Part 4

S mégis szemeit egy pesti serfőző lyányára meri vetni?

Nina (félre).

Még pedig a szívébe.

Hopfen.

Átkozott dolog, pedig ő mindjárt itt lesz, írásokat hoz a fiskálisomtól, én nekem el kell mennem! – Tudja mit? ha az ifjú jő, rejtse el magát ezen kárpit mögé, s hallgatódzzék! ha ügyesen viseli magát, megjutalmazom. Csak vigyázzon. (El.)

Nina (félre).

Megállj, vén boszorkány! (Míg Dorka Hopfent az ajtó felé kiséri, az oldalajtón elsuhan.)

Dorka.

Már látom, az öreg Zajtayhoz nem férhetek, legalább fián állok boszút, s talán atyját is bele keverhetem. De vigyáznom kell, mert két próbám nem sült el, s ha a harmadiknak sem lesz sikere, a boszorkányi törvények szerint elvesztem hatalmamat. – De már jő is az ifjú, hamar lesbe.

(A kárpit mögé vonul.)

Ötödik jelenet.

_Nina_ (az oldalajtón föllép). Később _Fanni_.

Nina.

Kész a boszúterv! Erre a banyára két okom van haragudni, először a házban minden maga akar lenni, s már urunk kegyelmébe befurta magát, pedig természetes, hogy az elsőség a szobalyányt, nem pedig a szakácsnét illeti; s másodszor, jó kisasszonyom szerelmét akadályoztatja. De mind ezért oly boszút állok rajta, mint még egy szobalyány sem tett, mióta ez a fényes hívatal feltaláltatott.

Nem lehetnék más soha, Mint szobalyány, Tündöklő szolgálat az És sok észt kiván.

A kisasszony, ha szeret, Miniszterré tesz, Én vezérlem a szívet, Hejh ügyes fej ez.

(A kilépő Fannihoz.) Épen jókor jő a kisasszony! jőjön ide. (Előre vezeti.)

Fanni.

Mi baj?

Nina.

Zajtay úr mindjárt itt lesz, vigyázzon magára, ne beszéljen vele itt sokat, mert lesik, itt ebben a szobában, érti ebben a szobában, küldje őt valami ürügy alatt ma éjfélkor a pinczébe.

Fanni.

Éjfélkor a pinczébe.

Nina.

Igen, igen, mindenre kérem, javára leend. De bizonyosan tegye. Hah! már jő Zajtay úr, én megyek.

Hatodik jelenet.

_Fanni. Sándor_ (középről). _Dorka_ (a kárpit mögött). Később _Nina. János. Palkó_.

Sándor.

Édes Fannim! hála az égnek, hogy láthatom! Itthon-e atyja?

Fanni.

Nincs.

Sándor.

Oh én boldog, tehát egy pillanatig szerelmemnek élhetek.

Fanni.

Vigyázzon, mert atyám minden perczben visszatérhet, s e fölött nem tudhatom, melyik cselédünk léphet egyszerre be kém gyanánt.

Sándor.

De hát ugyan mikor szólhatok már önnel szívemből, s aggodalom nélkül?

Fanni.

Annak is megjő az ideje! s talán előbb mint reménylené! Tudja-e mit?

Sándor.

Mit?

Fanni.

Egész házunkban nincs biztos hely, hol beszélhetnék önnel, azért írni fogok, s levelemet ma éjfélkor Sebestyéntől megkaphatja, ha a pinczébe lemegy, hol ő dolgozni fog.

Sándor (bámulva).

S mi lesz a levélben?

Fanni.

Csak jőjjön – meg fog jelenni?

Sándor.

Kételkedhetik rajta?

Fanni (titkon).

Minden esetre jőjjön el. – Ezen írásokat úgy is atyám szobájába kell vinni, jőjön, megmondom okát. (Elmennek.)

Nina (a másik oldalról jő, félre).

Egy kis előleges boszút mindjárt állok! (Fenn.) De ni, ezen spanyol fal milyen poros! – János! Palkó! (Bejönnek.) Vigyétek ki ezt a kárpitot, s tisztítsátok meg. (El.)

