Part 7

– Hát nem akarok magával bujósdit játszani, – felelt a parasztnak, – fölvilágosítom, kit fogadott házába vendégnek. Tiszt vagyok az osztrák-magyar hadseregben, és pedig repülőtiszt. A készülékem tönkrement és le kellett szállnom az oroszok közé. Sikerült elmenekülnöm. Odaát a nádas szigetén ráakadtam egy kunyhóra. Ott találtam ezt a holmit, ami rajtam van. Azonkívül, hogy megjutalmazzam a vendéglátást, elárulom magának, hogy ott abban a kunyhóban sok láda cukor, kávé, tea és liszt van felhalmozva. Ha elhozza, véget ér a nélkülözés.

– Szentséges szűz Mária, – kiáltott fel az asszony, – milyen Istenáldás! Az uram talán még ma éjjel átmehetne, ha ön megmutatná a rejtekhelyet. Mert holnapra nincs már egy falatunk sem.

– Ha az ura evezni tud, szívesen, – szólt Arnóti István, – de az én erőm elfogyott. Túlságos nagy volt a vérveszteség. Karom megdagadt. Már fel se tudom emelni.

– Nyisd ki a ládafiát, anyjuk, – utasította a paraszt nagybuzgón a feleségét, – tiszta vásznat szedjél elő, hadd kötözzük be a tiszt úr sebét.

– Köszönöm, azt már magam elvégeztem. Ha indulni akar, kész vagyok.

Megitták még előbb a forró kávét, mely Arnóti Istvánnak nagyon jól esett, aztán mentek a bárkába. Arnóti a kormány mellé ült, a paraszt nekifeküdt az evezőknek. Előttük a láthatáron sárga és vörös lángnyelvek cikáztak végig, mintha zivatar lenne. És a villámokra szakadatlanul felelgetett a távoli ágyúk mennydörgése. A sásrengetegben nem volt épen könnyű ráakadni arra a keskeny kikötőhelyre, ahonnan a szigetet meg lehetett közelíteni.

Bámult a paraszt, mikor meglátta a felhalmozott kincseket. Jól megrakta ládákkal a csónakot. Utolsónak Arnóti a hátrahagyott ruházatát dobta a bárkába rakott ládák tetejébe. Azután visszaeveztek.

Órákig tartott az út és a gyermekek aludtak már, amikor visszaértek. Ott feküdtek egy sorban, egymás mellett, a kemence oldalán, egy szalmazsákon: – hét darab, fiú és leány. A legidősebb talán tízéves, a legkisebb még nem volt egyesztendős. Arnóti István nézte az alvásban nekipirult, egészséges, pufók gyermekarcokat és valami szent érzés szállta meg. A paraszt és felesége mellette álltak és nem tudtak, mit néz annyira a gyermekeken. Ő pedig szólt:

– Ezekért harcolunk. Ez a jövendő. Ezek lesznek hivatva az ezernyi elesett fölött, mindazok fölött, akik életüket és vérüket feláldozták, új erővel itt új világot teremteni. Isten óvja a gyermekeiteket!

Lassan, ünnepélyesen, szívrehatóan mondta. A paraszt levette hozzá a prémes sapkáját, az asszony pedig halkan utánarebegte: – Isten óvja őket, ámen.

Azután szalmaágyat vetett a vendég számára a kemence másik oldalán, leterítette magafonta durva vászonnal és saját kezével készített tarka pamuttakarót adott hozzá.

– Na, uram, most pihenjen le. Óvják meg a szentek, hogy semmi baj ne érje.

Az ajtót lezárták nehéz vasretesszel. A kemencén pattogtak a kialvó tűz utolsó szikrái. A sötét szoba kicsiny ablakán bevilágított a tűzpiros éjtszakai menyboltozat. És Arnóti István azon törte a fejét, hogyan juthatna vissza a hadsereghez.

Több órája feküdt már így ébren. Figyelte az alvók nyugodt szuszogását. Hirtelen fölrezzent, hallgatódzott és ijedten felült fekvőhelyén. Lódobogás, kardcsörtetés hallatszott. Rövid szünet. Azután kardmarkolattal dörömböltek az ajtón és parancsoló hangon követeltek bebocsáttatást.

