Part 13

Sir Robertson lenn volt az iskolakajütben és hallgatta azt az előadást, melyet a hajózási tiszt tartott a kadéteknek. Az óra végeztével Robertson eldefilíroztatta maga előtt a kadéteket, amíg egy Wilson Henry nevű egészen fiatal gyerek, egy aranyszőke hajú, kék szemű fiú elébe jutott. Azt megállította. A kadét belepirult az ijedtségbe. Bár ő volt a legfiatalabb, mégis ő követte el a legvadabb csínytevéseket. Nem gonoszságokat, hanem mindenféle vidám ugratást, viszonzásul az idősebb bajtársak ütlegeiért és bokszjaiért. Mert azok bizony régi angol tengerészszokás szerint nem nagyon gyengéden bántak a legfiatalabbal.

Az iskolakajütben lévő tengeri kadétek hallották, amint sir Robertson így szólt:

– Gyere csak velem, Wilson Henry, a kajütömbe.

Tegezte valamennyit, ha neki úgy tetszett. Mint első tiszt és rangidősebb, megengedhette ezt magának. A kadétek közt pedig mint futótűz elterjedt a hír, hogy a vén tengeri véreb megcsimpaszkodott Wilsonba és most lesz annak nemulass. Az öregnek bizonyosan megint besúgott valaki valamit.

De sir Robertson ezúttal nem hallgatott semmiféle besúgóra. Anélkül is úgy ismerte a kis lenszőke fiút, mint örökös csintalankodót. Ez most úgy állt elszontyolodva sir Robertson tiszti kajütjében, mint egy lefülelt nyúl és várta azt a néhány cirógatást, melytől fel találnak dagadni az orcái. Látta, amint a félelmetes feljebbvaló az íróasztalához ment és levelet írt. Mikor elkészült, odaadta az írást a fiúnak és így szólt:

– Most veszed a cókmókodat és három hónapra elhagyod a hajószolgálatot. Három hónap alatt szárazföldön, a kadétiskolában ki fogod pótolni hiányos elméleti készültségedet és azután kissé több komolysággal fogsz visszajönni a fedélzetre. Itt van a parancsnokságnak szóló levél.

A kapitánynak és helyettesének, az első tisztnek jogában állt, egy kadétet visszaküldeni az iskolába. A gyereknek könnyek tolultak a szemeibe. Ez rosszabb volt mindennél, amit várt.

– Mért állsz még itt? – hangzott keményen.

Zokogva hebegett a fiú:

– Bocsánat, sir, de-de mi-mivel ér-érdemeltem ezt a-a bün-büntetést?

– Először is nem büntetés, hanem arra való, hogy tanulj. Másodszor pedig tegnap este, mikor hálószobátok ajtajánál álltam, nagyon felhevültél Németországért és a német hajókat legalább is egyenértékűeknek mondtad az angolokkal. Igaz ez?

– Igenis, sir. De ezt csak azért tettem, hogy az idősebbeket ugrassam. Úgyis mindig »dutchman«-nak (német embernek) szidnak.

– És miért?

– Mert… mert… anyám születése szerint német.

Robertson kemény arca hirtelen ellágyult. Durva keze végigsimította a fiú selymes haját.

– Tiszteltetem anyádat és mondd meg, hogy én küldtem neki haza a fiát. Nem fogod elfelejteni?

– Nem, sir Robertson.

– Hát most menj… légy boldog.

Volt hűhó a kadétszobában, mikor meghallották a legfiatalabbiknak büntetésnek vélt áthelyezését. Minden hangnemben szidták sir Robertsont és az angol tengerészkáromkodások egész szótárát rázúdították.

Hirtelen egy füttyentés. A megbeszélt jel. Jön egy feljebbvaló. Sir Robertson volt. Belépett és a kadétek előírás szerint felálltak székeik mellé. Kurtán köszönt és odament az elsőhöz:

– Van a családjában, apai vagy anyai ágon német rokona?

– Nincs, sir.

– Igazat mondani. Rendőrileg kikutattatom és ha hazudott, szigorú büntetést kap. Előléptetésébe kerülhet.

