Part 6

– Én Istenem, hát mért ne mondanám meg neked. Mikor beléptem a kocsiba és köszöntem két tiszttársamnak, nem viszonozták tisztelgésemet, hanem kinéztek az ablakon. Úgy éreztem, mintha készakarva tették volna és súlyosan meg akartak volna sérteni. De hát ez csak nevetséges!

A lány szívdobogást kapott… egyszerre besötétült előtte, minden boldogsága oda volt. De uralkodott magán, rámosolygott és úgy mondta:

– De, édes István, ugyan miért ne üdvözölnének téged a tiszttársaid. Hiszen az képtelenség.

– Persze-persze. Megérdemlem, hogy összeszidjál. Valószínűleg nem láttak.

De a lány jobban tudta. Ez annak a cikknek a következménye volt. A méreg már hatott. Istenem, hogy fog ez végződni! Hazakísérte vőlegényét és nála maradt addig, amíg el kellett mennie a palotába; azután fölkereste édesapját és elmondta neki az esetet.

Az nyugodtan végighallgatta, majd felírta magának a dzsidástiszt nevét és nem szólt semmit. De amikor a leány később megint benézett hozzá, már nem találta odahaza. Azt hitte, hogy apja megszokott esti sétájára ment és ezért távozása nem keltett benne semmiféle aggodalmat.

Az apa azonban a legközelebbi kávéházban kikereste a címtárból Kohut hadnagy lakását és ez néhány perc mulva csodálkozva forgatta ujjai közt azt a névjegyet, melyet legénye elébe tett és amelyen ez volt olvasható: Bechner Mihály Alajos, a Szent István-székesegyház gondnoka. Az öreg úr pedig belépett a szobába.

– Miben lehetek szolgálatára, gondnok úr?

Az pedig nem sokat kertelt, hanem elmondta, amit hallott és felvilágosítást kért a hadnagytól. Meglehetősen kihívó volt a hangja és a dzsidáshadnagyot csupán látogatójának ősz feje tartotta vissza a hasonlóan éles választól. Így szólt:

– Tiszt vagyok és jól tudom, mi a tennivalóm. Arnóti István hadnagy úr nem téved, ha felteszi, hogy én nem akartam köszöntését fogadni. Ha így cselekedtem, bizonyára van erre okom. Ezt azonban nem tartozom önnel közölni, hanem csak a becsületbíróságnak mondom meg.

Az öreg úrnak főtt a feje. Homlokát elöntötte a verejték. Ugy kellett zsebkendőjével megtörülnie. Fölkelt.

– Kohut hadnagy úr.

– Parancsára, gondnok úr.

– Nekem is volt szerencsém tiszti rangban szolgálni és harcolni. Csak súlyos sebesülésem kényszerített rá, hogy kilépjek a hadseregből. Ez azonban nem gátol meg abban, hogy jövendőbeli vőm megsértéséért önnek hasonlóval ne fizessek. Vegye tudomásul, hogy én, mint egykori tiszt, ugyancsak kitünően tudom, hogy mi a tennivalóm. Amennyiben ön holnap délelőtt 10 óráig ezért az engem is ért sértésért nem kér bocsánatot, akkor, öreg voltom mellett is, meg fogja hallani a továbbiakat. Van szerencsém.

A fiatal hadnagynak torkán akadt a búcsúszó, tanácstalanul nézett a szobát elhagyó gondnok magas, szikár alakja után. Mikor az ajtó bezárult, egy nótával próbálta e látogatás nyomán támadt rossz hangulatát elfütyülni. De nem igen sikerült. Cigarettára gyújtott, de az is csütörtököt mondott. Végre, mind kényelmetlenebbül érezvén magát, felöltözködött és elment egy kávéházba.

