Part 8

A szegény Mari megint elvesztette elfogulatlanságát. Újra kigyult az arcza, elhomályosodtak a szemei, szive hangosan dobogott, és olyan ügyetlennek érezte magát, mintha üvegből lenne a lába: se szólni nem tudott, se elmozdulni nem mert.

– Tehát szent a béke Pista bácsival? – szólt Noszty, mintegy az elbocsátást várva.

Csak a szemeivel intett és az ajkszögleteit vonta össze egy bucsúmosolyra, de azt is csak félig, egész mosoly nem lett belőle, mindössze két vagy három rizskásaszerű hófehér fog villant meg a piros ajkak közül.

Feri visszament a vén emberek közé, egykedvű, közömbös arczczal, mint egy diplomata; ha a cselszövő Máli néni látja most, bizonyosan megczirógatja az orczáit (hja, a Noszty-vér nem tagadja meg magát.) Mari pedig a fiatalság szobájába nyitott be, de egyik sem volt ott lelkileg, a hol a testével. Különösen Mari sokat adott volna egy félórai magányért, hogy átgondolja, meghányja mindazt, a mi lelkét foglalkoztatta. A Noszty legutolsó szavai mint valami vérpezsdítő fluidum járták át egész lényét. Azt mondta, nem jó gondolnia valakire, a ki ő hozzá hasonlít. Hátha a somlyói leánykát érti? Hátha mégis a somlyói vadász ő? S ebben az esetben az előbbi nyilatkozatában benne van a szerelmi vallomás is.

Ideges nyugtalanság fogta el, de nem a kellemetlen, lehangoló idegesség, ellenkezőleg, olyanforma volt, mintha láthatatlan szellemek mézbe mártogatnák a lelkét, de voltak a méznek keserű rétegei is.

«Ha csakugyan a vadász volna, – mondá magában, – csak nem lenne olyan csacsi, hogy rám ne ismerne. Nem, ő nem a vadász.»

«Azaz, hogy mit beszélek, – felelte kis vártatva önmagának – hiszen én magam is csak olyan csacsi vagyok, hogy nem ismerem fel határozottan. Lehet biz az, hogy a vadász.»

«Igaz azonban, hogy én mégis legalább ismergetem őt, fürkészek utána, gyanakszom a személyében, míg ő, úgy látszik, nem is gondol arra az eshetőségre; ha ő volna, lehetetlen, hogy ne gyanakodnék, mert az arczom az, a termetem is az, mosolyom, szemem, hangom, mind az, – tehát mégse a vadász.»

«Vagy ha mégis a vadász, no, akkor ugyan csekély benyomást tettem rá.»

(És szinte már olyasvalamit kívánt az istenektől, hogy inkább ne legyen hát a vadász.)

Szegény kis Mari! Egy láthatatlan mérleg himbálózott gondolatában folytonosan s ezer apró dolgot és megfigyelést rakott a serpenyőkre, hol ide tett valamit, hol amoda, megint átrakta és a mérleg szüntelen hullámzott, mozgott és nem állt meg eredményt mutatni. Bolondság, bolondság! Nem lehet a ködöt meg a virágillatot megmérni.

Ebből a sok kombinálásból, találgatásból és fejtörésből nemcsak hogy semmi haszon nem volt, hanem ellenkezőleg, kár, mert olyan szórakozottan játszott és ferdén felelgetett, hogy mindennemű ékszereit, karpereczét, gyürűjét, kis ezüst gyüszűjét zálogba szedték el s miután már az se futotta, még a kamélia rózsáját is oda kellett adni a hajából a végrehajtónak, a bontóvári törvényszéki elnöknek, a ki már törte is a fejét a kegyetlenebbnél kegyetlenebb kiváltási módokon, mikor egyszerre megszólalt a kis harang a vacsorához, s ki-ki szerezvén párt, a minőt lehetett, megkeresték helyeiket a nagy ebédlőben.

