Part 5

»Érdeklődtünk a hős tiszt családja iránt. Már csak az is fölkeltette érdeklődésünket, hogy az Arnóti nevet viseli, mely, bár itt csak polgári formában van írva, mégis erősen emlékeztet a magyar Arnóthy grófok hasonló hangzású ősi nevére.

Megtudtuk, hogy a fiatal tiszt apja csakugyan rokonságban állt a grófi családdal. Azonban olyan okból, melyet még nem ismerünk, letette rangját és nemességét, hogy mint polgári származású tiszt, valami montenegrói fölkelésben fejezze be katonaéletét.

Rendkívül érdekes lenne megtudni és megállapítani, vajjon az a régen elesett Arnóthy százados nem azonos-e azzal a hasonnevű tiszttel, aki összeköttetésben állt az itt huszonkilenc év előtt elítélt Micrislow Iván nevű orosz kémmel. És hogy vajjon nem ez az életfogytiglani fegyházra ítélt egyén volt-e az okozója annak, hogy a néhai Arnóthy százados letette a grófi címert és Montenegróba ment meghalni.

A jelenlegi Arnóti István hadnagy kezdettől fogva katonai nevelésben részesült és mint zászlós annak idején a bécsi »Deutschmeister«-ezrednél kezdte katonai pályafutását. Mindenesetre egyik legderekabb és legtehetségesebb repülőtisztünk, kitünő és méltó utóda az elesett Bélaváry grófnak, aki eddig mint repülőfutár szolgálta a királyt.«

Az öreg ember homlokára kiült a hideg verejték. Reszkető kézzel még egyszer teletöltötte poharát az elébe tett üvegből… Ő, aki máskor semmit sem ivott. Ott ült az asztal előtt és annyira megzavarta az eset, hogy merően bámulta a márványlapot. A főpincér, aki ismerte, sajnálkozva nézte szenvedő vonásait. Azt hitte, hogy valami nagy szerencsétlenség érte. Talán valami közeli rokona elesett a háborúban.

Egy fél óráig tartott, amíg annyira volt, hogy folytathatta útját. Lakásának ajtaja előtt kissé habozott. Mintha nehezére esett volna átlépni otthonának küszöbét. Míg az ajtót nyitotta, azon gondolkozott, megmutassa-e azt az újságcikket feleségének és gyermekének. Hiszen ezzel világos nappalon kísértetet hozott a házba. Hedvig kijött az előszobába. Várta apját. Lesegítette róla a felső kabátot. Jól ismerte apját. Azonnal észrevette rajta, hogy valami rendkívüli dolog történhetett vele. Már kérdezni akart, amikor apja ajkára téve ujját, hallgatásra intette, majd magához vonva őt, a fülébe súgta:

– Foglalkoztasd anyát a konyhában egy darabig. Négyszemközt a szobámban akarok neked valamit mondani. Anyának nem szabad róla tudnia.

– Az Isten szerelméért, mi történt?

– Majd azután – kinyitotta szobájának ajtaját és a lány igyekezett kívánságának eleget tenni.

– Siess, siess, anyuska, – szólt édesanyjához, – ki kell menned a konyhába, mert apuska a kedvenc tésztáját kéri. Nagyon megkívánta és tudod, hogy azt csak te csinálod a szája íze szerint.

Ez el volt intézve. Bement apjához. Az öreg úr cigarettára gyújtott és sűrűn fujta maga körül a füstöt. Hosszú léptekkel fel és alá járt a szobában, hogy a padló csak úgy recsegett és nyögött belé. Az íróasztalra mutatott:

– Ülj oda, gyermekem, a székemre és olvasd. Aztán megbeszéljük, hogy itt mit lehet csinálni. De mindenekelőtt, anya ne tudjon meg semmit.

A lányt hirtelen hideg borzongatta. Elsápadt. Aztán leült és olvasott. Apja figyelte. Látta, amint még egyszer átfutja a cikket és a vállait rázza, izgatott, heves lihegése. És akkor egymásra néztek.

