Part 1

A PRZEMYSLI REPÜLŐ

REGÉNY A NAGY HÁBORÚBÓL

ÍRTA

KURT MATULL

BUDAPEST ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA 1915 7877. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.

I.

Éjfélt ütött. Csúnya novemberi idő. A délnyugati szél hónak, esőnek keverékével seperte végig Bécs városát. Hidege meleg köpenyeikben is megremegtette a császári palota udvarának őrszemeit. Két magyar baka állt ott a poszton. Fel-feltekintettek a palota ablakaira, amelyek mögött néha, délben, mikor az őrséget váltják, meg szokott jelenni Ferenc József, a szeretett király.

Most is, késő éjszakának idején, halvány fény szűrődött ki az uralkodó dolgozószobájának ablakából. Az őrszemek világosan látták a király árnyékát az ablak függönyeire rajzolódni. Sőt azt is megfigyelhették, hogy a király odalépett az ablakba, szétvonta a függönyöket és kitekintett a rosszul világított, sötét palotaudvarra.

Egy katonai automobil állt ott. Motorjának halk kattogása jelezte, hogy indulásra kész. A kormány mögött, bundájába temetkezve, állt a vezető. Alaktalan tömeg, mely feljebbvalójának parancsára vár, hogy ismét emberré bontakozhassék ki. Két órája ül mozdulatlanul. Boldog, hogy két nap, két éjjel óta végre alszik. Mert amióta kitört a háború, megerőltető szolgálatában nem sok ideje maradt pihenni. Robogni kellett mindig. Őrült iramban, ahogy csak bírta a gép. És még így se volt a hajsza soha elég sebes. Mert ebben a kocsiban is, mint mindenütt, kegyetlen zsarnokként ott ült a háború, halálosan sujtva ostorával, lángoló, mérges lehelletével megkergetve embert, állatot, gépet… szüntelenül… nyughatatlanul…

Az ablak függönyei ismét összecsukódtak. Az uralkodó megjelenése jó hatással volt a bakákra. Nem érezték már a dermesztő időt. Szégyelték, hogy húsz esztendős létükre szitkozódtak az éjjeli szolgálat miatt, míg odafenn öreg királyuk sem talált nyugalmat, hanem jóságos, tiszteletreméltó arcával komoly munka fölé görnyedve ült íróasztala előtt.

A király várt. Bizalmas komornyikja útján meghagyta, hogy összes hadsegédei, parancsőrtisztjei és mindazok, akik személye körül napi szolgálatot teljesítenek, vonuljanak vissza. Iránta való kötelességérzetből meg ne zavarják éjszakájuk nyugalmát. Ilyen parancs nélkül senkinek se jutott volna eszébe elhagyni szolgálatát, amíg a komornyik azt nem jelenti, hogy a felséges úr hálószobájába vonult.

Przemysl…

Oda kalandoztak a király gondolatai, mióta, délelőtt, meghozták neki a hírt, hogy vitéz várát másodszor is körülzárta az ellenség. A tudósítások hiányosak voltak és nem adtak teljes képet. Megbizást, adott tehát, hogy drótnélküli távírón keressenek összeköttetést a várral és azonnal közöljék vele a kérdezősködés eredményét.

Ez a vár és személyzete a gigászi küzdelemben tanusított rendkívüli hősiességével különösképen kivívta a király szeretetét. Amíg pontosabb híreket nem kapott róla, nem tudott volna nyugalmat találni. Türelmetlensége vitte székéből, íróasztala mellől az ablak elé, ahol a két őrszem megláthatta.

Ketten ültek a király előszobájában.

A régi, öreg komornyik, urának bizalmasa és Arnóti István, a fiatal repülőhadnagy. Az utóbbi szorosan a kandalló mellé telepedett, belemeredt a pattogó hasábfák tüzébe és szívta a király kedvenc virgóniáját, melyet az uralkodó íróasztaláról hozott neki a komornyik. Szívta pedig már a tizediket és merengve nézett a kék füstkarikák után, melyek hosszú sávokra felbomolva beszívódtak a kandallóba, rövid küzdelmet vívtak az égő tölgyhasábokkal, hogy végre is belevesszenek a lángforgatagba. – A semmiségbe – gondolta és hozzáfűzte gondolatában, hogy valamikor az élet is úgy foszlik szét semmivé, mint annak a virgóniának a füstje.