VII.

Bechner gondnok a reggelinél ült feleségével és lányával. Kijelentette, hogy ma tovább marad itthon, ráér később bemenni hivatalába. Várta Kohut hadnagy válaszát.

Megjött a postás és levelet hozott. Felbontotta és mivel nem ismerte a kézírást, szokása szerint mindenekelőtt az aláírást nézte meg. Áhá, szólt magában, Kohut hadnagy úr írásra szánta magát. Elolvasta. Tudta, hogy felesége és lánya ilyenkor figyelik az arcát, hogy abból állapíthassák meg, kellemes vagy kellemetlen volt-e a levél tartalma. Közönyt erőltetett tehát arcvonásaira. De nehezére esett ezt a közönyt tanusítani, mert a hadnagy levelének hangja és modora felforralta vérét. Röviden, velősen így szólt a levél:

»Igen tisztelt Székesegyházi Gondnok Úr!

Sajnálom, de annak az óhajának, hogy Önnél megjelenjek, nem tehetek eleget. Megmaradok azon az álláspontomon, hogy Arnóti István jelenlegi főhadnagy úr nem való hadseregünk tisztikarába.

Kitünő tisztelettel

Kohut András.«

A gondnok zsebébe dugta a levelet, leánya elé tolta az üres kávéscsészét és így szólt:

– Innék még egy csészével.

Maga is csodálkozott nyugalmán. Meg sem remegett a keze, amikor a csészét szájához emelte. Azután rágyújtott és az újság után nyúlt.

– Hála Istennek! – most végre a lap mögé rejtőzhetett a két nő elől. Most már dühösen összeráncolhatta a homlokát és összeharaphatta az ajkait. Legszívesebben megpofozná azt a hadnagyocskát. Vagy a térdére fektetné, mint egy iskolásgyereket és megmagyarázná neki érthetően, kiadósan, jó sok példán, hogy apa és fiú mennyire két különböző ember ezen a világon.

Az lenne csak szép, ha azért, mert az apa semmirekellő volt, a fiúnak is okvetetlenül csirkefogónak kellene lennie. Holott milyen gyakori az ellenkezője. Hányszor tapasztalta, hogy tekintélyes, becsületes ember fiából naplopó lett. Vagy megfordítva, hányszor látta, hogy jelentéktelen vagy épen rosszhírű apák gyermekei tisztességes, közbecsülésben álló életmódot folytattak.

Ilyen zöld fickó!… Ez merészelte egy öreg embernek a szeme közé mondani, hogy István nem való katonatisztnek. Ez az ember, aki csak a pénze révén lehetett tiszt és aki sehonnai volt István derekasságához, rátermettségéhez képest. No jó… de majd megkapja a leckéjét. Majd megmutatja neki. Belebujhat akár tíz hadnagyi zubbonyba. Éretlen tacskó, semmi más.

Csak azon búsult, hogy mint öreg embernek, olyan elégtételt kellett ettől a fiatal úrtól követelnie, amely tulajdonképen nem is volt elégtétel. Mert hiszen Arnóti Istvánon ez nem segíthetett. Nem lehetett annak mi előnye sem abból, ha Kohut hadnagy agyonlövi az öreg gondnokot, de abból sem, ha netalán, a sors akaratából, a hadnagy maradna mint holt ember a helyszínén.

Nem ért rá az asztal mellett tovább szőni gondolatait. Szolgálatba kellett mennie és addig, amíg övéitől elköszönt, megint magára erőltette a közömbös arcot. Sok év óta először volt ma hivatalában szórakozott. A számsorok sehogy sem akartak egymással összhangba kerülni. Minden összeadás más-más eredményre vezetett. Végre is odatolta az aktákat a titkárának, kijelentette, hogy rosszul érzi magát és felkérte őt, hogy helyettesítse ma. Kiérve az utcára, céltalanul együtt tartott a járókelők tömegével. Kijutott a körútra, ahol az emberek tolongva ellepték a járdát. A királyt várták, aki bejelentette látogatását valamelyik hadikórházban. Erre kellett jönnie.

