Part 1

MAGYAR REGÉNYIRÓK

KÉPES KIADÁSA

Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja

MIKSZÁTH KÁLMÁN

53. KÖTET

A KIVÁLÁS GENEZISE

I.

Irta

JUSTH ZSIGMOND

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

A PÉNZ LEGENDÁJA

*

GÁNYÓ JULCSA

IRTA

JUSTH ZSIGMOND

TULL ÖDÖN RAJZAIVAL

BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT

magyar irod. intézet és könyvnyomda

1905

_Minden jog fentartva._

Franklin-Társulat nyomdája.

JUSTH ZSIGMOND.

1863–1894.

Justh Zsigmond született Békésmegyében, a pusztaszenttornyai kastélyban, 1863-ban, és meghalt 1894-ben Cannesban.

Ebből a két sorból egész élete konstruálható. Harminczegy évig élt, előkelő úrfi volt, mert kastélyban született a neczpáli Justhokból; regényeket írt, mert máskép nem fordulhatna elő e gyűjteményben, és tüdőbetegségben halt meg, mert mit keresne a békésmegyei ember Cannesban, ha új tüdőt nem?

Egy bevégzett nagy pálya mindenkor fenséges látvány és kibékítő. Ellenben egy szép kezdet izgat és keserű hangulatot teremt. Ilyen kezdetek minden irodalomban vannak és az összetört remények polczán őriztetnek. Ez a nemzetek tetszelgése, akik kitárván mijök van, szeretik sejtetni, hogy még mijök lehetett volna.

A nyolczvanas évek elbeszélő irodalmának ilyen alakja Justh Zsigmond. Törékeny, bágyadt, hirtelenszőke ifjú, kinek ábrándos szemeiben mély tűz ég. Nem úgy indul meg az Olympus felé, a hogy rendesen szoktak az emberek, hogy a környezetből merítik a kedvet. Az ő barátai a kaszinóban kártyáznak vagy Alagon versenylovaznak és valamelyik kis szinésznővel regényt szőnek, melyhez sok csipke és főleg igaz kő, smaragd és rubint kell; vadásznak, párbajoznak, a mások vérét pusztítják.

Ő pedig tüdőbeteg lévén, a saját vérét hányja és álmodozván véget nem érő útján a tavaszi napfény nyomában, regényeket komponál, melyekbe a saját lelkét önti.

Ám a regények építéséhez is sok kő kell, sok drágán szerzett kő, hosszú élettapasztalat, nagy emberismeret fájdalmakból, csalódásokból leszűrt bölcseség, éles megfigyelés és roppant látás. Ki látott már harmincz éves embert, a ki mindent látott? Harmincz év elég a lirikusnak. De mit kezdjen harmincz évvel egy regényíró? Mi volna Dickens, ha harmincz éves korában hal el? Hol volna az «_Új földesúr_» és a bűbájos «_Sárga rózsa_», ha Jókai csak harmincz évet él?

Azért hát nem kell és nem lehet csodákat várni Justhtól. Csak egy igen érdekes, sőt értékes kezdetről van szó és egy rendkívüli processus hagyatott megoldatlanul.

Az írók rendszerint úgy lesznek írókká, hogy nem lévén valamely pályához erős akaratuk, erre sodortatnak. Justh, ki Kielben, Zürichben és Párisban folytatta tanulmányait, Taine-nek arra a kérdésére, mire készül, azt felelte:

– Szépíró akarok lenni. Adjon tanácsot, mester!

– Mindenekelőtt egy kérdést kell intéznem önhöz, – mondá Taine.

– Hogy van-e tehetségem? Átfordítom önnek szárnypróbálgatásaimat.

Taine mosolygott:

– Nem azt akarom kérdezni, de hogy van-e erős akarata?

– Van.

– Hát akkor legyen szépíró.

A fiatal Justhban törhetetlen akarat lakott s olyan apparátussal, annyi szorgalommal készült szakmájára, melynek művelői vadon nőnek otthon, mint a hogy az orvosi vagy mérnöki pályára szokás.