Jóideig ült ott egyedül, elgondolkozva. Az ő nézete szerint teljesen korrekt cselekedet volt Arnóti hadnagytól a köszöntést megtagadni. Mikor az a cikk megjelent, több tiszttársával beszélgettek róla. Még aznap átkutatták a szóbanforgó ezred harminc év előtti irattárát. Így jutottak arra a megdönthetetlen meggyőződésre, hogy Arnóti István hadnagy kétségtelenül a néhai Arnóthy gróf fia. Ez utóbbi pedig egy orosz kémmel való, hitelesen megállapított összeköttetése folytán épen csak annyira kerülhette el sorsát, hogy állami segítség nélkül végezhetett magával. Ilyen körülmények közt tulajdonképen skandalum volt, hogy ennek az embernek fia tiszti kardbojtot viselhessen. Itt minden követ meg kellett mozdítani, hogy a tisztikar mielőbb megszabaduljon ettől az embertől.

Hiszen Kohut András mint ember határozottan rokonszenvezett Arnóti Istvánnal. Ifjúkorában kedves játszótársa volt, nem egy csinytevésnél tartotta érte a hátát és volt oka őt föltétlenül becsületes és igazságszerető embernek tartani. Ha Arnóti civilruhában szállt volna fel a kocsira és köszöntötte volna, a rajta lévő egyenruha mellett is, hozzálépett volna, hogy megrázza kezét. Megtette volna, még ha tudja is róla mindazt, ami mostani magatartására kényszeríti.

De… Arnóti István nem mint civilista köszöntötte, hanem mint tiszt. Itt aztán nem lehetett neki többé akarata. Itt meg kellett mutatnia ennek a tisztnek, hogy mint tiszttársát többé nem ismeri. Másra Kohut András dzsidástiszt nem volt képes kilyukadni. Most azonban a jövendőbeli após is beleavatkozott a dologba és mintegy megelőzte Arnóti Istvánt.

A dzsidáshadnagy megrendelt egy konyakot. Már a kávé sem tudta hangulatát emelni.

Az após – még egyszer elővette a névjegyet és olvasta – a Szent István-székesegyház gondnoka, szolgálaton kívüli katonatiszt… közbecsülésben álló férfi… idegesen ide-oda forgatta a névjegyet. Nem volt képes olyan utat kifürkészni, mely az öreg emberen keresztül napirendre vezethetne. Ez okvetlenül pisztolya elé állítja, ha nem kér bocsánatot.

Olyan keményen tette le az asztalra a konyakos poharat, hogy letörött a lába. Az öreg úrral, az sehogy se megy. Ezt nem tudta magára venni. Még ma fel kell keresnie egy barátját, hogy megbeszélhesse, mit tegyen. Elkáromkodta magát, azután odadobta a pincérnek a neki járó összeget, balkarjára huzatta köpenyét, még felkötött jobbkarjának oldalán a kabátujja üresen csüngött alá.

Egyanekkor Arnóti István, új királyi parancsokkal ellátva, néhány percre hazajött, hogy anyjának istenhozzádot mondjon és hogy összeválogassa az útravalót a nagy főhadiszállásra, a főherceg-főparancsnokhoz vezető repüléséhez. Épen, amikor a dzsidáshadnagy összeült barátaival az eset megtárgyalására, Arnóti István nekilendíttette a légcsavarokat és repülőgépével fölemelkedett a földről.

VI.

Metsző hideg volt az éjszaka és Arnóti Istvánnak még a bundáját is átjárta a folytonos éles légvonat. Lebocsátotta sapkájának bőrrostélyát, mert a hideg vágta arcát. Reggel felé ködös lett az idő. Magasabbra kellett szállania, hogy a körülötte örvénylő ködtenger fölé próbáljon emelkedni. A földből nem látott semmit. Pedig ennél a repülésnél szüksége lett volna arra, hogy az alatta elterülő vidékből merítsen tájékoztatást. Hiszen más módon nem szerezhetett bizonyságot a magyar és osztrák csapatok hadállásainak hollétéről.

Neki az volt a nézete, hogy már fölöttük lebegett. Mindamellett, hogy olyan magasan volt, mégis felhallatszott hozzá a földről a köd tompította ágyúdörej és kénytelen volt lejebb menni, még ha ezzel a srapnelek fenyegető közelébe jutott is. A készülék lebocsátkozott. Mikor 3000 méternyi magasságba ért le, Arnóti István gyakorlott füle a csavar mennydörgésszerű robaján keresztül is kivette, hogy a motor már nem dolgozik egyenletesen.

