé pedig sűrűn havazott. A december téliesen, fehér köntösben köszöntött be.

Máskor karácsonyelőtti örömmel töltötte volna el őket ez az idő. Mert hó és karácsonyfa együttesen megadta volna a szent ünnep képét. Hedvig bele is kezdett már az Istvánnak szánt karácsonyi kézimunkába. Repülőnek valót készített. Vastag, kötött melegítő zubbonyt, hósapkával. Az ablakon állt a kézimunkakosár. Amint most kitekintett a vajudó reggel fakó szürkeségébe, ezen a munkán akadt meg a szeme. És ez volt az mely új reménnyel táplálta nagy erőfeszítéssel fenntartott hangulatát. Hirtelen egy belső hangra kellett figyelnie, mely így szólt hozzá:

Lehetetlenség! Ne engedd át magadat a sötét gondolatoknak. Azt a munkát ott nem hiába kezdted. Meglásd, Istvánod fog még örülni ennek. Adok neked egy jó tanácsot. Reggeli után, úgy mint minden nap, ülj szépen az ablak mellé, vedd elő a karácsonyra szánt kézimunkát, gondolj Istvánra, örülj a közeledő ünnepnapoknak és azután tekints ki olykor az utcára, a vidám hófuvásba, vajjon az, akire gondolsz, szíved szerelme, nem jön-e gyors léptekkel eléd. Hiszen ismered kemény, ruganyos lépteit. Figyelj csak: nem kopognak-e már az utcán?

Ijedten nézett anyjára, aki kisírt szemekkel ült, a kávéját sem itta meg, azután apjára, aki szintén alig ivott, semmit sem evett, hanem csak erősen füstölt. És aztán István anyjára, aki csakúgy gépiesen, mint aki nem is tudja, hogy mit csinál, egy-egy korty kávét ivott, egy-egy falat kenyeret evett hozzá… Üres tekintettel meredt maga elé. Olyan sápadt volt, hogy az erek kéken rajzolódtak homlokára, a száj szegletei néha-néha eltorzultak, mintha tudtán kívül is rettenetes fájdalmat kellene leküzdenie.

A kandallón ezüst csengéssel nyolcat ütött az óra. A gondnok felkelt és elment az irodájába. Hedvig behívta a szolgálót és leszedette az asztalt. Anyja hirtelen ránézett és rémülten felugrott, rászólva lányára:

– Mondd csak, Hedvig, hogyan vehetsz fel tarka selyemblúzt. Rögtön menj a szobádra és öltözködj át. Majd azután bemegyünk mindannyian a városba és vásárolunk magunknak megfelelő ruhát.

Azt mégsem akarta kimondani, hogy: gyászruhát. De Hedvig megértette és dacosan felelt:

– Azt hiszem, kísértetet láttok mindnyájan. Kezdve apán, akit egyáltalában nem értek. Eszem ágában sincs, más blúzt felvenni. Addig, amíg a hadügyminisztérium meg nem erősíti, hogy István nincs többé az élők között, vétkeznék ellenünk és ellene, ha egy újsághír alapján mint halottat elsíratnám. István nem halt meg. Hallatlan, hogy ti milyen kishitűek vagytok. Ki fog benneteket nevetni, jogosan szidni fog benneteket, hogy olyanok vagytok, mint a kis gyerekek. És most hagyjál engem, édesanyám. Nem akarok összezavarodni és hogy lássátok, mily kevéssé hiszem Istvánom halálát, íme az ablak mellé ülök és tovább dolgozom az ő karácsonyi ajándékán.

És anélkül, hogy a két öreg asszonnyal tovább törődött volna, csakugyan leült az ablakhoz és úgy dolgozott, mintha tényleg nem lenne semmi más gondja.

A két asszonynak elállt a szava. Az anyja nem mert válaszolni, mert ilyen izgatottan még nem látta a lányát soha. A gyermek most először lépett mint felnőtt elébe. Megmutatta, hogy kinőtte a gyermekruhát és öntudatosan, önállóan tud gondolkodni. István anyja pedig megkönnyebbülten felsóhajtott. Úgy érezte magát, mint egy virág, melyet lesujtott a felhőszakadás, amikor a jótékony napsugár ismét új életre kelti.