Így ment egyiktől a másikhoz. Négyen voltak, akik bevallották, hogy anyjuk, vagy távolabbi rokonuk német. Ezeket kajütjébe hívta, nekik is olyan leveleket adott, mint a kis Wilsonnak és nagy bánatukra őket is visszaküldte szárazföldre, a kadétiskolába.

Bejárta a hajót a hír, hogy Robertson a legveszedelmesebb németfaló és valóságos vadászatot rendez a fedélzeten mindazokra, akiknek a németséghez valami közük van. Mikor a kapitány hallott erről, őlordsága felkacagott. De végtére is érthetőnek találta, ha első tisztje a Németország ellen folytatott harcban csak angol vérű harcostársakra akarta rábízni magát.

Másnap felhangzott a jelzés: fel a horgonyt és a »Bulwark« a hajók és a parti erődök tisztelgése közben elhagyta a southamptoni kikötőt.

A kapitány pedig kajütjében ült sir Robertsonnal és megbeszélte vele az admiralitástól nyert ütközeti parancsot, mely elsősorban a németek megszállotta belga part bombázását írta elő és azután cserkészést az Északi-tengeren, lehetőleg Bremerhavenig.

A »Bulwark« páncélos orra az angol csatorna szürkésbarna hullámait hasogatva, éjféltájt elért Zeebrügge magasságáig. Ez volt reggel, mihelyt tiszta lesz a láthatár, bombázandó és ha lehet, megsemmisítendők az ott felállított német ütegek. A dünákon rejtőzködő német megfigyelő őrszemeknek semmi el nem árulhatta a teljes sötétségbe burkolt »Bulwark« jelenlétét.

A hajón nem volt szabad világot gyújtani és csak belsejében, a tisztek kajütjeit és a gépházat világította meg a beburkolt lámpák gyenge fénye.

Reggel öt óra felé, mikor az őrséget tartó tiszt utoljára mászta meg a lőszertárból és a gépházból felfelé vezető meredek vaslétrát, a második harci fedélzeten beleütközött sir Robertsonba. Egy kinyitott ágyúrés előtt állt, távcső volt nála és a szürke ködgombolyagon keresztül igyekezett a partot felfedezni. Észre is vette. Gyenge kék sáv alakjában emelkedett ki balfedélzet irányában a láthatárról.

Az őrtiszt köszönt és megkérte, engedné, hogy ő is egy pillantást vessen a partra. Sir Robertson odaadta neki a látcsövet és különös hangsúlyozással mondta:

– Csak nézze meg jól azt a szárazföldet, hadnagy úr. Biztosabb talaj az, mint ez itt a talpunk alatt.

– Bocsánat, sir, – felelt a tiszt, – de én ezt a páncélos fedélzetet, melyen önnel itt állok, jelentékenyen kevésbé veszélyesnek tartom, mint odaát a német ütegek hadállását. Mi nagyon rossz célt nyújtunk.

– Lehet, – szólt Robertson furcsa nevetéssel, – egy óra mulva kezdődik a pokoli tánc.

– Toronyágyúink már alig várják, hogy végre egyszer megmutathassák erejüket az ellenségnek – felelt a tiszt.

Sir Robertson nem szólt többé semmit, hanem kajütjébe ment. Az asztalon maga elé tette az óráját és melléje azt a bécsi lapot Arnóti István arcképével. Azt nézte mozdulatlanul.

Mint gyöngysoron a színes gömbök, úgy sorakoztak egymás mellé a percek. Hirtelen végigcsilingelt az egész hajón a legénység fölkeltésére szánt csengetyű éles hangja. Ezerkezű élet mozgolódott az angol páncélos sötét gyomrában. Mindenki a maga helyére sietett. A fűtők friss szenet lapátoltak a kazánok alá a nagy rostélyokra. Félmeztelen testük véresnek látszott a nyitott tűzhelyeken izzó parázs fényében, lapátaik nagy robajjal szórták a szenet a fellobogó lángok közé.

A gépházzal egy vonalban fekvő, nagy, kétszeresen páncélozott lőszerkamrákban folytonosan csikorogtak a hajóütegekhez vezető felvonók, melyek felszállították a halálthozó gránátokat.