A gondnok is megállt és a tömeg izgatottsága az ő gondolataiba nyugalmat vitt. Mikor az agg király arra hajtatott, lelkesen éltette és sírt örömében, hogy ilyen életerősnek, ilyen ruganyosnak látta az uralkodót még ezekben a súlyos napokban is.

Ezen aztán elgondolkozott. Egyszerre elröppentek borús gondolatai. Gyöngének szidta magát, aki egy kis sorscsapástól kétségbeesik. És íme itt ez a király! Milyen tragédiák sujtottak le rá megsemmisítő erővel és egy sem volt képes sem testét, sem lelkét megtörni. Hajthatatlanul állt Isten védelmében, mint egy páncélos őrszem, népeinek élén. Eltelve attól a törhetetlen akarattól, hogy a rábízott milliókat az igaz úton előreviszi.

A gondnok elmélyedve folytatta sétáját. Egyszerre csak kinn találta magát a práterben, anélkül hogy tudta volna, mint került oda. Végtelenül jól esett neki a gyönyörű park délelőtti csendje. Volt már egy éve, hogy utoljára itt járt. Lassan végigsétált az utakon, nem is gondolva másra, mint környezetére. Végül az idő fordította vissza lépteit hazafelé. Az asszonyok otthon ne vegyék észre, hogy nem a hivatalából jön.

Délután pedig fel fogja keresni barátját, Hartdegen tanárt, aki ugyancsak katonatiszt volt és akivel majd megbeszéli az ügyet. Amint megint az emberek forgatagába ért és gyors léptekkel hazasietett, ismét előtérbe lépett Kohut hadnaggyal való ügye. Kihívás nélkül nem megy a dolog. Az öreg professzor, akit délután, uzsonnaidőben látogatott meg, feszült figyelemmel hallgatta barátjának érdekes és különös közleményét. Mikor a végére jutott, először is odanyújtotta neki a szivarosdobozt:

– Kedves Bechnerkém, mindenekelőtt gyújts rá egy ilyen jó külföldi szivarra. Ezek az utolsók azokból, melyeket kubai utazásomról magammal hoztam. Úgy hiszem, soká fog tartani, amíg az ember megint hozzájut valami eféléhez.

Gyufát nyújtott neki, megvárta az első kék füstfelhők felszállását, azután székében hátratámaszkodva, lábait keresztberakva, szólt:

– Hát ez bolond dolog, amibe te itt belekeveredtél. Tanácsot akarsz tőlem, úgyebár. Ha nem lettél volna tiszt, a dolog elég egyszerű lenne. No de így… de így… bizony, édesem, így segédek után kell nézned.

– Tudom, – szólt a gondnok röviden, – nem is ebben kérem a tanácsodat. Azt akarom tőled hallani, jogomban vagyok-e, ha Istvánomat védelmembe veszem.

– Hm! – A tanár elgondolkozva szippantott egynéhányat, mielőtt válaszolt:

– Természetesen jogodban áll távollevő vődet megvédeni. De én nem tettem volna.

A gondnok tanácstalanul nézett barátjára:

– Te… nem… tetted… volna?

– Nem. Mert Kohut hadnagy is jogában van.

– No de kérlek. – A gondnok idegesen dobolt az asztalon.

– Igen, igen… dobolj csak öregem. Úgy látszik, megfeledkeztél róla, hogy tisztekkel van dolgod.

– De az hallatlan lenne!

– A becsületügyi kódex.

– Nevetséges! Elavult mondások. Ilyesmi ma nincs, nem lehet. István makulátlan becsületességű, vitéz fiú, aki a király személyes szolgálatában áll. Hogyan szabad ilyen tudatlan embernek, csak azért, mert tiszti kabát van rajta, piszkos sértésével hozzádörgölődznie. Pofon lenne itt a helyes elintézés.

– No, no! – A tanár csitító kézmozdulatot tett. – Igazságtalan vagy. Kohut hadnagy mindenesetre meg van győződve róla, hogy viselkedése kifogástalan. De…

A tanár félbeszakította szavát, hosszas szünetet tartott, mely alatt szivarját rágva nézett öreg barátjára. Azután fölkelt, keményen a gondnok vállára csapott és felkiáltott:

– Azt hiszem, kedves Bechnerem, neked is igazad van.