Tulajdonképen szégyenkezett, hogy ez a fiatal lány erősebb és józanabb tud lennie mint ő, az idősebb tapasztaltabb, higgadtabb asszony. Hogy a fia iránt való szeretet ezt a lányt több hittel, erősebb bizalommal töltötte el, mint őt, az anyát. Szinte tisztelettel nézett Hedvigre, azután halkan felkelt, kezet nyújtott a gondnoknénak és így szólt:

– Hedvignek igaza van. Köszönet gyengédségtekért. Most hazamegyek. Hiszen a jó vagy rossz hír ott ér utól leghamarább.

– Elkísérjelek? – kérdezte Hedvig az ablakból. Odament hozzá az asszony és szeretettel simogatta a lány szőke fejét.

– Nem, gyermekem. Erős lettem újra. Köszönöm, amit az imént mondtál. Visszaadtad vele a bátorságomat. Most már énbennem is újra ébred a remény.

– Igen, igen, édes anyuskám, – felelt Hedvig, – a mi Istvánunk okvetlenül visszajön. Fülembe cseng lelkem szava és bízom érzésemben, mely azt súgja, hogy nincs neki semmi baja. Délfelé hozzád jövök, hátha addig hírt kapunk.

A gondnok pedig elment a hivatalba. Az utcán földre szegezte tekintetét, mintha röstellne az emberek szeme közé nézni. Elkeseredetten monológizált:

– Így van ez… hát ilyen öreg lettem és eddig jól ment minden. Az ember eléldegél és elüldögél a régi nemtörődömségben. A régi kaptafára szabja napjait és épen csak az újságból tudja, hogy most háború van. Odakinn a határon a muszka lángba borítja a galiciai parasztok viskóit, agyonveri az asszonyokat, az embereket lelövi vagy felakasztja, a gyermekek elzüllenek, elvesznek, ha csak a jó szerencse valahogy könyörületes kezek közé nem tereli őket. A katonáink verekszenek az orosszal, ezrével elhullnak, ezrével kórházba kerülnek, sok közülük örök életére nyomorék marad, aki még megvan, az is azzá lehet. Mi pedig szépen nézzük mindezt, itt-ott adakozunk, ha épen akarunk és észre sem vesszük, mily kevés jogcímünk van rá, hogy jól menjen sorunk… No de akkor – elkeseredetten fölkacagott, olyan hangosan, hogy az arramenők visszafordultak utána – ott fölöttünk a mi úristenünk csak tudtunkra adja és tudtukra adja másoknak is, hogy a testvéreink, hogy a népünk keserves háborúban senyved. Tudtunkra adja nekünk, akik fényűzésben, tékozlásban éljük mindennapos életünket és zsörtölődünk, ha kenyerünk nem olyan fehér, a kalácsunk nem olyan friss, mint máskor volt. Ej! hát minek nekünk kalács? Az meg nem térít. Az csak istentelenebbé tesz. Csapás kell. Keserves csapás. – Megállt és összekulcsolta kezét. Nem törődött az utca zajával. Az ég felé emelte tekintetét: – Köszönöm neked, jóságos nagy Istenem, hogy leküldted rám ezt a gondot, hadd tanuljam meg belőle, milyen fájdalom és nyomorúság él ma százezernyi ember lelkében és hadd tudjam meg, hogy velük érezni kiválasztottál.

Aztán folytatta útját, megkönnyebbülten, hogy lelke megtalálta azt az utat, melyen keresztjét elcipelheti.

Ime, vállára ütött a háború. Megtanította őt, mint mennyei sugallat, hogy emlékezzék önmagára és szégyelje magát, amiért azt a sok jót, amit eddig élvezett, mint magától értetődőt, fagyos közömbösséggel fogadta.

A hivatalban, mint mindig, most is ellátta napi munkáját, nyugodt arcán senki fel nem kutatta volna keserves aggodalmának nyomait.

Mikor a hivatalos óra már végefelé járt és ő szokott pedáns módján már gondosan elzárt mindent, ami íróasztalán hevert, telefonhoz szólították. Már azt akarta mondani a titkárnak, válaszolja, hogy: Elment már. De aztán mégis odament és megismerte barátjának, a professzornak hangját, aki arra kérte, látogatná meg ebéd után, mert fontos közlendője van.

Legszívesebben rögtön odament volna, de ha nem jött volna pontosan ebédre, ezzel családját nyugtalanította volna. Visszanyert erkölcsi erejével most úgyis feleségét és lányát akarta megtámasztani, fölegyenesíteni, arra intvén őket, hogy ugyanazzal a türelemmel viseljék sorsukat, mint más százezrek ugyanakkor széles e hazában.

