Part 3

Mala malae, magyarúl málé, azaz annyit tesz, olyan édes, mint a málé.

Laczi.

Nem hiában oláhok közé való notárius uram, hogy nem ismer édesebbet a málénál.

Harmadik jelenet.

_Előbbiek_. _Tóti Dorka_ (mint parasztasszony).

Dorka.

Jó napot, jó szerencsét!

Bandi.

Hát ez a váz melyik szőlőből szaladt el?

Dorka.

Csúfoljanak kendtek csak, pedig nem érdemlem ám; mert életöket jövök menteni.

Laczi.

Te, kiben az élet úgy kiaszott, mint a harmadévi vadkörte! Te akarod életünket menteni?

Dorka.

Biz úgy van az! (Zajtayra mutat.) Látjátok ezt a gyönyörű mákvirágot? Mit gondolnak, kicsoda ő kelme?

Laczi.

Nos, ki volna?

Zajtay.

Ne higyenek uraim a banyának, soh sem láttam őt!

Dorka.

De annál többször láttalak én. Ez a becsületes ember comissáríus, s azért jött csak Debreczenből, hogy kikémleljen benneteket, és a vármegye kezébe adjon!

Laczi.

Ezer gyilkos mennykő, igaz-e ez?

Dorka.

Igaz, igaz!

Zajtay.

Mind csupa tiszta koholt hazugság; ne higyék az urak. Ily okos emberek hogy is hihetnek egy boszorkánynak, tudják már, hogy én notárius vagyok.

Dorka.

Ha notárius, tehát miért jár karddal?

Zajtay.

Mondtam már, hogy more patrio utazom.

Laczi.

Mit tesz az: more patrio.

Bandi.

Sarkantyús égiháború, csak most értem már, more patrio. – Morio annyit tesz, mint meghalni, patrizálni pedig a koldus diákok szoktak; more patrio tehát annyit tesz, mint a halálnak patrizálni, azaz, minket a halálnak akar beszerezní.

Haramják.

Verjük be a koponyáját!

Zajtay.

Eszem ágában sincs; azon szavak egészen mást jelentenek, nézze meg csak Parispápait!

Bandi.

Még kételkedik diákságomban? Azért is halált érdemel.

Laczi.

Verjétek agyon!

Zajtay.

Irgalom – ártatlan vérem égbe fog kiáltani!

Haramják.

Rajta! (Emelt botokkal rá rohannak.)

Bandi.

Megálljatok! – Senki se bántsa őt.

Laczi.

S te mernéd?

Bandi.

Megállj pajtás, ennek az embernek meg kell halni; de ha így hebehurgyán agyon verjük, a világ azt mondaná, hogy igazságtalanúl öltük meg, tehát itéljük el őt annak rendje szerint.

Laczi.

Nem bánom, ez zsiványemberségünkhez illik.

Bandi.

Tartsunk statáriumot.

Laczi.

Mint sok társaink fölött ők tartottak.

Zajtay.

Protestálok! Publikálva van-e a statárium?

Laczi.

Ha szól kend, mindjárt a hátán dobolom ki.

Bandi.

Te vagy a szolgabíró, ülj ide!

Laczi.

Jól van. (Az asztal elejére ül.)

Bandi.

Én mint diákos ember, a fiskális leszek és ide ülök; – ti vagytok az assesorok, üljetek ide sorba. (Leülnek.) Ketten a bűnöst őrizzék, s fegyvereit szedjék el. (Két haramja megteszi.)

Zajtay.

Az Istenért, uraim! én senkit sem akartam megbántani; csak Budára szándékozom Mátyás király palotáját megnézni.

Laczi.

Majd fölhúzzuk mi kendet más palotába.

Zajtay.

Oh execrabilis dolog!

Dorka (Zajtayhoz).

Ez a Tóti Dorka bosszúja.

Zajtay.

Apage satanas! Uraim! ez boszorkány, ne higyenek neki, mindnyájokat megbabonázta.

Bandi.

A vallatásból minden kisül, papirost ide, tollat, tentát.