Ott fenn az ágyúkat töltötték; ez volt az a pillanat, amikor sir Robertson végigment az ütegfedélzeteken, látszólag mindent megszemlélve. Most fogják azok az átkozott németek meghallani a »Bulwark« ágyúinak feltátott torkaiból a tenger urának, Angliának hatalmas szavát.

Tiszta fényében felkelt a nap, tükörképe egymásba futó, vörös sávokat rajzolt a vízre. A szürke hullámhegyek közt úgy festettek, mint vérpatakok.

A parton most felfedezték az angol páncélost. Néhány tompa dördülés. Őlordsága a parancsnoki hídon állt és megfigyelte, a német gránátok mennyi távolságra csapnak le az angol hajótól.

Nyugodt lehetett. Nem közelítették meg veszedelmesen. A »Bulwark« még lőtávolukon kívül feküdt.

De az ő toronyágyúi nem feküdtek a lőtávolon túl. Azok innen is képesek voltak rettenetes vasvetést szórni oda a szárazföldre és hivatva voltak rá, hogy halálos jóreggelttel vigyék meg a németeknek az angolok válaszát.

Őlordsága biztos volt a győzelemben. Nem tudta, hogy közelebb, mint várhatná, közvetlenül a háta mögött állt a halál. Ott sétált a fedélzeten. Láthatatlanul kísérte Robertsont. Ez lemászott a lőszertárba és ott állt középen. Mereven, mozdulatlanul, mintha ő is acélból lenne, akár a körülötte felhalmozott lövedékek. A lenn dolgozó legénység kétszeresen is megfeszítette erejét, hogy kicsikarja a rettegett első tiszt dícséretét.

Villámgyorsan lehúzták a nehéz gránátokról a burkot és erős matrózkezek beállították őket az acélfelvonóba. Egyiket a másik után. Mintha szivarokat csomagolnának.

Megszólalt a telefon.

A szolgálattevő tiszt, aki a hallgatót füléhez emelte, sir Robertsonhoz fordult:

– Bocsánat, sir, őlordsága jelenlétét kívánja a parancsnoki hídon.

– Mondja, hogy rögtön jövök.

A tiszt belemondta a készülékbe. Ott fenn egy tiszt átvette az üzenetet és közölte őlordságával:

– Sir Robertson rögtön jön.

De ő még lenn maradt… Micsoda őrületes, borzalmas rémület fogta el hirtelen azt a tisztet ott lenn a lőszertárban? Miért álltak a szolgálattevő matrózok halálra váltan, a rettegés miért fojtotta torkukra a szót? Mért akartak hangos, rettenetes, förtelmes ordításban kitörni? És mért markolta meg nyakukat a halál jéghideg csontkeze?…

Őlordsága így szólt a második tiszthez:

– A toronyágyúk tüzelésre készen.

Ekkor… Sir Robertsonnak egy melinitbomba volt a kezében. Magasra emelte és ugyanakor, amikor fenn elhangzott ő lordsága parancsa, így kiáltott fel:

– Éljen Németország, éljen az osztrák-magyar monarchia, éljen Magyarország, az én édes hazám. Le a »Bulwark«-kal.

Ez volt ott lenn az utolsó emberi hang.

Azután a bomba lerepült a páncélpadozatra… egy kemény, kurtacsengésű nekivágódás… és öröksötét éjszakára nyíltak a halál kapui… az őrületnek százezernyi tagolatlan hangja… százezer hatalmas, eget ostromló mennydörgés… A másodperc töredéke és a kék ég felé tajtékzott egy rettenetes, irtózatos oszlop: tűzből, gőzből, vasból, néhány száz széttépett emberi testből… Mint egy vulkán váladéka, nyílegyenesen felszállt vagy ezer méternyire a levegőbe és azután lehullt mint véreső, egybevegyűlve a feneketlen tenger vizével.

Vadul felforrt a megkorbácsolt víz. Széjjelrohantak a habok. Megijedtek a háborútól, emberkezek borzalmas művétől. Sehogy sem akartak megint összeölelkezni… Veszett örvényben, forgatagban mindig újra és újra megkergették egymást. Amíg végre ismét felülkerekedett a víztömeg ősereje.