Ugyanez volt az érzése olyankor is, amikor repülőgépével fölszállt, amikor az emberek és a tárgyak egyre kisebbek lettek alatta és amikor végre, a felhők közé érve, elszabadulva mindentől, ami földi, az éggel szemben találta magát.

Este 6 óra óta ült itt az előszobában, várva a király parancsát, hogy a felség óhajait és rendelkezéseit még az éjjel továbbítsa légi úton az oroszok szorongatta várba. Idegölő volt ez a várakozás. Pedig neki a viharos délkeleti szélben szüksége volt még minden idegére a veszedelmes úton.

A komornyik megvendégelte a király konyhájából. Ő pedig az ifjúság egészséges étvágyával látott hozzá. Csak az italokat utasította vissza. Ennek pedig az öreg komornyik nagyon örült. Szeretett mindenkit, aki a szeszt nem szerette. Pedig ez az éjszakai várakozó még fiatal tiszt volt, aki bizony nem vetett meg egy kis bort vagy egyébb italt.

De Arnóti István repülőhadnagy mind félretolta azokat a palackokat, melyeket a komornyik a kandalló mellé helyezett asztalkán elébe rakott Kijelentette:

– Tisztelt uram, szolgálatban vagyok. Meg kell bocsátania, ha legjobb itókáját is érintetlenül hagyom. Legföljebb útravalónak adhat egy kis üveg óbort. Ezt odafönn, amikor nagyon is kiveri az embert az Isten hidege, mintha orvos rendelte volna, kávéskanalanként nem rossz ám becsöpögtetni. Egy kis ennivalót is hozzá. Mert nekem nem volt időm, hogy effélékkel ellássam magamat.

Ezek ketten egyebet alig is beszéltek. De amikor megjöttek az estilapok, a komornyik egynéhányat odanyújtott a tisztnek. És örültek mind a ketten, hogy német részről Hindenburg hadserege megint jelentékenyen előrenyomult az orosszal szemben.

Arnóti István csak délután 2 órakor érkezett repülőgépen Krakóból. A harcvonalról hozott híreket és jelentéseket átadta a hadügyminisztériumban. Azután hazasietett bécsi lakásába, holtfáradtan ágyára vetette magát és nyomban elaludt. Észre sem vette, amikor anyja, aki háztartását vezette, legényével együtt szép óvatosan, hogy meg ne zavartassék, leszedegette róla a nehéz bőrfelszerelést. Pedig milyen boldog volt az anya, hogy egyetlen fiát a veszedelmes út végeztével ismét maga mellett tudta. Hány imája, áldása kísérte őt mindenhol és hány ideges, aggodalmas órát kellett a koros hölgynek átélnie, amíg fia vissza-visszatért. A lakása közvetlen közelében lévő Mária-templomban bizony egy misét sem tartottak nélküle.

Sokat eljárogatott a Nikolai-utcába is, ebbe a bájos kis óbécsi zugba, ahová a világváros életéből, zajából semmi el nem jutott. Fiának menyasszonyát és ennek szüleit kereste ott fel, hogy Istvánról beszélgessenek egymással. Az öregeknek, István anyjának, valamint jövendőbeli apósának és anyósának, Bechner Márton székesegyházi gondnoknak és feleségének, bizony sehogy se volt kedvükre, hogy István, két évvel ezelőtt, amikor hadnagy lett, belépett a repülőosztaghoz. Hiszen katona létére, most, ebben a borzasztó háborúban, kettős veszedelem leselkedett reá.