Feszült érdeklődéssel fürkészte végig a kis csodagépet, mely a repüléshez szükséges óriási erőt szolgáltatta és igyekezett tisztába jönni a működési zavar oka felől. Mint az ember szívverését figyelő orvos, úgy hajolt a gép fölé és világosan megállapíthatta, hogy a motor elakadt.

Zúgva, ragyogva, mint egy szikrákat szóró acélnap, forgott ugyan még a légcsavar és elvitte őt még egypár ezer méteren, ámde mit használt az? Le kellett szállni. Tekintet nélkül arra, hol köt ki. A magassági kormányt beállította a siklórepüléshez és a készülék pontosan engedelmeskedett. Kisiklott a sűrű ködfelhőből és alaposan megerőltette látását, nemcsak azért, hogy alkalmas kiszállási helyet találjon, hanem azért is, hogy meglássa, merre van.

Balról, jobbról égő tanyák. A magaslatokat beburkolja az ágyúk szürkésfehér gőze. Köztük egy völgysikátor húzódik, melyben világosan látott gyalogsági oszlopokat, mint valami szürke folyamot, keresztüláramlani. Azután ezernyi apró felhőcskét látott a rétekről felszállni és tudta, hogy a vonalak, melyeket ezek rajzolnak, a lövészárkok helyét jelölik meg.

Most felfedezték. Nem messze tőle felrobbant egy orosz srapnel. Olyan közel, hogy a légrázkódás megtaszította gépét, mint egy szélroham. Most komoly kezdett lenni a dolog. Nyilván túlhaladta már az osztrák-magyar arcvonalat és a világ semmilyen hatalma nem lett volna képes holt motorral a gépet megállítani és visszavinni. A magasságmérő 1500 métert mutatott és kérlelhetetlenül mászott lejjebb.

Most már a lövészárkokból is rátüzeltek. Világosan látta, hogy az árkokban lévő oroszok, hogy mutogatják a repülőgépet egymásnak és hogyan veszik célba. Fffü, fffü, hangzott minden pillanatban és ő tudta, hogy ez az orosz golyók hangja volt, amint készülékének hordfelületeit átlyukasztották. Azután több éles, csattanó csörgés. Benzinszag vette körül… egy golyó eltalálta a motor benzincsatornáját.

Teljes hidegvérrel mérlegelte a helyzetet és azon volt, hogy biztosan kikössön a géppel. Fenyőerdőt látott maga alatt, mely láthatólag némi távolságban egy tó partjáig ért. Ekkor szúró fájdalom járta át balkarját.

– Eltaláltak – mormogta magában és érezte, amint meleg vére lecsurog karján és a keztyűjébe folyik. Alatta hangos üvöltés. Látta, amint kozákok vagy más orosz lovascsapatok üldözik gépét a mezőn keresztül. Ha eléri az erdőt, ezek ellen is fedezetet talál. Már csak egypár méter választotta el a gépet az első fák koronájától. Most már arról van szó, vajjon a gonoszan ráleselkedő ágak a felnyársalás kegyetlen halálát tartogatják-e számára, vagy pedig sikerül-e a gépnek maga alatt letörni a gallyakat és baj nélkül leérni a földre.

Egy reccsenés!… szilánkokra hasadnak köröskörül a faágak. A nehéz motor a ráerősített oszlopos csavarokkal erőszakosan utat tör magának. És most egy utolsó kemény zökkenés, mely kiveti őt üléséből. Az arcába csapódó gallyak után kapott és leereszkedett rajtuk a földre. A bőrkeztyű rongyokra szakadt. Egy métert még ugrani kell… és megmenekült a haláltól.

Most aztán gyorsan kellett cselekedni. Nem is törődött sebével, hanem újra fölmászva a gépre, kinyitotta a nyereg alatti szekrényt és kikapta belőle a király írásait tartalmazó mappát. Gyorsan vállára vetette a táska bőrszíját, újra belenyúlt a szekrénybe és kivett belőle egy robbantó patront a hozzátartozó gyújtózsinórral. Mielőtt megerősítette a motor alatt, szerető tekintettel simogatta még egyszer végig gépét, mely eddig oly hűséges volt hozzá. Azután fülelt, nem hallja-e az üldözőket és tényleg a távolból már kivette az őt kereső muszkák halkított hangját. Elhelyezte a patront, ráerősítette a zsinórt, elővette tűzszerszámát és meggyújtotta.