– Most egyszerre? Miért csereberéled oly gyorsan a nézeteidet?

– Igen! Az előbb említettél valamit, amire nem gondoltam.

– És az?

– Eddig ugyanis jövendőbeli vődet csak mint a tisztikar valamelyik tetszőleges tagját vettem figyelembe. Ilyen minőségben, az apában rejlő akadály mellett is, keresztülcsúszhat valaki és viselheti a tiszti kardbojtot mindaddig, amíg az addig titkolt akadály nyilvánosságra kerül. Akkor aztán persze jön az ezredparancsnok és tanácsolja a rendelkezési állományba való helyezés kérelmezését. Ilyen esetet eleget ismerek. Az egyikben az apa vagyonbukott lett, amikor a fiú már tiszt volt. Ki kellett vetkőznie az uniformisból. A másik esetben kiderült, hogy az apa ifjúkorában valami kis sikkasztásért büntetve volt, később gazdag feltaláló lett; de amikor a mult emlékét felújították, a fiú katonai pályafutása bizony kettétörött tőle. Tudnék még sok hasonlót elmondani, de elég. Tisztikarunk mindenesetre szigorúan megköveteli, hogy aki hozzátartozik, makulátlan hírnevű családból származzék. Ez alól, apjának látszólag súlyos eltévelyedése mellett, Istvánod sem lehet kivétel. És mégis… itt ennek a te Istvánodnak valami rendkívüli esemény tehette lehetővé a tiszti rang elérhetését. Mert a király személyes szolgálatában áll. A király pedig jól tudja, ki viselheti becsülettel az egyenruhát. Jobban tudja, mint Kohut hadnagy úr és az ő bajtársai. Valami titoknak kell a dolog mögött rejleni, amelyről mi ketten nem tudunk, de amelyet a felséges úr feltétlenül ismer. Ha pedig a király a te Istvánod mellett döntött, akkor mi mindannyian fogjuk be szépen a szánkat és ismerjük el ezt a derék Istvánt feltétlenül becsületes és a tiszti rangra lehető legjobban minősített embernek. Ez lenne nekem, a római jog tanárának, logikus következtetésem.

– Köszönöm – szólt a gondnok és odanyújtotta barátjának jéghideg kezét.

– Ohó, barátom, mintha nem jól lennél. Hozatok neked egy kis forró teát, egy jó korty rummal.

A tanár csöngetett, amire bejött a házvezetőnője. – Istenem, – szólt az ajtóból, – hiszen az urak még sötétben ülnek.

Meggyújtotta a lámpát, aztán köténye zsebéből elővette az estilapot és azt odanyújtotta a professzornak. Ez azalatt, amíg a teát megrendelte, szétteregette az összehajtott lapot és átfutotta az első oldalt. Fölkiáltott: – Szent Isten – szegény Bechnerem.

Ez ijedten felugrott és oda lépett a tanárhoz, aki már bánta, hogy ilyen váratlanul figyelmeztette barátját egy szerencsétlen hírre. De most már késő volt a hibát jóvátenni. Tűrnie kellett, hogy a gondnok kivegye kezéből az újságot. Rámeresztette tekintetét a nagy címbetűkre és lassan hátrálva, visszaesett székébe. Úgyszólván betűznie kellett, hogy elolvassa:

»A király repülőfutárja, Arnóti István főhadnagy, az orosz front mögött lezuhant.«

Azután következett egy hosszú leírás, hogyan jelent meg a főhadnagy az osztrák-magyar csapatok fölött, látszólag elvesztvén uralmát gépe fölött. A cikk vége azt mondta:

»Katonáink világosan látták, hogy a repülőgép az ellenség tüzétől eltalálva, meredeken lezuhant és messze az orosz lövészárkok mögött földet ért. Bizonyosra lehet venni, hogy Arnóti István főhadnagy vagy elvesztette életét a zuhanásnál, vagy pedig súlyosan megsebesülve orosz fogságba került.«