Mondani is fölösleges, hogy óriási vacsora következett, a melyben mindenki megtalálta az izléséhez és a gyomra állapotához való ételeket, a becsináltaktól kezdve a franczia konyha mártásai és könnyed omlette soufléei között, elvegyítve félig véres angol húsokat és puddingokat, valamint a szokásos nemzeti csemegéket: malaczpecsenyét, töltöttkáposztát, túróslepényt, hurkakolbászt, melyek magyar embereknek és isteneknek valók, de inkább isteneknek, lévén az ételek halálosak, az istenek pedig halhatatlanok. Az ételeknél még csak a toasztokban volt nagyobb bőség s ezek nagy része Palojtayné egészségére zengett, úgy hogy Fruzina mama alig győzött koczczintgatni ürmösös poharával.

De mindez nem sokat érdekelte Marit. Az estének az az általános nevezetessége, hogy a Palojtayné nem tudom hányadik születésnapja, csak a felületen úszott, külön-külön mindenféle más nevezetességek tolakodtak elő vagy bujtak ki. Mari előtt például az a jelentéktelen esemény dagadt meg nagygyá, hogy a malaczpecsenyénél, a mint egyszer lopva ráemelte tekintetét Nosztyra, a ki rézsut átellenben ült az asztalnál két szép menyecske, Pázsith Gusztiné és Gyurtsányiné között, épen abban a pillanatban röpült a Noszty tekintete is Mari felé (vagy hogy mindig ott kujtorgott már azelőtt is) szóval nagy összeütközése lett ebből két égő planétának, hirtelen mindenik elkapta a maga tekintetét s Mari azonfelül elpirult és a tányérjára nézett, mint egy bűnbánó Magdolna, miközben ekképen elmélkedett:

– Ha elszomorítja az én arczom látása, hát ugyan minek nézeget?

A Feri környékén egy kis feleselés támadt. Klementy szerkesztő a vad toasztok során Tóth Mihályt is felköszöntötte, de annál az ékes mondatnál, hogy tekintsünk vissza a multba, közbemordult Kaby Józsi:

– Én ugyan nem tekintek, mert ott minket megvertek.

– Van ott elég dicsőség följegyezve a történelemben, – folytatá a szónok.

– Egyetlen egy trükk van, az, hogy Zsigmond királyt becsuktuk Siklós várába, – disputált Kaby. – Hogy jött ki onnan, azt szeretném én tudni.

S fenyegetőleg rázta meg az ökleit.

– Bizonyosan valamelyik Noszty eresztette ki jó pénzért, – hasadt ki valahonnan egy gunyoros hang.

Feri szemeiben, ki eddig hallgatagon ült két csinos szomszédnője közt, villám gyúlt ki. Hamarporú ember volt, fölszisszent s harsányan, fenyegetőn mondá:

– Valaki mostan kőbe hágott. (És háborgó tekintetét körülhordozta a patkós asztalon.) Ki volt az?

Szép volt így felindulva, mint egy fölriasztott tigris, kit nyíl hegye ért. Marinak legalább nagyon tetszett.

Síri csend következett. Senki se felelt.

– Egy német van köztünk, – csóválta a fejét Kaby Jóska és röhögött.

Klementy ezentúl háborítlanúl folytatta toasztját, mely abban csúcsosodott ki, hogy a modern kornak másféle hősei vannak, mint azelőtt; a Lehelek, a Botondok, Kinizsiek kora lejárt, éljenek a Tóth Mihályok, a kik nem a törököt verik meg, hanem a zsidót, ősi földet szereznek becsületes munkájukkal és azt úgy művelik, hogy a legöregebb gazdák is bámulják.

Tóth Mihály, a ki valamivel lejebb ült, a leányával átellenben, láthatólag röstelkedett, a szeleburdi szerkesztő dicséretei általában gyanús természetűek s legott megindúl nyomukban a találgatás, mennyibe kerültek. Tisztes, deresbe vegyülő haju öreg úr volt, kemény, határozott vonásokkal, keveset beszélt, de mindég higgadtan. Magas, kidudorodó homloka, tiszta fényű szemei kiváló értelmet árultak el, csak az esetlen mozdulatain látszott a mesterember.

– No, no, – szólt csendesen, s igyekezett mindjobban elbújni a nagy testű mezernyei tiszteletes asszony válla mögé, kinek lovagjáúl volt odaültetve.

Mindamellett sokan felálltak Klementyn kívül is, s odajárultak koczczintani a kevésbé rátartó urak közül, még Noszty is:

– Noszty szolgabiró vagyok.

– Azt vettem észre, – mosolygott Tóth Mihály.