(Haramják leveszik Zajtay kalapjáról a tollat).

Haramja.

A tarsolyában még kalamáris is van. (Bandihoz viszi.)

Laczi.

Hozassék elő a bűnös! kezdje el a vallatást.

Bandi.

Először is, mondja meg a bűnös: ki legyen?

Zajtay.

Sum Stephanus Zajtay de Nagy-Zajta, pagi Nagy-Peleske notarius loci.

Bandi (ír).

Loci. Másodszor.

Laczi.

Csak sietve a dologhoz!

Bandi.

Tehát másodszor, miért áll itt?

Zajtay.

Mivel kendtek el nem eresztenek.

Bandi.

Ez új vétek! ily nagy tekintetű itélőszéket nem szabad per kendtek titulázni, s a felelet sem elegendő, mivel én azt kérdem, micsoda vétek miatt áll itt?

Zajtay.

Én ártatlan vagyok, mint a bárány! hiszen már meg is ittuk a barátság poharát, midőn ezen boszorkány, ki nekem mint philosophusnak ellenségem, belépe, és gyalázatos koholmányával mindent elrontott.

Bandi.

A vádló lépjen elő! Mivel tudja a vádlottnak bűnét bizonyítani?

Dorka.

Én a vicispán úrnál szakácsné voltam, ott hallám, midőn ez az úr megigérte, hogy a hortobágyi zsiványokat kézre keríti; ő már jártas ember az ilyesekben; a híres Csorba Bandit is ő fogta el.

Bandi.

Elég; halált érdemel.

Laczi.

Hát haljon meg.

Haramják.

Haljon meg!

Zajtay.

Ne higyenek a boszorkánynak, volt biz’ ő a Belzebub szakácsnéja.

Bandi (ír).

Az itélet ki van mondva, a bűnösnek meg kell halni.

Haramják.

Halál fejére!

Zajtay.

Irgalmazzanak, az Istenért!

Bandi.

Nincs gratia!

Zajtay.

Isten hozzád janitorság!

Laczi.

Föl kell akasztani az álláskapura.

Zajtay.

Hát mégis janitor leszek, de jaj! a halál tesz azzá.

Laczi.

Csapláros, kötelet.

Csapláros.

Mindjárt. (El.)

Bandi.

Vígan notárius uram, ünnepelje velünk saját halotti torát.

(Haramják Zajtayt poharakkal kinálják).

Kar.

Itt a pohár az útra, Igyál hát, Ott nem találni kútra, Sem csárdát; Jaj pedig útad igen tova megy, Itten igyál, nehogy ottan epedj!

Zajtay.

Jaj megesett nékem, boldogtalannak Mint a kukoriczát, fölakasztanak, Oh szegény notárus! Mit használ a jus!

Kar.

Akasztófa szép halál, S mindenki, Kár, hogy reá nem talál, Ki érdemli! Könnyű lebegni nagy ágainál És tánczra kerülni, ha szél muzsikál.

Egy haramja (ijedten berohan).

Fussatok! egy nagy katonacsapat vágtat erre.

Bandi.

Lánczos lobogós! már az ablakon látom! Lóra! siessünk!

Mind.

Lóra! (Nagy zavarban kirohannak.)

(Zajtay a futni akaró Dorkának elébe ugrik, egy seprőt kap föl, s azt az ajtóba teszi).

Negyedik jelenet.

_Zajtay. Dorka._

Zajtay.

Nem mehetsz ki boszorkány, kereszbe tettem a seprőt; most jaj ördöngös lelkednek, még ma Hekaténál, vagy Proserpinánál vacsorálsz.

Dorka.

Notárius uram, mondom, ne bántson, mert bizony megnyergelem. (Zajtay kardot rántván, Dorka egy guzsalyt ragad fel s futva védi magát.)

Zajtay.

Kivágom testedből ördöngös lelkedet!

Dorka.

Notárius uram, csak most az egyszer ne bántson, minden nyavalyából kigyógyítom, minden bajától megmentem.

Zajtay.

