Part 2

Én tudom, hogy vannak oly általános becsű s az emberek soha meg nem szűnő gyöngeségeit tárgyazó vígjátékok, melyek századok múlva sem szünnek meg hatni. De vajmi ritkák ezek! Csak a legnagyobb lángelmék szüleményei, kik szellemi gyermekeiket oly határozott jellemekkel, annyi életbölcseséggel és élcztőkével küldik az utókorba, hogy a mi rajtok csak korszerű és divatos, s csak változó és múló viszonyokra vonatkozó volt, levonatván, még mindig marad annyiok, hogy nagy tőkepénzesekűl léphetnek fel. A komikai művek leghamarabb elavúlnak s úgy vagyunk velök, mint egy nekividámult társaságban jól előadott adomával; akkor jóízűen nevettünk rajta, s mikor más körülmények közt mások előtt ismételjük, magunk is csodálkozunk, hogy ezek el sem mosolyodnak. Ez az ilyszerű művek természetében fekszik. A vígjáték a költészet magasabb és eszményibb régióiból lejebb száll a földre. Nem a nagymérvű hősöket s megrázó sorsfordulatokat festi, hanem a köznapi emberkéket, apróbb hibáikkal; kik, midőn a színpadon megjelennek, egyszersmind mintegy magokat nevetik ki. A jelen élet tarka színeibe vannak öltözve, s ajkaikra elmés czélzások adva a jelen viszonyokra. Az élet felszíne változó, a viszonyok hullámai elsímúlnak vagy új fodrokban gyűremlenek. Az emberkéket a feledés tengere födi, s ha sírjaikból kihúzzuk, csak vázak, imitt-amott lelógó foszlányokkal. De azért az ily elavúlt vígjátékíró, ki korának mulattatója és oktatója volt, annyi dicsérő megemlékezést bizonyosan megérdemel, mint a mennyit Hamlet mond, a Yorik koponyáját tartván kezében.

Gaal vígjátékait ezen szempontból kell méltányolnunk. Könnyen, de gyorsan is írt művek ezek. A szerző tán érezte a vígjáték-irodalom meddőségét, s a diák közmondással tartott: kétszer ad, ki gyorsan ad, s egy helyett kettőt adott. A jövőre nem gondolva, a jelennek élt. Tulajdonkép csak első vígjátékának alapeszméje különbözik a többitől. Ez _A király Ludason_, melyet pályázatkor az Akadémia is dícsérőleg említett. Benne a népjelenetek legsikerűltebbek, s már előre sejtetik _A peleskei nótárius_ szerzőjét. Tartalma Mátyás király házassága Beatrixszel. Mindketten azon gondolatra jönnek, hogy incognito találkozzanak, s e végből személyeiket kísérőikre ruházzák; miből azon szerencsés és kellemes zavar származik, hogy ez álcza alatt, négyök közől mindegyik abba szeret, kiről le kellene mondania, s a ki a megismerés után párja lesz. Az alapeszme nem volt új, de Gaal már ezen első művében oly biztos tapintattal viszi a bonyolódást, s oly kerekdedséget tud adni az egésznek, mely a legjártasabb írónak is becsületére vált volna. Többi vígjátékának, milyenek: _A szerelem és champagnei_, _Két Julia_, _Pazar fösvények_, _Vén sas_, alapeszméje fővonásban mind a körűl forog, hogy a szerelmes fiú az apa vagy nagybátya-gyámok beleegyezését a házassághoz valamely ügyes fogás által nyeri meg. De a cselszövények és epizódok különböznek, s ezért vígjátékait nem lehet egymás ismétléseinek tekinteni. _A vén sas_ politikai irányú is. Az ólmos botok hőseit s a Maradi Jerémiásokat teszi pellengérre. Ezen vígjáték 1843-ban adatott először. Úgy látszik, a közvélemény már elítélte az ősi alkotmány hiányait és kinövéseit, különben kitörő boszúság nélkűl alig tűrték volna az ezen vígjátékban kimondott igazságokat. Ugyanekkor ostorozta az _Éljen az egyenlőség_ az ál-szabadelvűséget, s a _Tisztújítás_ a megvesztegethető s leitatható nemesség korteskedését. Nehány évvel azelőtt ezen satyrák tán az igazságnak oly sugarai lettek volna, melyeket, ha a színpad mint az élet tükre, szemeink köze vibrál, nagyon alkalmatlanoknak és boszantóknak találtuk volna. A közvélemény ekkor már a reform eszméinek meg volt nyerve; de jól esik Gaalt is ezen zászló alatt látnunk. Többi vígjátéka társadalmi téren mozog, s csak egyes nyílai pattannak ki a politikai viszonyokra. Ezek néhol nem is jellemszerűek; de bár csak ezek volnának az egyedűli jellemtelenségek az irodalomban!