Négy telet töltvén Párisban, első munkáiban a «_Káprázatok_»-ban, «_Páris elemei_»-ben, a «_Művész-szerelem_»-ben teljesen franczia befolyás alatt áll, a secessio iszalagjai, kinövései közé fonódva. Páris illata, Páris levegője érzik leirásain és elbeszélése módszerén. Nem a csörgedező patakok mellől hozza alakjait, se a kökörcsines mezőkről. Nem járja az erdőket, hol vidám koboldok, najádok, faunok mulatoznak. Zola nyomában jár a modern szörnyek között, – melyeknek egyike (A széngáz) mesterét is meg fogja fojtani egy napon. A romlott emberiség bűneit, sebeit górcsövön nézi, mutogatja és mindez csak annyi, mintha a Zolától elhajigált törmelékeket szedné fel, hogy abból alakokat gyúrjon.

De meddig fog ez tartani? Ábrahám báránya is ott ragadott az indák közt, mert fiatal volt; nem birta még őket széttépni, hogy kigázoljon közülök, de ha ideje van hozzá, kigázol, pedig nem voltak oroszlánkörmei, – Justhnak ellenben voltak.

Úgy kell őt venni, mint egy Párisból elindult utast, a ki hazafelé tart. Még rajta van kocsija kerekén a párisi sár, lován (pegazusán) a párisi por, de a gondolata már az alföldi szélmalmokon és kútgémeken jár.

A mint el-elmaradozik a Notre Dame-torony meg a fényes kirakatok, hogy im felbukkannak a pusztán a muskátlis ablakok, Justh előtt is halaványodnak Zola és naturalizmusa. 1891. és 1893. közt megjelent művei, «_A puszta könyve_», «_Gányó Julcsa_», «_Delelőben_», némi eredeti ízt vesznek fel, a melyből a Justh írói egyénisége fog kinőni, ha a jó isten megengedi. Mert hát míg ő tolla pengéjével a halhatatlanság barázdáit szántja s életet ad a gondolatainak, addig a halál a villogó kaszapengéjével ott áll mögötte és nem lehet többé őt lekérlelni.

Zolát e műveiben már csak annyiban követi, hogy mélyebben markol bele a paraszt társadalomba, mint honfitársai, nem elégszik meg a külsőségek, néprajzi tarkaságok és furcsaságok rajzaival, behasít bonczoló késével társadalmukba, fölfogásaikba, erkölcseikbe. Ebben az időben más irányban is foglalkozik parasztjaival. Birtokán parasztszinházat állít, melyben a néppel magyar szinműveket, Shakespeare-Molière darabokat játszat, ő maga tanítván be nekik a szerepeket.

Azt lehetne hinni, hogy a nyugati kulturáért rajongott. Dehogy. A magyar parasztért rajongott. Rendkívüli nemes, érdekes őslénynek tartotta, a kivel érdemes bíbelődni.

A kis tollacska pengéje lázasan dolgozott – talán az a másik penge a háta mögött kergette. Egy cziklust akart irni (és itt megint Zola járt eszében), melyben a _Kiválás genezisét_ előtáró filozófiát akarta publikálni. Nagy, monumentális munkát tervezett, tizenkét vagy tizennégy kötetet. Mikor a «_Fuimus_» utolsó lapjait lázasan írta, szerette elbeszélni az édes őszi napfényben melegedve látogatóinak, hogy mi minden lesz a még hátralévő tizenegy kötetben. Mind a tizenegy könyv tartalma benne volt a fejében. Csak még a kis pengének kell leírni.

Csakhogy ahhoz a tizenegy kötethez már akkor nem volt tizenegy napja se. Következett a másik penge.

_Mikszáth Kálmán._

A PÉNZ LEGENDÁJA

_Első kiadása megjelent 1893-ban._

CZOBEL ISTVÁN BARÁTOMNAK.

Te, ki más utakon ugyanazon czél felé haladsz mint én, engedd meg, hogy tervezett regényciklusom első kötetét néked ajánljam fel.

Nagy megnyugtatásomra szolgál az, hogy eddigi munkáimmal egyetértettél, s aláirtad az azokon keresztül vonuló tendentiát.

Tudom, hogy ezentúl is mellettem lész, s tudományoddal, infinitiv szellemeddel támogatni fogsz müveimben. Mi, mindketten a jövő Magyarországnak az anyaföldben gyökerező filozófiai világnézletét, szellemét keressük.