De én mentem meg mindjárt a világot nyavalyás lelkedtől.

Dorka.

Pokol segíts, különben elvesztem.

Ötödik jelenet.

_Előbbiek. Biztos. Hajduk._

(Biztos belép s a seprőt leüti. Dorka az ajtón kiszökik. Zajtay utána vág, de a biztost találja.)

Biztos (Zajtayt földhöz vágva.)

Hát még itt is van haramja? Ragadjátok meg!

Zajtay (felugrik).

Egek ura! a haramják kezéből kiszabadúltam, s most az igazság szolgái akarnak elfogni.

Biztos.

Bocsássátok el, hisz ez a peleskei notárius.

Zajtay.

Az vagyok; ah de csak most látom, hogy mi ismerősök vagyunk Debreczenből.

Biztos.

Hogy a manóba került ide?

Zajtay.

Balsorsom a haramják közé hozott, s ezen vén boszorkány, ki innen kiugrott, elhiteté velök, hogy szándékom volt őket elárulni; azok felakasztanak, ha commissárius úr nem jő, s azért akartam a banya fejét leszelni.

Biztos.

De kardja szerencsére éles, mint kapanyél. Hanem, ha tetszik, most bízvást utazhatik tovább, mert a zsiványok elszélyedtek.

Zajtay.

Megyek is, mert az éjtszaka Tiszafüreden akarok hálni. (Kardját felköti, s írószereit helyre teszi.) Köszönöm a segedelmet, az Isten áldja meg.

Biztos.

Elkísérem egy darabig! (Mind el.)

VÁLTOZÁS.

(Pusztahely Hortobágyon; hátúl tűzön bogrács; távolról dudaszó hallik, nemsokára föllépnek.)

Hatodik jelenet.

_Botos. Bojtárok._

Botos.

Kész-e már a gulyáshús?

Bojtár.

Mindjárt kész lesz.

Botos.

Marczi, ma te vagy a szakács! mi üljünk s pihenjünk, míg az étel készen lesz. (Leül, s vele néhány, s mások a tűz és bogrács körűl forgolódnak.) De Marczi, jól főzz, a ki emberséged van!

Bojtár.

Olyan piros lesz, mint a rózsa, s olyan édes, mint a babám csókja.

Botos (kifelé nézve).

Nézzétek, vendéget kapunk, egy lovas tart erre!

Első bojtár.

Huszárnak látszik.

Második bojtár.

Mentés ugyan és kardos, de csákója nincs.

Harmadik bojtár.

Kalapja mellett igen sovány a bokréta.

Botos.

Ni – ni – a kukoriczából három bika támad ellene.

Első bojtár.

Jaj szegénynek, ha elérik!

Második bojtár.

Ő fut, a bikák nyomában vannak –

Első bojtár.

Mindjárt felöklelik.

Zajtay (kívül).

Segítség! Seregeknek ura! – Segítség!

Botos.

Siessünk segíteni, mert szörnyet hal! Uszítsátok a kutyákat. (Mind gyorsan el.)

Hetedik jelenet.

_Zajtay. Előbbiek._ (Nem sokára visszajönnek. Botos és egy bojtár vezetik az elréműlt Zajtayt.)

Botos.

Kössétek pányvára a lovat. (Zajtayhoz) Üljön le a bundára! (Leülteti.) Lett-e valami baja? Beszélni sem tud ijedtében! van-e baja?

Zajtay.

Hogy ne volna! Azok az átkozott bikák a lelkemet is majd kiszorították! boszorkányság!

Botos.

Biz’ uram az nem boszorkányság; igen is természetes, hogy a bikák űzőbe vették.

Zajtay.

Kend nem tudja, engem egy boszorkány üldöz: az átkozott Dorka.

Botos (a bojtárokhoz).

Szegénynek rémültében még az esze is elment! – Mit álmodik boszorkányokról, hiszen bikák üldözték.

Zajtay.

De legalább az egyik bika boszorkány volt.

Botos.

No hagyjuk abban! igyék egy pár kortyot ebből a juhászorvosságból: bizonyára jobban lesz. (Kobakot nyújt.)