– A másik pólus, – folytatá Feri, – a munka emberét kívánja megtisztelni a munkátlanság embere.

– Munkátlanság! – kottyant bele Klementy. – A hogy vesszük. Ki szereti a munkát? Bolond, a ki szereti. Nem igaz, mi? Appellálok minden okos emberre. Lám a méhek a legmunkásabb állatkák, de még azok se szeretik a munkát. Azt hallom, kivittek egy köpüt Braziliába, s látván, hogy ott örökös nyár van, gondolták magukban, minek dolgozzunk – és nem dolgoznak többé.

– Ejnye, ejnye, Klementy, – pirít rá Findzsa asszony, miután már a Tóth Mihály körüli diskurzus általánossá vált, – mi lelte, hogy ma így antalkodik? Előbb dicsőíti a munkát, most meg már leszólja a sárga földig.

– Mert én sokoldalú ember vagyok, – védekezett sunyi ábrázatát mind a két kezével megvakarva, – és csak Noszty úrra értettem, a ki nyári éghajlat alatt született.

– Csakhogy az én nyaram csak az én tavaszomig tartott, – felelte Feri némi keserűséggel, – és ezentúl bizony már nekem is munkával kell megkeresnem a mindennapi kenyeremet.

– Nem szakad meg abba a méltóságos úr, – nevetett a szerkesztő.

– Ugyan hagyja, kedves szerkesztő úr, ne méltóságozzon engem.

– Kérem, kérem, császári királyi kamarás, tehát méltóságos.

(Hm, tehát kamarás, – sóhajtott Mari, – azért olyan rátartó.)

– Az csak a kriptának szól, – felelte Noszty szerényen, – a családi csontoknak. Nekem magamnak inkább csak a «tekintetes» titulus jár, s ezt is azzal a tudattal kell viselnem, hogy más alkalmasabb, erőteljesebb emberre volt szabva.

– Ujhuj! – rikkantott közbe a pofitos Kaby Jóska, a ki ide figyelt félfüllel, máskor lőnye ember, de ha bort lát, szaporamalom. – Ne resteld! Mit restelled? Vármegye kenyerét a ki kapja, az marja. Én se restelném, ha én húztam volna ki alólad a gyékényt, hát punktum. Csak egyet ismerj el, bruderkám, hogy hunczut a német. A miért én viszont elismerem, hogy az a jó, mert ha a német nem volna hunczut, nem tudnánk kire haragudni s a nélkül rég belénk penészedett volna a nemzeti virtus.

Erre aztán úgy illett, hogy Noszty, mint fiatalabb, átsétáljon a tulsó oldalra és a Kaby Józsi poharát megérintse a maga poharával.

– Kellemes fiatal embernek látszik, – jegyezte meg Tóth Mihály Nosztyra, a szomszédasszonyhoz fordulva.

– Hm, – felelte a tiszteletesné csókaszemével a fiatal emberre pislogva. – Azt hallottam, hogy egy kicsit lacsuha természetű. Az apja se egészen kóser ember. És milyen gőgös, kivált az országgyűlési cziklusok közepén. Egy «Pesti Naplót»-t hord szüntelen zsebében s mikor valaki olyan jön szembe az utczán, a kit nem akar megismerni, kiveszi, beletemeti a fizimiskáját és az olvasást mímelve megy el az ember mellett.

Többé-kevésbbé efféle semmiségek mondattak és történtek az asztalnál s természetesen sokáig ki nem elégíthették az igényeket, kivévén az emberiség «tisliző» részét. A mindkét nembeli ifjúságnak a talpa viszketett, tánczra készülődének, az öreg urak a kártyaszobába vágytak, a tantuszaikhoz, s türelmetlenül lesték, mikor bont asztalt az elnöklő Fruzina mama. Bontana is, ha a locsi-fecsi Podwolski pontot tudna csinálni; szines szerelmi kalandjai egymásba fonódnak, mint a szederindák.

Végre azonban mégis fölemelkedik a háziasszony s az a bizonyos suhogás támad, mint mikor egy nagy madárcsapat felrebben. Hangzanak is mindjárt a vezényszavak. «Ki az asztalokkal!» zsibong az ifjúság. «Előre uraim, a miből élünk!» sorakoznak csatarendbe a kártyások. Csak az örök szomjúság rabszolgái várják gyámoltalanul, hogy melyik szobát teszi meg a háziúr «kredencz»-nek, a hova aztán be lehet húzódni iszogatni, disputálni, csibukozni, sőt még dalolni is.

