Part 6

– Nem hinném – felelt az új hadnagy. – Még ha itt is volt valaki közülük a multkor, mikor a piros cédulát a fára tűzték, nem láthatott a sötétben.

– Tehát nyugodtan mehetsz be közéjük holnap délután?

– Nyugodtan.

– Nem fognak gyanítani semmit?

– Nem. És ha gyanítanának is valamit, nem merne szólni egyik sem, mert mind fél tőlem. Nincs azok közt egy bátor fiú sem!

Egy éles hang vágott egyszerre közbe:

– Dehogy nincs!

Körülnéztek. Áts Feri meglepetten kérdezte:

– Ki szólt?

Senki se felelt. És az éles hang újra megszólalt:

– Dehogy nincs!

Most már világosan hallották, hogy a hang a nagy fa tetejéről jött. S rögtön ezután zörögni kezdtek az ágak, recsegett-ropogott valami a nagy fa lombjai közt s egy pillanat múlva egy kis szőke fiú mászott le a fáról. Mikor az utolsó ágról a földre ugrott, nyugodtan letisztogatta a ruháját, megállott egyenesen, mint a cövek és farkasszemet nézett a vörösingesek ámuló csapatjával. Senki se szólt egy szót sem, úgy meglepett mindenkit ez a váratlanul idetoppant kis vendég.

Geréb elsáppadt.

– Nemecsek! – mondta ijedten.

És a kis szőke felelt is.

– Igen. Nemecsek. Én vagyok. És ne kutassák, hogy ki lopta el a Pál-utcai zászlót a fegyvertárból, mert azt én loptam el. Itt van, ni. Nekem van az a kis lábam, ami még a Wendauer lábánál is kisebb. És nem szóltam volna, fenn maradhattam volna a fa tetején, amíg maguk mind el nem mentek volna, hiszen ott gubbaszkodtam már fél négy óta. De mikor Geréb azt mondta, hogy köztünk nincs egy se, aki bátor volna, hát akkor gondoltam: «megállj, majd én megmutatom neked, hogy akad még a Pál-utcaiak közt is bátor fiú, ha nem más, hát a Nemecsek, a közlegény!» Itt vagyok kérem, kihallgattam az egész tanácskozást, visszaloptam a zászlónkat, most tessék csináljanak velem, amit akarnak, verjenek meg, csavarják ki a kezemből a zászlót, mert magamtól ugyan oda nem adom. Tessék, tessék, csak rajta! Hiszen én egyedül vagyok, maguk meg tizen vannak.

Kipirult, ahogy így beszélt és kitárta a két karját. Az egyik kezében a kis zászlót szorongatta. A vörösingesek nem tudtak magukhoz térni ámulatukból s csak nézték ezt a csöpp kis szőke legényt, aki az égből pottyant közibük s aki itt bátran, hangos szóval kiabált az arcukba, fölemelt fővel, mintha olyan erős volna, hogy el tudná páholni ezt az egész társaságot a két erős Pásztorral és Áts Ferivel együtt.

Leghamarább a Pásztoroknak jött meg a hidegvérük. Odamentek a kis Nemecsekhez és jobbról-balról megfogták a két karját. A fiatalabbik Pásztor állt a jobboldalán és ez már a kezéhez is nyúlt, hogy kicsavarja belőle a zászlót, mikor megszólalt a nagy csöndben Áts Feri hangja:

– Megállj! Ne bántsátok.

A Pásztorok csudálkozva néztek a vezérre.

– Ne bántsátok – mondta ez. – Ez a fiú tetszik nekem! Bátor fiú vagy, Nemecsek, vagy ahogy hívnak. Itt a kezem. Csapj fel közénk vörösingesnek!

Nemecsek tagadólag rázta a fejét:

– Nem én! – mondta dacosan.

Reszketett a hangja, de nem a félelemtől, hanem az izgatottságtól. Sápadtan, komoly tekintettel állott ott és megismételte:

– Nem én!

Áts Feri elmosolyodott. Azt mondta:

– Hát ha nem csapsz fel, azt se bánom. Én ugyan még nem hivtam senkit közénk. Aki itt van, mind úgy kéredzkedett ide. Te voltál az első, akit hivtam. De hát ha nem akarsz, nem jösz…

És hátat fordított neki.