Zajtay (iszik).

Szinte érzem, hogy melegíti véremet! mindjárt jobban vagyok. (Testét megnézi.) Hála Istennek, épen maradtam; egy csontocskám sem veszett el, s már magamhoz térek.

Botos.

Csak nyugodjék! kevés percz múlva egészen helyén lesz!

Zajtay.

Hála Istennek! már annyira jól érzem magamat, hogy illendően megköszönhetem a barátságát.

Botos.

Soh’se bántsa bíz’ azt!

Zajtay (feláll).

Drága juhász bácsim, és Hypocratesem! Te nagy bölcsességű kedves Socratesem! Én vitéz Hectorom, hív Gánimédesem –

Botos.

Hagyjon fel vele; hiszen nem tudok én diákúl, s azon szenteket még az apám sem ismerte.

Zajtay.

Bácsi, azt tudom, hogy kend nem tud diákul; de én notárius vagyok, hát diákosan illik köszönnöm, s azért ha kendnek valaha processusa lesz, csak folyamodjék hozzám, mindig fogok mellette allegálni, hívebb prokurátorra nem is akad.

Botos.

Nincs szükségem reá! Nekem csak a farkasokkal van processusom s azt rendesen hat örvös prókátorom végzi el! nem látta, mik a bikákat megszalasztották? Aztán kötelesség volt segíteni, midőn nagy uramat olyan veszedelemben láttuk.

Bojtár.

Megfőtt a gulyáshús.

Botos.

Ide vele.

(Bojtár leveszi a bográcsot és megrázván a földre teszi; mind körülülik.)

Botos.

Notárius uram, tessék.

Zajtay.

Jó appetitust kívánok.

Botos.

Köszönjük – itt a kenyér.

Zajtay.

Hozzák ide kulacsomat nyeregkápámból. (Bojtár elmegy.) Jóféle diószegi van benne.

Botos.

Hiba lett volna, ha azon átkozott bikák kárt tettek volna notárius urban.

(Bojtár visszajő a kulacscsal. Zajtay Botosnak adja.)

Zajtay.

Gazd’ uram, kezdje meg, s járassa sorban.

Botos.

Notárius uram egészségiért! (Iszik.)

Zajtay.

És további barátságért!

Botos.

Adja Isten! (A kulacsot átadja; isznak.)

Zajtay.

Juhász bácsi, köszönöm az ebédet és a segedelmet. Ma még Tisza-Füredre szándékozom.

Botos.

Ne siessünk! oda korán elérhet.

Zajtay.

Az Isten éltesse hív Herkulesemet, ki a bikától megmenté éltemet. (Iszik.)

Botos (körülnéz).

Hiszen nincs itt az az úri ember!

Zajtay.

Kend az, juhász bácsi.

Botos.

Már mondtam, hogy nem tudok diákul. – De most legyünk vígan az ijedés után. Rajta dudás, fújd. (Dudálnak.)

Kar.

Hortobágyi pusztán fúj a szél, Juhász legény búsan útra kél, Hová lett a nyája? eladta, Hová lett a kedve? elhagyta!

S hajh nyájadat miért adtad el? Nekem már a földön mi sem kell; S juhász legény kedved hová lett? Rózsám hívségével elveszett.

S Isten hozzád puszta, s pajtások, Furulyámat már nem halljátok, S hortobágyi pusztán fúj a szél, Juhász legény búsan útra kél.

Botos.

Nem úgy! Ez igen szomorú; vígabbat!

Kar.

Juhász legény hosszú útjában Szomjúságot érez torkában; Szomjas és szerelmes, két gonosz, Magában is mindegyike rosz.

S betér a kardacsi csárdába, Nagyot iszik ottan bújába, S mint itczét-itczére ürített, Szomja és szerelme elveszett.

Zajtay.

Gazd’ uram! én ezerszer köszönöm a vendégséget! a nap mélyen áll, indulnom kell!

Botos.

Jőjön notárius uram, hadd nyergeljük fel lovát. (A bojtárok holmijokat felszednek; mind el.)