Üres volt a tenger színe ott, ahol Anglia páncélóriása állt. A hullámok megint régi, zúgó nótájukat dalolták. Játszadoztak ezernyi kis faszilánkkal, húsdarabbal, ruhafoszlánnyal, megannyi hírnökével ő brit felsége páncélos cirkálójának, mely megsemmisült.

A szárazföldön visszafojtott lélegzettel, sápadt irtózattal nézték a pokoli pusztulást németek és angolok és nem tehettek semmit, hogy a veszedelmet elhárítsák. Berlinben, Bécsben, Budapesten már délfelé megtudták távirataikból a lapok, hogy a »Bulwark« elpusztult és senki sem tudott rá magyarázatot.

Csak Bécsben volt egyetlenegy ember, az állam legelső embere – népeinek vezére ebben a nagy időben, aki komoly tekintettel nézte a táviratot, mely épen most közölte vele a »Bulwark« megsemmisülését… és ő tudta…

XV.

A professzor dühösen jött haza. Derék, öreg házvezetőnőjének rémületére, becsapta az előszoba ajtaját és odakiáltotta neki:

– Senkinek sem vagyok itthon. Ebéd nem kell.

Aztán bement a dolgozószobájába és az asszony hallotta, amint nyughatatlanul fel és alá rohant.

Felkereste volt Kohut hadnagyot és megkísérelte a gondnok ügyét békésen elintézni.

És ekkor megtörtént az a hihetetlen dolog, hogy ez a fiatal ember vele, az öreg, tapasztalt és tekintélyes tanárral szemben olyan fennhéjázással lépett fel, mely mélyen megsértette.

– Semmi okom sincs – mondta a hadnagy – Arnóti István jelenlegi százados úrral szemben tanusított viselkedésemet megváltoztatni. Ellenkezőleg. Mihelyt a százados úrral találkozom, be fogom neki bizonyítani, hogy vannak még tisztek, akiknek elég becsületérzésük van egész testükkel helytállni karukért. Időközben még részletesebben tudakozódtam az Arnóti család felől és arra a megmásíthatatlan eredményre jutottam, hogy Arnóti százados igenis a hazaárulásban erősen gyanus és annak idején ezért elmenekült Arnóthy Ferenc századosnak fia. Ön, tanár úr, nem várhatja, hogy ilyen ember fiát érdemesnek méltassam arra, hogy a mi nagy hadseregünk tisztjének elismertessék. Ilyen ember nem odavaló. Minden eszközzel azon leszek, hogy ez a méltatlan elem, mint tiszt, eltünjön a szereplés teréről.

Erre a professzor, akit ezek a szavak mérhetetlenűl felizgattak, nem tudta magát visszatartani és így felelt:

– Becsületemre mondom, hogy téved. Ön azt véli, hogy jogában van, pedig nincs. Magam is részletesen tudakozódtam és bizonyos vagyok benne, hogy az én összeköttetéseim ilyen esetben messzebbre ágaznak, mint a hadnagy úr összeköttetései. Ha ön tehát adott szavam után is kétségbevonja, hogy Arnóti István százados a hadsereg tisztikarának csak becsületére válhatik, akkor, legnagyobb sajnálatomra, nem lehet önhöz több szavam. Ezt egyenes sértésnek kellene tekintenem.

A hadnagy gúnyosan, sőt megvetően mosolygott, vállát vonogatta és közömbösen cigarettára gyújtott. Csak egypár pillanat múlva felelt:

– Nem értem, tanár úr, miért vesztegeti még nálam drága idejét. Ismerjük kölcsönösen egymás felfogását és ha sértve érzi magát, rendelkezésére állok.

A professzor legszívesebben azt mondta volna rá:

– Maga ostoba tacskó.

De annyira mégis uralkodott magán, hogy minden választól tartózkodott és hazament.

Most azon gondolkozott, hogyan járjon végére a dolognak. Ezt az embert meg kell győzni. De hogyan? Fel és alá rohant a szobában és töprengett. De nem mutatkozott kiút. Alapjába véve, bármily nevetségesnek látta, tényleg ugyanabban a helyzetben volt most, mint a gondnok és tulajdonképen segédeit kellett volna Kohut hadnagyhoz elküldenie.