– Mi legyen vele? – kérdezték a Pásztorok.

A vezér csak úgy félválról felelt:

– Vegyétek el tőle a zászlót.

Az idősebb Pásztor egy csavarintással kivette a Nemecsek gyönge kis kezéből a piros-zöld zászlót. Fájt a csavarás, a Pásztoroknak átkozottul kemény markuk volt, de a kis szőke összeszorította a fogát és egy hang se röppent el az ajakáról.

– Megvan! – jelentette Pásztor.

Mindenki arra figyelt, hogy most mi lesz. Micsoda rettenetes büntetést fog kitalálni a hatalmas Áts Feri. Nemecsek dacosan állott a helyén és összeszorította az ajakát.

Áts Feri feléje fordult és intett a Pásztoroknak:

– Ez nagyon gyönge. Ezt nem illik elverni. Hanem… Fürösszétek meg egy kicsit.

Nagy nevetés támadt a vörösingesek közt. Áts Feri is nevetett, a Pásztorok is nevettek, Szebenics feldobta a sipkáját a levegőbe és Wendauer ugrált, mint valami bolond. Még Geréb is nevetett a fa alatt és ebben az egész vidám társaságban csak egy arc maradt komoly: a Nemecsek kis arca. Meg volt hűlve s már napok óta köhögött. Az édesanyja már a mai napra is megtiltotta neki, hogy elmenjen hazulról, de a kis szőke nem bírta a szobában. Három órakor megszökött hazulról és fél négytől estig a fa tetején ült a szigeten. De a világért se szólt volna. Talán mondja azt, hogy meg van hűlve? Még nagyobbat nevettek volna rajta és Geréb is nevetett volna, mint ahogy most nevetett: mind a foga kilátszott, olyan szélesre húzta a száját. Hát nem szólt. Tűrte, hogy az általános hahota közepette a sziget partjára vezessék s ott a két Pásztor belenyomja a sekélyvízű tóba. Félelmetes két fiú volt a két Pásztor. Az egyik a két kezét fogta össze a másik a tarkóját tartotta. Nyakig belenyomták a vízbe s e pillanatban mindenki ujjongott a szigeten. A vörösingesek vidám táncot jártak a parton, a sapkáikat dobálták és nagyokat kurjantottak:

– Huja, hopp! Huja, hopp!

Ez volt az ő kiáltásuk.

És a sok «huja hopp» összeolvadt a nagy kacagással, vidám lárma verte föl a kis sziget esti csöndjét s a parton, ahol Nemecsek oly szomorú szemmel nézegetett ki a vízből, mint valami bánatos kis béka, ott állott szétterpesztett lábbal Geréb, nagyokat nevetve s a fejével integetve a kis szőke felé.

Aztán eleresztették a Pásztorok és Nemecsek kimászott a tóból. Most tört ki amúgy istenigazában a mulatság, amint csepegő-csurgó, sáros ruháját meglátták. Kis kabátjáról csurgott a víz, s ahogy a karját megrázta, úgy folyt ki a kabátujjából, mintha kannából öntötték volna. Mindenki elugrott előle, mikor megrázta magát, mint a vízzel leöntött pincsikutya. És gúnyos szavak röpködtek feléje:

– Béka!

– Ittál?

– Mért nem úsztál egy kicsit?

Egyikre sem felelt. Keserűen mosolygott és simogatta vizes kabátját. De akkor elébeállt Geréb, széthúzta vigyorogva a száját és kevélyes fejbólintással ezt kérdezte tőle:

– Jó volt?

Nemecsek ráemelte nagy kék szemét és felelt:

– Jó volt – mondta csöndesen és hozzátette:

– Jó volt, sokkal jobb volt, mint a parton állni és kinevetni engem. Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, minthogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. A multkor magam pottyantam a vízbe, akkor is itt láttalak a szigeten az idegenek közt. De engem meghivhattok magatok közé, hizeleghettek nekem, adhattok ajándékot, amennyit csak akartok, semmi közöm hozzátok. És ha még egyszer a vízbe nyomtok és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is, meg holnapután is. Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál-utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tizen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. Könnyű volt velem elbánni! Aki erősebb, az győz. A Pásztorok ellopták a golyóimat a múzeumkertben, mert ők voltak az erősebbek. Most meg beledobtatok a vízbe mert ti vagytok az erősebbek! Könnyű tíznek egy ellen! De én nem bánom. Engem meg is verhettek, ha úgy tetszik. Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll ni… ott…