(János és Palkó a spanyolfalat megragadják s midőn összeteszik, a közbe szorult Dorka kiált.)

Dorka.

Vigyázzanak, összelapulok! jaj!

János.

Mi az ördög van itt? (Dorka kiugrik.)

Palkó.

Nem ördög, csak boszorkány.

Dorka.

Jaj, szinte ropogtak csontjaim.

János.

Ha kásává törtek volna, sem lenne kár.

Dorka.

Hogy is lehetnek olyan vakok?

Palkó.

Hát a madám mit leskelődött a kárpit mögött?

János.

Talán Lucziferrel volt rándevuja?

Dorka.

Ahhoz kenteknek semmi közök, csak lóduljanak a fallal.

(János, Palkó a kárpittal el.)

Dorka.

Szép kisasszony! Hiszen majd adok én szerelmeskedést a pinczében. No várj notárius úrfi, hálómba kerülsz te még philosophus apáddal együtt, olyan igazán, minthogy atyám vasas német volt, és pedig trombitás. (El.)

VÁLTOZÁS.

(A magyar színház belseje, Othello adatik; a szin Desdemona hálószobája.)

Hetedik jelenet.

_Desdemona_ (alszik). _Othello_ (föllép gyertyával). _Zajtay, Gazsi_ (az orchestrumban vannak alant).

Othello.

Helyes okod, helyes okod van szívem, s ne hagyjátok azt kimondanom szemérmes csillagok! Helyes okod van! Vérét nem ontom el; s nem sértem bőrét, a hónál fehérebbet, az oly símát, mint alabástrom a sírokon! (Kardját leteszi.) De meg kell halnia, különben még több férfit csal meg. A gyertyát oltsd el, aztán – a gyertyát oltsd el. Ha eloltalak, te szolgaláng, megbánva azt, visszaadhatom-e előbbi világodat? de a tied legremekebb idoma az egyetlen természetnek, eloltatván egyszer, nem tudom hol van azon promethéusi láng, mely megújítsa világodat. – Ha rózsádat laszakasztom, soha nem adhatok neki többé életszínt – hervadni fog, de illatát még a tőn éldelem. (Megcsókolja.) Balzsami lehellet, majd nem arra fordítod az igazságot, hogy kardját törje el. – Oh még egyszer! még egyszer! (Megcsókolja.) Légy ilyen halva, úgy megöllek, s azután szeretlek. Még egyszer, utoljára! (Megcsókolja.) Ilyen bájos soha sem volt, ily gyilkoló! Sírnom kell, de gyilkos könyűket, a szenvedés Istene büntet, a hol szeret. Hah! ő fölébred!

Desdemona.

Ki van itt? Othello?

Othello.

Igen, Desdemona!

Desdemona.

Le akarsz feküdni, kedves férjem?

Othello.

Imádkoztál éjtszakára, Desdemona?

Desdemona.

Igen, férjem!

Othello.

Ha vétek van szíveden, melyért az Istent még nem engeszteléd meg, úgy imádkozzál!

Desdemona.

Oh férjem, mit akarsz ezzel mondani?

Othello.

Tedd meg, és röviden, én elmegyek, lelked ne szálljon el készületlenül. Az Istenre, nem, lelkedet nem gyilkolom meg!

Desdemona.

Te gyilkolásról beszélsz?

Othello.

Valóban.

Desdemona.

Úgy Istenem, irgalmazz nekem!

Othello.

Amen! szívemből kivánom.

Desdemona.

Ha ez való, meggyilkolsz engem.

Zajtay.

Ártatlanul? Csak az volna hátra.

(Gazsi rángatja, s inti, hogy csöndesen legyen.)

Desdemona.

De félek tőled, mert iszonyú vagy, ha szemed úgy forog. Félelmem okát nem ismerem, mert vétket nem tudok; de félek, azt érzem!

Othello.

Gondolj bűnödre!

Desdemona.

Szerelmem irántad, más semmi sem.

Othello.

Úgy? S azért halsz meg!