Feri az öreg urakhoz csatlakozott s leült az egyik tarokasztalnál gibicznek, a Tóth Mihály háta mögé (ki tudja, mire lesz az jó valamikor). Ott különben hasznát is vették, mert az egyik partner, Palojtay, váltig futkározott, hol ide hívták, hol oda hívták rendet csinálni, s ilyenkor, mert az idő pénz, hogy folytonossági hiány ne legyen a játékban, ő helyettesíté a házigazdát. Egész este nem mozdult, anekdottákat mondott, savanyúvizes bort töltött a játékosoknak és kiszolgálta őket. Szóval hasznos ember volt, megbecsülték, s a mikor Tóth uram valami nagyobb játékot akart kimondani, «ultimót», vagy «szólót», mindég hátrafordult, a mint ez már illendő dolog a rokonszenves gibiczczel szemben, s csak ha az jóváhagyólag intett a szempilláival, kiáltotta ki nagy élénkséggel:

– Solo, ha vizet iszom is!

Pedig a nagy teremben, a hol a táncz folyt, erősen várta «valaki». Ha tudta volna, talán otthagyta volna a hatalmas skiz szürke hiveit, vagy hogy talán tudta és azért nem hagyta ott.

A csillár gyertyái már körömhegyig égtek a nagy teremben, új gyertyákat raktak fel a cselédek, hullámzott a sokaság, a mamák bóbiskoltak a szögletekben, a tánczosok nagyrészt már kifáradtak és újak szilajodtak neki. A pletykázó szobákból, a kredenczből bekukkantak az unatkozók, csak ő nem mutatkozott, a kit Tóth Mari várt. Különös ember! Gőgös-e, vagy világgyűlölő? Valóságos rejtély. Bizonyosan befogatott már és elment. A mennyire az udvarlóitól tehette (nem nagyon tehette, mert körüldöngték, mint a méhek a jázmint), mindég figyelte az ajtókat, jöttek-mentek az emberek, de ő nem mutatkozott. Szeretett volna kérdezősködni felőle, de nem mert. Fruzina mama bizonyosan tudja, mert ő tőle nyilván elbucsúzott, de Isten ments meg Fruzina mama előtt szóba hozni, gyík szeme van, mindjárt leolvasná velök a titkos gondolatait. Ámbár iszen azok se olyanok, hogy szégyenkeznie kellene miattok, ha csak nincs alattuk még egy réteg: a legtitkosabb gondolatok.

Nincs, nincs. Oh dehogy! Semmi sincs. Mindössze tánczolni szeretne a méltóságos kamarás úrral. Egy kis ártatlan kiváncsiság az egész. Úgy rémlik neki, hogy a csárdástánczáról holt bizonyossággal meg tudná állapítani, ő volt-e a somlyói vadász, vagy nem, mert ez a bolondos kérdés még mindég ki nem párolgott a fejéből, nem is akar és nem is fog, talán örökön örökké megmarad a gyanúja és boszantani fogja. Mert hátha alakoskodik a kamarás úr? S oh, milyen bosszúság, az ő (a Mari) szeme is csalódhatik az arczban, emlékezete a hangban, – hanem ha tánczolhatna vele egyet! Minden hazudhat, csak a láb nem, mely egyforma rithmusban igazodik a muzsikához.

Hogy ez a kivánsága nem teljesült, udvarlóival éreztette, a kik hosszú orral szóródtak szét. Az elnököt megsértette valamivel, duzzogva befogatott és hazament, a kis báró pedig a mamájához sietett panaszkodni:

– Mari rosszul bánik velem. Úgy látszik, semmi se lesz a reményeidből. Hagyj nekem békét ezzel az arany békával. Én holnap visszamegyek Pestre.

– Persze. Az orfeumi dámádhoz. No hallod, abból semmi se lesz. Hát miből következteted, hogy rosszul állnak az ügyeid?

– Azt mondta megvet, ne kerüljek többé a szeme elé

– És miért?

– A miért, azt mondja, én kiáltottam közbe a vacsoránál, hogy Zsigmond királyt valamelyik Noszty bocsátotta ki a siklósi börtönből jó pénzért, s aztán mikor Noszty fenyegetőleg jelentkezésre szólította föl a közbeszólót, meglapultam, mint a gonosz a fűben.