– Csúnya cikk – szólalt meg az apa. – Valóságos orgyilkosság. Olyan bátor tiszt, mint István, nem érdemelt ilyent. Ez egyike azoknak a vad különkiadásoknak, melyek most a háború szenzációiból csinálnak üzletet. Ilyesmit nem is lenne szabad megengedni.

– Ha István megtudja! – felelt a leány. – Az Istenért, csak ne kerüljön ez a szeme elé. Ebéd után ketten elmegyünk anyjához. Neki tudnia kell róla.

– És ha a cikk igaz?

– Nem hiszem, apám. Gondold csak meg. A király személyes szolgálatába fogadta Istvánt. A mi szeretett, jóságos királyunk csak jobban tudja, mint ez az utca lapja. Ebből az irigyei beszélnek, akik útját szeretnék állni pályafutásának.

– Nekem is ez a nézetem, Hedvigkém.

A szomszéd szobában az asszony csörgette a tálakat és tányérokat az ebédlőasztalon, Hedvig leküzdötte izgalmát. Hangosan felkacagott. Hadd higyje anyja, hogy jókedvűen beszélgetett apjával. Az apa pedig többszörösen összehajtogatta azt a szerencsétlen lapot és mint valami nagyon veszedelmes dolgot, nagyon óvatosan elhelyezte kabátjának belső zsebében.

Az ebéd úgy folyt le, mint máskor. Az asszony semmit sem vett észre. Ebéd után pedig szokása szerint egy kicsit lefeküdt. Ezt az időt felhasználták Hedvig és apja, hogy átmenjenek a századosnéhoz. Mikor szemben ültek vele, mindenekelőtt megkérdezték, István alszik-e még.

– Azt hiszem, – nevetett anyja, – azt most ágyúkkal sem keltenék fel.

– Annál jobb, – szólt Hedvig, – mert valami fontos megbeszélni valónk van veled, amiről neki nem szabad tudnia. Anyám sem tud róla, de neked tudnod kell, hogy esetleg távol tarthasd Istvántól a talán keletkezőben lévő bajt.

Rémülten nézett az asszony leendő menyére és felelt:

– De hát mi az? Hiszen ez titokzatos. Sőt veszedelmes? Mit mondtál? Istvánra baj?

A gondnok elővette az újságot és odaadta István anyjának. Az pedig majdnem elájult, mikor csaknem három évtizeden keresztül féltve őrzött titkát így odavetve látta a nyilvánosság elé.

Úgy csapott le rá ez a leleplezés, mint egy villámcsapás élte legboldogabb napjának derült egéről.

Huszonkilenc év bizonyára nagy idő. És íme még sem elég nagy ahhoz, hogy az emberek felejtsenek. Aki ezt a cikket írta, valószínűleg nem fogja ennyivel beérni, hanem tovább fog kutatni. És akkor mindent megtud a világ és az ő Istvánjának jövője odavan. Egy hazaáruló fiával egyetlenegy bajtársa sem fog közösséget vallani.

A két látogató nem zavarta meg gondolatait. Tanácstalanul nézte még egyszer azt a papírdarabot, mely kevés szóval egy reményteljes fiatal ember becsületére, életére tört. És ekkor Ferenc József király képe derengett előtte. Az ő királya! Akire annyi millió ember közt is egészen külön jogot formált magának. A mult éjjelen is őnála jártak gondolatai. Félt, reszketett, hogy talán nem fog visszaemlékezni a nagy jóra, melyet vele és fiával tett. De a király emlékezett és jól tudta, hogy ki az az Arnóti István.

És a király előtt az ő fia becsületes ember volt. Ez a tudat megint kiegyenesítette. Ez megszilárdította hitét. Tekintete megnyugodott. Tisztán, biztonsággal nézett fiának menyasszonyára és ennek apjára. Sőt, még mindig szép szájára részvétteljes mosoly ült, amikor így szólt hozzájuk:

– A mi Istvánunk a királyt szolgálja. A király előléptette és kitüntette. A mi királyunk pedig csak derék, becsületes tiszteket ismer. Ez legyen nektek elég. István apja pedig, az én uram, Ferenc százados, még az ő születése előtt elesett Montenegróban. Az itt megnevezett kémpör csak akkor kezdődött, mikor ő már kilépett volt a hadseregből. Uram és én ismertük azt az embert. Én magam hozzájárultam leálcázásához. Talán ezért hozzák a mi nevünkkel kapcsolatba. Most pedig többet ne kérdezzetek, mert bántana. Halottakról ne beszéljünk. Istvánnak, sajnos, sohasem volt apja, ami elég keserves volt reá nézve. Nekem pedig… nem volt férjem. Adja Isten, hogy a cikk mögött ne álljon Istvánomnak valami ellensége, aki további módokon töpreng az ő megsemmisítésére.