Kinyújtotta a karját és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A lámpa fénye ráesett a Nemecsek szép kis szőke fejére, víztől fényes ruhájára. Bátran, büszkén, tiszta szívvel nézett a Geréb szemébe s Geréb ezt a nézést úgy érezte, mintha valami súly szállott volna a lelkére. Elkomolyodott és lehorgasztotta a fejét. És ebben a pillanatban úgy hallgatott mindenki, olyan nagy volt a csönd, mintha templomban lettek volna a fiúk s tisztán lehetett hallani, amint a Nemecsek ruhájáról a kemény földre csöpögött a víz…

A nagy csöndbe belekiáltott Nemecsek:

– Elmehetek?

Senki se felelt. Még egyszer kérdezte:

– Hát nem vertek agyon? Elmehetek?

És miután most se felelt neki senki, nyugodtan, szépen, lassan elindult a híd felé. Egy kéz se mozdult, egyetlen egy fiú se moccant meg a helyéről. Most mindenki érezte, hogy ez a csöpp szőke gyerek valóságos kis hős, igazi férfi, aki megérdemelné, hogy felnőtt ember legyen… A hídnál álló két őr, aki az egész esetet végignézte, csak bámult rá, de hozzányúlni egyik se mert. Mikor Nemecsek a hídra lépett, fölharsant Áts Feri mély, dörgő hangja:

– Tisztelegj!!

És a két őr haptákba vágta magát s a magasba emelte ezüstös végű lándzsáját. És mind a fiúk összecsapták a bokájukat és valamennyien a magasba emelték lándzsáikat. Senki se szólt, mikor az ezüsthegyű lándzsák megvillantak a holdfényen. Csak a Nemecsek léptei dobogtak a hídon, amint távolodott. Aztán ez se hallatszott, csak valami cuppogás, mint mikor valaki vízzel teli cipőben jár… Nemecsek elment.

A szigeten zavartan néztek egymásra a vörösingesek. Áts Feri a tisztás közepén állott és lehajtotta a fejét. Ekkor odalépett elébe Geréb, fehéren, mint a fal. Motyogott valamit:

– Tudod… kérlek… – kezdte.

De Áts Feri hátat fordított neki. Ekkor Geréb visszament a mereven álló fiúkhoz és odaállt az idősebb Pásztor elé.

– Tudod… kérlek – motyogta neki is.

De Pásztor követte a vezér példáját. Ő is hátat fordított Gerébnek, aki most tanácstalanul állott. Nem tudta, mit csináljon. Aztán megszólalt, fojtott hangon:

– Úgy látszik, elmehetek.

Erre se felelt senki. És most ő indult el ugyanazon az úton, amelyen az imént a kis Nemecsek. De neki nem tisztelgett senki. Az őrök a híd karfájára támaszkodtak és belenéztek a vízbe. És Geréb léptei is elhangzottak a füvészkert csöndjében…

Mikor a vörösingesek így magukra maradtak, Áts Feri megindult és odament az idősebbik Pásztor elé. Egészen közel állott elébe, úgy, hogy az arca majdnem érte Pásztor arcát. Csöndesen kérdezte tőle:

– Te vetted el ettől a fiútól a golyóját a múzeumkertben?

Pásztor csöndesen felelt:

– Én.

– Az öcséd is ott volt?

– Igen.

– «Einstand» volt?

– Az.

– Hát nem megtiltottam, hogy a vörösingesek kis gyönge gyerekektől golyót raboljanak?

A Pásztorok hallgattak. Áts Ferivel szemben nem volt ellenkezés. A vezér szigorúan nézett rajtuk és ellentmondást nem tűrő hangon, de nyugodtan szólt:

– Fürödjetek meg.

A Pásztorok értelmetlenül néztek rá.

– Nem értitek? Úgy, ahogy vagytok, ruhástul. Most ti fürödjetek meg.