Desdemona.

A halál szörnyű, mely szerelemért gyilkol. Miért rágod úgy ajkidat? Véres bolyongás rázza át valódat. Ezek rettentő jelek, de mégis reménylem, nem illetnek engem.

Othello.

Hallgass, légy csöndesen.

Desdemona.

Megteszem; mit kivánsz?

Othello.

Azon kendőt, melyet annyira becsülök, melyet neked adtam, te Cassionak ajándékozád.

Desdemona.

Nem, lelkemre s életemre nem, – küldj értte, s kérdezd meg.

Zajtay (az orchestrumban).

Úgy van, confrontálni kell, az asszony ártatlan.

Othello.

Óvd magad kedvesem, óvd magad a hamis eskütől! halálos ágyban fekszel.

Zajtay.

Ez a szerecsen dühében még azt sem látja, hogy felesége már fölkelt.

Desdemona.

Igen, de nem hogy most haljak meg.

Othello.

Tüstént! Azért valld meg őszintén bűnödet, mert ámbár minden kérdést esküvel fogadj, még sem irtod s távoztatod el a gyanút, mely téged elnyom. Te halálé vagy!

Desdemona.

Hát az Isten legyen irgalmas nekem.

Othello.

Amen!

Desdemona.

Légy te is irgalmas ez életben, soha sem vétkeztem ellened; soha sem szerettem Cassiot, csak mint az Isten, és világ előtt szeretni lehet. Soha sem adtam neki zálogot.

Othello.

Istenemre! én kezében láttam kendőmet! – Csalfa asszony, kővé változtatod szívemet, s azt teszed, hogy a mit cselekedni akarok, azt gyilkosságnak kell neveznem, bár áldozatnak véltem – én láttam a kendőt!

Desdemona.

Úgy lelte valahol! és soha sem adtam neki, hívasd ide, hogy vallja ki az igazat.

Othello.

Ő vallott.

Desdemona.

Mit, férjem?

Othello.

Hogy veled – – – társalkodott.

Desdemona.

Hogy? nem engedett módon?

Othello.

Igen.

Desdemona.

Azt nem mondhatja.

Othello.

Nem, szája néma, a derék Jágora volt bizva.

Desdemona.

Félelmem világosodik, hogy ő meghalt.

Othello.

Ha minden hajszála egy élet volna is, iszonyú haragom mind elirtaná.

Zajtay.

Az átkozott pogány már azt is megölte.

Desdemona.

Ő elárultatott, ah! s én elvesztem.

Zajtay.

Még nem.

Othello.

Böcstelen, siratod ön szemeim előtt!

Desdemona.

Űzz el magadtól férjem, csak meg ne ölj!

Othello.

El veled böcstelen!

Desdemona.

Ölj meg holnap, az éjjel élni hagyj; élni.

Othello.

Hah! vonakodol?

Desdemona.

Csak fél óráig.

Othello.

Az elhatározottat nem lehet gátolni.

Desdemona.

Csak míg imádkozom.

Othello.

Már késő! (Megragadja Desdemonát, s meg akarja fojtani. Zajtay ekkor hirtelen a színpadra ugrik, s kardot rántván a szerecsenre rohan).

Zajtay.

Dühös pogány, ne bántsd: ő ártatlan.

Gazsi (az orchestrumban).

Notárius uram! az Istenért, mit csinál?

Othello (ijedve elbocsátja Desdemonát, Zajtayhoz).

Lóduljon az úr, hiszen ezen asszonynak meg kell halni.

Zajtay.

Nem kell meghalnia! Tudom én, mi az igazság, én censuratus advocatus vagyok, és notárius.

Gazsi (a szinre ugrik, s Zajtayt karon fogva).

Notárius uram, jőjjön, hisz’ ez asszonynak semmi baja sem lesz.

Zajtay.

Dehogy nem lesz! hiszen ez a dühös szerecsen most is azt állítja, hogy meg kell neki halni. Ő ártatlan; ha bűnösnek tartja, indítson pört ellene ex titulo adulterii.