Te biologiai alapon állva, hatalmas kulturtörténeti művedben, (a melyet eddig csak nehány bizalmas embered ismer, a melyről azonban tudom, pár év mulva Európa fog beszélni) csak úgy a magyar jövendő kulturát szolgálod, mint én, ki erre regény formájában akarnék rávilágítani.

Egyet akarunk, édes társam, s ez megnyugtat, erre büszke vagyok. A mai társadalmi testet bonczoljuk, te is, én is, s mindketten azt nézzük, mi a kóros benne, s mi a használható, az a mi újat, jobbat fog teremthetni.

Tanácsodra nevezem el ezt a cyklust is a «_Kiválás genezisének_». Tudom, ezzel, mint egy kedves regényíró kollegám igen helyesen megjegyezte, – «riasztgatni» fogom a magyar közönséget, a melynek jórésze az aktualist, az érdekfeszítőt, a mulatságost keresi.

Jól van, legyen igy. Kevesen fogják olvasni e könyveket, de ki elolvassa, az lesz, a kinek irtuk. Mert ha, daczára e kissé kemény, s tán nem is nagyon irodalmi czímnek (hisz a biologia felé huz!), megteszi, ezzel bebizonyította, hogy érdeklődik tendentiáink iránt. És egy ilyen olvasó kedvesebb nékem száz olyannál, ki mulatságát keresve s várva, vette kezébe könyvem. Nem rejtem el, a mulattatás nem volt czélom, nem is lesz soha. Mert az életben sem a mulatságost keresem, de meg nem is látom mulatságosnak az életet.

Igy hát nem akarván zsákban macskát árulni, a könyveket tanulmányoknak nevezem el.

Mint mondtam – életczélomúl a magyar szellemi világnézlet keresését tüztem ki. Meglehet, hogy tévútra lépek, meglehet, hogy nem fogom megtalálni soha, de hát, tán egy érdemem lesz, hogy erre a kevéssé megvilágitott térre forditom a figyelmet.

A néptől már igen sokat tanultam, sokat s újat. Ugy érzem, az ő nyugodt – mint mondani szoktad – turáni nyugalma biztos, erős alapunk nékünk. «Józansággal párosult idealizmusuk, népünk rendithetetlen szellemi egyensulyában s erejében nyilvánul», igy beszélsz róluk, azt a könyvemet taglalva, a melyet a népről irtam. E világnézletet, a melyet a puszta könyvében meg akartam állapitani, te felismerted, csak ugy mint nehány franczia és angol kritikusom, kiknek a magyar nép világnézlete a göröghöz hasonlónak tünt fel.

És én éreztem ezt mindig, minden szavukból, minden tettükből. Te voltál az első, ki e hitemben megerősítettél. Te bátorítottál abban is, hogy a társadalom egyes osztályait áttanulmányozva a társadalmi test legkülönbözőbb fejlődési stádiumban levő részein keresztül, e világnézlet megállapítását tüzzem ki életczélomúl.

Meglehet, hogy téves útra léptem. Jól van. Ha én nem találom meg, megtalálja más, nálam hivatottabb. Megnyugtat az, hogy legalább azt tettem, a mit megtenni kötelességemnek éreztem.

E sorozat első száma ez a kis lélektanulmány, erre fog aztán a pusztuló felsőmagyarországi olygarcha világ, majd Erdély, legvégül a mai Pest elkövetkezni. Mind e munkákban azt keresve, hogy a lassu pusztulás vagy fejlődés folyamatában lévő társadalmi részek mennyiben járulnak majd azon világnézlet fejlődéséhez, a mely egy a népével – s igy a legmagyarabb – csak a fejlődés másodlagos fokán.

Fogadd el könyvem ajánlatát. Kétszeresen a tiéd: mert te is ez úton indultál az igazság keresésére, s mert az én utamra rávilágítottál…

A PÉNZ LEGENDÁJA.

(Belényesy Mária grófnő naplója).

Budapest, május 3-án.