Hedvig közvetlenül előtte ért haza. Néhány percre beszólt a századosnéhoz, megkérdezni, nincs-e hír Istvánról. De nem jött senki és semmi.

Az apa csodálkozott, amikor feleségét és lányát, ellentétben reggeli magatartásukkal, nyugodt megadásban találta és fölöslegesnek ismert fel minden vigasztalást. Megmondta, hogy ebéd után azonnal barátjához kell mennie.

Ez már idegesen, türelmetlenül várta és örömmel üdvözölte:

– Mindenekelőtt, kedves öregem, közölhetem veled, hogy nincs még okod a te szeretett Istvánodért gyászt ölteni. Amennyire a hadügyminisztériumban eddig megtudakolhattam, úgy látszik, hogy az esetnek kedvező lefolyása volt. Egyébként minden pillanatban várok egy barátomtól, aki a minisztériumban befolyásos állást tölt be, részletes értesítést.

– Hiszen már nyugodtabb is lettem, – felelt a gondnok és a tanár íróasztala mellett foglalt helyet, – mert beláttam, hogy ezidőszerint a haza érdekét elébe kell helyeznünk személyes érzelmeinknek és vágyainknak és szégyenkeznünk kellene, ha saját gondunkat különbnek képzeljük, a haza, az összesség gondjánál.

A tanár odanyújtotta a szivarskatulyát és mindaketten rágyújtottak. Aztán megszólalt:

– No most hallgasd meg, ami érdekes közlendőt ígértem.

– Igazán nagyon kíváncsi vagyok, kedves barátom.

– Lehetsz is. De amit mondok, egyelőre titok marad. Én is csak úgy tudtam meg, hogy becsületszóval fogadtam hallgatást. Csak azt kötöttem ki, hogy kizárólag veled, aki részére tudakozódom, közölhetem az adatokat.

– Részemre megtudakoltál valamit?

A professzor kezeit dörzsölte, mint aki meg van elégedve önmagával.

– Igen, igen, öregem… a te ügyed nem hagyott nyugton. Világosságot akartam neked szerezni. És aztán, amit nekem tegnap elmondtál, annyira ellentmond a hadseregünk tisztikarában fennálló hagyományoknak, hogy az én személyes érdeklődésemet is felkeltette. Hiszen ha az ember már közjogot és államjogot tanít, úgyis sok mindenféléről kell tudnia, amiről a tömeg nem is álmodik.

– Nos, és mit tettél?

-Még tegnap este levelet írtam egy iskolatársamnak, a nevét még veled sem közölhetem. Hiszen elég neked annyi, hogy hát az embernek megvannak az összeköttetései, még befolyásos férfiakkal is, és az én iskolatársam azok közül való. Olyan hivatal élén áll, amelyik szoros összeköttetésben van az udvarral. Ma reggel korán fölkerestem, beküldtem a levelet és azonnal fogadott. Természetesen elmondtam neki az egész tényállást, a veled és Istvánnal szemben feltornyosult drámai fergeteg egész fejlődését. Azután elmondtam azt az én véleményemet is, hogy az egész lehetetlen dolog, mert hiszen felséges urunk világosan tudtul adta mindeneknek, hogy ő, a legfelsőbb hadúr miként ítéli meg a dolgot.

A házvezetőnő, aki kávét hozott, itt megszakította a beszéd folyását. A tanár intett neki, mire rögtön ismét ment. Ő maga töltött vendégének.

– Nos, tovább, kedves barátom.

– Ismerem az ügyet – szólt öreg iskolatársam titokzatos mosollyal. – Annál jobb, – feleltem én, – akkor legalább nem kell hosszas kutatásokat végezned. – Ő behívott egy tisztviselőt, mondott neki egy számot, és behozatott egy aktacsomót a titkos levéltárból. Mielőtt szétnyitotta, megmutatta nekem a külső fedőlapot és azon egy előtte jól ismert nevet: Arnóti századosné.

A professzor kis szünetet tartott, vendégének arcát fürkészte és látta, hogy az feszült érdeklődéssel figyel. Azután folytatta:

– Az aktacsomó elég terjedelmes volt. Barátom felütötte az utolsó oldalt és egy nyugtát mutatott nekem. Illetve közönséges postai feladóvevényt, amilyennel a postahivatal a feladott pénzösszeget elismeri. – Olvasd a címet – szólt hozzám. Én pedig legnagyobb meglepetésemre olvastam: elküldetett 1914 szeptember 31. 600 korona.