Othello.

Uram! ez csak játék.

Zajtay.

A mennykő üsse az ilyen játékot, hol egy dühös szerecsen, egy ártatlan magyar menyecskét meg akar fojtani.

Gazsi.

Hagyja, hogy folytassák, menjünk.

Zajtay.

Én magistratualis persona vagyok, nem engedhetek szemem előtt gyilkosságot. Örüljön ezen sátán képű szerecsen, hogy ilyen szép fehér asszony oly híven szereti, s becsülje meg.

Othello.

Már itt jönnek az őrök.

Nyolczadik jelenet.

_Előbbiek. Rendező. Színházőrök._

Rendező.

Uram, önök a közcsendet háboríták illetlen viseletökkel, azért tessék a rendőröket követni!

Gazsi.

Mit rendőröket! Nekem semmi közöm a renddel s őreivel, én nemes ember vagyok, és jurátus.

Zajtay.

Kérem barátom, a felsőbbségnek nem szabad ellenszegülni.

Rendező.

Kövessék az urak, míg szép szóval kérem.

Gazsi.

Mit, szép szóval? Hát máskép is merne az úr szólani? Lánczos lobogós, tüstént takarodjék, különben…

Rendező.

Őrök, vigyétek el ezen urakat.

Gazsi.

Ezer diploma! engem elvinni? Hadd czensuráljam meg koponyátokat! (Emelt csákánynyal rájok rohan, s elfutnak mind, csak Gazsi és Zajtay marad.)

Zajtay.

Az Istenért! mit csinált, hisz ez vétkes oppositio.

Gazsi.

Csak nem fogattatom el magamat ennyi becsületes ember előtt (a publikumra mutat). Hejh még itt is leskelődik valaki. (A színfalhoz ugrik.) Takarodjatok!

Zajtay.

Moderálja magát uram öcsém.

Gazsi.

Én moderálni, most, midőn vitézségem kitűntetésére alkalom akadt? Úgy is mióta a magyar ifjúság olyan átkozottan művelődik, alig van esztendőnkint is egy becsületes verekedés Pesten. Notárius uram, most mi játszunk komédiát!

Zajtay.

De én jobban szeretnék akár hol lenni, csak itt nem.

Gazsi.

S ez még itt ólálkodik, mint egy pohos ürge. Nem lódulsz? (Csákányával a sugóra üt.) Kotródik már. Hát notárius uram hol is játszik ez a darab?

Zajtay.

Cyprus szigetén, hol az a jó bor terem.

Gazsi (a sugólyukra ül).

No hát már most mi vagyunk az urak Cyprus szigetén, s annál inkább, mivel ott jó bor terem. Két itcze cyprusit!

Zajtay.

Ott talán nem mérik itcze számra a bort?

Gazsi.

Nem bánom, hát két pintet.

Zajtay.

Öcsém uram inkább iparkodjunk haza!

Gazsi.

Nem, a szomorújátékot megzavartuk, most hát nekünk kell komédiát játszani, majd meglátja, hogy fog mindjárt tapsolni a galléria.

Zajtay.

Menjünk haza! már lábom is úgy megmeredt a hosszas állástól.

Gazsi.

Hát feküdjék le, hiszen ott van az ágy! De még sem hozzák azt a bort. (Fölkel.) Ugyan átkozott lusta kelnerek lehetnek Cyprus szigetén, Pestre kellene őket hozni a Zrinyibe, majd moresre tanítanám ott! Vígan notárius uram! (Zajtayt átöleli, történetből egy sülyesztőre állnak)

Zajtay.

Ni, ni! ez a deszka alattunk ki van vágva.

Gazsi.

Nem tesz az semmit.

Zajtay.

De már ingani is kezd. (Sülyednek.) Seregek-ura, a föld elnyel!

Gazsi.

Ne féljen.

Zajtay.

A pokolba sülyedünk, vagy szerecsenországba. Oh, átkozott komédiás nép! (Elsülyednek; a föld alól). Micsoda átkozott sötétség, legalább is Limbusban vagyunk, a pokol tornáczában. Jaj, jaj – mi lesz a janitorságból? (Kiabálása elhangzik.)