Ma reggel jött el először hozzánk. Mama azt állítja, ő az egyetlen, kihez mehetek. Én istenem, hiszen meglehet, de hát akkor miért mondja meg. Így még lehetőségét is elveszi annak, hogy belészeressek valaha. Mama pompásan tud számolni. Azt mondja, néked 35 ezer forint jövedelmed lesz, ha meghalunk (miért beszél haláláról akkor, midőn épp az én szerelmemről lenne szó, nem tudom). Egy pesti palota, a mely azonban a senioratus jövedelméből épült, így tehát nagy a ház, kicsi a vagyon, s így mindenkép gazdagon kell férjhez menned. Nos megteszem. De hát elég ez? Tegnap este az estély után végig mentem a salonokon. Megnéztem szegről végre. A tánczterem tele aranyozással tetszik. A parquettáján úgy siklik az ember, mint madár a légben. A nagy salon ajtajából sok mindent lát meg az ember. Ezek alatt a nagy bársony függönyök alatt mama folyton engem figyel. Áldom érte. Anyai gondoskodása sok unalmas órámba került. Tegnap reggel is nagy predikácziót tartott: Légy mindenkivel nyájas – mondta. – De? – tettem hozzá nevetve. – No igen, légy tartózkodó a schmudlival (jő a schmudli magyarázata, Istenem hányadszor; kik nincsenek egészen benn, kiket csak úgy a nagy estélyekre hivunk, a noblesse de robe, azok, kiknek nincs censusok s mégis a feleségeikkel meg (sőt!) lányaikkal jönnek báljainkba, stb. stb.). Aztán kikkel még nem? – folytattam ártatlan arczczal beugratva a mamát. A tánczosokkal, kiket csak ágyutölteléknek hivunk meg. Ezekkel legfeljebb tour tánczot szabad járnod. Tudom. Csend. Mama folytatja, meg a kisebb partiekkal, ámbár ezekkel igen nyájas lehetsz akkor, ha az _illető_ feltünik a láthatáron. Ezzel izgatod. Nos, az illető feltünt.

Íme az illető: Bálványosy Sándor gróf cs. kir. kamarás (hozzá teszem, mintha – mama mondaná – a gentryhez tartozna, ezek mindig accolirozzák), hat láb magas (az anyja angol volt – Lady Sarah Spencer), olaj-barna arczbőr (Indiába járt, ott sült le végleg – ezt különben nem szeretem), szürke szemek, sötét haj, deresedő szakál (hegybe vágva) s hosszu, kissé túlhosszu bajusz. Egy méter széles vállak, hatalmas mellkas, hosszu, nagy lábak (de keskenyek) s kezek. Hangja mély, tudom, mert most mindenki énekel. (Hangját szeretem még legjobban.) Foglalkozása: a Bálványosy család ifjabb ágának, a grófinak feje. Kora 40 év (kissé vén, no de mindegy). Tud hajtani, kitünő vadász (hat tigrist lőtt Indiában), volt azt hiszem mindenütt. Fog utaztatni, – mondja mamám – mert anyja angol volt, s unja magát. De tán ez nem is igaz, ezt mama csak azért tette hozzá, hogy érdeklődjem iránta. Nos én érdeklődöm. Investigátiómmal kideritettem, hogy 250 ezer forint évi jövedelme van tisztán. Ezzel – az én 35 ezremet hozzácsatolva – megélhetünk. Mint a mama nevetve hozzá tette, telik lámpaolajra. Ha férjhez mész, majd minden este minden salonban fog égni a lámpa. Hát ha telik olajra, hozzá megyek. Basta!

*

Budapest, május 4-én

Tegnap a casinóban mulattunk. A czigány húzta, csak 12-en voltunk. Very select. Papa adta az ebédet, elég jó volt. Bár, tudja az Isten, de a mi tót szakácsunk jobban főz, mint az a hires franczia. A kis barna salonban ettünk. A Bálványosy-család volt még meghiva, Sándor nénje, az öreg herczegné, ki olyanokat mond, hogy az ebédeknél minden fiatal lányt hatodik helyre ültetnek tőle, hogy ne hallják, mit beszél. Azt mondják, Mária Teréziára hasonlít. Vele volt két kiállhatatlan fia. Igazi majmok. Milyen szerencsém van, hogy papáék nem akarnak hozzájuk kényszeríteni. No már az egyikhez, t. i. ahhoz, a ki herczeg s a család feje. Szerencsémre csak unmittelbar leányt vehet el, ez benne van a majorátusi levélben. S az ilyen szegény magyar comtesse nem elég neki. Bécsből kell házasodnia. Egyáltalán hiba van a családfánkon, mama sokszor elpityergi. A papa egyik anyai őse fakereskedő volt, s aztán báróságot kapott s egy megyét. De ezt a foltot már eltöröltük s jogtalanul bár, de ő is udvarképes és k. u. k. kämmerer. De – igaz a, az estéről? Volt még ott egy álmos kinézésü, hosszu haju fiatal ember, Vezekényi Elek. A Vezekényinek mondom, hosszu haja van, sápadt fakó szinű képe, nagy kék szemei. Most ez a divat külföldön, mondta az öreg herczegné. S hosszu előadást tartott arról, hogy a mai asszonyoknak miért nem kell corset s a fiatal uraink miért sápadtak s miért szavalják Baudelaire-t. Igaz, ezt az utóbbi poétát susogva ejtette ki – nem nékem való olvasmány, azt mondta. Megvettem, de még nem volt időm elolvasni.