És mikor egyik-másik arcon mosolyt látott, ezt mondta:

– Aki pedig nevetni fog rajtuk, az szintén megfürdik.

Erre aztán mindenkinek elment a kedve a nevetéstől. Áts ránézett a Pásztorokra és most már sürgető hangon mondta:

– No, fürödjetek meg. Nyakig. Egy-kettő!

A csapathoz fordult:

– Hátra arc! Ne bámuljátok őket.

A vörösingesek sarkon fordultak és hátat fordítottak a tónak. Sőt Áts Feri sem nézte, hogy hogyan hajtják végre magukon a Pásztorok a büntetést. A Pásztorok pedig búsan, lassan mentek be a tóba s engedelmesen beleültek a vízbe nyakig. A fiúk nem látták őket, csak a lubickolásukat hallották. Áts Feri a tóra nézett s meggyőződött arról, hogy a két fiú valóban nyakig merült a vízbe. Ekkor kiadta a parancsot:

– Letenni a fegyvert. Indulj.

És elvezette a csapatot a szigetről. Az őrök elfujták a lámpát és csatlakoztak a csapathoz, mely katonás léptekkel dobogott végig a hídon és eltűnt a füvészkert sűrűjében…

A két Pásztor kimászott a vízből. Egymásra néztek, aztán beledugták a zsebükbe kezüket, ahogy szokták s ők is elindultak. Egy szót se beszéltek egymással és nagyon szégyelték magukat.

A sziget pedig magára maradt a holdvilágos tavaszi este csöndjében…

VI.

Mikor másnap délután a fiúk úgy félhárom körül sorra beszállingóztak a grund kis ajtaján, a palánk belső részén nagy papirlapot láttak, mely négy sarkán négy óriási szöggel volt a deszkához szögezve.

A nagy papirlap kiáltvány volt, melyet éjszakája feláldozásával Boka írt. Nagy, nyomtatott betűkkel volt pingálva, fekete tussal, csak éppen a mondatok kezdőbetűi voltak vérpirosak. A kiáltvány teljes szövege így hangzott:

=Kiáltvány!!!=

Most mindenkinek talpon kell lenni!

Birodalmunkat nagy veszedelem fenyegeti, és ha nem leszünk bátrak, az egész területet elveszik tőlünk!

Veszélyben a grund!

A vörösingesek meg akarnak bennünket támadni!

De mi ott leszünk, és ha kell, életünkkel is megvédelmezzük birodalmunkat!

Mindenki teljesítse kötelességét!

Az elnök.

Ma nem volt kedve senkinek sem a métázáshoz. A lapda csöndesen pihent Richter zsebében, mert ő volt a lapdatáros. A fiúk föl-alá jártak, beszélgettek a nemsokára elkövetkezendő háborúról, majd újra meg újra visszatértek a palánkra ragasztott kiáltványhoz, tízszer, hússzor is elolvasták a lelkesítő szavakat. Többen már könyv nélkül is megtanulták és egy-egy farakás tetejéről harcias hangon szavalták le az alant állóknak, akik viszont szintén könyv nélkül tudták, de azért tátott szájjal hallgatták, s miután végighallgatták, visszasiettek a palánkhoz, újra elolvasták és aztán maguk is egy farakás tetejére másztak és ők is elszavalták.

Az egész csapat tele volt ezzel a kiáltvánnyal, mely első volt a maga nemében. Igazán, nagyon nagy lehetett a baj s igen komoly a veszedelem, ha Boka arra határozta el magát, hogy kiáltványt bocsát ki a saját legmagasabb aláírásával.