Rendező (föllép).

Ereszszék már le azt a kortinát!

(A kárpit leesik. Zajtay s Gazsi a sugó-lyukon kidugják fejöket s énekelnek).

Zajtay.

Föld alá jutottunk, Jaj nekünk, Pokolba hullottunk, Elveszünk.

Gazsi.

Ne féljen, az ördög El nem visz. Nincs már a színházban Többé víz.

Zajtay.

Jaj de félek, hogy még Bezárnak.

Gazsi.

Ne féljen már többé Nem bántnak.

Zajtay.

Hát hogyan menekszünk?

Gazsi.

Jőjjön ki. (Kibuj.)

Zajtay (kibuj).

Itt vagyok! Hol lehet Elmenni?

Mindketten.

A földön vagyunk mi Ismét hát, Ki látott ily bolond Komédiát?

Gazsi.

Notárius uram! ideje haza menni, már a kortinát is leeresztették.

Zajtay.

Hát merre menjünk?

Gazsi.

A merre jöttünk. (Lemegy az orchestrumba.)

Zajtay.

Én bocsánatot kérek a tekintetes közönségtől, de biz Isten mindent az igazságért tettem.

(Mennek az orchestrumba; a kárpit felgördűl.)

VÁLTOZÁS.

(Vendégfogadó.)

Kilenczedik jelenet.

_Fogadós. Pinczérek._

Fogadós.

Siessetek, tartsatok készen mindent! a magyar theátrumnak alkalmasint vége már, mindjárt itt lesznek vendégink. Csak fürgén, szaporán; mert ha az ételeket hamar hozzátok, a rossz is elkél, ha késtek, a jó sem tetszik.

Pinczér.

Ha 24 krajczárost kérnek, melyik borból adjunk?

Fogadós.

A 24 krajczárosból.

Pinczér.

De már elfogyott.

Fogadós.

Hát öntsetek vizet a 30 krajczáros közé.

Pinczér.

Hiszen azt már fogadós úr megkeresztelte, ha még többet vizezzük, ingyen sem iszszák meg.

Fogadós.

Hallgass filkó! Ha valaki panaszkodik, mondd: hogy az árvíz rontotta meg.

Pinczér (félre).

A mi urunk pinczéjében örökös árvíz van.

Fogadós.

Hah! már jönnek vendégink.

Gazsi (kívül).

Tessék notárius uram! tessék! az elsőség a vendéget illeti.

Többiek (kívül).

Tessék, tessék!

Tizedik jelenet.

_Zajtay. Gazsi. Halmi. Kecsei. Édes. Keserü. Savi. Pazardy. Előbbiek._

Zajtay.

Csak ne czeremoniázzanak, uram öcsém.

Halmi.

Foglaljon helyet! Veszedelmes utazására tudom jól fog esni a nyugalmas vacsora.

Zajtay.

Magam is úgy hiszem. (Leülnek.)

Gazsi.

Kellner, egy portio roszprádlit foghagymával, s egy itcze steinbruchit!

Kecsei.

Kérem az Istenért ne hozasson foghagymást, nem szabad azt szagolnom! én homœopathice élek.

Gazsi.

Tatár hordja el homœopathiádat! foghagyma, meg a jó paprikás gulyáshus – az a magyar homœopathia!

Zajtay.

Mi az a homœopathia?

Keserü.

Az új gyógyítási mód! ármányos historia pedig, mely szerint az orvosságot nem kell bevenni, csak ránézni, s az ember meggyógyul.

Zajtay.

Ezt egy új Hypokrates találhatá fel.

Pazardi.

De együnk (parancsolnak a pinczérnek). Tessék választani notárius uramnak.

Zajtay (az ételjegyzéket olvassa).

Miféle csodaétkek ezek? Mintha Belzebub konyháján főzték volna: «olló leves», már ki a manóban hallott valaha olló levest, vagy Pesten az ollóból is tudnak talán levet csavarni. Talán szabó ezen korcsmáros?