Aztán, amint a lábai vitték, befutott a fenyvesbe, abba az irányba, melyben a tópartot sejtette. Nem ért messzire, amikor maga mögött már felhangzott annak a robbanásnak döreje, mely teljesen megsemmisítette készülékét. Ennek ugyan nem sok hasznát veszi az orosz. De most, amint ziháló mellel, fáradhatatlanul előrerohanva, keresztülvágta magát a sűrű fenyőerdőn, ráért önmagáról egy kicsit gondolkodni.

Nem volt-e tulajdonképen őrültség, itt, az orosz front mögött azt hinni, hogy megmenekülhet a fogságtól? Nem legjobb lett volna eleget tenni a király parancsának és megsemmisíteni a bizonyára igen értékes királyi közléseket tartalmazó táskát, mielőtt az oroszok kezébe esik?

Föllázadt a gondolat ellen. Még nem akarta magát megadni sorsának. Eddig mindig sikerrel szembehelyezte a sorssal a maga vasakaratát és mindent legyőző szellemét.

Kijutott az erdőből és maga előtt látta elterülni a tónak égerfákkal szegélyezett és sűrűn nádas, mocsaras partvidékét. A legközelebbi lépés már annak a veszedelemnek tette ki, hogy menthetetlenül besüpped a feneketlen mocsárba. Jól ismerte ezeket a galiciai ingoványokat azokról a kacsavadászatokról, melyekre egyszer-másszor egy barátja meghívta. Itt minden ballépés még veszedelmesebb volt, mint a havasokban egy gleccser jégfelületén. Ott még a mentőkötélen, a vezető segítségével ki lehetett kúszni abból a jégszakadékból, melybe az ember belezuhant, itt azonban a sülyedő fölött örökre összecsapódtak a fekete, iszapos hullámok és nem volt földi hatalom, mely az ingovány rettenetes öleléséből kiszabadíthatta volna.

– Vigyázz, István! – bátorította önmagát – ezúttal nem kacsára, hanem emberre megy a vadászat. És te magad vagy a vad.

Az egyik eperfától a másikhoz ugrált, jól tudva, hogy ott, ahol a karcsú, fehér fatörzsek ruganyos ágaikkal kiemelkednek a mocsárból, van a talajnak egy kis szilárdsága. Zegzugos utat követett. De azért örülhetett, hogy egyáltalában elérte az ingoványt, mely számára most védelmet nyújtott. Mert a part felől, az erdő széléről hallatszott már a kutyák ugatása, az üldöző kozákok hangos kiáltozása. Látni nem láthatta őket, mert sűrű nádfal állt közöttük, elrejtve őket szemei elől.

De most szünetet tartott a menekülésben. Térdei annyira reszkettek, hogy ugrása bizonytalanná vált. Leguggolt a szűk helyen és nekitámasztotta hátát egy nyírfa ezüstösen csillogó törzsének.

Ahol most állt, a talaj máris bizonytalanná vált. Az apró, zöldelő növények csalóka takarója alól a nehéztalpú csizma nyomása alatt nagy vízhólyagok buggyantak ki. Úgy néztek fel reá, iszapfödte szemeikkel, mint egy szörnyeteg, mely most készül felbukkanni a föld alól.

Most a fájdalom is megint belenyilalt a karjába, mert ugrálás közben, amint két karjával lendületet vett, a véres sebére rátapadt ing ismét levált és fölfakasztotta a sebet.

Azon gondolkozott, hogy mielőtt tovább menekül, a nála lévő kötszerrel bekötözze sebét. De akkor ismét odahallatszott a kozákok kiáltozása, akik kutyáiktól nyomra vezetve, benyomulni készültek a mocsaras bozótba.