Vígjátékai közől legnagyobb hatása _A szerelem és champagneinak_ volt; s a mi meglepőbb, hogy ez legelső művei közé tartozik. Ugyanazon évben, 1838-ban kerűlt színre, melyben a _Peleskei nótárius_. Ha oly ifjú korára nem esnének ezen darabok, azt kellene mondanunk, hogy tehetsége akkor érte el a tetőpontot; de inkább kell hinnünk azt, hogy az élet gondjai, hivataloskodása mindinkább elvonták eredeti hivatásától; s ez is bizonyitja azt, hogy a ki oly ifjú korban oly kitűnő darabokat írt, ha e pályán elég jutalmat kap s kizárólag annak élhet, később megmaradandóbb művekkel ajándékozza meg az irodalmat. Utóbb már késő volt. S tán itélőtehetsége is felűlkerekedett a képzelő tehetségen s nem tudott eszméibe többé beleszerelmesedni, mi nélkül életre való költemény nem születhetik. A költői léleknek is van apathiája, melyből, ha egyszer bele esett, nehezen vagy sohasem gyógyul ki, s ebbe leghamarabb beleeshetik a drámaíró; mert ez csaknem kézzelfoghatólag a tulajdon szemével győződik meg, midőn a hatás a fagypont felé száll le, míg a másnemű költő sok kellemes illusióban el, főkép hol a kritika hallgat.

Gaal csak két komoly színművet írt; egy tragédiát _Szvatopluk_, s egy drámát _Mátyás király Boroszlóban_ czím alatt. Az elsőnek legnagyobb balsorsa az volt, hogy a panszláv mozgalmak korszakában jött színre, s a mi közönségünk a tót tragikai hős fölött sehogy sem akart sajnálkozni. A másik legelső művei közé tartozík s már 1837-ben meg volt írva. Alapeszméje és szövevénye háladatos s megérdemlené, hogy valaki több gonddal kidolgozza. Az ifjú Ujlaki elveszti ősi javait és bujdosó lesz. Ezért boszút esküszik Mátyás király ellen; s ezt még fokozza, hogy mindketten ugyanazon leányba szeretnek; de Ujlakiban felébred a tisztelet Mátyás iránt s a hazafiúi érzet, s Mátyást ellenei kelepczéjéből kétszer menti meg.

Gaalnak színművein kívül van még egy regénye, sok elbeszélése s nehány lyrai költeménye. Elbeszélései, melyek részint komolyak, részint humorisztikusok, mint kellemes és jól írt olvasmányok, megérdemlenék az összegyűjtést és kiadást. Regényének nehány alakjára annyi év után is élénken emlékezem, mit egyáltalában nem akarok tulajdonítani jó emléktehetségemnek, mert az nincs, hanem azon erős benyomásnak, melyet rám tőn. Hiszen tudjuk, a gyermekkor elmosódott emlékei közűl is azon későbbi korban csak azok emelkednek ki, melyek szokatlanságuknál fogva a legnagyobb hatást tették ránk. Gaal e tért is elhagyta; pedig oly ifjonta írt ritka első mű állná ki vele a versenyt.