Leült az íróasztala elé, keresztbe tette lábait és idegesen dobolt az asztal lapján. Szemei nyugtalanul siklottak végig a kéziratokon, papirosokon, a vaskos köteteken és azután az íróasztal fölött lévő falra terelődtek, ahol a király életnagyságú képe függött. Erre tapadt a professzor tekintete, gondolatait a király személyére terelte valami varázslatos erő. Idegessége elhagyta. A kép nyugalma átszállt reá. Egyszerre tudta, mit kell tennie. A király segítségét kell kérni. A királynak, az ország legelső emberének, kell megszólalnia.

A professzor elővett egy ív papirost, tollat ragadott és belekezdett egy felségfolyamodványba. Szépen sorra elmondta, hogy miért kéri az uralkodó segítségét. Majdnem egy óra hosszat tartott a munka, amíg az eset az ő megszokott világos fogalmazásában papírra volt téve. Akkor elment és postára vitte a levelet. Mikor visszajött a postáról, épen az esti lapokat kínálgatták. A »Bulwark« angol páncélos cirkáló elsülyedése volt a hangosan kikiáltott napi esemény.

A professzor vett egy újságot és elolvasta, hogy a »Bulwark« angol csatahajó milyen titokzatos módon pusztult el néhány másodperc alatt, nyilván lőszertárának felrobbanása folytán. Ámbár az a feltevés sincs kizárva, hogy a hajóóriás egy német tengeralattinak esett áldozatul. Közelebbi jelentések lapzártáig még nem érkeztek. Máskor a professzor bizonyára nagyon megörült volna ennek a hírnek, ma azonban nagyon közömbösen vett mindent. Olyan vad haragra kelt Kohut hadnagy ellen, hogy legszívesebben a tettlegességhez folyamodott volna.

Arnóti István is elolvasta a »Bulwark«-ra vonatkozó jelentést, amikor odahaza asztalnál ült anyjával. Felolvasta a hírt anyjának is és még végére sem ért, amikor legnagyobb ijedelmére látta, amint az öreg asszony halotthalványan visszahanyatlik székében, nyilván ájulásba esve.

De csakhamar magához tért. Fia előtt titkolni akarta mély megindultságát. Hiszen egybevetve a kapott levél tartalmát ezzel a hírrel, tudta, hogy most drága halottért kell gyászt öltenie. És nem csak neki, hanem fiának is, aki még mindig gyanutlanul halad az élet útján, míg apja most a halál országába tért.

Istvánt nagyon megijesztette anyjának állapota. Orvost akart hívni. De az asszony ellenezte és boldog volt, amikor elég erősnek érezte magát, hogy fia előtt megint eltitkolhassa a valót. Pedig ugyancsak nehezére esett!

Alig hagyta el a fiatal ember a szobát, anyja keservesen felzokogva az asztalra támasztotta fejét és vigasztalhatatlan fájdalmát belesírta a magányba. Rettenetes küzdelmet vívott. Meghalt a férje, fiának apja. És ő vidám tettetéssel tegyen úgy, mintha nem történt volna semmi. Nem hallotta, amint fia visszajött a lakásba. Valamiről megfeledkezett. Utasítást adott a szolgájának. A folyosón megállt és hallgatódzott. Mintha sírást hallana?… Figyelt… Nem, ez nem csalódás… ott az ebédlőben. Ez csak az anyja lehetett. Benyitott és most már nem segített az sem, hogy az asszony felugrott, rábámult és aztán: erőszakot téve idegein, mosolyra kényszerítette magát. Odament hozzá, letette a sapkát és a kabátot és leült melléje:

– Kérlek, édes, jó anyám, te titkolsz valamit előttem, téged valami nagy bánat ért… hát nekem nem szabad tudnom róla?

Az asszony tagadólag intett:

– Édes Istvánkám, nincs énnékem semmi bajom. Csak a saját gyengeségem ríkat meg. Nem szeretnék megbetegedni.

Fürkészve nézett rá a fiú. Az asszony nem tudta elviselni tekintetét. Lesütötte szemét. Ez felbosszantotta:

– Ez mégse való, anyuskám. Nem tévedek. Meg fogod nekem mondani az igazat. Mi történt?