Ha figyelmeztették erre, jóízűen nevetett, ragyogó fehér fogait mutogatta rövidre nyírt kis fekete bajusza alól, mely az időjárás viszontagságaitól kiélezett, lesoványodott arcának amerikaias jelleget adott és így szólt:

– Uraságtok, kiki a maga módján. Én modern gondolkodású katona vagyok. Nem tudok arról lemondani, hogy ura legyek egy repülőgépnek és ezzel szolgáljam a földön masírozó bajtársaim ügyét. Mert hát mit csináljanak ők szegények, ha valamikor háború lesz és nem lesznek bajtársaik a levegőben, akik mint őrangyalok fölöttük lebegvén, közölhetnek velük minden gonosz ravaszságot, amit az ellenség eldugott ütegekben, rejtett hadállásokban számukra tartogat? Hiszen akkor vakon belerohannánk minden egérfogóba és nem is tudnánk védekezni. Ha azt mondjátok, hogy a repülőgépet golyó is, bukás is érheti, azt felelem, hogy csak a képzelődésben van meg ez a kettős veszedelem. Gyerekek, akit a halál meg akar ragadni, annak igazán mindegy lehet, mi módon jut a föld alá.

Az öreg hölgyek persze szörnyűködve csapták össze a kezeiket az ilyen felfogás hallatára és kijelentették neki, hogy javíthatatlan bűnös, aki meg sem érdemli az ő nagy szeretetüket. De ezt csak a szájuk mondta. A szívük hangja szerint az ő Istvánjuk a bátorságával, az erejével, a csinos, jóképű megjelenésével, mind a két család büszkesége volt.

Hedvig pedig, a menyasszonya, mindig az ő oldalán állt.

Ha egyszer-másszor néhány nappal tovább kimaradt, ha már a legsúlyosabb lehetőségeket kezdték számba venni, akkor ő volt az egyetlen, aki megőrizte nyugalmát, higgadtságát és tudta, hogy nem illik addig panaszra nyitni száját, míg az elkerülhetetlen sors át nem adja kegyetlen üzenetét. Mindezideig azonban boldog reménységgel volt eltelve és sziklaszilárd bizalommal jegyesének ereje és ügyessége iránt.

És akkor kiütött a háború és Arnóti István repülőhadnagy kísérleteit, gyakorlatait a hazának minden erőt fölemésztő, szigorú szolgálatába állitotta.

Az anya a legénnyel halkan kilopódzott a hálószobából. Még egy pillanatig hallgatódzott, figyelte fiának szabályos, mély lélegzetét. Azután azt mondta a legénynek, hogy elmegy a Nikolai-utcába, a menyasszonnyal közölni, hogy István szerencsésen megérkezett.

A jóravaló dunántúli sváb gyerek csak intett és hozzálátott a hadnagy fölszerelésének tisztogatásához. Ez bizony ilyenkor, háborúnak idején, nem volt könnyű feladat. Valahányszor a hadnagy hazakerült, a ruházata olyanformán festett, mintha valami orosz-lengyelországi falu utcájának térdig érő sarában hempergett volna benne. A bőrneműekről úgy kellett az agyagréteget késsel lekaparni, hogy az eredeti anyag megint napvilágra kerüljön.

Még el sem készült a munkájával, amikor a ház előtt megállt egy automobil. A gép szava az ablakhoz csalogatta a kíváncsi legényt. Bizonyosra vette, hogy a zakatoló kocsi csak őhozzájuk hozhat látogatót. Mert a csendes kis utcába úgyis csak a hadüzenet óta jártak gépkocsik és ezek is rendszerint ott álltak meg a repülőtiszt lakása előtt. Siető, lihegő ordonáncok szokták a csukaszürke autókból kiugrálni, hogy épen úgy, mint a most érkezett látogató, idegesen nekirontsanak a csengetyűzsinórnak és azt majdnem leszaggatva, sürgessék a bebocsáttatást.

Ez aztán mindig boszantotta a derék sváb fiút. Ezek a tiszt uracskák úgy tettek, mintha neki egyéb dolga se lenne, mint mindent félrelökni és az ajtóhoz rohanni. Egészen lassan, kopogó katonaléptekkel ment tehát végig a deszkapadlón az ajtóig, lassan, körülményesen félrehúzta a reteszt és amellett olyan hangosan, hogy a kivül álló is meghallotta, motyogta:

– Wart a bissl. No, mindjá. Mintha égne! Az ember nem is hinné. Hogy sietnek. Nem köll úgy lármázni. Ekelhaft.