De nehogy visszaéljek tisztelt hallgatóim türelmével, végszó nélkül leteszem koszorúmat. Ha ezen emlékbeszéd nem egyéb, mint egy csín és ízlés nélkűl egybekötött, s épen ezért csakhamar hervadó füzér önmentségeműl legyen a tiszta jóakarat; megbizóimnak pedig megnyugtatásul azon igazság: hogy a halottak dicső hírnevét nem a czifra, ékes, nagyszerű monumentumok őrzik meg a feledéstől, hanem saját érdemeik. Míg a több ezredéves gúlák a mulandóság jelvényeivé épen az által lettek, hogy azoknak emlékét nem bírták fenntartani, kiket halhatatlanítniok kellett volna: az emberiség jótevői s a nagy szellemek egy darabka emlékkő nélkül ezredévek után is dicsőítve tündöklenek. Ezen hasonlat igazsága, úgy hiszem, kisebb mérvben is be fog bizonyúlni: ezen gyönge emlékbeszéd rég feledve lesz, midőn Gaal József neve a magyar irodalom történetében mindig kitűnő lapra lesz fölírva.

PELESKEI NOTÁRIUS.

ELSŐ SZAKASZ. NAGY-PELESKE.

Személyek:

_Nagy-Zajtai Zajtay István_, nagy-peleskei notárius Szatmármegyében. _Klára_, felesége. _Baczur Gazsi_, pesti korhely. _Peleskei biró_. _Peleskei rektor_. _Kisbiró_. _Éji őr_. _Biróné_. _Sötétség királynéja_. _Tóti Dorka_, géczi boszorkány. _Peleskei parasztok s parasztnők_. _Czigányok_.

(Szabadhely Nagy-Peleskén; a nép betódul, Tóti Dorkát kötözve egy üstben beczipelik, hátul egy rakás szalma.)

Első jelenet.

Kar.

Fogva van már a boszorkány, Bár lovagla villám hátán Szent Gellért felé, Képe mint a fonnyadt alma, Készen itt a borsószalma, Vessük hát belé.

Asszonyok.

Ő rontja régen már A tehenünket, Véresre szinezte Tiszta tejünket.

Dorka.

Oh, ne legyen kőbül durva szívetek. Irgalmazzatok, peleskeiek!

Férfiak.

Bűn lánya, kegyet Kérj a pokoltól, Megmentjük a földet Rút babonádtól.

Kar.

Fogva van már a boszorkány, stb. (Mint fönebb.)

Biró.

Tegyétek le a katlant, de vigyázzatok, hogy a boszorkány lába ne érje a földet, különben tüstént megszabadul a sátán.

Dorka.

De, bíró uram, hogy gondolhat engem boszorkánynak, hiszen ha boszorkány volnék, mindjárt megnyergelném bíró uramat, s az ecsedi várba lovagolnék rajta.

Biró.

Tudom, hogy megtennéd, pokolbeli fajzat; de a katlanba szorítottunk, s lábod a földet nem érhetvén, minden hatalmad elveszett, értek én az efféléhez, meg nem csalsz, ha tíz ördög volna is benned.

Nép.

A lángba vele.

Dorka.

Vigyenek legalább a téns szolgabíró urhoz, vagy hivassák ide. A vármegye itélete nélkül senkit sem szabad bántani.

Biró.

Ily boszorkány után a varju sem károg.

Nép.

Égessük meg!

Dorka.

Lakolni fogtok.

Biró.

Vessétek a szalmára, de hogy lába a földet ne érje.

Kisbiró.

A katlanból kiborítjuk a szalma tetejére.

Biró.

A czigányok pedig tüstént gyujtsák meg a szalmát.

Dorka.

Megbünteti kenteket a felsőség.