Az asszony összeharapdálta ajkait, hogy visszafojtsa a sírást. Töprengett. Már azon is gondolkozott, nem legjobb lenne-e mindent bevallani. Bele is akart kezdeni az elbeszélésbe, de nem, az utolsó pillanatban mást gondolt… az ő boldog fia ne tudjon semmiről. Az a borzasztó tudat, melyet anyja keblébe temetett, számára maradjon örök titok.

– Hát nincs számomra semmi mondanivalód?

– Ne kínozz, István. Nincsen semmi.

A folyosón megszólalt a csengő. Hallották, amint a szolgáló ajtót nyitott és a szobába becsengett Bechner Hedvig kedves, vidám hangja:

– Hol a vőlegényem?

Rögtön be is rontott a szobába. Csillogó szemekkel, kipirosodott orcákkal a tél üde, friss és mégis melegítő lehelletét hozva magával. Nyilván nem vette észre a nyomott hangulatot, üdvözölte Istvánt és elmesélte a »Bulwark« esetét.

– Olvastam már, kedves Hédi, – felelt István, – örülök, hogy eljöttél. A felség katonai irodájába kell mennem. Megint alkalmas vagyok a szolgálatra. Jelentkezni akarok. Addig viseld gondját anyámnak, aki megint rosszul érzi magát. Holnap talán indulhatok mint futár a német főhadiszállásra.

– Már megint el akarsz hagyni?

– Boldog vagyok, Hédikém, hogy megint szolgálhatom királyomat és hazámat.

A lány megcsókolta és így szólt:

– Csacsi vagyok, István. Mindig elfelejtem, hogy háború van és szükség van terád is, mint minden férfira.

– Vidítsd fel anyát, – szólt még egyszer, – aggódom miatta.

– Csak bízd rám, István. Mire visszajössz; széles jókedvben fogadunk.

Mikor a fiatal ember elment, anyja így szólt:

– Ülj ide mellém, Hedvig. Szorosan mellém. Elmondok néked valamit. Te leszel az egyetlen, akihez menekszem és aki segítségemre lesz. Magam már nem bírok magammal.

Bechner Hedvig mellé ült és az asszony belefogott az elbeszélésbe. Elmondott fia menyasszonyának mindent, amit annyi esztendőn át magába zárt. Így végezte az elbeszélést:

– Most az, akiért annyit szenvedtem, a »Bulwark«-kal együtt elpusztult. Most igazán meghalt és fiúnknak, Istvánnak semmit sem szabad megtudnia, azt sem, hogy csak most vesztette el apját.

Bechner Hedviget nagyon megrendítette a vallomás. Csendesen, összekulcsolt kezekkel ült, elgondolkozva. Az asszony fellélegzett. Megkönnyítette szívét. Volt most végre valaki, akivel a hallgatásnak annyi keserves esztendeje után beszélhetett fájdalmáról.

– Én szegény, jó anyuskám, – szólt végre Hedvig, átölelve az öregasszonyt, – mennyit szenvedtél. De most én is elmondok néked valamit, hogy tudjál miként cselekedni. Én azt hiszem, apa tud valamit a dologról. Néhány elejtett szavából észrevettem, hogy az Istvánról közzétett cikk folytán tudakozódott. Remélem, beszüntette és nem megy benne tovább. Nem az lenne-e legjobb, ha Istvánt mindenbe beavatnánk?

Erről azonban az asszony nem akart hallani. Annyi esztendeig egymaga cipelte életének súlyos bánatát. Annyi ideig sikerült mindent eltitkolni fia előtt. Sem mint gyermek, sem mint felnőtt nem tudott semmiről. Most pedig mindez örök időkre a tenger ölébe volt rejtve. Elnyelte a háború. Most szükségtelen egész életére sötét árnyékot tapasztani fiának sarkához. Árnyékot, mely őt végig követné minden útján és még sem felelne azokra a kérdésekre, melyek lelkében támadnak.

De valami mást tett. Iróasztalához ment és kinyitotta a csak előtte ismeretes titkos fiókot. Kivette belőle István apjának arcképét. Ifjúkori képét. Akkor készült, mikor százados lett. Istvánnak még nem mutatta meg soha. Mindig azt mondta:

– Apád összes képei elhamvadtak egy tűzeset alkalmával.