Kecsei.

Hiszen az ollio-leves; franczia vagy angol étel, igen jó.

Zajtay.

Ha franczia vagy angol, úgy nem kell. Nem békülne meg gyomrommal, mert az peleskei magyar gyomor. – «Sonka áspissal», hát ez mi az ördög? Hát uraim itt még az áspis kigyót is megfőzik? de megyek én innen. (Fölkel.)

Halmi.

Ne ijedjen meg notárius uram, ez sonka aspikkal, aspik, egy neme a kocsonyának, de finomabb, nóblabb.

Zajtay.

Ha nóbelabb úgy ez sem kell. – No ez már szörnyűség; nem gondoltam, hogy még borju is lehessen kotlós.

Kecsei.

Mit beszél notárius uram?

Zajtay.

Hiszen itt van írva: «borju kotlós».

Kecsei.

Ez borju kotlet.

Zajtay.

Hát a mennykő üsse meg, talán itt hátul okosabb ételek vannak. – «Lencse-torta», no ezt a tortát talán a nagyböjtben találták fel.

Keserü.

Az linczi torta, czukros sütemény.

Zajtay.

Most jő még az igazi: «velenczei arszénás Ausztria», egy egész ország, no a ki megenné, annak meg kell gebedni, ha vasgyomra van is.

Pazardi.

Nem jól olvasta! velenczei arzenál austriga.

Halmi.

Ez tengeri kagyló, mely a velenczei arzenál mellett fogatik. Mindjárt meglátja notárius uram. Pinczér, ezen urnak austrigát. Hát notárius uram, hogy tetszett az opera?

Zajtay.

Se hogy se biz’ az. Én részemről nem vagyok barátja annak az örökös kornyikálásnak. Azután már ki is gondolhatna olyan jurisdictiót, olyan törvényszéket, mely muzsikaszónál és énekelve hozzon sententiát. – Valóban mondhatom szép magyar város ez a Pest, alig vagyok itt, s már is mit kelle látnom. A magyar színházban velenczei szerecsent játszanak, és a fogadóban velenczei ausztrigát esznek, mintha jobb nem volna a szalontai pecsenye, vagy a karánsebesi csiga; de ad vocem velenczei! mondják meg, uraim, hogy lehetett szerelmes az a szép Desdemona, mert ugyan átkozottan szép volt ám, abba az ördögarczú szerecsenbe?

Halmi.

De gustibus non est disputandum – de itt már az austriga, tessék.

(A pinczér az austrigát Zajtay elébe teszi.)

Zajtay (nézegeti).

Ez valóban csodaállat, hogy is kell enni (bele harap). Lánczos adtát, hiszen ez keményebb, mint a kő.

Gazsi.

Úgy kell notárius uram, miért hozat olyan exoticus portékát.

Kecsei.

Így kell azt enni, nézze, notárius uram. (Mutatja, hogy kell enni.)

Zajtay.

No csak egye meg öcsém uram, de nekem nem kell.

Tizenegyedik jelenet.

_Előbbiek. Sándor._

Sándor.

Jó estét, barátim!

Mind.

Hozott Isten!

Gazsi.

Épen jókor.

Sándor.

Mit látok? Uram atyám! (Ölelés.) Isten hozta.

Zajtay.

Én vagyok, rossz fiú, hol jársz ilyen későn?

Sándor.

A színházból jövök.

Zajtay.

Hiszen a játék rég elvégződött.

Sándor.

Épen most.

Zajtay.

Hazudsz, hisz én is ott voltam – nem láttál?

Gazsi.

Még pedig Othellót majd agyon vertük.

Sándor.

Hát uram atyám a magyar színházban volt?

Zajtay.

S te a németben?

Sándor.

Ott.

Zajtay.

S miért nem a magyarban?

Halmi.

Mert az úrfi szerelmes.

Zajtay.

S a ki szerelmes, annak német theátrumba kell járni?

Kecsei.

Igen, mert a kedves is oda jár.

Zajtay.