Biró.

Azt mi jobban tudjuk. Vigyétek!

(A katlant ismét felveszik, s hátra a szalma felé viszik.)

Dorka.

Úgy fogtok a pokolba égni, mint engem most igazságtalanul megégettek.

Második jelenet.

_Előbbiek. Zajtay. Gazsi. Zajtayné._

Zajtay.

Megálljatok! (Megállnak Dorkával.) Micsoda igazságtalan vakmerőség ez! Biró uram, illik-e ily hirtelenkedés egy magistratuális személyhez?

Biró.

Notárius uram, bizonyos, hogy a banya boszorkány, alig van egy köztünk, kinek kárt ne tett volna. Egynek a tehenét, másnak a gyermekét rontotta meg.

Nép.

Úgy van.

Biró.

Azért ősi szokás szerint, mint boszorkányt megégetjük.

Nép.

Tűzbe a boszorkánynyal!

Zajtay.

Hallják kentek! Ha valóban bűnös lenne is a szerencsétlen, kentek nem büntethetik meg, az a tekintetes nemes vármegye dolga, s ha kentek többet tesznek, mint a törvény engedi, lakolni fognak. De hallgassunk erről; azt mondják kentek, hogy ezen banyát more patrio, azaz ősi szokás szerint, mint boszorkányt, megégetik. Hanem én azt mondom, hogy boszorkányok nincsenek is a világon, és ezt more patrio, azaz magából a _Corpus juris_ból, mint egy magyar nemes emberhez illik, meg is tudom mutatni; – hallják kentek. Már Könyves Kálmán dicső királyunk ex stirpe Arpadiana még 1100-dik esztendőben Vencsellőn, tehát tekintetes nemes Szabolcs vármegyében, következéskép szomszédságunkban, tartott országgyűlésen, hoza egy törvényt, mely így szól: «De strigis vero, quæ non sunt, nulla quæstio fiat», azaz boszorkányok ellen, minthogy azok a földön nincsenek, pert indítani nem szabad. Ha már eleink ezelőtt 739 esztendővel ily bölcs törvényt hoztak, illendő, hogy mi is, mindenképen bölcs nyomdokaiba lépjünk, és azt tegyük, mit a _Corpus juris_, és egy bölcs király, kit bölcsesége miatt eleink Könyves Kálmánnak neveztek, mondanak. – A ki pedig nem hiszi azt, mit eleink, és a _Corpus juris_ mondanak, az nem magyar. Hát hiszik-e már kentek, hogy nincsenek boszorkányok?

Biró.

Ha Könyves Kálmán, és notárius uram mondják, csak elhiszszük, főkép, ha még az a Korpás úr is bizonyítja.

Zajtay.

Corpus juris.

Biró.

Vagy Corpus juris. Nem ismerem a familiáját, e vidéken semmit sem bír.

Zajtay.

Hiszen könyv az, bíró uram, melybe a törvények vannak írva.

Biró.

Vagy úgy.

Zajtay.

S most bocsássák el a banyát.

Biró.

Még is jobb volna talán fogva tartani.

Zajtay.

Miért? Mivel egynek-másnak a gyermeke beteg lett? Az csak azért történt, mivel anyja nem vigyázott reá; vagy mivel egy tehénnek véres lett a teje? Az némely rossz füvektől származik, mint a botánika tanítja. S gondolom, talán csak elhiszik már, hogy nincs boszorkány.

Biró.

Már én tökéletesen hiszem, hogy a földön egy boszorkány sincs; de meglátja notárius uram, hogy ez – mégis boszorkány.

Gazsi.

Mit beszél biró uram? Hajdanában meglehet, hogy vénasszonyok voltak boszorkányok, s azok bolondíták el a világot; de már most azoktól nem kell félní, bár az ifjaktól bírnók megóvni magunkat.

Zajtay.

Bocsássátok el. (Elbocsátják.)

Dorka.