Most azonban ezt a legjobb képet előkereste, rámába tette, felállította az íróasztalon. Hedvig szótlanul nézte, hogy mit csinál. Egy kis asztalkán állt egy kis virágváza. Azt a kép mögé helyezte, úgy hogy a virágok körülövezték az arcképen látható férfi fejét. Azután elébe ült és csendesen nézte a képet.

Ma először vonultak el egykori boldogságának napjai lelki szemei előtt. Azok a napok, melyeket valamikor oly hőn szeretett férjének oldalán élt át. Bechner Hedvig üdvözítő fényt látott az asszony szemében ragyogni és észrevette, hogy ki nem mondott szavakra csucsorodnak az ajkai. Halkan visszavonult a szoba legtávolabb eső sarkába, hogy meg ne zavarja anyósának ájtatos hangulatát.

A szobában csak az üvegszekrény tetején álló óra halk ketyegése volt hallható. Sokáig ült így az asszony, Hedvig jelenlétéről teljesen megfeledkezve. Összekulcsolt kezei feloldódtak. A képet ajkához emelte. Évek óta ez volt az első csók, melyet szívvel, lélekkel nyújtott a szeretett férfi emlékének. Egy halk »te« hullámzott a szobán keresztül, mint egy hárfa húrjának vágyódó rezgése.

Odakinn katonaléptek hallatszottak. Súlyos, kemény fellépés. István visszajött. Bechner Hedvig felkelt, hogy elébe menjen. Az asszony visszatette a képet a virágok közé és visszaült eléje.

Arnóti István jókedvében volt. Még az éjjel gyorsvonaton útra fog kelni és a királynak fontos üzeneteit viszi a német császárhoz. Megcsókolta menyasszonyát és anyjához ment. Csodálkozott a boldogság halk fényén, mely ezt az arcot beragyogta. Így még nem látta anyját soha.

– Jobban vagy, édesanyám?

– Hála Istennek, igen, fiam.

– Pedig már komolyan aggódtam érted.

Pillantása az íróasztalra esett és halkan felkiáltott, amikor elcsodálkozva egy képet látott ott, melyet sohasem látott és amelyet mégis olyan ismerősnek talált.

– Mi ez, anyám?

Az asszonynak nem kellett felelnie. Már föléje hajolt és felemelte a képet. Fiatal tiszt, mint ő. Százados. Férfiasan néz világgá. Milyen szemekkel… nagy Isten… anyjára nézett és Hedvigre. Igen, ezek a saját szemei, teljesen a saját szemei, ismerte őket a tükörből, És egyáltalában: az arc, a száj, az orr és mindenekfölött az a kissé dacos, kissé fölényes mosoly a szájszegletben.

– Anyám… ez… ez… az én… apám?

Az anyja csendesen intett.

A szoba megint hallgatásba borult. Ismét csak az óra ketyegett. Úgy, amint egykor az apa jó és rossz óráit kísérte. És aztán hirtelen megszakadt a csend:

– Apám! édes, jó apám!

Kiáltva hangzott, mintha valaki keresne valakit – és a világ mégis üres maradt. Akinek a hivogató hang szólt, az nem volt többé.

– Honnan a kép?

– Véletlenül akadtam rá ma, ócska papirok közt.

– Ó, ez nagyszerű. Most legalább látom holt apám képét. Most legalább tudom, milyen volt. Most el tudom képzelni őt. Óh, anyám, milyen öröm. Nézd csak, Hedvig, úgy-e, ezek az én szemeim? Egyáltalában, mennyire hasonlítok rá. Ugy-e?

Szorosan mellette állt a lány. Anyja pedig igent intett.

– Ha apám mindent megért volna. Azt hiszem, ma ő lenne hadseregünk egyik legvitézebb vezére. Mennyire örülne, hogy nem lettem semmiházi, hanem becsületére válhatok.

– Bizony, kedves Istvánom – szólt anyja. – Te lennél apád legnagyobb öröme.

– Csináltatunk a képről egy nagy másolatot. Egyik legjobb festőnknél fogom megrendelni. És akkor mindennap magam előtt fogom látni apámat. Elég sokáig nyomta vállamat mint rablánc az utána való vágy. Most végre kielégíthetem.