– Arnóti századosné címére?

– Igenis, öregem. Istvánod anyjának a címére. Ez a barátom nemcsak az utolsó nyugtát mutatta meg nekem, hanem egy egész halommal, sok, sok esztendőről, azt hiszem, körülbelül harminc évről. Pontosan évnegyedenként azzal a matematikai szabatossággal, mely az udvari hivatalokat annyira jellemzi.

– Udvari hivatalt mondtál?

A professzor meghökkent:

– Elszóltam magamat, állami hivatalt akartam mondani.

– Hát rokona a századosnénak?

– Kicsoda? Az iskolatársam? Nem, öregem, távolról sem.

– Hát akkor hogy jön ahhoz, hogy pénzt küld neki?

– Másnak a megbízásából teszi.

– Kinek a megbízásából?

A professzor megint szünetet tartott, mint a színész a főhatás előtt. Tudta, hogy most már közölheti a fődolgot, mely őreá nézve épen olyan váratlan és hihetetlen volt, mint amilyennek most a gondnok találni fogja.

– No, ne kínozz hát – kérlelte a gondnok.

A professzor nevetett.

– Hát kínozlak? Még mindig nem higgadtál meg? Nem vagyunk még elég öregek? De most gyere egészen közel, hogy senki más meg ne hallhassa. Nem tudom, háznépemből nem megy-e el valaki épen most az ajtó előtt és nem akarom, hogy kívüled bárki más megtudja, hogy ki az adakozó.

A gondnok furcsán érezte magát. A vér fejébe szállt, reszketve közelebb hajolt a tanárhoz, hogy megtudja, ki az a veszedelmes ember, akinek a nevét ennyire titkolni kell.

– Még közelebb, barátom – szólt a tanár és száját odaillesztve a gondnok füléhez, súgta:

– A király.

A gondnok most egyszerre fázott, a fogai vacogtak. Kezéből kiejtette a szivart és a tanár hamar utána kapott, nehogy kiégesse a szőnyeget. Azután látta, hogy vendége milyen sápadtan fordítja felé az arcát.

– Igyál egy korty kávét.

A gondnok engedelmeskedett.

– És most gyújtsál új szivarra.

A gondnok keze reszketett, mikor szájához emelte a szivart és egészen lassan kérdezte:

– És… és… tudsz rá magyarázatot?

– Hogyne tudnék. Természetes. Ne bámulj úgy rám. Tiszta sor az egész. És a mi királyunk, Isten tartsa még sokáig, te, több abban az emberi jóság és irgalmasság, mint mindnyájunkban együttvéve.

A gondnok helyeslően bólintott.

– Halljad hát tovább. Magasállású barátommal, amint már említettem, közöltem az egész tényállást. Köteles voltam így cselekedni és más módon nem is nyerhettem volna meg támogatását. Igy történt, hogy ő tovább lapozott az akták közt és rájöttünk annak a kegydíjnak a történetére, melyet a századosné a király magánpénztárából húz. Kedves Bechner…

A tanár megint félbeszakította elbeszélését. Nagyokat húzott a szivarból és belebámult a füstbe, míg a gondnok idegesen rágta szivarját és leste a folytatást. Végre megengedett magának egy kis sürgetést:

– Rólam talán megfeledkeztél?

Ez kiragadta a professzort gondolataiból. Csakugyan megfeledkezett egy pillanatra környezetéről, annyira elmélyedt abba, amit látogatójával közölnie kellett.

– Igaz, igaz, édes Bechnerem. Bocsásd meg szórakozottságomat. De te vagy az oka. Mert az, amit megtudtam, néhány óra óta annyira lefoglalt, hogy minden mást ki kell kapcsolnom. Nos hát, öregem, ha én rendelkeznék a vitézségi érmek fölött, Arnóti századosnénak bizonyára kijutna egy. Vagy ha én lennék a király, bizony ezzel jutalmaznám azt, amit ez az asszony a hazáért tett.

– Talányokban beszélsz, kedves barátom. Milyen tettet gondolsz?