Az öreg úr melle zakatolt, a szíve pedig dobogott, mintha meg akarna repedni. Kiejtette kezéből a lapot. Szemei lezárultak. A tanár látta, hogy barátja mély ájulásba esett. A házvezetőnő jeget, konyakot, hideg borogatást hozott. Ketten fogták a holttá vált embert és lefektették a bőrpamlagra. A tanár hamar kigombolta az eszméletlen ember mellényét, szétnyitotta ingét és boldog volt, hogy szívverését érezte. De azért sokáig tartott, amíg a gondnok a gyöngéd, gondos ápolás hatása alatt magához tért és tágra nyitott szemekkel, mit sem tudva a történtekről, körülbámult a szobában. Végre teljesen visszatért öntudata. Nagynehezen fölkelt és a tanárra támaszkodva visszament székéhez.

– Kedves, jó, öreg barátom, – szólt most a professzor, – súlyos csapást mért rád a háború. De hát így kell lenni. A hazának szüksége van minden fiára. Mindnyájunk létéről van szó. És mindenki, aki életével fizeti meg elkövetkező győzelmünket, még évszázadok multán is élni fog a haza hálás emlékezetében. Itt bizony elmerül az egyes ember az összességben és egyik sem számít többet, mint a másik. Ez kell, hogy megvigasztaljon, édes öregem. De azonfelül megvan még az a reményed, hogy Istvánod nem esett el, hanem csak orosz fogságba került.

A gondnok fejét rázta.

– Méltányolom vigasztaló szavaidat, de nincs visszhangjuk lelkemben. Talán később, ha kissé megnyugodtam. Most kérlek, légy szíves, hozass nekem egy kocsit. Haza kell mennem. Mert ott vár rám, az ő menyasszonya – az én lányom.

Kínnal beszélt, könnyek fojtogatták, amint folytatta – és az én szegény, édes feleségem…

Aztán kiment a szobából, sírva. A tanár elkísérte. Nem akarta most magára hagyni. Vele szállt be a kocsiba. Ott a gondnok hirtelen megszorította barátjának karját:

– Uram Isten! És az ő szegény, szegény anyja. Hogyan fogja ezt elviselni?

A tanár némán kinézett a kocsi ablakán. El kellett fordítania tekintetét barátjának fájdalmasan feldúlt arcáról, hogy őt magát is el ne fogja a gyengeség. Odakinn a nagyváros néptömege zajlott a fényesen megvilágított kávéházak előtt, meg-megállt a sokaság a pompás üzletek ragyogó kirakatainál, nevetgélve, trécselve járkáltak az emberek, mintha béke lenne és mintha a halál kegyetlen keze nem ragadna ki magának minden percben ezernyi áldozatot a legszebbek, a legifjabbak, a legreményteljesebbek közül.

Itt, a rideg Bécsben ugyanaz a világ volt, mint máskor, azelőtt. Itt nevettek, tréfálkoztak az emberek… Amott pedig elvéreztek azokért, akik itt fecsegve szórakoztak… Akik pedig fekete gyászfátyoluk alatt siratták elesetteiket, azok odahaza búsultak, keserűséggel eltelve e hangos világ ellen. Nem tudták belátni, hogy ez a forrón lüktető élet az ország egészséges életerejének megnyilatkozása.

A kocsi megállt és a házmester, aki kinyitotta ajtaját, tudta már, hogy miről van szó:

– A mi szegény főhadnagy urunk.

– Hallgasson – szólt a tanár és föltámogatta barátját a lépcsőn.

Mikor beértek a lakásba, a professzor nagyon szerette volna, ha csendes dolgozószobájában marad. Milyen siralom! István anyja félóra óta itt volt látogatóban. Itt a két másik nővel együtt érte őt is a rettenetes hír. Együtt olvasták az estilapot. A két idősebb asszony oda volt fájdalmában. És Hedvig ott ült az asztal előtt, mintha megkövesült volna. Sápadt arcát szótlanul fordította a belépő urak felé. Keze folytonosan az asztal síma lapját surolta, mintha ott ráncokat egyengetne. Ez volt rettenetes lelki megrázkódtatásának egyetlen megnyilatkozása.