Egyes részleteket már hallottak a fiúk. Itt-ott hallatszott Geréb neve, de biztosat nem tudott róla senki. Az elnök különböző okokból jónak látta titokban tartani a Geréb ügyét. Többek közt azért is, mert úgy számított, hogy itt, a grundon fogja rajtakapni s itt fogja azonnal törvényszék elé állítani. Arra persze még maga Boka se gondolt, hogy a kis Nemecsek a maga szakállára kiszökik a füvészkertbe s ott az ellenséges hadak táborának kellő közepén világraszóló botrányt csinál… Ezt csak ma délelőtt tudta meg az elnök az iskolában, a latin óra után, mikor a pincében, ahol a pedellus a vajaskenyereket árulta, Nemecsek félrehívta és mindent elmondott neki. A grundon azonban még félháromkor is teljes bizonytalanság uralkodott s mindenki az elnököt várta. Az általános izgatottsághoz járult még egy külön izgatottság is. A gitt-egylet kebelében botrány tört ki. Az egyleti gitt kiszáradt. Megrepedezett és használhatatlanná vált, amit úgy kell érteni, hogy nem lehetett többé nyomkodni. Ez kétségkívül az elnök hibája volt, hisz azt talán a történtek után magyarázni se kell, hogy az egyleti elnök kötelessége volt a gittet meg-megrágni. Kolnay, az új elnök ezt a kötelességet a legrútabbúl elmulasztotta. Könnyű kitalálni, hogy kinek volt ez ellen leghamarabb kifogása. Barabás volt az, aki szóvá tette. Egyiktől a másikhoz ment és éles szavakban kelt ki az új elnök hanyagsága ellen. Szaladgálásának sikere is volt, mert öt perc alatt sikerült a tagok egy részét rábírnia arra, hogy rendkívüli gyűlés összehívását követeljék. Kolnay sejtette, hogy miről van szó.

– Jól van, – mondta – de a grund ügye most előbbre való. A rendkívüli gyűlést csak holnapra fogom összehívni.

De Barabás lármázott:

– Ezt nem tűrjük! Úgy látszik, hogy az elnök úr megijedt!

– Tőled?

– Nem tőlem, hanem a közgyűléstől! Követeljük, hogy még mára hívja össze a gyűlést.

Kolnay éppen felelni akart erre, mikor a kapu felől felhangzott a Pál-utcaiak jelszava:

– Hahó! Hó! Hahó! Hó!

Mind odanéztek. Boka lépett be a kis kapun. Mellette Nemecsek jött, nagy piros, horgolt kendővel a nyaka körül. Az elnök megérkezése megakasztotta a vitát. Kolnay hirtelen engedett.

– Hát jó, még ma megtartjuk a közgyűlést. De most előbb meghallgatjuk Bokát.

– Ebbe belenyugszom, – felelt Barabás, de már akkor a gitt-egylet tagjai a többiekkel együtt mind Boka köré sereglettek és ezer kérdéssel ostromolták.

Ők is odasiettek a csoporthoz. Boka intett, hogy csönd legyen. Aztán nagy figyelem közepette ezt mondotta:

– Fiúk! Már olvashattátok a kiáltványban is, hogy milyen veszedelem fenyeget bennünket. Kémeink az ellentáborban jártak és megtudták, hogy a vörösingesek holnapra tervezik a támadást.

Nagy moraj lett erre. Azt senki se várta, hogy már holnap kitör a háború.

– Igen, holnap – folytatta Boka – és így mától kezdve kihirdetem az ostromállapotot. Följebbvalójának mindenki föltétlen engedelmességgel tartozik s a tisztek valamennyien nekem tartoznak engedelmeskedni. Ne higyjétek azonban, hogy ez valami gyerekjáték lesz. A vörösingesek erős fiúk és sokan vannak. A küzdelem nagyon heves lesz. Senkit se akarunk azonban kényszeríteni és ezért még most kijelentem, hogy aki nem akar a harcban résztvenni, az jelentkezzék!

Nagy csönd lett erre. Senki sem jelentkezett. Boka megismételte a felszólítást:

– Aki nem akar résztvenni a háborúban, az álljon elő. Nem áll elő senki?

Egyszerre kiáltottak mind:

– Senki!

– Akkor valamennyien adjátok szavatokat, hogy holnap két órakor itt lesztek.

Sorra mindenki Boka elé járult és Boka mindeniktől a szavát vette, hogy holnap eljön. Mikor rendre mindenkivel kezet fogott, emelt hangon így szólt:

– Aki pedig holnap nem lesz itt, az becstelen szószegő és az be ne tegye többé a lábát ide, mert bottal verjük ki.

Leszik kilépett a sorból:

– Elnök úr – mondta – mind itt vagyunk, csak Geréb nincs itt.