Hálálja meg notárius uramnak az ég. (Félre.) Vigyen el az ördög.

Zajtay.

Lóduljon kend, s ne tegye magát többé gyanussá a nép előtt. (Dorka elvonul.) Kentek pedig jőjjenek hozzám egy kis vacsorára, születésem napját ünnepelni, s Baczur Gáspár úr barátunktól, ki holnap visszautazik Pestre, elbúcsuzni.

Mind.

Szivesen. (El mind. Dorka előlép.)

Harmadik jelenet.

Dorka (egyedül).

Nincs boszorkány? Várj te átkozott notárius, te azt mered tanítani, hogy boszorkányok nincsenek, ezért nyakadra hoztad az egész fajt. Éltemet megmentéd, de fajomat akartad kiírtani, és mesterségemet; ezért meglakolsz. Azt állítani, hogy nincsenek boszorkányok! Ez reánk nézve a legveszedelmesebb tanítás, mert míg égetnek bennünket, addig az ostoba világ elhiszi, hogy vagyunk, és reszket; de ha létünkön kételkedni kezd, oda lesz tekintetünk. Hát írtsuk ki e gyomot. Már besötétült, és épen a keresztúton állok. – Éjtszakának hatalmas királynéja! halhatatlan Hekate, jelenjél meg, hű szolgálód könyörög! (Dörgés.)

Negyedik jelenet.

_Éjkirályné_ (föld alól jelenik meg). _Dorka_.

Királyné.

Ki vagy te sár magzatja a parányi földnek, ki álmunkat zavarni mered?

Dorka.

Legalázatosabb szolgálód Magyarországból, Tóti Dorka, géczi boszorkány, itt Szathmármegyében.

Királyné.

Magyarország? Miféle föld az, előttünk ismeretlen.

Dorka.

Felséges asszonyom, nem ismernéd ezen földet? pedig roppant birodalmad első tartományai közé tartozik. Magyarország szép föld, melyen mindenféle nemzetek laknak, még magyarok is, mindenféle nyelveken beszélnek, még magyarul is.

Királyné.

Mi panaszod?

Dorka.

Vidékemen eddig czéhünk uralkodék, de most a peleskei notárius hitetni kezdi a néppel, hogy boszorkányok nincsenek, s ezen hit semmivé tenné hatalmunkat; engedd meg sötét királyné, hogy kiírthassam ezen kártékony férget.

Királyné.

Legyen meg. Három próbára fölhatalmazlak ellene, s ismét elalszom. (Elsülyed.)

Dorka.

Elaludt! Hadd aludjék, kezembe adta ellenségemet, s bosszut állok rajta, oly igazán, mint hogy apám vasas német volt. (El.)

VÁLTOZÁS.

(Utcza Nagy-Peleskén a notárius háza előtt.)

Ötödik jelenet.

Éji őr (énekelve jő). Később Dorka.

Ha Peleskén óra volna, Már kilenczet kongott volna; Így azonban csak kiáltom, Jó, ha épen eltalálom, Úgy is este s virradóra Jobb nem tudni hány az óra, S óra minek lenne nékünk, Csak azt látnók, hogy elkéstünk, Így magyarázható jóra, Hogy Peleskén nincsen óra.

Dorka.

Jó hogy föllelém kendet, lélekszakadtában jövök Szatmárról, a notárius úrnak levele érkezett a postán, adja át kend neki. (Átadja.)

Őr.

Jó lesz, oda adom. (El.)

Dorka.

Meg van az első lépés; Pestre csalom a notáriust, s azután kitekertetem a nyakát, olyan igazán, minthogy apám vasas német volt, még pedig, a mint mondják, trombitás. (El.)

VÁLTOZÁS.

(Szoba Zajtay István házában.)

Hatodik jelenet.

_Zajtayné. Orgonista. Biróné. Rektor. Férfiak. Asszonyok. Gazsi._ Később _Zajtay._

Gazsi (előlép).