«Les fleurs du mal.» Majd Vezekényitől megkérdem, minő. Itt még a Gyallay Lőrincz, ez olyan tiszteletbeli czigány. Hosszu nógatásra kivette a hegedűt a primás kezéből s primázni kezdett. Szépen játszik. No de elmondom, még kik voltak itt. A Bajmóczyné férjével. Igen boldogtalan asszony, a mamája rontotta el, azt mondják, s most már sehogyse tud boldogulni. Most olyan æsthetical módon mulatja magát. Nem tudom, miből áll ez a mulatság. Még egy asszony, egy özvegy miniszterné, nem egészen copurlhic. De a mama ma reggel hivta meg hamarjában, mást nem mert volna, kisegítőnek. Mert Bálványosy Liza… a gyönyörü Liza! lemondott. Nékem a családot kellett megnyernem. Ez volt esti teendőm. De hát jövendőbelim mellettem ült, avval mulattam.

Tegez… Tegez, nem hiszem, hogy rokonok lennénk. De úgy illik (ezt a papa mondta multkor neki), hogy egy Belényesy s egy Bálványosy rokonok legyenek. Kimutatták, hogy mindketten Stibor-ivadékok vagyunk. A Stibor ivadéka igen furcsa lélek. A sauce tartar-t átnyujtva (addig hallgatott), megszólal: Mini (Mininek nevez, mintha erre feljogosítottam volna; Mária is megtenné, de 250,000 forintja van évente, gondoltam, s zsebre raktam a Minit), szereti a czigányt? Ekkor vettem csak észre, hogy a hangja majd csaknem olyan mély, mint a bőgő hangja. Én kinyitottam a legyezőmet s mintha igen melegem lenne, egyszer-kétszer meglegyeztem magamat, majd becsukva kissé szemeimet: igen, elmerengtem. S tréfán kivül tetszett a muzsika, új nóta volt a Czóbel Minkától. – Látod Mini, ha az ember messze-messze országokba jár, akkor sokszor elgondol arra a perczre, midőn először fogja a nótáját hallani! Az nem volt új, se nem valami igen érdekes s én mégis behunytam a szemeimet s abbahagytam a tok á la tartar felszelését s úgy hallgattam. Egyszerre csak észreveszem a mamát, ide néz s érzem a szeme tüzének változó fényéből, hogy bátorít. Nagyon elszégyeltem magamat. Ejha, csak tán nem. Józan fejjel fogunk csak azért is leülni a Bálványosy ifjabb ág dominiumaiba. – Hogy értem-e? s most már komédiáztam. Rövid idő multán elfogyasztottam a tok á la tartar szeletet.

– Midőn fenn tanyáztam a Himalájában, sokszor elgondolkoztam azon, leszek-e én még boldog valaha.

– Kin áll, ha nem rajtad, – mondtam nevetve, de – hozzá kell tennem – ártatlan arczczal.

– De hát a boldogsághoz kettő kell.

– Hiszem… Sándor, de furcsa vagy, hogy azt _te_ mondod. – Az öreg Bálványosyné minket vizsgált, láttam s ez boszantott, nem akartam, hogy úgy nézzek ki, mintha…

Sándort nevetésem, úgy látszik, lehangolta. Félreértette intentióimat. Titokban végig néztem rajta, csak olyan igen sötétbarna ne lenne. Kicsit vadóczszerű, ki hinné, hogy anyja angolnő volt. Másik szomszédomhoz, Elekhez fordultam.