Végre engedett a retesz, az ajtó fölpattant, ő pedig hüvelykujjával a nadrág szegélyén, nekivágta magát nyílegyenes állásban a falnak – jobbra arc! Mert az ajtóban a király hadsegéde állt.

Ismerte az egyenruhát. Ott állt egynéhányszor a »burg« udvarán. De ismerte régebben is. Akkorról, amikor még nem volt katona, hanem kovácslegény. Bécsben dolgozott és olykor elment délben az őrségváltáshoz, elmaflálkodni. Ilyenkor aztán látta a sietősdolgú segédtiszteket is.

A tiszt az ajtó előtt mulatott a legény zsörtölődésén, belépve pedig röviden utasította, hogy gazdájának, Arnóti István hadnagynak, azonnal jelentse be a király egyik hadsegédét. A legény föltárta a századosné asszony fehérlakkos szalonjának ajtaját és betessékelvén a látogatót, szaladt fel a hálószobába, urát fölkelteni.

Kihallatszott az elülső szobába, a hadsegédhez, amint a legény tüdejének minden erejét megfeszítette, hogy gazdáját kiragadja álmából.

– Hadnagy úúúrrr – –

Mogorva dörmögés a válasz.

– Hadnagy urrramm – –

Megpróbálta lehúzni a takarót. Ezért belérúgott az alvó. Most félretett minden köteles tiszteletet. Megragadta gazdájának vállait és úgy húzta ki az ágyból. Ez hatott. Volt vagy egy méter hosszú az a kacskaringós terringettét, melyet a hadnagy úr végigropogtatott, mikor fölébredve, a szőnyegen ülve találta magát. Nem tudta, mi történt vele. Félálomban azt hitte, hogy repülőgépének pilótaüléséből kissé gyengédtelenül kipenderült valami vetés közé. De csakhamar fölismerte legényét, aki tovább ordítozott rá:

– Hadnagy uram! Hadnagy uram!

– Nó, viziló – mi bajod?

– Jelentem alásan, egy tiszt úr várja a hadnagy urat az elülső szobában.

Fel!… egy ugrással a mosdótál előtt. – Kár, a fürdőből nem lett semmi… Ördög tudja, már megint mit akarhatnak tőle. A hideg víz végleg elűzte a fáradtságot. Még gyorsan végigtörli a kefével rövidre nyírt haját. Felkapja a blúzt, melyet a legény készen tart. Azután futólépésben előre.

A százados úr, a király parancsőrtisztje, barátságosan üdvözölte fiatal bajtársát és mindjárt áttért a szolgálati ügyre. Arnóti István repülőhadnagynak mégis csak nagyot dobbant a szíve, amikor röviden, katonásan átadták neki a parancsot, hogy azonnal jelentkezzék Őfelsége személyes szolgálatára, mivelhogy a király eddigi repülő futárja, Bélaváry gróf, az ellenség előtt elesett.

Erről Arnóti István még nem tudott. Csak azt tudta, hogy Bélaváry gróf egyik legkörültekintőbb, legszerencsésebb, de egyúttal legvakmerőbb pilótája volt a hadseregnek, akinek nem egy nyaktörő kalandjáról beszéltek szakkörökben.

A király parancsőrtisztje, amint megbízásának eleget tett, rögtön el is távozott. A háború nagy idő, minden pillanatban új tetteket követel. Arnóti István az órájára nézett. Szűken mért egy óra ideje volt öltözködni, gépét indulásra elkészíteni és elmenni a palotába a királyi parancsért. Egypár pillanatig gondolkozott. Aztán a telefonhoz… Repülőtér… Az ő hangárjának a száma… A szerelőé…

– Mindent elkészíteni… A gép valószínűleg egy óra mulva felszáll.

A kagylót leteszi. Majd új számot kér. Katonai gépkocsiszin.

– Azonnal egy autót… Arnóti István hadnagy, repülőosztag… Címemet tudják.

Megint letenni a kagylót… egy kis türelmi próba… újra fel lehet venni… Bechner székesegyházi gondnok.