Hah be szép volt hajdanában, A fokosnak fénykorában, Pesten életünk; Míg a könyvek nem valának S bor között vígan folyának Éjünk, reggelünk. Már e szép kor elvégződött, Elfajult, elművelődött Mind az ifjúság; Hugó Viktor, Göthe, Börne, Bár az oldalok kitörne, Nékik a világ; S a ki velök nem haladtam, Már talán magam maradtam, Gúnyok tárgya én. Hogyha látnak, kinevetnek, Ám de meg nem szelidítnek, Erre esküvém.

Rektor.

Domine perillustris, hát ki az a göthe bőre?

Gazsi.

Ki az a Börne, azt én nem tudom, s ki az a Göthe, azt kentek nem tudják, s így quittek vagyunk.

Biróné.

De bizony, mi tudjuk, mi az göthe, hát vízi bogár.

Gazsi.

Vízi bogár? – Az könnyen meglehet, mert mióta annyira divatba jött a magyar ifjak között, azóta mind vizet isznak, – de hol van gazdánk, a notárius úr.

Klára.

Levelet kapott a szathmári postáról, azt olvassa: mindjárt bejő.

Gazsi.

Tehát minekutána gyülekezetünk oly fényes és tündöklő, illik tehát, hogy notárius urat is fényes és tündöklő beszéddel köszöntsük meg. Én e végre készíték egy czifra beszédet, rithmusokkal, mint azt ama híres pesti poétától, Hódmezei Cserei Berei Farkas András barátomtól tanultam. Én tehát ezen oratiót, ha notárius uram kilép, elmondom, s ha végeztem, vivátot kiáltanak.

Biróné.

Csak kitetszik, hogy Pestről jött a lelkem.

Klára.

De már jő az uram.

Gazsi.

Richteuch! (Zajtay oldalról belép.)

Erőtesd magadat oh múzsám dallásra, Egy híres embernek születő napjára, A kit én éneklek, az nem szegény pára, Mert Nagy-Peleskének ő a karczellárja.

Oh! pillants le tehát ég Nagy-Peleskére, Nagy-Peleskén pedig a helység telkére, A helység telkében notárius lelkére, Notáriusoknak akadsz ott tükrére!

Mert a mint Nagy Sándor vezette hadait, Columbus tengeren vitte hajójait, Salamon kormányzá zsidók országait, Oly bölcsen intézi Peleske dolgait.

Azért jégesőként érjen ég áldása, Záporban hulljon rád jónak áradása, Házad legyen mindig szerencse lakása, Földön szerencsédnek soh’ se legyen mása.

Mind.

Éljen notárius úr! Vivat!

Zajtay.

Köszönöm ezen solemnis megtiszteltetést, s azért minden kitelhető módon meg fogom hálálni; de most, miután már összejöttünk ünnepet ülni, mint a régi krónikában anonymus Belæ regis notarius mondja őseinkről «fecerunt magnum áldomás» tehát én is úgy tartom, üljünk a lakomához.

Klára.

Tessék!

Zajtay (Gazsihoz).

Barátom uram! Én is Pestre megyek.

Mind.

Pestre?

Zajtay.

Igen, Pestre; most érkezék levelem a szathmári postáról, melyben Matócsy Gyuri pesti prokátor, s hajdani tanítványom írja, hogy jőjjek fel, mert a nagyméltóságu királyi Curiánál a janitori, azaz az ajtónállói hívatal megürülvén, azt nekem megszerezheti.

Klára.

S elhagysz engem.

Zajtay.

Ha a janitorságot megnyertem, eljövök érted, s addig is legalább meglátogatom Sándor fiunkat, ki Pesten jurátuskodik.

Gazsi.

Hát együtt utazunk?

Zajtay.

Nem, mert uram öcsém a szathmári örményekkel megy, s már holnap, én pedig more patrio utazom, azaz, lóháton.