VÁLTOZÁS.

(Helységháza Tisza-Füreden. Szoba.)

Nyolczadik jelenet.

_Bíró. Dorka._

Bíró.

Itt kell kendnek gazdasszonykodni; de emberül viselje ám magát, azt mondom.

Dorka.

Meg lesz elégedve, bíró uram!

Bíró.

Nekem most el kell mennem, de ha míg oda leszek, becsületes vendég találna jönni, illendően fogadja kend, azt mondom.

Dorka.

Meglesz.

Bíró.

De el ne feledjen kend semmit, azt mondom. (El.)

Dorka.

Magam is vendéget várok! Csak reám kell bízni, miként fogadjam. – – De már lépteket hallok. Talán ő.

Kilenczedik jelenet.

_Zajtay. Dorka._

Zajtay.

Adjon Isten jó napot, anyjok. (Félre.) Először is vénasszonyt látok; ez nem jót jelent.

Dorka.

Hozta Isten az urat.

Zajtay.

Én útazó notárius létemre a városházát kerestem fel. Kaphatok-é szállást az éjtszakára?

Dorka.

Minden esetre!

Zajtay.

S istállót a lovamnak?

Dorka.

Mindent elrendelek, csak várjon egy kicsit! (Félre.) Várj, hiszen majd küldök én mindjárt executiót a nyakadra. (Fenn.) Tüstént visszajövök. (El.)

Zajtay.

Vércseszemű banya, úgy néz reám, mintha meg akarna igézni! Csak újra bajom ne legyen, mert ma már Mathuzsálem egész életére eleget szenvedtem! (Kívülről a vasas németek kurjongásai és lármája hallik.) Micsoda fatális lárma ez? hah! – mintha egy sáskasereg jőne!

Tizedik jelenet.

_Vasas németek_ (ujjongva rohannak be muzsikával). _Zajtay_.

Első vasas.

Ki vagyik kent?

Második vasas.

Komiszár! komiszár! megvanni penna a kalap.

Mind.

Komiszár! komiszár! (Rángatják.)

Harmadik vasas.

Verdammter kherl! ha katona megenni kis tukhus, kent mindjárt sok excess a papiros tenni. (Rángatja.)

Negyedik vasas.

Osztán mikor kent elmenni a combutus csinálik, meglenni sok fizess.

Zajtay.

Katona uraim!

Ötödik vasas.

Hallkatni, kuthja lerki, Spitzbub! kent azt úgy csinálik, azért én az enim kart kent fejét levágik. (Kardot rántanak.)

Zajtay.

Az Istenért! nem vagyok én komissárius!

Első vasas.

Ha többé komiszár más falu meglátik, mek nem fog mondani több katona excess.

Zajtay.

Nem mondok én semmit.

Tizenegyedik jelenet.

_Előbbiek. Bíró._

Bíró.

Katona uraim, mit csinálnak?

Első vasas.

Mink ez a komiszár egy kicsit megölni.

Bíró.

Az Istenért, hisz ez nem kommissárius. (Félre.) Nem ismerem, de hazudnom kell valamit, különben megölik. (Fenn.) Uraim, ez a poroszlói kántor, én jól ismerem.

Második vasas.

Kántor? Nem komiszár? No szo betukik az enim kard.

Zajtay.

Köszönöm kendnek, akárki legyen.

Harmadik vasas.

No, mi nem fok többé nat haragszik csinálni –

Negyedik vasas.

Mek van kent kántor? alszo szép ének – kántikálni.

Zajtay.

Uraim, nem tudok én énekelni.

Ötödik vasas.

Ha énekel nem csinál, mindjárt priglit atni.

Zajtay.

Megijedtem a kendtek pallosától, rosszúl lettem.

Bíró.

Úgy megkínozták a katona urak, hogy lehetetlen neki énekelni.

Első vasas.

Potz tausend szapperment, ma katona kántor lusztig mek kel lenni.

Zajtay.

De nem tudok énekelni.

Második vasas.