– Miért is nem jelentkeztél?

– Majd bolond vagyok, hogy felaprított volna az a tigris pofájú.

– Igaz, igaz – mondta a bárónő megsimogatva fiacskája szöszke fürtjeit – de látod, az ilyen éretlen leányok szeretik a hősöket, magokba falják a regényekből. Legalább eltagadtad volna, hogy te kiáltottál közbe.

– Az ám. Hiszen akartam én. De ráismert a hangomról.

– Te! Ha az a te hangodat száz közül megismerte, holott én se ismertem meg, akkor az bizonyosan szeret téged. Légy nyugodt, megbékültök.

S ezzel fölkelt és fölkereste Tóthnét, hogy fia ügyét megfeljebezze nála. Tóthnénak, ki egy csoportban beszélgetett, igen jól esett, hogy a báróné bizalmasan félrehivta és hogy az egész világ látja, a mint az ablakmélyedésben tárgyalnak együtt. Egy két mézes-mázos szó elég volt s Tóthné jól fel volt húzva, a milyen jól csak fel lehet húzni egy hibátlan szerkezetű ketyegő órát.

– Oh Istenem, – mondta a befejezett beszélgetés után visszatérve csoportjához, – milyen más ez az arisztokráczia! Milyen finomak ezek a nők! Még a hangjuk is olyan lágy, mint a brüsszeli csipke. Csak azt nem értem, hogy miért hiányzik elől a két felső szemfoga és hogy nem csináltat helyettük álfogakat. Párisban ismertem egy Lambelle nevű grófnőt, annak is épen ez a bizonyos foga hiányzott. Talán divat. De ezer bocsánat, meg kell keresnem a leányomat.

Föltette a lorgnette-jét némi előkelő reminisczencziák szerint s körülnézett, de csakhamar visszafordult.

– Oh nem, nem. Talán még sem divat. A Lambelle grófnő fogát a hátas lova rugta ki s nem föltehető, hogy a ló tudta volna a divatot… Ámbár azt mondta a komornyik, hogy igen magas vérű ló volt. Az úr meglőtte szegény párát… Oh, még most is sirhatnék, ha a szegény lovacskára gondolok.

E közben megpillantotta Marit, a csillár alatt.

– Szent ég – kiálta hozzá tipegve. – Mind a ruhádra csepegnek ezek a gyertyák. Azt gondolod, hogy Worth úr ingyen adja a ruhákat. Gyere csak, gyere, gonosz gyermek, hadd mossam meg a fejedet. A bárónő panaszkodik, hogy rosszul bánsz a fiával.

– Azzal az apalin szívüvel – mondá a leány fitymáló hangon.

– Már akármilyen szívű, de ez a szív hozzád húz. Én nem mondom, hogy borulj az ölébe és ez nem is valami elegáns dolog, azt se mondom, hogy menj hozzá férjhez, mert tudod, hogy az apád milyen bogaras, de legalább szépen bánj vele, mert minden esetre megtiszteltetés, hogy egy arisztokrata…

– Pakfon arisztokráczia – dünnyögte ajkait elbiggyesztve.

– Az arany veled vegyülne hozzá.

– Nem szokás az aranyat pakfonnal vegyíteni, mama.

– Neked ma valami bajod van, Mari.

– A fejem fáj mamácska.

– Talán haza akarnál jönni.

– Azt hiszem, jó volna, ha hazamennénk.

– Eredj hát, keresd meg az apádat valahol a kártyázók közt és figyelmeztesd a hazamenetelre. Majd otthon beszélünk a dologról.

Mari végig ment a szobákon és sok kérdezősködés után végre ráakadt a szobalabirintusban a kártyabarlangra s élénken elpirult, mikor betoppanva ott látta Nosztyt az apja mellett, kéklő füstfelhőbe takarva.

– Engem keresel? – mosolygott rá az öreg Tóth olyan szeretetteljes pillantással, mint a minővel a pagátot veszi észre az ember.

– A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni.

– Ohó! Az lehetetlen!

– Miért apa?

– Mert két ultimó van rajtam és egy solo.