Gazsi.

Lóháton? Hiszen az már kiment a divatból.

Zajtay.

Nem bánom; de atyáink is lóháton utaztak a rákosi országgyűlésekre, s mivel én is országos dologban járok, illő, hogy én is úgy menjek, azaz more patrio utazzam, s ha lassan is, és későn, mégis csak fölérek lóháton Pestre.

Biró.

De ki lesz aztán notárius?

Gazsi.

Ha Zajtay úr janitor lesz, úgy én jövök Peleskére notáriusnak.

Biróné.

Oh jőjön el, hogy az Isten áldja meg.

Gazsi.

Eljövök. Ha notárius úr janitor lesz, búcsút veszek Pesttől s a Zrinyitől, úgy sincs többé nagy kedvem az ottani élethez.

Biró.

Hát nem is gondolkozunk más notárius felől.

Gazsi.

Itt a kezem.

Biróné.

Bár csak megnyerné notárius uram azon hívatalt.

Gazsi.

Hát fogjunk a lakomához.

(Asztalhoz mennek és isznak.)

Kar.

Még ma folyjon ünnepünk, Holnap úgy is szétmegyünk.

Kántor.

Elhagy már a jurátus, Pestre megy a notárius.

Kar.

A szerencse véle van, Janitorrá lesz ottan.

Gazsi.

Hej babám én el megyek.

Biróné.

Jaj a szívem megreped!

Gazsi.

Asszonyi szív nem reped, Benne sok jó s rossz fér meg.

Kar.

Míg a búcsú nincs jelen, Buslakodni esztelen. Rajta pohárhoz! Rajta igyunk! E lakomához Vígadjunk. A ki Pestre nem megyen, Jobbat az már mit tegyen, Inni legjobb, enni jó, Tudja azt, ki nem bohó. Jól tudja Nagy-Peleske, Hogy alunni kell este. Boldog az, ki itt marad, A szokástól nem szakad, És nem bánva más baját, Itthon velünk felkiált!

Rajta pohárhoz sat. mint fönn; tánczba keverednek.

MÁSODIK SZAKASZ. HORTOBÁGY.

Személyek:

_Nagy-Zajtai Zajtay István_ nagy-peleskei notárius Szatmár megyében. _Megyebiztos_. _Sugár Laczi, Szegfű Bandi_ haramják. Hat haramja. Hortobágyi csapláros. _Botos_. Öt bojtár. Tiszafüredi bíró. Vasas káplár. Öt vasas német. _Tóti Dorka_, géczi boszorkány. _Zsuzsi_. _Panni_.

(Ivószoba a hortobágyi csárdában.)

Első jelenet.

_Sugár Laczi. Szegfű Bandi. Haramják. Csapláros. Zsuzsi. Panni._

Haramják.

Hej csapláros bort ide! Éljen a bandánk feje! Bort, bort, bort! S értte a ki nem iszik, Nyeljen, a míg meghízik, Port, port, port!

A ki őt nem tiszteli Üsd, míg a hideg leli! Üsd, üsd, üsd! S igyál pajtás, a míg állsz, Ugy is a mit itt talász, Füst, füst, füst!

Csókold a lyányt, míg piros Mert ha egyszer már koros Jaj, jaj, jaj! És vigyázz, hol tág a tér, Mert a hadnagy ha rád ér, Baj, baj, baj!

Laczi.

Hát már senkit sem hoz a förgeteg! Kedvem telnék botra kelni. Legények! nincs valaki köztetek, kinek kedve volna csontjait olyan lágygyá veretni, mint a Zsuzsi szíve?

Zsuzsi.

Hogy is ne! Hát ki mondta kendnek, hogy lágy a szívem?

Laczi.

Lágy a szíved, láng a szemed, eszem azt a kis lelkedet. (Megöleli, azután botját rázza.) Ki a legény a csárdában?

Bandi.