Tehát tovább! Minden ugrás életkérdés. Ha egy negyedméterrel rövidebb, búcsút mondhat ennek a szép világnak. Verejtékes testén tapadt minden ruha.

Terhére volt a bunda és a súlyos aktatáska. De azért csak tovább! Ebben összepontosult minden gondolata. Még azt sem vette észre, hogy minden, amit itt csinált, régen meghaladta erejét.

És most egy akadály: Előtte egy négy méter széles árok, tele fekete iszappal. A túlsó parton egy nádsziget. Tanácstalanul botorkált az árok szélén, egy keskenyebb helyet keresve, ahol az ugrás sikerülhet. Hiszen, ha nem mocsár lenne, átúszná. De itt a felszín alatt a feneketlen ingovány leselkedett, feléje nyujtva, mint egy óriáspolyp, ezernyi karját. Izgatottan fürkészte a talajt. Hirtelen megállt és bámult, mintha csodát látna.

Vele szemben, a másik parton, le volt taposva a nád. Világosan látszott, hogy ott egy ember, esetleg több, utat taposott magának az ismeretlen felé. És most lábnyomokat látott ott is, ahol állt, egy eperfa tövében. De hogyan keltek át ezek az emberek a mocsár árkán? Hiába törte a fejét és kétségbeesetten föltekintett az égre, mintha onnan várná a mentő gondolatot. Ejha! Elbámulva kiáltott fel. Mert íme, odafenn megtalálta az utat.

A szomszédos nyírfa törzsén világosan látszott, hogy nemrég felkúszott rajta valaki, le voltak töredezve itt-ott az ágai. Követte a nyomot. Felmászott a fa tetejére, – ránehezedett a nádsziget felé és a karcsú nyírfatörzs engedett a nyomásnak. Törzsének felsőrésze, mint a megfeszített ijj, meghajolt, áthidalva a víz tükrét. Arnóti ott függött néhány méterrel a sziget fölött és egy ugrással földet ért. A fa visszapattant, mint a nyíl és zúgva, méltatlankodva rázta magát a rajta elkövetett erőszak miatt.

Arnóti István elkábult az ugrástól. Mozdulatlanul állt néhány pillanatig. Hallgatódzott, vajjon követik-e még az üldözők. Nem hallotta őket. Elindult a keskeny hasadékon, mely a bozót belsejébe vezetett.

Szilárd talajt érzett a lába alatt. A biztonság érzése szállta meg. Azután hirtelen kiszélesedett előtte az embermagasságú sásfalak szegélyezte út. Előtte csillogott a tó tükre. Balról, a nád között, egy deszkakunyhót látott rejtőzni. Előtte ki volt kötve egy bárka. A parton halászeszközök.

Hála Istennek, fellélegzett és a kunyhó felé ment, hogy annak védelmében lefeküdjék. Tele volt rakva ládákkal és hordókkal. Egy csomó takaró feküdt ott. Világot gyújtott és annak fényénél látta, hogy a ládák cukrot, dohányt és kávét tartalmaznak. Most tisztában volt a helyzettel. Galiciai csempészek rejtekhelyére akadt, akik innen csempészték át árújukat a tó vizén keresztül Oroszországba.

Letette az aktatáskát, levetette a bundát, a kabátot, a mellényt és látta, hogy ingének ujját teljesen átitatta a vér. A zsebéből előkerült az összecsukható olló, amellyel levágta az ing ujját. Kinyitotta a kötszercsomagot és lement a pár lépésnyire lévő tópartra. Itt megvizsgálta a sebet. Hússeb volt, mely átjárta a felsőkar izmait. Most jött csak a fájdalomnak teljes tudatára, amikor a hideg vízzel megmosta és hűtötte sérülését. Ereje annyira fogytán volt, hogy a fájdalom első rohama majdnem elvette eszméletét. Alaposan össze kellett szednie magát, hogy a sebet rendszeresen megtisztítsa és bekötözze.

Erre kissé engedett a fájdalom. Bemászott a kunyhóba, az ott lévő takarókból fekhelyet készített magának és azon volt, hogy pihenjen, de el ne aludjék. Ez azonban nem sikerült neki. A vérveszteség és az izgalom túlságos nagy volt. Jótékony álomba merült.