– Igazad van, kedves anyám, – szólt Hedvig, – én is ezen gondolkozom.

De az apja felfortyant:

– Az ilyen aljasságot virgáccsal kellene megtorolni. Ilyen alakot nyilvánosan meg kellene vesszőztetni. Isten mentse meg attól, hogy megismerkedjem vele.

Arnóti István mit sem tudott róla, hogy ellene, aki most egyszerre nyilvánosan szerepelt és a király különös kegyének örvendezett, az irigység milyen sötéten fenyegető fellegeket tornyosit.

Délután, a megbeszélt órában, anyjánál várta menyasszonya. Jókedvben, vidáman indultak sétájukra. A délutánnak abban a különösen hangulatos órájában mentek el, amelyben a nap utolsó sugarai pompázó szinekkel festik meg az utcát, amikor a nagy város szabályosságát, palotáinak kemény sorát valami selymes, jóleső puhaság enyhíti.

A belváros díszes kirakatainak kristályüvegein itt-ott már kiragyogott a villamos lámpák csillogó tüzijátéka, átjárva a szürkületbe boruló utcák homályát. Ez a nagyváros órája, amikor kibontakozva a komoly munka forgatagából, pihenésre készül és újra föléleszti az emberek fáradt, elfásult arcvonásait.

A kávéházak, cukrászdák zsúfoltak. Egész hintósorok érkeznek be a práterből, a város szép kertjéből, a járdákon jól öltözött hölgyek és urak sűrű tömege tolong, színházba vagy jó vacsorához sietve, az estét kellemesen eltöltendő.

Mikor Arnóti István menyasszonyával végigsétált a belváros legszebb utcáin, meg is jegyezte:

– Ha a tömeg közt nem találkoznánk mankón járó, felkötött kezű, bekötözött fejű sebesültjeinkkel, az ember el sem hinné, hogy milyen nagy és veszedelmes háborúba vagyunk belekeveredve.

– Igazad van, édesem, – szólt a leány, – de én mint nő figyelmeztetlek még valamire, amiből a háborús idők felismerhetők.

– No, erre kíváncsi vagyok.

– Hát nézd csak. Látod itt a sok szép asszonyt. De a mi híres fényűzésünket, pompás öltözékeinket nem látod sehol. Egyszerűen járunk. Mindegyikünk szégyenlené, ilyen időkben ékszerrel, ruhával, cicomával törődni.

Bementek egy cukrászdába. A háború ott ült az ajtó mellett. Hedvignek a markába nyomott pamutot és kötőtűket, hogy ott üldögélve, úgy mint a többi hölgy, érmelegítőt kössön katonáinknak. A kötőtűk csengése hallatszott minden asztalnál. Szép, ápolt kezek végezték buzgón a szokatlan munkát.

Két szűk helyre akadtak. Kávéztak és közbe azon tanácskoztak, hol töltsék szüleikkel az estét.

Színházba megyünk, – javasolta a leány, – kérd el a főpincértől a napi műsort. Talán akad valahol valami kedvedre való.

Belenézett a műsorba és fölfedezett valamelyik színházban egy estére kitűzött premiert.

– No, ezt megnézzük – kiáltott fel a leány látszólag örömrepesve. És most már nem sok türelemmel időzött a cukrászdában, mert hiszen szólni kellett szüleinek, hogy a színházba el ne késsenek.

Este pedig ott ültek mindnyájan a nézőtéren. Mosolygott, vidám arcot vágott mind. Arnóti István nem vehette észre, hogy anyjának, apósának, menyasszonyának mesterséges a vidámsága. Ott volt az egész város. Mindenki, aki számít. Amennyiben nem állt szemben az ellenséggel. Sok volt az egyenruha. Több mint máskor. Sok volt a nézőtéren a sebesült katona is, aki annyira volt már, hogy színházba mehetett.