Gondolom, mindnyájan; de te alkalmasint csak próbára akarsz tenni, hogy tisztelünk-e már mint új kapitányunkat?

Laczi.

Ne papolj hiában! Még egyszer, ki a legény a korcsmában?

Második jelenet.

_Zajtay_ (kardosan, tarsolyosan, kalapja mellett írótoll, s papirostekercs, belép, s mintha a csaplároshoz szólna).

Zajtay.

Itt vagyok!

Laczi.

Itt van? Csak hamar hát, ragadjon kend botot vagy húzza ki kardját, mindegy! (Botját rázza a notárius feje körül, ez megijedve visszaszökik.)

Zajtay.

Az Istenért, hiszen agyonüt kend!

Laczi.

Olyas valami a szándékom; hát védelmezze magát. (Neki megy botjával.)

Zajtay (kardját hüvelyestől fölemeli, s védi magát, hátrálva s a szobában szétugrálva).

Mit vétettem én kendnek?

Laczi.

Védelmezze magát!

Zajtay.

Az Istenért, segítség! (Nevetés.) Meg akarnak ölni.

Csapláros.

Ne bántsa kend ezt a jámbort.

Zajtay (a lyányok hátuk mögé fut).

Édes szép lyányaim, ótalmazzanak!

Laczi.

Jőjjön elő kend, hiszen csak vagy három bordáját akarom betörni, fejének semmi baja sem lesz.

Zajtay.

Kérem alássan, bordáimra is nagy szükségem van.

Csapláros.

Hagyjon békét kend, hát nem látja, hogy a nyavalya is majd kitöri félelemből.

Laczi.

No mászszék elő hát kend, nem bántom. (Botját elveti.)

Zajtay.

Hála az égnek! Uraim, én jámbor utazó vagyok, notárius Nagy-Peleskén, s most Budára utazom; már az utazás maga is elég kín, hát még ha ilyen fatális dolgokat kell az embernek szenvedni.

Laczi.

Hiszen kard van az oldalán, hogy ijedhet meg oly hamar?

Zajtay.

Ez a kard azért van oldalomon, mivel én more patrio utazom, de én mint békességes ember, ellensége vagyok minden vérontásnak?

Bandi.

Kend hát, mint látom, diákos ember; hát üljön ide közibünk, én is voltam valaha diák.

Zajtay (leül a haramjákkal).

Pedig kendből sem látszik ki a literátus ember!

Bandi.

A mai világban az a legtöbb ember, kiből semmi sem látszik ki.

Laczi.

Notárius uram, az előbbeni ijedést mossa le ezzel a pohár borral. (Poharat nyújt neki.)

Zajtay.

Jó barátságért! (Iszik.)

Laczi.

A mennyiben szegény legény, és notárius jó barátok lehetnek.

Zajtay (megijedve).

Szegény legény?!

Laczi.

Az, az! Hát még nem hallotta hírét a híres haramjának, Sugár Laczinak?

Zajtay.

Azon gazlatornak, azon Cacusnak, Pintye Gregornak, azon akasztófavirágnak? ki ne ismerné őt?

Laczi.

Notárius uram az én vagyok.

Zajtay.

Lehetetlen!

Laczi.

De úgy van!

Zajtay (ijedve föláll, éneklő hangon szól).

Seregeknek ura!

Laczi.

Semmit se féljen! Büszke vagyok én azon nevekre, bár nem is értettem mind.

Bandi.

Azok a hortobágyi titulusok, s mi úgy megérdemeljük a magunkét, mint akárki.

Zajtay.

Oh irgalmazzanak! De egy magistratualis persona, mint én, már nagyon megszokta az ilyeseket, s akaratja ellen is kitörnek belőle.

Bandi.

Öblítse vissza notárius uram!

(Poharat nyújt; Zajtay iszik.)

Zajtay.

Abi in malam rem!

Laczi.

Mit diákizál már megint?

Bandi.