És te elfajult nemzetség, hogy birsz olyan lyányba szerelmes lenni, ki csak a német színházba jár – vedd inkább rá, hogy a magyarba járjon.

Kecsei.

Hisz a ki nobel ember, annak többet kell a német theátrumba járni, mint a magyarba.

Zajtay.

S az úr is azt teszi?

Kecsei.

Nobel ember létemre azt kell tennem.

Sándor.

Hát még nem is ismeri őt uram atyám? hiszen ez igen nevezetes ember, Kecsei Péter, Chevalier d’industrie.

Zajtay.

Mit tesz az?

Sándor.

Iparlovag.

Kecsei.

Sándor pajtás, téged ismét elért a humorizálás.

Zajtay.

Mit tesz az, humorizálni?

Pazardi.

Humorizálni annyit tesz, mint humorral írni.

Zajtay.

Humorral írni? Hiszen tenta is humor, hát a ki tentával ír, az humorizál?

Sándor.

Uram atyám! Kérdezze inkább tőle, mi az obligatio, záloglevél, zálogház-czédula, azt practice is meg tudná mutatni.

Pazardi.

Hallgass már, hiszen ez Beleidigung.

Sándor.

Na hisz én híres embert akarok belőled tenni.

Pazardi.

Úgy van, úgy – ganz natürlich! Beleidigung.

Sándor.

No látja, uram atyám, milyen kölcsönző genie, még magyar beszédbe is német szavakat vesz kölcsön.

Zajtay.

Pedig a szűz magyar nyelvet megkimélhetné afféle kölcsönzésektől, mert annak rendszerint a hallgató füle fizeti kamatját.

Pazardi.

De ha – ha – nincsenek, ha nem tudok magyar szavakat – ich kann ja nicht dafür.

Zajtay.

Az nem a magyar nyelv hibája, hanem az úré, a helyett, hogy annyit foglalkoznék obligátiókkal, olvasott volna magyar könyveket. – De igaz, én még sem tudom, mi az a humor.

Sándor.

A humor, atyus, egy bizonyos vídám irásmód; a humor az írásban az, mi a komédiában a bajazzo, ki ügyetlenül kiparódiázza azt, mit a művészek a kötélen és lovakon véghez visznek. Leginkább háromféle, t. i. angol, német és magyar humor. Az angol humor végtelen, és mély mint a tenger, s néha olyan keserü is, benne a gondolatok mint gyöngyök vagy mint roppant nagyságú állatok uszkálnak, rendszerint csöndes, de ha szélvész ragadja meg, óriási habokkal ostorozza a világot. A német humor pompásan ered, mint a Rajna, szirtekről omlik, viruló partok között foly; de benne a gondolatok már galóczák és pisztrángok, vagy épen nehéz harcsák és pontyok, végtére az egész iszap között enyészik el; a magyar humor pedig –

Gazsi.

A magyar humor az a magyar bor.

Sándor.

Az igaz; itt-ott már nemesen pezsgni kezd, mint a székelyhidi – de része még egy alföldi mocsár, mely rothadó gőzeivel vesztegeti a levegőt s belőle csak kuruttyolás hallik. Hohó, de már közel az éjfél, mennem kell. (Halmit és Savit félrehuzza.) Barátim! vezessétek atyámat haza, nekem éjfélkor rendezvousm van, mennem kell.

Halmi.

Kivel?

Savi.

Talán a gazdag serfőző Fannival?

Sándor.

Ne kérdezzetek, csak menjetek.

Halmi.

Bizonyosan Fanni. Bajtárs! még Hausherr lesz belőled a Dorottya-utczában.

Savi.

Hogy jutottál ahhoz a lyányhoz?

Sándor.

Hja barátim! vitz, vitz, csak vitz kell, és minden megy; csak siessetek.

Halmi.

Notárius uram, most menjünk a kávéházba, egy pohár punschot inni.

Sándor.

Igen, igen, uram atyám, a punsch használni fog fáradságának; én haza megyek készülni, mert holnap censurát adok.

Zajtay.

No fiam, csak igyekezzél, hogy præclarumot kapj.