A gondnok tanácstalanul nézett feleségére és István anyjára, akik egymást átkarolták, mintha egyik a másikat megtámogathatná, megvédelmezhetné. Azután barátjával bement a szobájába, feltárta az összes ablakokat, mert úgy érezte, hogy meg kell fulladnia és így szólt a tanárhoz:

– Köszönöm, kedves öregem, és kérlek, menj most megint haza. Nem jó itt ebben a gyászházban.

VIII.

A marseillei kikötőben veszteglő bolgár torpedózúzó legénysége ugyancsak rossz kedvében volt, mert a délutánra kért kimenőt megtagadták tőle. Többnyire macedónokból állt az olasz hajó személyzete. Tüzes fiúk, akik még a tisztjeikkel szemben sem nagyon fékezték vérmérsékletüket. Ebben az esetben azonban dühük kivételesen nem a feljebbvalók ellen szórt szitkokban tört utat magának, hanem az ellen az átkozott ánglius ellen irányult, aki ma délelőtt olyan nagyképűen gőzölgött be a kikötőbe, mintha azt akarta volna mondani, hogy: No ti ugyan meg nem éritek a zászlótisztelgést.

Az angol hajó a bolgár hadinaszádtól nem messze vetett horgonyt, úgy hogy a bolgár legénység szemmeltarthatta az angol fedélzet sürgését-forgását. Ott is álltak mind a jobbfedélzet párkányán, cigarettáztak, bagóztak és tengerészmódra hegyeseket köpködtek a víz tükrére. A szemeik pedig szikrákat szórtak a dühtől az ángliusra, mely megfosztotta őket a kimenő szórakozásától.

A kapitány ismerte embereit. Jól tudta, hogy ott a szárazföldön, összekerülve a fennhéjázó angol matrózokkal, nagyon könnyen belekeverednek egy kis parázs veszekedésbe. És ebben a bolond háborús időben jónak látta elkerülni minden olyan incidenst, melyet esetleg súlyos politikai ügynek sem lenne nehéz felfujni. Mert azzal tisztában volt, hogy az ő macedón tengerészei ki nem állhatják az angolokat.

»Bulwark« volt az angol páncélos cirkáló neve. Hatalmas alkotmány volt, vasból és acélból készült. Szürkésfekete színben meredt ki az opálkék habok közül. Összes lőrései föltárták a torkukat, páncéltornyának hosszú ágyúcsövei pedig úgy álltak ki az elülső páncéltetőzet fölött, mint egy özönvízelőtti szörnyeteg agyarai.

Az angol hajó kimenősei csakhamar megtöltötték a nagy legénységi bárkákat, melyeket egy kis gőzkomp kivontatott a kikötő mólójára. A páncélos két motoros naszádja pedig ugyanekkor a szabadságolt tiszteket vitte ki a szárazföldre. Többnyire fiatal emberek, csak egynéhány idősebb tiszt volt köztük. Az utóbbiak közt a páncélos első tisztje, sir William Robertson, akit »öreg tengeri véreb«-nek neveztek – titokban. Ott állt a naszád fedélzetén, széles tengerészvállait nekitámasztotta a kis hajócska kormányosi kajütjének, tengerészmódra szétterpesztette lábait és erősen pöfékelt a tipikus angol shagpipából. Ősz körszakálla a mellét verte, arcára éles, mély barázdákat vont a sósvíz és az idő. Bajtársai közt csöppet sem volt népszerű. Szófukar, magábazárkózott, nőtlen és látszólag család nélküli ember létére úgy látszott, hogy csak a szolgálat kedvéért él. A fiatal kadétek, a middik, akik először kerültek szolgálatközben a keze alá, jobban féltek tőle, mint a kapitánytól. Megegzecíroztatta őket, amíg rajtuk tapadt az ing és testük felmondta a szolgálatot. Senkit sem kezelt keztyűs kézzel. Önmagát legkevésbé. Szabad óráit látszólag nem kedvezménynek nézte, hanem büntetésnek. Ilyenkor legszívesebben mások helyettesítésére vállalkozott és ez volt az egyetlen pont, melyet bajtársai kedvük szerint valónak találtak. Ma azonban, mikor a harmadik tiszt, aki fedélzeti őrségre volt beosztva, helyettesítésre kérte, megtagadta a kérelem teljesítését és kiment a szárazföldre.