– No, ne türelmetlenkedjél. Hiszen látod, beavatlak már mindenbe. Egyszerre talán el sem bírnád. Nos hát, képzeld magadat a következő helyzetbe. Volt egy asszony, szegény, de nagyon tisztességes családból. Az apja magasabb rendőrtisztviselő. Az asszony maga boldog, egy év óta egy köztiszteletben álló csinos tisztnek a felesége, aki született gróf. Boldogságuk jó ideig zavartalan. Addig, amíg a férj hitelezői megkezdik a hajszát. Ezek pénzt adtak neki a nevére. Tudták ugyan, hogy a vagyont bátyja örökli, de azt várták, hogy fényes nevével, ragyogó megjelenésével, tiszti rangjával, gazdag házasság vár reá. Most a szegény lánnyal kötött szerelmi házasság véget vetett a hitelezők reményeinek. A tisztnek ott kell hagynia előkelő ezredét és át kell helyeztetnie magát egy cseh fészekbe.

– A hitelezők itt is felkutatják. Följelentéssel fenyegetődznek. Tudod, hogy ez tisztnél milyen következményekkel jár. Kétségbeesik. És épen ebben a hangulatban megismerkedik egy orosz ügynökkel: egy kémmel, aki ajánlkozik, hogy egy csapásra leveszi minden gondját. Szövetkeznek és Bécsbe jönnek, hogy itt keresztülvigyenek valamit, ami kiszámíthatatlan kárt okozhat a hazának. És akkor az asszony beleavatkozik. Kilesett mindent és hazaszeretetből, becsületérzésből lemond mindenről, boldogságáról, szerelméről, jövőjéről. Ő is Bécsbe siet, segítségül veszi apját és leleplezi az orosz kémet. Gondold meg, hogy ez mit jelent. Fontold meg: egy asszony, aki feláldozza hőn szeretett férjét. Meghasadt szívéből kiirtani a szerelmet és… gyermekét várva… reménytelenül menni az egyetlen fénysugár nélkül sötétlő jövendő elé. Kedves Bechner, ez olyan tett, hogy ennél hősiesebbet még a mai háború sem termett.

A professzor elhallgatott és fujta a füstöt. A gondnok homlokán verejték gyöngyözött. Felkelt és többször, nyughatatlanul végignézte a szobát. Aztán megállt a tanár előtt:

– És mindazt, amit elmondtál, Arnóti századosné csinálta?

– Igen, igen. Róla beszélek. Hősnő az barátom. Nem kell csodálkozni, ha ilyen asszony fiának ereiben ugyancsak hősi vér csergedez.

– Igen.

A tanár csodálkozva nézett a gondnokra:

– Ez minden mondani valód? Azt hittem volna, terád is úgy fog hatni, mint énrám. Én valósággal ujjongok miatta.

– Túlságosan meg vagyok indulva, öregem, semmint, hogy mondhatnék valamit. Van-e még valami közölni valód?

– Még egypár részlet. A századosné apja meghalt nemsokára azután, hogy unokája megszületett. A százados, a férj, elmenekült. Valahol elzüllött. Talán már meg is halt régen. A századosné küzködött az élet nehéz gondjával, mely apja halála után reá szakadt. Nem sikerült. Gyermeket várt. Nem akarta, hogy az koplaljon. Akkor elment a királyhoz. A mi derék, jó királyunkhoz, kedves Bechner. És a király megköszönte neki, amit cselekedett. Hálás volt azért, amit ez az asszony saját boldogsága árán a hazáért tett. Azóta a király magánpénztárából évi járadékot húzott, mely távol tartotta a szükséget. És amikor a fiú nagyobb lett és nevelést kellett neki adni, ugyancsak a király gondoskodott róla, hogy katonának képezték ki és hogy tiszt lett.

Egészen halkan, mint távoli visszhang, visszacsengett a gondnok ajkairól:

– És hogy tiszt lett.

A professzor felkelt, mind a két kezét barátja vállára tette és felkiáltott:

– Igenis, barátom. A te Istvánod kardbojtja szent és sérthetetlen. Azzá tette királya és hős anyja minden időkre. Most érd be azzal, amiben szolgálatodra lehettem. Ha adhatok neked még egy jó tanácsot, hát Kohut hadnaggyal való ügyedet add át nekem további elintézés végett. Hiszen tisztára hülyeség lenne, ha te, mint öreg ember, ilyen előzmények után párbajt vívnál ezzel a tacskóval.