Sándor.

Præclarumot, minden esetre. Hiszen az a vitz a censurában, a præclarum.

Savi.

Holnap este ismét a magyar színházba megyünk, Normát adják.

Zajtay.

Normalistákat játszanak?

Savi.

Dehogy, daljáték az, a halhatlan Bellinitől.

Zajtay.

De már azt csak megnézem.

Gazsi.

Hát menjünk punschozni.

Mind.

Menjünk! (El.)

VÁLTOZÁS.

(Hopfen pinczéje.)

Tizenkettedik jelenet.

_Sebestyén. Nina._

Sebestyén.

Itt vagyok, édes babám, mit parancsolsz?

Nina.

Elkészítettél-e mindent?

Sebestyén.

Meg van a mint kívántad; négy izmos legény egy füttyre itt terem.

Nina.

Ezért három héttel hamarább lesz a lakodalom.

Sebestyén.

Ez által magadat jobban jutalmazod, mint engem; de hogy is kérdezhetsz: teljesítém-e kivánatodat? vagy nem tudod, mily forrón szeretlek, forróbban mint a legforróbb sör, hiszen te vagy életem komlója, kitől szívem feldagad, mint élesztőtől a kalács, (megöleli,) lásd oly híven símulok hozzád, mint a komló rudjához.

Nina.

Csak nem tartasz komló-rudnak!

Sebestyén.

Az Istenért nem! én vad komló vagyok s te a kedves kis rózsabokor, kit átkarolok.

Nina.

Csak összetépne a tövis.

Sebestyén.

S te ily rosszat kívánhatsz szerelmesednek, kinek szíve katlanában csak szerelem fő irántad?

Nina.

Pincze mélyén szerelem, Ez hamis gerjedelem.

Sebestyén.

Pincze úgy is kebelem, S benne bor a szerelem.

Nina.

Serfőző vagy! Szerelmed Így tehát bor nem lehet.

Sebestyén.

Higyed, hordó a szívem, Abban őrzöm azt híven.

Nina.

Porhadékony dongája Ám ez a nagy hibája.

Sebestyén.

Semmi sem foly belőle, Ész az abroncs körűle.

Nina.

Héjh abroncsnak gyönge ez, Szerte könnyen repedez.

Sebestyén.

Szerelmem forrásban van, Tán az abroncs lepattan.

Együtt.

Hadd repedjen, nem bánom, Csak te légy hű barátom, Mert ha egymást szeretjük, A világot nevetjük.

Tizenharmadik jelenet.

_Előbbiek. Sándor._

Sándor.

Ki operázgat itt?

Nina.

Isten hozta az úrfit.

Sándor.

Itt van kisasszonyod?

Nina.

Nincs, de ezen levelet küldi.

(Sándor olvassa.)

Nina.

Lépteket hallok.

Sebestyén.

Én is – úrfi, bújjunk el.

(A gyertyát eloltja s a hordók mellé bújnak.)

Tizennegyedik jelenet.

_Előbbiek. Tóti Dorka_ (jő gyertyával). Később _négy legény_.

Dorka.

Ez hát a rendelkezés helye; no hiszen notárius úrfi, csak várjon, majd adok én kelmednek gazdag kisasszonyt; a milyen igaz, hogy apám vasas német volt, már négy izmos legényt rendeltem, mihelyt bejő az úrfi, megragadják, s a ténsúrhoz viszik fel. (Körülnéz.) Hová rejtsem magamat? Legjobb lesz ebbe az üres hordóba.

(Eloltja a gyertyát s egy oldalon álló hordóba búj. Sebestyén csattant tenyerével, négy legény lejő gyertyával. Sándor, Nina előlépnek).

Sebestyén.

Itt vagytok? Hamar a dologhoz; legelőbb is ezen hordót fenekeljétek be.

(Legények a hordóhoz állanak.)

Dorka.

Ereszszenek ki, hiszen én vagyok itten, a szakácsné.

Sebestyén.

Mi dolga lenne itt a szakácsnénak? hoztatok-e forró vizet?