Milyen más volt ezeknél a mai látvány benyomása ahhoz képest, amit az utolsó hetekben átéltek. Hiszen csak nemrég civilruhában járt a legtöbbje. És egyszerre, máról holnapra, egyenruhába került, hogy éljenezve, hurrázva, dalolva, nótázva, a katonabanda lelkesítő hangjai mellett, százezernyi embertömeg kíséretében elvonuljon oda, ahonnan nincs mindenkinek visszatérés.

Betört a muszka a határon. Ezrek menekültek a kozákok elől. Vérfagyasztó gyalázatosságok híre jött. Haragra, gyűlöletre lobbantották katonáink szívét.

– Boszúra a muszka ellen!

Sokalták az utat, az időt, amíg a tűzvonalba értek. Szívesen elhallgatták a halálthozó orosz srapnelek fütyülő, üvöltő muzsikáját. Bizony, az másként szólt, mint a nyitányba épen most belekezdő színházi zenekar lágyan csengő dallamos összhangja. A sebesültek szinte elcsodálkozva hallgatták. Mintha bámulnának azon, hogy ilyen is van még ezen a világon. Ők odakinn a lövészárkok elkeseredett harcaiban már el is felejtették. Már jóformán nem is gondoltak arra az ezernyi szépségben pompázó dicső hazára, mely ott terült el mögöttük. Az ő szemük csak előre volt szegezve a tudatlan csordára, melynek barbár uralmától, nagajka-kormányzatától nekik kellett ezt a gyönyörű, édes hazát megoltalmazniok.

De most mindent láttak. Jól esett látni mindazt, amiért öröm és büszkeség volt odafönn megszenvedni. Nemes, lelkesítő gondolat volt hősi fegyverrel védelmezni ezt a sok szépséget, ezt a sok értéket, ennek a szellemi kincstárnak minden pompáját. Pedig milyen nehéz volt sokszor az a vitézi védelem. Ott feküdt az ember piszokban, iszapban, mocskos volt tetőtől talpig, nem ismert se vizet, se szappant és ma, puha, piros bársonyszékben terpeszkedett, mindenfelől mint hőst ünnepelték és mindenfelé belenézhetett szép, jóságos, kedvesen mosolygó asszonyok, lányok szemeibe.

Az embert szinte meg is szégyenítette mindez. Fölemelő, büszke helyzet volt. Nem egy most fogadta meg, hogy visszakerülve a harctérre, még az eddigit is megkettőző vitézséggel, kitartással fog lesújtani az oroszra.

Még a nyitányt játszották, amikor épen az az udvari tanácsos, aki délelőtt a király meghagyásából István mellére tűzte vitézségének fejedelmi jutalmát, páholyából kihajolva, észrevette a fiatal repülőtisztet szerény elsőemeleti helyén. És mint a futótűz, úgy járta be a színházat:

– Ott fenn ül. – Kicsoda? – A király repülőfutárja, Arnóti István, ma lett főhadnagy… megkapta az érdemkeresztet. Nem olvasta az újságban? – Hogyne, hogyne! Az orosz kém. Rendkívül érdekes, – gyönyörű dolog. Hát ő az? – Nagyon fess ember.

Ez a szó szép asszonyi ajkakról jött. És most már az első erkély felé fordult minden látcső a fényes teremben. Megvolt az est hőse, még pedig a nézőtéren és nem a színpadon.

V.

Arnóti Istvánnak másnap délelőtt sem volt szolgálata. Egy királyi ordonánctiszt meghozta neki a parancsot, hogy délután 4 órakor a gépe legyen indulóra kész, ő pedig jelentkezzék ugyanakkor a királyi palota hadsegédi hivatalában.