A leány ráemelte szemeit, hogy hol van hát rajta az a két ultimó, a mitől nem mozdulhat, s úgy tett, mintha csak most venné észre Nosztyt.

– Hát maga nem tánczol?

– Nem! – felelte kurtán.

– Nem is szokott?

– Nem igen.

– Sohase tánczolt?

– De igen, egyszer-másszor.

– Eredj csak fiacskám innen a füstből, – szólt az öreg Tóth, – mondd meg a mamának, hogy várjatok még. És talán te is fordulj még egy-kettőt, míg itt a kártya fordul.

Mari hidegen biczczentett a fejével Noszty felé, sarkon fordult, szoknyái megsziszegtek s azzal szapora léptekkel elhagyta a szobát, de kis vártatva visszatért ijedt arczczal.

– No, mi baj megint?

– Nem merek kimenni, – mondotta szégyenlősen.

– Hogy-hogy? – kérdezte Tóth úr szórakozottan, a kártyáit rendezve.

– Egy nagy kutya fekszik a szomszéd szoba küszöbén. Olyan csunya! És rám vicsorítja a fogait, mikor át akarom lépni.

– Hát kergesd el! Mondjad neki, hogy «csiba te».

– Hiszen kértem már, de nem akar elmenni.

– Oh, te bolondos kis fruska! – nevetett Tóth úr, hogy a szemei is bele nedvesedtek – Kontra! Harmadik vétel!

– Az a Czuzka agár lesz – vélte a megkontrázott Palojtay. – Eredj, Noszty öcsém, vezesd ki a húgomat. Miféle gavallér vagy te? Különben nem bánt az, szivecském, senkit. Öreg kutya az már, még a nyulat se bántja, penzióban van.

Noszty kikisérte Marit, pedig szükség se lett volna rá, mert egyik udvarlója, Kevermesy Antal eleibe jött már felkérni egy walczerre.

– Nem adok kosarat, de csak egy tourra vállalkozom, mert már fáradt vagyok. Ugyan, kedves Noszty, vállalja addig ezeket az én családi csontjaimat.

Nosztynak dobta oda a szép faragású elefántcsont legyezőjét. Noszty elmosolyodott a czélzásra és elkapta ügyesen.

Nem sokára visszatért lihegve, a hol Noszty állt, a nagy terem ajtajához.

– Nos, nem vesztette el a csontjaimat?

– Megvannak. De maga úgy látszik elvesztette az én rózsámat, vagyis a mi rózsánkat.

– Dehogy.

– Hát talán nem tűzte fel, pedig úgy szólt az alkú?

– Feltűztem, tekintetes szolgabiró úr, igenis feltűztem instállom – szólt, kecsesen mórikálva magát, mint a parasztmenyecskék szokták a biróság előtt, – de valami más történt vele.

– Talán odaadta valakinek?

– Olyas valami, de mégsem egészen.

– Nem értem.

– Kiváncsi rá?

– Oh, hogyne.

– No lássa, én is kiváncsi vagyok valamire, a mit csak ön mondhat meg.

– Ugyan mire? – érdeklődött Noszty.

– Tudja mit, – indítványozta Mari, – tegyünk úgy, mint az ellenséges táborok; kicserélik a hadifoglyaikat. Én kielégítem a maga kiváncsiságát, maga meg kielégíti az enyimet.

– Nem bánom.

– Hát ki kezdje?

– Kezdje el a kisasszony.

– Jól van, de üljünk le ide, épen van itt két üres szék, mert én már nagyon fáradt vagyok.

Leültek két ablak közé, Feri egy nádszékre, Mari pedig elhelyezkedett egy magas bőr karszékben, olyan volt, mintha trónon ülne, lábait fölrakta a karszék alsó rámájára s gondosan, kaczéran elrendezte a szoknyája redőzetét, de annyit mégis künn hagyott az apró lábaiból, a mennyitől a szem megrészegszik.

– Hát hogy hova lett a kamélia, kérdi? Biz azt elvették tőlem zálogba. No, mit néz rám? A mi igaz, igaz. Ügyetlenül felelgettem a «Haragszom rád»-ban. És ez még semmi se volna, hanem elvették a broschomat és gyűrűmet is.

– Ki vette el?

– Egy fiatalember. És ez se volna még semmi, ha visszaadná, de nem adja.

– Micsoda? A gyűrűt se?