– Arnóti István beszél, kérem sürgősen az anyámat… Ott vagy? Kézcsók… kérlek, gyere rögtön… Nagyon fontos eset… rohannom kell… Nincs több időm, jöjjetek ide… Ha soká késtek, már nem találtatok itt… Szervusz.

A telefon pihenhet, de a hadnagy, mintha az utolsó 24 órát nyugodtan, zavartalanul végigaludta volna, úgy szaladt a hálószobájába.

– Rajta! Péter, – kiált legényére, – igyekezz. Ide a bőrruhát. Remélem tiszta… A bunda olyan lehet, mintha disznók háltak volna rajta… Utoljára átázott szántásban értem a földet. Előre, előre! nincs időm.

Ment minden, mint a karikacsapás. Alig telt el 10 perc és a hadnagy készen állt, bőrgúnyában, fölötte a tiszti köpenyeg. A kapu előtt is most zakatolt a gépkocsi és megadta a jelzést.

– Le a bundát, takarókat… itt a kézitáska.

A hálószobán keresztül repültek a tárgyak a legény felé, aki ügyesen elfogta őket. Szaladt le velük, nyomában a hadnaggyal. A lépcsőn szembe jött vele az anyja, a menyasszonya, apósa, anyósa.

– Gyerek… István, – szól az anyja lihegve, – hová sietsz?

– No, ez ugyan szép dolog, – nyöszörög fáradtan az após, – állj hát meg egy pillanatra.

– Gyere ide, Hédikém, nesze csók, – felel a hadnagy és átkarolja jegyesét ott a lépcsőházban. Csókolódznak, mit sem törődve a házmesterrel és a többiekkel, akik körülállják. Mintha egyedül lennének. Arnóti István nevet:

– Hadijog, – mondja, – nem érünk rá a lakásba visszamenni.

– De hát hová sietsz, édes Pistikém? – faggatja anyja.

– Lenn vár az autó. Elvisz a burgba, a királyhoz. Ki vagyok nevezve repülőfutárnak. Mától fogva Őfelsége személyes szolgálatában. Bélaváry gróf elesett vagy lezuhant. Tudom is én… Isten veletek, valamennyietekkel. Szervusz, kedves apósom, istenveled, kedves anyós, és te, édes jó anyám gyere ide, csók nélkül már csak el nem ereszted a fiadat.

Anyja két lépcsőfokkal feljebb állt és ő látta, hogy most, amint lejött feléje, meg kellett fogódzkodnia a lépcső karfáján, mert egész testében reszketett.

Azt hitte, örömtől reszket. Örül annak a megtisztelő megbízásnak, mely fiát az uralkodó személyes szolgálatába szólította. Elébe nyújtotta kezét és felkiáltott:

– De hát mi bajod van?… Hiszen krétafehér lettél… rá sem ismerek az én bátor anyácskámra.

Szorosan előtte állt az öreg asszony, akinek haját már át-átfonták az ezüst szálak és a szeme közé nézett még mindig szép kék szemeivel:

– A király hítt?

– Igen, édesanyám.

– Személyes szolgálatára?

– Hiszen hallod, édesanyám!

– Egy Arnótit.

Hangtalanul mondta ezt és a hadnagynak, ha nyugodtabb lett volna, kétségkívül feltűnt volna a különös hangsúly, anyjának meglepő viselkedése és bizonyára kutatta volna mindezeknek az okát. Igy azonban semmit sem hallott, semmit sem látott, hanem ujjongva mondta: – Bizony a polgári származású Arnóti István hadnagy lett Bélaváry gróf utódja.

Ekkor az após megköszörülte a torkát és beleszólt:

– Bélaváry? Nem az volt az a vakmerő ember, aki elsőnek repült itt Bécsben a Szent István-tornyán keresztül a burg udvarára? Akkor mindenki azt hitte, hogy a nyakát töri.

Arnóti István kacagott.