Mindjárt reggeli után eljött érte a menyasszonya és ketten együtt felhasználták a szép időt egy kis kirándulásra. Amint elmentek hazulról, az anyát rögtön elhagyta mesterkélt jókedve. Egész éjjel álmatlanul feküdt, azon gondolkozva, hogyan segíthetné ki fiát a feje fölött tornyosuló viharfelhők veszedelméből. Megvallotta önmagának, hogy tartósan nem lesz lehetséges előtte bujócskát játszani. Mert hiszen akkor egy napon keserves szemrehányással léphetne eléje fia:

– Miért tetted ezt? Miért hagytál katonatisztté lennem? Hiszen tudod, hogy köztünk, tisztek közt, milyen szigorú, megdönthetlen fogalmak irányadók becsület és származás tekintetében. Nem lett volna szabad megengedned, hogy tiszt legyek. Tudnod kellett, hogy valamikor önhibámon kívül mélyen megalázhatnak, anélkül hogy jogom lenne védekezni. A hazaáruló fia épen olyan becstelen itt, mint akár az apja maga.

Fel szeretett volna sikítani kínjában és nem tudta, hogyan legyen urrá rettenetes gondolatai fölött. Zokogva vetette magát párnáira és épen olyan kétségbeesetten fojtotta beléjük meggyötört lelkének jajszavát, mint akkor, amikor férje szétzúzta minden boldogságát. Mint egy őrült, úgy meredt bele a sötétségbe. Majd az imában keresett vigasztalást. Azután ismét széttépte a rózsafüzért, hogy a gyöngyök ezerfelé is szétszaladtak, mintha tettétől megrémülve menekülnének. Elátkozta önmagát, amiért a kinálkozó új jövő kedvéért, el nem dobta magától életét. Most már minden hiába. Most kiderült, hogy csak halasztás volt az egész. És most, huszonkilenc év után, két életnek kell, még sokkal kegyetlenebbül, bűnhődnie egy helyet.

– Édes Istenem – segíts hát rajtam.

Felkelt, felöltözködött. Alig várta a reggelt. Hogy a templomba menekülhessen önmaga elől. Hátha a misén talál vigasztalást. Félt egyedül lenni. Aztán az ablak előtt ült, egészen csendesen. Kibámult a sötét utcára. Számolgatta a szomszédos templom órájának kongó ütését. És még annyi órán át kellett gyötrődnie, amíg emberek közé mehetett. És az, akiért annyit szenvedett, akiért őrületes kétségbeesés szorongatta anyai szívét – nyugodtan aludta az erőteljes ifjúság egészséges álmát.

A templomban kissé megnyugodott. Már a sok ember látása is elterelte egy kicsit gondolataitól. Mikor pedig teljesen megvirradt és a cseléddel együtt takarításhoz láthatott, majd amikor megterítette az asztalt a reggelihez, megint földerítette arcát a rendes, jóságos mosoly, mely eltörölte a gyötrelmek éjszakájának nyomát. De azért volt olyan óvatos, hogy a lapokat, mielőtt fiának helyére tette, előbb végignézte, nincs-e bennük valami újabb, nyugtalanító közlemény. Nem volt semmi. Csak rossz hírek a harctérről. Az oroszok friss túlerővel igyekeztek a magyar és osztrák arcvonalat áttörni, hogy Krakó elé kerüljenek.

István vidáman jött reggelizni. Megcsókolta anyját. Jó étvággyal evett, azután rágyújtott és elolvasta az újságokat. A fogait csikorgatta, mikor a megújult orosz előtörésről olvasott. Az ellenség így akarta ellensúlyozni azokat a súlyos vereségeket, melyeket a németektől Hindenburg alatt szenvedett.

– No megálljatok csak, – szólt Arnóti István és lecsapta az újságot, – majd elbánunk veletek. Nem jöttök keresztül. Ha százszor annyi szerencsétlen muzsikot fogtok is gépfegyvereitekkel és kozákjaitokkal tüzünk alá kergetni.

Csakhamar megjött a menyasszonya. Karonfogta és boldogan elmentek. Kimentek Schönbrunnba és amíg ott sétáltak a királyi kastély szép kertjében, így szólt a leányhoz:

– Tudod, az éjjel még sokáig feküdtem ébren és apámra gondoltam, akiről nem is tudok magamnak képet alkotni. Pedig de sokszor és milyen nagyon sóvárogtam utána, hogy bárcsak lenne apám, akihez hazajöhetnék, aki édesanyám mellett lenne, aki dícsérne vagy korholna. És ez a sóvárgás még fokozódott az utóbbi időben, mióta kitört a háború. Most még inkább szerettem volna, ha lett volna apám, akinek bebizonyíthatnám, hogy méltó vagyok hozzá. És ma éjjel végre megtaláltam azt, aki mindenben, amire sóvárgok, megfelel számomra az apának. És tudod-e, hogy ki az?