Donnerwetter, ha kent nem énekelni, ezer ertek mindjárt elvinni kent. (Kardjaikhoz nyúlnak.)

Bíró (félre).

De már látom a káplárért kell mennem. (El.)

Zajtay.

Az Istenért, ne bántsanak! inkább megpróbálom! «Seregeknek ura!»

Első vasas.

Az nem szép, más nóta!

Zajtay (énekel).

«Fölemelé Kádár szemeit az égre –»

Második vasas.

Az is nem szép. – Énekelni kent magáról.

Zajtay.

Nem tudok én magamról semmit.

Harmadik vasas.

Muszszain! Muszszain énekelni!

Zajtay.

De ha nem tudok mást.

Mind.

Hát kend még is komiszár?

Kar.

Rajta a spiont apróra Vagdaljuk le, Kardunk éle a hasába Forduljon be. Rajta, rajta hát vitézek! Porba vele!

Zajtay (asztal alá akar bújni s énekel).

Jaj vitéz uraim, kérem irgalmazzanak. (Vasasok előhurczolják.)

Kar.

Véres bosszút állunk mostan A tollrágón! Csak hamar add koponyádat, Mert levágom. Nosza készülj a halálra, Nincsen pardon.

Zajtay.

Jaj meghalni, Budavárát csak nem láthatom, Énekelek és megmondom nevem és lakom. Tekintetes nemes Szathmár vármegyében, A kecsegés Szamos

Kar.

Jobban kiáltson!

Zajtay.

Víznek lementében, Lakásom én nékem Van Nagy-Peleskében.

Kar.

Ez tetszik nekünk!

Zajtay.

Kántor nem vagyok én, Notárius vagyok én Ennek helységében.

Kar.

Hazudsz, kántor vagy; Hát mit csinálsz itt?

Zajtay.

Híres Budavárát Még soha nem láttam, Krónikában róla

Kar.

Miért állasz görbén?

Zajtay.

Már sokat olvastam, Azt hogy megláthassam Mindenkor kívántam, El is tökéllettem, Magamban föltettem Oda tenni útam

Első vasas.

Hej lusztig, kántor tánczolni.

Zajtay (vonakodik).

Életemben sem tánczoltam.

Második vasas.

Muszszáin, húzni czigány! (Czigányok muzsikálnak, s a vasasok Zajtayt tánczba ragadják).

Zajtay.

Uram, összetörik csontom, lábam.

Mind.

Hopp, hopp, lusztig. (Tánczolnak.)

Tizenkettedik jelenet.

_Káplár. Előbbiek._

Káplár.

Hát ez a rend? Tüstént lóduljatok haza!

Mind.

Káplár úr, káplár úr. (Mind elfutnak.)

HARMADIK SZAKASZ. BUDAPEST.

_(Két felvonásban.)_

Személyek:

_Zajtay István_, peleskei notárius. _Sándor_, fia. _Hopfen_, serfőző. _Fanni_, lánya. _Nina_, szobalánya. _Hermann_, Fanni jegyese. _Baczur Gazsi_. _Halmi, Savi, Keserü, Édes, Kecsei_, pesti ifjak. _Sebestyén_, serfőző legény. _Roth, Braun, Schwartz_, polgárok. Kávés. Fogadós. Pinczér. Szinházi rendező. _Othello_. _Desdemona_. _Tóti Dorka_. _Sötétség királynéja_. Ifjak. Lyányok. Pinczérek. Őrök. Szellemek.

ELSŐ FELVONÁS.

(Pest. Kerepesi út a magyar színház előtt, emberek járnak a szinen át.)

Első jelenet.

_Zajtay_ (lóháton). Később _Gazsi_. _Szolga_.

Zajtay.

Pestre hát elérkezém már, Annyi kín után, Tolvajok, bikák üzének, Hortobágy sikán; Hah! de látom Budavárát, Mátyás király palotáját, Elfeledve minden bajt.

Szörnyüen tánczoltatának Vasas németek, Majd apróra szabdalának, Majd megöltenek; Hah! de látom Budavárát, Mátyás király palotáját, Elfeledve minden bajt.