– No, egy kicsit soká tartott, amíg ez a hit bevált. Előbb a háborúnak kellett kitörni. De most igazán ég veletek. Gyerekek, Istenemre mondom, nincs már egy percem sem. – Még egy csókot váltott a menyasszonyával és mielőtt ez még egy búcsúszót ejtett volna, a kapun, melyet a házmester szolgálatkészen nyitvatartott, kisietett a gépkocsihoz, egy ugrással az ülésen termett és odaszólt a soffőrnek:

– Repülőtelep. – És még egy utolsó búcsúszó: – Szervusz, Péter – a legény odanyújtja még csupa piszok széles kezét a gazdájának, aki szívélyesen megszorítja. Azután egy zökkenés – mintha egyet ugrott volna – nekiindul a kocsi maga mögött vonszolván a benzingőznek felhővé sürüsödő uszályát.

Pont 6 órakor jelentkezett Arnóti István repülőhadnagy a burgban, a király szolgálattevő segédtisztjénél és parancsot kapott, hogy a felség előszobájában tartózkodjék. Ott várt most óráról órára arra a nagy pillanatra, amikor először léphet a királynak, hőn szeretett uralkodójának, színe elé, hogy meghallgassa azt, amit neki, csak neki mondani fog.

Szebbnek találta ezt minden érdemrendnél, melyet vakmerő röpködéseivel bizonyára még meg fog szerezni. Fenségesebb volt ez mindannál a dícséretnél, elismerésnél, melyben feljebbvalóitól részesült.

Nem is sejtette, hogy a király, mint ember, milyen közel állott hozzá az éjnek ebben az órájában. Hiszen olyan feladat megoldását várta tőle, hogy ilyent régebben a képzelet országába utaltak volna. Azt, hogy repüljön be egy várba, melyet az ellenség körülzárt.

A palota órája tizenkettőt ütött. Az öreg komornyik odalépett a hadnagyhoz, aki épen azzal foglalatoskodott, hogy rágyújtott a tizenegyedik virgóniára.

– Parancsol a hadnagy úr egy kis teát süteménnyel?

– Inkább kávét.

– Amint a hadnagy úr kívánja.

Még el sem hangzottak a szavak, amikor a király szobájából egy finom ezüst harangocska halk hangja csendült ki. A komornyik belépett a szobába, ahol halvány világításban, iróasztala előtt ült a király. A belépő felé fordulva, mondotta:

– Amenyiben a hadnagy úr még nem szítta el valamennyi virgóniát, melyet iróasztalomról kiküldtem neki, kérje meg, legyen szíves nekem egy-két darabot átengedni. Egy kis könnyű kávét is megrendelhet.

A komornyik kiment és mosolyogva fordult Arnóti Istvánhoz:

– Bocsásson meg, hadnagy úr, Őfelsége megjegyezte, hogy az Önnek küldött virgóniaszivarok az utolsók voltak, melyek legfelső személyes használatára az íróasztalra voltak készítve. Őfelsége kéri a hadnagy urat, engedné meg, hogy két szivart Őfelségének visszavigyek.

Ez a beszédmód egészen idegen volt a hadnagy számára. Szinte zavarosnak találta. De azért megértette, hogy a királynak, miután egy ládika szivart kiküldött neki, most későn éjjel magának nincs több szivarja és tőle kér kettőt. Egészen belepirult ebbe a példátlannak talált kérelembe.

A király, az ő királya, akinek szívesen feláldozta volna minden csepp vérét, két virgóniát kér tőle. Őtőle, Arnóti Istvántól kér a király szivarokat, még pedig azokból, amelyeket ő épen a felséges úr jóságának köszönhet. Felugrott a kandalló mellől, kipattant kényelmes karosszékéből, odanyújtotta a szivardobozt a komornyiknak és így szólt:

– Bocsánat, ha helytelenül viselkedtem és nem adtam a dobozt rögtön vissza, azt hittem, hogy tetszés szerint élhetek vele.

A komornyik könnyedén meghajtotta magát:

– Igenis, hadnagy úr. Erre a célra küldte Őfelsége a szivarokat. De ön bizonyára hallott róla, hogy Őfelsége, ami legkegyelmesebb urunk, aki szenvedélyesen szeretett virgóniaszivarokat színi, néhány évvel ezelőtt orvosi rendelkezésre kénytelen volt ezt az élvezetet korlátozni. Mindamellett állandóan ott kell tartanunk egy dobozt a megszokott szivarokkal a felséges úr íróasztalán, mert ő egyszer-másszor az orvosi tilalom ellenére is kegyeskedik egy-egy szivart elfüstölni.