A lány fejét rázta. Hogy élhesse bele magát az ő férfigondolataiba? Ő nagyon szerette apját, de mint lány, anyjában is megtalált mindent, ami gyermeki szükségleteit kielégíthette. Nem tudta másképen elképzelni Istvánnál sem. Sőt, ő az anyát az apa fölé helyezte. Úgy képzelte, hogy ha már valamelyiket nélkülözni kell, még kevésbé keserves az apa hiánya, mint az anyáé. A férfi pedig tovább mondta:

– Talán vakmerőnek fog hangzani, hisz magamnak is úgy hangzik. Mert mi jogom van nekem arra, hogy ennyire megkülönböztessem magamat két ország annyi millió embere felett. És mégis úgy éreztem ma éjjel, mintha hirtelen megtaláltam volna a hiányzó apát. Még pedig a mi hőn szeretett Ferenc József királyunk személyében.

A leány csodálkozva nézett rá.

– De, István, hiszen ő a mi uralkodónk.

A férfi intett:

– Igazad van, Hédi, nektek császárotok, királyotok, uralkodótok. Én azonban olyan csodálatos adományban részesültem tőle, hogy csak azzal az egy érzéssel tudok betelni. Velem szemben úgy alakult át ez a király – emberré, mintha az apám állt volna előttem és beszélt volna hozzám. De, Hédikém, ezt persze nehéz szavakban megértetni. Ez az én legsajátabb érzelmi ügyem. Eddig a királyt csak úgy ismertem, mint a nép szeretetének fényétől beragyogott uralkodót. Sokszor, mikor még nem voltam az ezrednél, hanem még az iskolába jártam, kiszaladtam a Mariahilfer-strassera, hogy lássam a királyt, mikor Schönbrunnból bejön. »Éljen« kiáltottam és megelégedetten mentem tovább, ha láttam barátságos mosolyát és találkoztam jóságos tekintetével. De azért akkor még csak a király volt ő számomra is. Azon az éjjelen, amikor a palota előszobájában vártam parancsait és amikor megjelenhettem előtte, azon az éjjelen nyertem más képet róla. Istenem! Hálából legszívesebben letérdepeltem volna előtte. Akkor egyszerre betelt szívemben az apának üresen maradt helye és a király töltötte be. Nem az a király, akinek mint katona engedelmességgel tartozom, nem az a király, akit mint alattvalója szeretek, tisztelek, hanem az a király, aki mint ember az ő kimondhatatlan jóságában megnyerte a lelkemet és azt az érzést töltötte belém, hogy nála minden, de minden ellen oltalomra találok. Itt van a te apai védelmeződ, aki rólad gondoskodik, akiért fentartás nélkül helyt állhatsz életeddel.

– Igazad van, kedves István, – szólt a lány, – értem nagy tiszteletedet a király iránt, annál is inkább, mert hiszen az ő személyes szolgálatában állsz.

– Nem, nem úgy, kedves Hédikém, tévedsz érzelmem okaiban. Ezzel semmi dolga nincs a személyes szolgálatnak. De mondtam már, ezt nem tudja senki más megérteni, de nem is kell, hogy megértse más. Ma éjjel óta, hogy ez a megismerés derengett bennem hiánytalanul boldog vagyok.

Ettől az utolsó mondástól megijedt a lány. Ilyesmit nem volna szabad kimondani. Úgy hangzik, mintha az ember kihívná a sorsot. Legszívesebben meg is mondta volna ezt a vőlegényének. De uralkodott magán, hogy el ne rontsa kitünő hangulatát.