Itt vagyok, hála Istennek, annyi fatalitás után! Ni ni, ez jurátus barátom. (Leszáll.)

Gazsi.

Isten hozta, barátom uram! Már a Zrinyiből megláttam. Lovát küldje oda, maga pedig jőjjön hozzám, míg fiát fölkeressük. Szolga, vezesd el a lovat. (Szolga elvezeti.)

Zajtay.

Servus humillimus, édes jó barátom, a jó szerencse hozta. Hát hova viszik lovamat?

Gazsi.

A Zrinyibe, ott jó helyen van, mindjárt megparancsolom, hogy gondot viseljenek rá, mert higye el nekem, ott nagy auctoritásom van.

Zajtay.

Hát ez micsoda épület?

Gazsi.

Ez a magyar színház.

Zajtay.

Magyar színház? – Szép épület, valóban fölséges, de már itt minden szenvedésem után is szívemből kiáltom: az Isten áldja meg építőit, sokáig éljenek!

Gazsi.

Én a paripa után látok. Hát notárius úr velem jő, vagy itt vár meg? mindjárt visszajövök.

Zajtay.

Én addig ezt a pompás épületet szemlélgetem, mely szívemet annyira örvendezteti, hogy minden útamban kiállott kínokat elfeledém; csak siessen.

Gazsi.

Mindjárt itt leszek.

Zajtay.

Mossa meg lovam hátát pálinkával, szegény még csikó, feltörte a nyereg.

Gazsi.

Meglesz. (El.)

Második jelenet.

Zajtay (egyedül, a színházat nézegeti).

Ezen már örülök! még theátromot életemben sem láttam, sem kívülről, sem belülről. – Vajon úgy játszanak-e ebben is, mint az a német, ki egyszer Csengerben olyan dróton járó fabábokat produkált! – Egyszer csak bemegyek. – Vajon mit játszanak ma? Ni, ni, itt egy czédula van kiragasztva; mi lehet? (Olvassa a czédulát.) Pest, magyar színház. (Az előadás dátumát mondja.) Először adatik (akadozva) «Öt-holló – vagy: ott-holló! vagy O-thelló, a velenczei szerecsen.» – De már ez sok, magyar színházban szerecsent játszani, mintha nem volna nekünk elég híres emberünk, mint Zrínyi, Hunyadi, Mátyás király, és több számtalan, aztán ha mégis nemzeti szerecsen volna, de velenczei szerecsen magyar színházban, (tovább olvas) «szomorújáték öt felvonásban, angolul írta Sák – zsákospárna, vagy Sákespeare.» No ez is valami szerecsen név. «Schlegel után németből fordította L. M.» – No ez is furcsa, angolul írták, németből fordították, és magyarul játszszák. Már szeretném tudni, miért nem adnak és írnak eredeti magyar darabokat? «Személyek: Othello velenczei szerecsen»; már megint: oda fenn nagy betűkkel, itt aprókkal. – Csak szeretném tudni, hol veszik Pesten azt a szerecsent – «Desdemona, Cassió» mind olyan pogány nevek. «Történik Velencze és Cyprus szigetében.» – No de ez már valóban iszonyúság, még csak a történet sincs Magyarországban.

Harmadik jelenet.

_Zajtay. Gazsi._

Gazsi.

Mit olvas notárius uram?

Zajtay.

A magyar komédia-czédulát. – Nem ismeri barátom ennek a darabnak históriáját; furcsa történet lehet.

Gazsi.

Nem biz’ én! nem igen járok én a theátromba, s azért nem is bibelődöm az effélékkel.

Zajtay.

Már hogy lehet az, hogy nem jár a magyar színházba, hát milyen hazafi?

Gazsi.