Erre halálos csönd lett. Mindenki kiváncsian figyelt, hogy ugyan mi is van Gerébbel. De Boka nem volt az a fiú, aki eltér az eredeti tervétől. Ő nem akarta kiszolgáltatni Gerébet, csak úgy, hogy itt, a többiek előtt kapja rajta.

Többen kérdezték:

– Mi van Gerébbel?

– Semmi – felelt nyugodtan Boka. – Arról majd máskor beszélünk. Most egyelőre azon legyünk, hogy a csatát megnyerjük. Mielőtt azonban a parancsokat kiosztanám, valamit ki kell jelentenem. Ha van köztetek valami harag, hát annak most legyen vége. Akik haragban vannak egymással, béküljenek ki.

Csönd lett.

– Nos? – kérdezte az elnök. – Nincs köztetek haragos?

Weisz szerényen szólt:

– Én úgy tudom…

– No, ki vele!

– Hogy… Kolnay… meg Barabás…

Boka ránézett Barabásra:

– Igaz ez?

Barabás elpirult.

– Igen – mondta – a Kolnay…

Kolnay meg azt mondta:

– Igen… a Barabás…

– Hát béküljetek ki azonnal, – rivallt rájuk Boka – mert különben mind a kettőtöket kidoblak innen. Harcolni csak úgy lehet, ha mindnyájan jóbarátai vagyunk egymásnak!

A két haragos odasomfordált Boka elé és kénytelen-kelletlen nyújtott egymásnak kezet. Még el sem eresztették egymás kezét, mikor Barabás megszólalt:

– Elnök úr!

– Mi kell?

– Egy kikötésem volna.

– Nos?

– Az, hogy… hogyha a vörösingesek véletlenül nem támadnának meg bennünket… akkor… akkor… én megint haragban lehessek a Kolnayval, mert…

Boka úgy nézett rá, mintha keresztül akarta volna szúrni ezzel a szempillantással:

– Hallgass!

Erre elhallgatott Barabás. De dúlt-fúlt egy kicsit és sokért nem adta volna, ha e pillanatban jól oldalba üthette volna Kolnayt, aki vidáman mosolygott…

– Most pedig, – szólt Boka – közlegény, adja ide a haditervet.

Nemecsek szolgálatkészen kapott a zsebéhez és egy papirlapot vett onnan elő. Ez volt a haditerv, amit Boka ma ebéd után eszelt ki. A haditerv ilyen volt:

Letette egy kőre, s a fiúk mind köréje kuporodtak. Mindenki kiváncsian várta, hogy őt hova rendelik, hogy milyen szerep jut neki. Boka pedig elkezdte magyarázni a haditervet:

– Figyeljetek jól ide. Nézzétek mindig a rajzot. Ez itten a mi birodalmunknak a térképe. Az ellenség, a kémek jelentése szerint egyszerre két oldalról fog támadni: a Pál-utca felől és a Mária-utca felől. Menjünk sorra. Ez a két négyszög, amelybe A és B van írva, jelenti a kapu védelmére rendelt két zászlóaljat. Az A zászlóalj áll három emberből, Weisz vezérlete alatt. A B zászlóalj szintén három emberből áll, Leszik vezérlete alatt. A Mária-utcai kaput szintén két zászlóalj védi. Itt a C csapat vezére Richter, a D csapat vezére Kolnay.

Egy hang szólt közbe:

– Mért nem én?

– Ki volt az? – szólt szigorúan Boka.

Barabás jelentkezett.

– Megint te? Ha még egy szót szólsz, haditörvényszék elé állítalak! Ülj le.

Barabás motyogott valamit és leült. Boka pedig folytatta a magyarázatot:

– A fekete pontok, melyek E betűkkel és számokkal vannak jelölve, az erődöket jelentik. Ezeket homokkal látjuk el, úgy, hogy két-két ember elég minden erődre. Homokkal harcolni könnyű. Az erődök különben oly közel vannak egymáshoz, hogyha az egyiket megtámadják, a másik erőd is bombázhatja a támadókat. Az 1., 2. és 3. számú erődök a Mária-utcai rész felől védik a grundot, a 4., 5. és 6. számú erődök pedig az A és B csapatokat támogatják homokbombákkal. Hogy melyik erődbe ki megy, azt később fogom csak megmondani. A zászlóaljparancsnokok pedig maguk választanak maguk mellé két-két embert. Értitek?