Délutánig aludt és amikor felébredt, azt sem tudta, hol van. Lassan felemelkedett. A karjába nyilaló fájdalom ébresztette a valóság tudatára. És most újra elvonultak előtte a mai reggel borzalmas élményei. Emlékeztették veszedelmes helyzetére. Már besötétedett. Meggyújtott egy gyufát és megnézte, hány az óra. Fél négy volt. Tehát közel nyolc órát aludt. Azután hirtelen felnevetett:

– Hát még sem csíptek meg.

Most már csakugyan biztos lehetett benne, hogy az üldözők nem fognak ráakadni. Bizonyára azt hitték, hogy a mocsár ragadta ki a fogságból – mindörökre.

Éhség és szomjúság gyötörte. Ivott a tó vizéből. A bunda zsebében pedig akadt még egy kis kenyér, melyet anyja dugott oda és egy tábla csokoládé. Milyen jól esett! De legalább kétszer annyi lett volna. Átkutatta a bunda összes zsebeit és boldog volt, hogy a gondos anya egy csomag cigarettáról sem feledkezett meg.

Hogyan gondoskodott mindenről. Ő maga nem is gondolt volna erre.

Rágyújtott és kiülve a kunyhó elé, szemét a tó felületére szegezve, következőképen monológizált:

– Kedves Istvánkám, eddig szemtelen szerencséd volt. Teljesen érdemetlenül. Mert kis híja és agyonlőttek volna, vagy felnyársalt volna egy faág, vagy legalább is orosz fogságban ülnél. No, épen belefulladhattál volna a mocsárba is. Mert hiszen az eféle ingovány mirevaló? És aztán, Isten tudja, lehetett volna itt, ahova olyan zseniális módon kieszelt függő hidam elvezetett, valami más is, mint épen ez a csempészfészek.

– Ez a cigaretta azonban egy bécsi kávéházban sem esnék jobban, mint itt. Kár, hogy Hédi nem lát. Ha most nem lenne háború és nem csücsülnék egészen kétségtelenül az orosz front mögött, azt lehetne hinni, hogy itt, ez előtt a minden emberi zajtól védett idillikus halászkunyhóm előtt ülve, el vagyok telve a vadászat romantikájával. De most nézzük az érem másik oldalát: Kötelességem a király parancsát teljesíteni. Azaz el kell jutnom a nagy főhadiszállásra. Az pedig – és jobbkarjával kört írt le a levegőben – valahol itt hátul van. Köztem és közte van mindenesetre egy mocsár, amelyet nem szeretnék még egyszer kísérteni. Igazán nem. Az ember ne akarja kétszer egymás után megütni a főnyereményt. Marad tehát ez a csempészbárka, mely itt van kikötve, és a víz. Tehát, kedves István, szíveskedjél felkelni, cigarettádat úgyis elszívtad már, légy szíves hozzálátni annak a végrehajtásához, amit meg kell tenned és amihez Isten idenyujtotta neked a segítő karját.

Arcát megint elöntötte az a napsugaras mosoly, melyet anyja úgy szeretett rajta, de amelytől félt is, mert apjának emlékét keltette fel benne.

Lement a bárkához és megvizsgálta. Egy kicsit rozoga, de őt még valahogyan elbírja. Evezőt is talált. És aztán minden erejét meg kellett feszítenie, hogy az otromba csónakot a vízre taszítsa. Végre úszott. Most elhagyhatta robinsoni szigetét. De előbb előszedte térképét és megpróbálta, hátha tisztába tud jönni azzal, hogy hol van. Ez azonban nem sikerült. A ködben nem tudta megállapítani, kényszerű leszállása hol ért véget. Már el akarta magát lökni a parttól, amikor még valami eszébe jutott és újra kiszállt a csónakból. Visszament a kunyhóba és villamos zseblámpájával alaposan átkutatta minden zegét-zugát. Meg is találta, amit keresett. Egy ócska, piszkos nadrágot, hasonló kabátot, sőt még egy pár otromba, halzsírral megkent, szalmával kitömött csizmára is akadt az egyik sarokban.