– Természetesen azt se.

Noszty nyugtalanul mozdult meg.

– Hogy lehet az?

– Megharagudott valamiért és hazament, a tárgyakat pedig a zsebében felejtette. És ezzel most már én készen vagyok.

– Vagyis, hogy most már én következem.

– Nincs másképen.

– Tehát parancsoljon.

Mari az egyik ablakfüggöny csücskét morzsolgatta, fejét a balvállára hajtván, lopva kémlelte a félig lecsukódó pillák alól a Noszty vonásait.

– Maga a vacsora előtt azt mondta nekem, hogy nem nézhet rám…

– Nem, nem azt mondtam, nem úgy értettem, – tiltakozott Noszty, azzal a fölényes mosolygással, a hogy egy nagyon komoly ember szokott végighallgatni egy bohó gyermeket.

– Ne vitatkozzunk kérem erről. Tudja, én amerikai leány vagyok, szabad levegőn és szabad beszéden növekedtem fel. Tudom, hogy maga indokolta, miért szomorítja a látásom. S épen csak erről az indokról van most szó. Magát azt a tényt, hogy engem nem szeret látni, kikapcsolom. No, meg van elégedve? Sőt megengedem, hogy húnyja be, ha akarja a szemét, mikor velem beszél… Kérem, kérem, ne szóljon közbe, mert mondom, nem ez a tárgy van szőnyegen. De az indokolása tett kiváncsivá. Ön azt mondja, hogy ismert vagy ismer valakit, a ki a csalódásig hasonlít hozzám. Lássa be, hogy ez engem felbirizgált és folytonosan csiklandozza azóta a fantáziámat. Az ember elvégre nem lehet közömbös a maga hasonmása, hogy is mondjam csak, a Doppelgängerje iránt, kivált ha asszonyfajta. Úgy szeretném, de úgy szeretném tudni, ki ő, hogy hívják, merre van hazája, milyen a lelke, a sorsa és mindent, mindent, a mi rá vonatkozik, mert úgy képzelem, hogy az nekem egyedüli testvérem a világ valamennyi emberi lénye között. Oh, mondjon nekem róla egyet-mást. De mi lelte, hogy úgy elszontyolodott?

Feri mélyen sóhajtott s pillanatnyi csend állt be; hallani lehetne a fejük feletti óra tiktakját, ha a muzsika nem szólna, s ha vagy tíz pár nem keringőzne a teremben. Hanem azért mégis csend volt az, csend a zajban, melyet csak ők észleltek, s csak őket nyomta.

– Inkább csak boszankodom, – szólt Noszty szembetünőleg kelletlenül, szinte vontatva, s bizonyos melancholiaszerű köd borongott a homlokán. – Magamra boszankodom, kisasszony, hogy olyasvalami csúszott ki a szájamon, a miről nem szokás beszélni. Nincs annak se értelme, se formája. De már megtörtént, s minthogy úgy állapodtunk meg, hát kielégítem a kiváncsiságát, de azt hiszem, nem lesz megelégedve.

– Miért hiszi?

– Mert a Doppelgängerje nem a felső tízezrekből való.

Tóth Mari vállat vont s hanyagúl hátradobta magát a karszékben, mire összeomlott a ruhája előbbi redőzete s más hullámvonalak keletkeztek a fáczánszín szoknyáján.

Ferinek a szemét kápráztatta ez, elfordította a fejét, inkább nézett bele a csillár remegő lángnyelveibe; az nem olyan veszedelmes.

– Az iparosok egy mulatságán ismertem meg az elmult őszszel a Somló-hegyen.

Tisztán látott, hiszen már tudta és mégis a szédület fogta el, mikor most mint kétségbevonhatlan tény állt elébe, a mi csak sejtelem volt és később valószinűség. Sápadt lett, mint a fal és úgy érezte, hogy a szive hevesen ver, míg a torkát mintha egy csontos kéz szorítaná össze.

– Úgy?… Igen? – mormolta rekedten, – a Somlyó-hegyen? – Majd álmodozva tette hozzá: No és?

– Egy fiatal leány volt…

Egy kissé összeszedte magát, s hogy a megindulását palástolja, csintalan mosolylyal szólt közbe:

– Mindjárt gyanítottam, hogy nem egy fiatal zerge, vagy medvebocs.