Ellenben hirtelen nagyon csöndes lett. A férfi azonban észre sem vette, hanem mesélt neki utolsó útjának szépségeiről. Milyen gyönyörű látvány az, amikor magasan lebeg a fellegek fölött, maga alatt a föld még az ég leplébe burkolva, míg őt ott a magasban már simogatják a fölkelő nap első sugarai. – Olyan ez, mint a rózsás szűzi ajkak csókja, – ömlengett, – ha valaki megpillant odafenn, amint szép gépmadaram fehér szárnyai visszaverik a rózsaszínű sugarakat, valami új, tarkán lebegő csillagnak nézhet. Amelyik számára jött valahonnan és elmegy tőle valahová. És aztán látnod kellett volna, amikor közeledtem Przemyslhez és épen a Kárpátokon repültem keresztül, a Magas-Tátra hófödte bércei hogyan ragyogtak fel époly színesen, mint magam, az első sugárkévék csókjai alatt. És a felhőket, hogy díszítették a szivárványszerű tarka színszalagok. Alattam pedig a fekete éjszaka lassanként hogy alakult át zöldeskék légtengerré, mely egyre világosabb lett, amíg földanyó végre teljes fehér fényében ragyogott felém.

– Ez igazán nagyon szép lehet.

– Bizony, nagyon szép. Szeretném, ha egyszer elkísérnél, hogy odafenn, Isten véghetetlen, nagy székesegyházában ujjongó reggeli imádság töltse el lelkedet. Azt mondom neked, Hédikém, ez tisztít, ez felszabadít minden földi gond, minden vágyakozás alól.

Letelt az idő, vissza kellett menni a városi vasúthoz, hogy hazainduljanak. A kocsihoz érve látták, amint előttük felszállt két tiszt, mind a kettő sebesült, karjuk felkötve. Az egyik, egy csehországi dzsidás, régi ismerőse volt. Ugyanabban a kerületben nőttek fel és nem egyszer tettek meg közös kirándulásokat. Az apja nagybirtokos volt; gazdag ember, akinek vagyoni viszonyai megengedték, hogy fia versenylovakat tartson és tagja lehessen az előkelő osztrák automobil-egyletnek.

Mikor István belépett a kocsiba, ez már annyira megtelt, hogy menyasszonyával ott kellett helyet foglalnia közvetlenül az ajtó mellett és így nem jutott két bajtársával közelebbi érintkezésbe. Ezek látták őt felszállni és Arnóti István tisztelegve üdvözölte őket. Még a sapka szélén volt a keze, amikor máris átfutotta a hideg, borsódzott a háta, mert a dzsidás úgy tett, mintha nem venné észre köszöntését és a mellette ülő tiszt figyelmét is elterelte, hirtelen figyelmeztetvén azt valamire az ablak előtt. Ez félbeszakította már megkezdett tisztelgését és a megjelölt irányba tekintett. Ez a tiszt gyalogos volt a deutschmeister ezrednél. Arnóti merően ránézve a két tisztre, egész lassan ült le és menyasszonya észrevette, hogy hirtelen nagyon nehéz lett a lélegzete.

– Valami bajod van? – kérdezte aggódva.

– Nem, nem, – szólt idegesen, – már jobban vagyok, valószínűleg tévedtem.

– Sápadt vagy, kedves Istvánom.

– Igen?… Sebaj, majd elmúlik.

– Ismered azt a két tisztet?

– A dzsidást igen jól ismerem. Kohut András… az apjának nagy petroleumtisztítója van. Nagyon gazdag ember. A másikat csak látásból ismerem.

A kocsi elindult és mind a ketten kinéztek az ablakon. Mikor odaértek, ahol ki kellett szállniok, Arnóti István az ajtóból még egyszer visszafordult, hogy bajtársait köszöntse. Ezek megint nem látták, mélyen ráhajoltak egy könyvre, melyből a dzsidás magyarázott a másiknak valamit. Arnóti István kiszállt és mikor ott állt az utca forgatagában, cigarettára gyújtott. Majd így szólt:

– Azt hiszem, kísértetet láttam. Hisz ez nevetséges lenne.

A lány karon fogta és tovább vonta.

– Nem mondanád meg, István, hogy az utolsó félórában mi van veled? Micsoda kísértetet láttál és mi az, ami nevetséges lenne?

Görcsösen szívta a cigarettát.