– És hát igen messze járt?

– Messze? mindenütt ugyanaz! – volt a gyors, kissé meglepő válasz; ez a fiu bágyadt és kedvetlennek látszott.

– Nem hiszem, lássa, _már_ a hajviselete is más, mint nálunk. – Megjegyzésemet elég ostobának tartottam, de nem akartam semmikép sem belemélyedni a társalgásba.

– Az más, hosszu a hajam, mert utálok fodrászhoz járni.

– Akár csak én – szólott bele Sándor a maga mély hangján – és Elek, hogyan áll Párisban a világ?

– A moulin rouge kereke forog, az anarchisták szabadon sétálnak s a Bougival Grenouilliérejének évadja is elkezdődik nemsokára.

A két ember összenevetett.

A Sándor nevetését jobb szerettem, melegebb, férfiasabb. Eleké metszett, de azért hozzá fordultam, szája ize szerint akartam beszélni, hisz rokona s legjobb barátja Sándornak.

– Olvas sokat?

– Miért olvasnék, oly ritka a jó könyv. Nézek, látok s ez elég.

– Ugyan ne affektálj – rikácsolt Niki az asztal túloldaláról, – a multkor is, hogy táskádat kipakoltad, 10 kötet könyv volt benne, meg egy hálóvánkos. Azzal érkezett meg Londonból.

– Volt más táskám is, Niki! – nevetett Elek.

– Reménylem – tettem hozzá okos arczczal. – És mondja, mik voltak azok a könyvek?

– Én tudom, – mondta Sándor, – az Elekismus kátéi, egy Baudelaire (már megint Baudelaire!), egy Huysmans, pár Zola (pfui, mondtam s még jobban figyeltem rá, mit mond), Berge, Rollinat (megjegyeztem mind, ha a komornával kimegyek, titokban egyenként megveszem).

– Ugyan hagyd el, én már jó ideje, hogy semmit sem olvasok.

– Akár mint Loti – tette hozzá Sándor.

– Az ám.

– Mondja maga, úgylátszik, rá ért az olvasásra is messzi útjain.

– Nem igen. De egy-két könyvet csak elolvastam.

– Ugyan hagyjátok a sok könyvet – s Bálványosy herczegné egy bécsi dalt rendelt a czigánynál. Elhallgattunk. Sándor mintha hozzá ért volna kezemhez… Pedig igen széjjel ültünk. Nem mertem rá nézni, pedig úgy szerettem volna. Hogy lehet az, ha valaki az emberbe szerelmes? Milyen arczot vághat. Vigyázva, óvatosan, mintha az asztal túlvégén keresnék valamit, feltekintettem; tekintetünk találkozott. Egyik szemével mintha végig simított volna – lágyan. Furcsa, hát ez az? Olyan különös volt, mikor aztán egy óra multán a karjai között találtam magamat a keringő hangjánál. Úgy éreztem, erős karjai vannak, meleg lehellete is közel járt az arczomhoz. Furcsa! eddig még táncz közben nem vettem észre, hogy ez így szokott lenni.

Később igen meleg lett, kinyitották az ablakot, a hatvani-utcza járókelői megálltak bebámulni. Úgy éreztem, hogy büszke vagyok, hogy az ő (ő-nek neveztem, diadal – még belészeretek!) karján járom a csárdást.

Reggel 6-kor párbeszéd a kocsiban.

_Mamám_ (nagyokat ásít, de azért kinyögi): Nos, hogy vagytok?

_Én_ (kissé ártatlanul): Kivel?

_Mamám_ (idegességében felocsudva): Ugyan ne affektálj. Hát Sándorral.

_Én:_ Jól tánczol, erős karjai vannak (no ez igaz is), szépen tud nézni.

_Mamám:_ Ugyan őrült leány, hát nem látod, hogy azért néz szépen, mert beléd szeretett.

_Én_ (de ezt már csak gondolom): Hát a ki szerelmes, az mind ilyen szépen néz? Kár!

*

1890 május 6-án.

Az első versenyre! A Sándor meghítt engemet, a mamát, Bálványosy herczegnét s Nikit, és Stapszit (a két fiut) a coachára. Persze én ültem fenn a bakon. De leirom toilettemet. Igen szép voltam. Halvány arczomhoz, sötétkék szemeimhez, ébenfekete simára fésült hajamhoz, igen jól állt elefántcsont selyem, sima toilettem szürkéskék széles szalagokkal. Fejemen óriási szürkéskék kalap, rajta halvány csipkefátyol lebegett, a mely egészen beborította.