– Igen! – volt az egyhangú válasz.

A fiúk most már mind tátott szájjal, kerekre nyílt szemmel ülték körül a nagyszerű haditérképet, sőt némelyek noteszkönyvüket vették elő és buzgón jegyezték azokat, amiket az elnökhadvezér mondott.

– Na már most, – mondta Boka, – ez volt az elhelyezés. Most jön a tulajdonképpeni hadiparancs. Figyeljen mindenki jól. Az A és B csapatok, mikor a palánk tetejére küldött őrszem jelentést tesz arról, hogy a vörösingesek közelednek, kinyitják a kaput.

– Kinyitjuk?

– Igenis, kinyitjátok. Mi nem zárkózunk be, mert mi fölvesszük a harcot. Jőjjenek előbb be és aztán mi majd kiverjük őket. Tehát kinyitják a kaput és beeresztik a csapatot. Amint az utolsó emberük is bejött, megtámadják őket. Ugyanekkor a 4., 5. és 6. számú erődök megkezdik a bombázást. Ez az egyik csapat kötelessége. Ez a Pál-utcai hadsereg. Ha lehet, kiveritek őket, ha nem lehet, legalább azt akadályozzátok meg, hogy a 3., 4., 5. és 6. számú erődök által alkotott vonalon keresztül hatoljanak és a grundon maradjanak. A másik hadsereg: a Mária-utcai hadsereg már nehezebb feladatot kap. Figyeljetek jól, Richter és Kolnay. A C és D zászlóalj a Mária-utcába küld őrszemet. Mikor a vörösingesek másik csapatja a Mária-utca felől feltűnik, a zászlóaljak csatarendben állnak. Mikor a nagy kapun bejönnek a vörösingesek, akkor mind a két zászlóalj futást színlel. Ide nézzetek… a térképre… látjátok? A C zászlóalj, ez a tied, Richter… beszalad a kocsiszínbe…

Az ujjával mutatta:

– Ide, ni. Érted?

– Értem.

– A D zászlóalj pedig, a Kolnayé, beszalad a Janó gunyhójába. Most vigyázzatok, mert most következik a legfontosabb. És nézzétek jól a térképet. A vörösingesek erre megkerülik jobbról-balról a gőzfűrészt és a gőzfűrész mögött szembetalálják magukat a 1., 2. és 3. számú erőddel. Ezek rögtön bombázni kezdenek. Ugyane pillanatban a két zászlóalj előrohan, az egyik a kocsiszínből, a másik a tót gunyhójából és hátbatámadja az ellenséget. Az ellenség, ha bátran harcoltok, itt kutyaszorítóba kerül és kénytelen megadni magát. Ha pedig nem adja meg magát, beszorítjátok őket a gunyhóba és rájuk zárjátok az ajtót. Mikor ez megtörtént, a C zászlóalj a gunyhó mellett, a D zászlóalj pedig a farakásokat megkerülve a 6. számú erőd mellett bukkan ki és az A és B segítségére siet. Az 1. és 2. számú erődök legénysége pedig a 4. és 5. számú erődbe megy és hevesebbé teszi a bombázást. Ekkor aztán az A, B, C és D zászlóalj egy vonalba sorakozva támad és hajtja a Pál-utcai kapu felé az ellenséget, s ezalatt az összes erődök a fejünk fölött bombázzák az ellenséget, mely az egyesült erőnek képtelen lesz ellentállani. Akkor pedig kiverjük őket a Pál-utcai kapun! Megértettétek?

Óriási lelkesedés tört ki erre a kérdésre. Kendőket lobogtattak és kalapokat dobáltak a magasba. Nemecsek lecsavarta a nyakáról a nagy piros horgolt kendőt és náthás hangon kiáltotta bele az általános éljenzésbe:

– Éljed az eldök!

– Éljen! – volt rá a felelet.

De Boka újra intett:

– Csönd! Még egyet. Én a C és D zászlóalj közelében fogok tartózkodni a hadsegédemmel. Amit ő általa üzenek, azt úgy kell vennetek, mintha én parancsoltam volna.

Egy hang megkérdezte:

– Ki a hadsegéded?

– Nemecsek.