Magyar vagyok, töröm a bordáját, még pedig a java. Ki tagadni meri, lecsákány-nyelezem, de abban a theátromban oly csendesen kell az embernek magát viselni, én nem oda való vagyok, nem kell nekem az a csendes mulatság, inkább a Zrinyiben egyet ferblizek, s ha valaki megharagít, olyat ütök az asztalra, hogy a poharak balétot tánczolnak. Ez a valódi komédia; aztán minap egyszer véletlen bementem, mikor épen egy korhely ficzkót produkáltak, s az épen úgy nézett ki mint én, úgyannyira, hogy az egész publikum rám mutatott és nevetett.

Zajtay.

Talán csak vaktörténet volt! Reménylem azért, velem majd csak bejő. Ni ni, de miféle hasadék ez itt? (A színházra mutat.) Mintha a mennykő ütött volna belé!

Gazsi.

Azon a gázcsövek, vagy mint magyarul mondják, légszeszcsövek mennek keresztül.

Zajtay.

Miféle csövek?

Gazsi.

Az egész theátromon ilyen csövek vannak áthuzva, s azokból levegő jő ki, ezt a levegőt meggyujtják, s azzal világítanak.

Zajtay.

Már mit nem találnak ki még? Eddig a levegőt csak lélekzeni használtuk, s most már gyertya gyanánt égetik; de ha a levegő elég, megfulnak benn az emberek.

Gazsi.

Azért kívülről ezeken a csőveken mindig új levegőt fújnak be.

Zajtay.

Már megijedtem, hogy mennykőütés, mert mennykőhárító nincs rajta.

Gazsi.

Hát hova menjünk most?

Zajtay.

Hány az óra.

Gazsi.

Mindjárt hét?

Zajtay.

Hát úgy theátromba kell menni! csak eljő velem öcsém uram?

Gazsi.

No nem bánom, notárius uram kedvéért elmegyek.

_Braun. Schwartz. Roth_ (jőnnek ki a színházból).

Gazsi.

Uraim! hová mennek?

Braun.

Vissza! a színház úgy tele van, hogy lehetetlen helyet kapni. (El.)

Gazsi.

No az is ritkaság.

Zajtay.

A szerecsent akarják látni! Ejnye be sajnálom, hogy mi is be nem férünk!

Gazsi.

Ne féljen, segítek én a bajon. Nekem van egy hegedüs pajtásom, ki itt a theátromban muzsikál, majd beereszt az orchestrumba, csak jőjjön, notárius úr!

Zajtay.

Azon örvendek. (El.)

VÁLTOZÁS.

(Szoba Hopfen házában.)

Negyedik jelenet.

_Hopfen. Dorka_ (jönnek). Később _Nina_.

Hopfen.

Először is, ez az ebédlő! itt fog kend mindennap 12 órakor ebédre, és 6 órakor estelire teríttetni. Érti?

Dorka.

Értem uram, pontosan meglesz.

Hopfen.

Csak pontosan, azt szeretem. (Félre.) Kedvem szerint valónak látszik cselédem, olyan vén mintha már Gambrinus király seréből ivott volna. (Fenn.) S még egy fontos kötelessége van kendnek, s ha abban is híven eljár, kialkudott bérét mindennap egy itcze serrel toldom meg. (Félre.) Úgy is van még sok megromlott az árvíz idejéből.

Dorka.

Köszönöm a tekintetes úr nagylelküségét, csak parancsoljon.

Hopfen.

Vigyázzon kend minden a házba járó idegenre, főleg a férfiakra, hogy lyányommal egyik se beszéljen; ha valaki közelít feléje, mindjárt tudósítson engem.

Dorka.

Ez nagy bizalom, hogy a téns úr lyányát rám bízza; azért is méltóképen hálálom meg.

(Nina a mellékajtón kidugja fejét.)

A kisasszonyba egy haszontalan ifjú szerelmes, minden lépte után ólálkodik; ez Zajtay Sándor jurátus.

Nina (félre).

Ah! ezt hallanom kell.

(A hátul álló kárpit mögé vonul.)

Hopfen.

Mit? Zajtay? fiskálisom juratusa? Árpa és komló! csak az kellene még, hogy lyányom jurátusné legyen.

Dorka.

Ha mégis valami nagy családból származnék, de így csak egy szegény falusi notárius fia.

Hopfen.