– Hála Istennek – Arnóti István föllélegzett. Tehát nem követett el hibát, amikor olyan mélyen belemarkolt a király kitünő szivarjai közé. Mert csakugyan jók voltak. Meg tudta ítélni, mivel neki is a virgónia volt a kedvenc szivarja.

Lakájok felhozták az udvari konyhából a komornyik megrendelte kávét apró süteménnyel. Tálaltak a hadnagynak. A királyt a komornyik szolgálta ki. Benn maradt nála, amíg megitta kávéját. Azután rágyújtott a szivarra, melyet ura megkívánt.

Elgondolkozva nézett a király a felszálló kékes füstfelhők után, azután így szólt komornyikjának:

– Kérem, adja ide onnan az asztalról a zöld táskát.

A komornyik odanyújtotta. A király egy kis kulccsal kinyitotta a táskát és kivett belőle néhány iratot. A negyedik darabot megtartotta kezében, a többit maga elé tette az asztalra. Átfutotta a sárga, kemény papirosból készült borítékot:

»Mínősítési jelentés. Ezredszám, zászlóalj és század… Azután: Arnóti István József, hadnagy, született Bécsben, 1886 február 10.«

A király szétnyitotta az akták borítékát…

Tulajdonképen felesleges volt elolvasnia, hogy mit jelentettek Arnóti István hadnagyról a fellebbvalói. Magától értetődik, hogy az a tiszt, akit a király személyes szolgálatára kirendelnek, csakis rendkívüli tehetség és kifogástalan jellem lehet.

A királynak azonban volt oka mégis érdeklődni az iránt, amit Arnóti István hadnagyról a feljebbvalói szürke, katonás rövidséggel jelentenek, mert épen neki, a királynak, mint embernek, különös joga volt megerősítését keresni annak a dícséretnek, mellyel ezek a jelentések a hadnagyot elhalmozták.

Öröm töltötte el, hogy az, amit sok évvel azelőtt uralkodói kegyből és emberi jószívűségből Arnóti Istvánért cselekedett, ilyen szép gyümölcsöket érlelt. Jóságos mosoly surrant át az örökké ifjú agg királynak friss kinézésű arcán, amikor az ezredparancsnok utolsó jelentéseiben a következőket olvasta:

»Arnóti István hadnagy mai napon áthelyeztetik a repülőosztaghoz. A hadnagy az utóbbi időben repülősportbeli gyakorlatai kedvéért fel volt mentve a szolgálattól, minek folytán századparancsnokának nem volt alkalma róla szolgálati és magánszempontból ítéletet alkotni.«

A király összecsukta az aktát és félig lehúnyt szemei előtt elvonult egy régi kép… 25 év előtt:

Egy bájos, fiatal asszony… ifjú házas… Arnóthy Ferenc gyalogos százados felesége.

Ugyanebben a szobában volt… ugyanezek a bútorok és ugyanez a király. Ott pedig, ahol most a komornyik áll, reszketve tántorgott be a szobába a fiatal századosné, akit rendkívüli magánkihallgatáson fogadott. Az asszony térdre akarta vetni magát előtte, de az ő lovagiassága ezt nem engedte. Igyekezett a kétségbeesetten síró nőt megnyugtatni.

Milyen jelenet! Micsoda dráma! Milyen vitéz egy nő!

És most ott ült kinn, tőle csak egy ajtó által elválasztva, az előszobában, személyes szolgálatára kirendelve, az, aki csak akkor jött a világra és akit elsősorban illetett a királyi kegy, mely bámulatos, határtalan jóságában mindent megbocsátott, amit Arnóthy Ferenc százados menthetetlen eltévelyedésében elkövetett.

Akinek az élete fölött egykor itt mondatott ki az ítélet, annak a vére a király tiszteletreméltó egyenruhájában kinn ült, a sorsdöntő szoba ajtaja előtt. A régi magyar nemesi család sarjából egyszerű polgárgyerek lett. Így akarta a király, az új sarj érdemelje ki újra azt a nemességet, melyre apja méltatlannak bizonyult.