– Nagyszerű, – nevetett maga elé, – most már világosan látom az utamat. Erre még nem is gondoltam. – Levetkőzött, felvette a rongyos, piszkos ruhát, felhúzta a hosszúszárú csizmát és egy pillanatig gondolkodott, mit csináljon az aktákkal. Kinyitotta a táskát, kivette a király leveleit és az inge alá rejtette őket.

Készen volt. Kár, – gondolta, – hogy itt nincs fényképész, jól festhetek.

Halkan evezett közvetlenül a sásfalak mentén. Cél gyanánt kijelölt magának egy kicsiny, vörös tűzpontot, mely ott szemközt a parton fel-felcsillant mint egy törpe csillag. Vajjon mi lehetett? Tábortűz nem volt. Bizonyára ház. De ki volt benne? Ha muszkák, akkor csónakján még mindig visszamenekülhetett a víz sötétjébe, ha ugyan egy orosz golyó bele nem talál. Egy darabon a nádas fedezete nélkül kellett keresztüleveznie a tó tükrén, hogy odajusson.

Itt megszűnt a szélnek a nád közt folyton zümmögő zúgása. A csendben világosan hallotta az ágyúk távoli, tompa dörgését. Arra nézett. Tűzfényt tükrözött az ég. Ott volt a harcvonal. Ott folyt a küzdelem. Meglehetősen messze volt. A csónak orra csikorogva felfutott a part szemcsés homokjára. Egy kis galiciai parasztházikót látott maga előtt, csendesen, békésen állt a tó partján, egy kis kert közepén. Óvatosan odasompolygott és benézett az ablakon. A széles kemencénél, a kormos kémény alatt, a fatűznél melegedve, szorosan összebujva ült és állt egy paraszt család. Orosznak itt nyoma sem látszott.

Belépett. Ijedten rábámultak. A gyerekek felsikítottak. Az anya hangosan imádkozott: Üdvözlégy Mária. Bizonyára azt hitték, hogy jönnek a muszkák. A paraszt azonban nekiugrott, mint egy harapós kutya, káromkodással üdvözölte és a fejsze után nyult.

– Nyugodtan ember, – kiáltott rá Arnóti István, – nem vagyok ellenség. Magyar vagyok és megsebesültem.

A paraszt lebocsátotta a fejszét és morogva szólt:

– Ránk ijeszt, mintha nyomában járna az átkozott muszka. Mielőtt a házamat felégetik, feleségemet, gyermekeimet legyilkolják, előbb annyinak, amennyinek csak lehet, meglékelem a koponyáját. Akkor legalább megszolgáltam a nekem szánt golyót.

– Hát erre vannak a muszkák?

– Még eddig nem. Különben maga jobban tudhatja, mint én. Kívülről jön és azt mondja, sebesült!

– Igen, jó ember, az vagyok. Nagynehezen menekültem előlük. Keresztüljöttem a mocsáron és csónakon áteveztem a tavon!

– No, akkor szerencséje volt. Ezen a parton még nem járt katona. Még a mieink sem, akik pedig megvédhetnék azt a kis vagyonkánkat és rongy életünket. Nézze csak, milyen vörös még ott a vizen túl. Már negyedik éjjel ilyen. A muszkák ott mindenfelé fölperzselik a parasztok házait. Az asszonyokat, gyermekeket agyonverik. Nem volt időnk elmenekülni előlük. Nincs ám erre mindenkinek kocsija, lova. Szegény a vidék. No üljön le hát.

Aztán feleségéhez fordult, hogy főzzön a vendégnek kávét és tegyen elébe kenyeret, szalonnát, amennyi még van a háznál.

– Ez az utolsó, uram, amink még van. De ne mondhassa, hogy földit szükségében elhagytam. Nem környékbeli paraszt úgy-e?

A kemence tűze lobogva bevilágította Arnóti István arcát, a paraszt jól szemügyre vehette.

– Miért kérdi, jó ember?

– Mert a kabátja alatt olyan inget látok, amelyet csak a városi urak viselnek. – Erre Arnóti nem is gondolt. A parasztnak igaza volt. Ez az ing árulója lehetett.