Őtőle ez tulajdonképen furcsaság volt, mely feltünést kelthetett volna. Mert Robertson ugyancsak ritkán hagyta el a páncélost. Rajta élt, mióta azt vízrebocsátották. Ismerte minden zugát. És nemcsak első tisztje volt, de úgyszólván össze volt nőve vele. Róla, magánkörülményeiről nem sokat tudtak az emberek. Még a kapitány őlordsága is csak vajmi keveset tudott volna róla mondani. Születése szerint állitólag amerikai volt és huszonnégy év előtt az amerikai kereskedelmi tengerészettől lépett át az angol haditengerészet szolgálatába. Afrikában, Egyiptomban, Indiában és Kínában tanusított vitézségét számos kitüntetés és érdemrend bizonyította. Ezeket azonban a különös ember ott hevertette kajütje asztalának nyitott fiókjában, mint valami értéktelen cicomát és ha a szolgálatára rendelt matróz olykor meg nem tisztogatta volna őket, a gazdája felől rozsda marhatta volna valamennyit.

A naszád orra beleütközött a kikötő falába és a tisztek beszélgetve, nevetve, tréfálkozva partra szálltak. Kettős, hármas csoportokba verődtek össze mind, csak Robertson ment, zsebretett kezekkel, az óceánon felnövekedett tengerész himbáló lépteivel, egymaga be a kikötővárosba. Tiszttársai, ha mellette elmentek, hirtelen abbahagyták a beszélgetést, némán köszöntötték és örültek, ha elkerültek mellőle. Mert az öreg, nézetük szerint, ma megint nagyon veszedelmes kedvében volt. Ilyenkor a rangban alatta álló, fiatalabb tisztekkel szemben hamar kéznél volt nála egy-egy vaskos gorombaság.

Francia tengerésztisztek bemutatkoztak a szövetséges bajtársaknak és rendelkezésükre bocsátották magukat, hogy megmutassák nekik Marseillet. Valamennyi köszönettel vette a szíves ajánlkozást, csak sir Robertson, a »tengeri véreb« utasította vissza. Mikor a franciák barátságos üdvözléssel hozzá közeledtek, dünnyögött valamit a bemutatkozásra, értelmetlenül rájuk nézett, aztán zsebben tartott kezekkel, jó szélesen, hegyesen széttárta könyökeit és szó nélkül ment tovább. Azok elcsodálkozva néztek utána és nem tudták, mire magyarázzák viselkedését. De a páncélosnak egy utána jövő fiatal tisztcsoporja, megfigyelvén a jelenetet, nevetve megmagyarázta a francia bajtársaknak:

– Jó lesz elmenni a mi nagy toronyágyúnk lőtávolából. Ez a vén tengeri véreb nekimegy mindenkinek, aki útját állja.

Sir Robertson nyilván ismerte Marseillet. A kikötőtől, anélkül hogy valakit megkérdezett volna, egyenesen bement a város közepébe. Amikor jobbfedélzet irányában egy nagyobb kávéházra akadt, betért oda. Egy kancsó bort és cigarettát rendelt a pincérnél. Ujságokat is kért. A legújabb angol és francia lapokat. Beléjük temetkezett és olvasott. Megkezdte a szövetséges seregek yperni és reimsi győzelmeiről szóló híreken. Hogy ott már megint elfogtak tízezer németet. Aztán az oroszokról olvasott. Azok már nincsenek messze Budapesttől és Bécstől. Egész Sziléziát is megszállták már. A kozák járőrök Berlint nyugtalanítják. Személyi hírek is akadtak. Vilmos császárról és a német tábornokokról. Hajmeresztő dolgok. Végül pedig, a »Legújabb«-ban, az az örömhír, hogy Berlinben kitört a forradalom.

Különösen a »Daily Mail« tudott erről a forradalomról csodákat mesélni, míg a »Times«, hogy ő se legyen külön szenzáció nélkül, a bécsiek rettenetes rémületéről újságolt és arról, hogy a magyar és az osztrák fővárosokat hogyan erősítik meg lázas igyekezettel egy utolsó kétségbeesett ellentállás kísérletére.