A mint felültem a bakra, úgy éreztem, hogy végre is csak uralkodni születtem, s bolond volnék, ha elmulasztanám a jó alkalmat és hozzá nem mennék ehhez a 250,000 forint évi jövedelemhez, a melynek Bálványosy Sándor a neve. Végre is es ist gar nicht ohne egy nagy, hatalmas angol négyes kocsisa mellett ülni fenn egy 20,000 franc értékü coach bakján, végig robogni trombitaszó mellett az Andrássy-úton s érezni, hogy most mind e bámészkodó ezer és ezer ember az én kicsinységemmel foglalkozik. Mamának mindig igaza van. Sándor kitett magáért. Igazán bámulatos kocsis, nem lennék apám leánya (pedig erről bizonyos vagyok, mama csunya volt s csak pénzeért vette el a papa), ha büszke nem lettem volna reá. Elragadó merészséggel hajtott ki a verseny végén, a kocsik tömkelegéből s oly nyugodtan és minden henczegés nélkül, hogy meglepett. Ebben angol, s eddig ezzel a tulajdonával imponál nekem legjobban. Mi – mind egész családunk, istenem hányan a «mienk» közül, csak szédelgünk. Ruhám igen szép volt, a mama azt anzágolta Worthtól való; szó sem igaz, a kis szabó fabrikálta az én rajzaim után (ezért fizetett mama 5 frtot annak a boglyas festő-művésznek, hogy tehetségeimet erre használjam fel!) a korona-utczában lakik, hátul az udvaron. A nagy ezüst tálakat, a melyekről papa legendákat mesél, a Link csinálta, újak. A Belényesi ős galleriát Bécsben festettük egy zugfestővel. Nem azért mintha nem lenne – van tán 36 – (az igaz, hogy köztük – a fakereskedő is), de hát ezt szemmel láthatólag produkálni is kellett. (A mama mindig bécsi rokonairól beszél, kik nem akarták a papát tegezni s rokonnak elismerni.) Ez mind schwindli. És Sándorban ebből semmi sincs, úgy él, mint a hogy hajt, becsületesen. Ezért szerettem volna megszorítani a kezét. De hát ez avance lett volna, már pedig… no, de hiszen a mama a papát is megfogta a maga idején, én meg a tanítványa volnék.

A hogy a házunk elé ért a coach, a Sándor felállott, egy félkarjára vett, úgy emelt le. Furcsa, e perczben szinte kicsinynek éreztem magamat – én, Mab királynő!

*

Május 9-én.

Igen, megkért. A dolog így történt. Lini tantenál voltunk teán. Ő (hát legyen ő, Sándor) csak későn jött. Ez izgatott, nem mintha tetszett volna nekem, hiszen jól nevelt leány vagyok s tudom, mi a kötelességem. Kötelességtudóan vártam annak jövetelét, kit nekem a sors – és édes szülőim szántak.

A Bálványosy Niki mulattatott. Nem, már sokat tudok, nem is vagyok valami prűd kisasszony (ma az ember nem prűd), de azért mégis azt találtam, hogy a Niki ostoba és szemtelen is, és… no de nem tehettem semmit. Hisz ő a Bálványosy herczeg, jövendőbeli családom feje – ki csak unmittelbar kisasszonyt vehet el. Hátrább az agarakkal, meg kell huznod magad, a 17-ik században volt egy ősapád, – gondoltam – ki nem «született» s még orrod alá kenhetné. (Bécsben mindenki emlegeti, én ott lehetetlen lennék – legalább mint komolyan számbavehető leány.) Igy hát mosolyogtam a Niki ostobaságán.

Istenem és milyen szépen! Szemben velem volt egy tükör, azzal mulattam magamat, hogy milyen szépen tudok én mosolyogni, még taktusra is. Elpazarolni ezt a mosolyt ennek a tökfilkónak. No de legalább szép voltam e perczben. A várakozás kissé pirosabbra «hangolta» arczomat, ez jól áll. Belépett. Egyenesen oda jött hozzám, s aztán oda szólt Nikihez: