Part 7

Biz ott csata volt. A Palojtayék vendégei, a kiknek nem volt korcsolyájuk, hanem csak nézni jöttek a fiatalságot, apránként megúnták magukat, mint a Mátyás hadai a Duna jegén. Ebben a nagy semmittevésben, üres locsogásban valamelyik pajzán menyecske (ha jól tudom, a csintalan Pataky Istvánné) egy hógomolyát gyúrt és megdobta vele a viczeispánt, a ki fiatal korában udvarolt neki, mire az alispán, mint udvarias, gavallér ember, hasonlóan egy hógolyóval visszadobta a szép asszonyt. Hiszen csak felelni is kell az ilyenre és végre csupa tréfa az egész. A viczispánnét azonban, noha ma van először úri társaságban, mióta Rágányosék mulatsága palotahölgygyé avatta, megmarta erre a zöldszemű szörnyeteg, s szemet szemért, ha a férjemuram úgy tesz, eb ura fakó, ő sincs fából, nosza hamar ő is gyúrt egy hógalacsint és a daliás Ulrik János főcsendbiztost szemelte ki incselkedési tárgyúl. Lett nagy nevetés ezekre a jelképes udvarlásokra s uczu neki, egy bolond százat csinál, az egész társaság elkezdte egymást hólabdákkal paskolni. Mint a ragadós nyavalya, elharapódzott boldogra, boldogtalanra, keresztül-kasul, össze-vissza röpködtek a hólabdák, mintha fehér galambok szállnának, kergetőznének és egymást kereszteznék a levegőben, valóságos konfettijáték kerekedett ki belőle, ámbár annak akkor még hirét sem hallották Bontómegyében. Sikongatás, panasz, vidámság, kaczaj támadt nyomában, a kezük beledermedt, a toillettek megnedvesedtek, némelyiknek a szemébe csapódott a hógalacsin s tele lett még az inggallérja is hó-pihével, de mindegy, azért ők mégis jól mulattak.

Kis vártatva Marit is oda szállították lovagjai, lecsatolta a korcsolyáját s elvegyült a csintalankodók közé. Szerette volna lerázni a két gavallért, de azok sehogy sem akartak elmaradni s ha egy kicsit odább mentek is, csak azért tették, hogy megdobálják. Ámor ma letette tegzét s más szerszámhoz nyúlt. Innen-onnan is jött egy-egy löveg, mely neki szólt. Egyszer aztán, mikor azt hitte, hogy nem figyelik, ő is kihúzta kezét a nyakán lógó muffból s lehajolt, hogy golyóbist csináljon.

Lopva indította el szemeit megkeresni a fiatal szolgabirót, épen az alispánnal beszélgetett.

Már-már meglóbázta kezét, mikor az az ötlete támadt, hogy odaállt a kövér Rajcsányiné háta mögé s onnan védett helyről követi el a rettenetes merényletet.

Feje zúgott, szive hangosan dobogott, a míg egyre hajtogatta magában: «A macska fél, de én nem félek.» Végre aztán csakugyan elhajította labdáját s rémülten pillantott oda, hogy mi történt. Hát biz az szerencsésen a Noszty Feri mellét érte, talán épen a szive táján. Ki hitte volna, hogy olyan jól tud czélozni.

Noszty elmosolyodott, leverte mellényéről a havat és tovább folytatta a beszélgetést az alispánnal, mintha semmi se történt volna. Oh Istenem, milyen borzasztók a férfiak!

Mari aztán úgy elszomorodott ettől, hogy bekisértette magát a két ugrifüles által a házba és ott leült a mamája mellé, megterhelt lelkiismerettel, hogy megint több titka, több bűne van egygyel. Pedig nem tett valami nagyon rosszat. Hiszen a többiek is mind így vihánczoltak, bolondoztak. Igaz, hogy ismeretlen embert dobott meg, de hát a többi leányok is elkövettek efféle pajkosságokat. Legfeljebb illetlenség, a mit csinált. Sőt az se, mert ezzel vélte megköszönni, hogy az új szolgabiró fölsegítette, mikor leesett. Aztán nem vette azt észre senki. Ő sem. Nem is hederített rá. Látszik, komoly ember. Pedáns hatósági közeg, szolgabiró, a kihez instancziával kell járulni és nem hógolyókkal. De ha látták volna is, hát mi volna benne? A golyó el is tévedhetett. Érhette volna a szolgabirót arra az esetre is, ha valaki másnak van szánva, ha példáúl a viczeispánt akarta volna eltalálni.

Ilyen mindenféle mentségeket talált, és a mint ezek már teljesen megnyugtatták, akkor vette észre, hogy voltaképen nem mentségeket keresett. Valami mást, a mit nem talált meg.

Ezalatt gyorsan lehanyatlott a nap, de mit is ténferegne fent sokáig, mikor úgyis csak a fele napszámját végzi; nem melegít, pusztán világít, s azt is csak kedvetlenűl.

A gyertyák és lámpák kigyúltak bent, az estével a szél is felkelt és belevegyítette dúdolását a pecsenyék sistergésébe a Palojtay-portán, a vendégek lassankint besereglettek a szobákba s mint a hogy a teremtéskor szétválasztattak bölcsen a vizek a szárazföldtől, Fruzina mama is külön kergette az ifjúságot az öregektől, hogy ne lássák az egymás gyengéit; ezek maradtak pletykázni és disputálni a balra eső szobákban, amazok pedig bevonultak «hogy tetszik»-et játszani jobbra, míg a közbűl eső pajtányi ebédlőben nagy tányércsörömpöléssel iregtek-forogtak tatárarczú tenyeres-talpas szolgálók, rakván egymás mellé a terítékeket, a hogy a tekintetes asszony megparancsolta, jó sűrűn.

Feri nem csatlakozott az ifjúsághoz, pedig tudta, hogy Mari köztük van. Tudott az idegeinek parancsolni, hiszen elsőrendű játékos volt. S most jutott élete legérdekfeszítőbb játszmájához. Összes érzékei, tehetségei meghatványozódtak, még a lábujjaival is gondolkozott, – a hogy a nagy kártyásokról mondják. A «ferbli» két nagy regulája vezette. Az egyik el nem árúlni tudni az arczczal, hogy milyen «blatt» van a kézben. A másik elévülhetlen regula, hogy a ferblit két kártyából kell megjátszani, vagyis addig, míg nincs minden kártya kiosztva. A játék csak odáig ér valamit, a többi már csak bamba szerencse. A két első kártyából, szóval «blind»-re «kóstáltatni», vagy «javítani», ha az ember sokat akar «behúzni».

«Javítani» vélt hát a helyzeten, ha visszatartja magát s nem közeledik szembeszökő módon a leányhoz. Sokkal hazardabb volt, hogysem mindjárt a «zsinór» után nyúljon. A taktika adja meg a győzelmek borsát, savát. A katona is, a játékos is taktikával dolgozik. Ez az igazi, ehhez tartotta magát. A fiatalok közt különben sem voltak ismerősei, úgy hogy egyelőre csak alárendelt szerepet játszhatott volna Mari jelenlétében e roszúl öltözött vidéki majmok és falusi backfischek közt, kikkel nem lehetett egyébről társalogni, mint jelentéktelen helyi eseményekről: hogy Kracknerék feldőltek a múlt héten a szánkóval és Matild baronesznek az a szép kék blousea a csipkedudorokkal, tönkrement, úgy hogy föl nem veheti többé, hogy a szeles Rápoltiné kiejtette tegnap a bölcsőből a kis gyerekét, azért nem jöhetett ma, mert a baba beteg lett és alighanem rámegy a szegény kis lélek.

Feri inkább künn maradt az asszonyok közt, katona-históriákkal mulattatta Fruzina mamát és környezetét, a «századokat». A gunyoros Findzsa asszony nevezte el így, minthogy a háziasszony körűl a legidősebb hölgyek, egykori leányismerősei sorakoztak, de ott legyeskedett a dévaj öreg úr, Podwolski gróf is; csizmáján hetykén recsegett a talp, mert csikorgósra varratta még most is, s gavallérosan pengett a sarkantyú. A gróf csupa vidámság, csupa derű volt, bár már túl lehetett a hetvenen. Falun akadnak még ilyen életerős öreg urak. A feje fehér volt, mint a friss hó, az arcza piros, mint a rózsa s a beszéde csintalan, hetykélkedő, nagyzoló, mint valami kvietált huszárőrmesteré olyan helyen, a hol elvetheti a sulykot.

– Hát te öcsém mért nem hordod el innen az irhádat? – zsörtölődött a gazda Ferivel. – Mit udvarolsz itt a feleségemnek? Mars be a leányokhoz!

– Nem lehet, kedves bátyám. Nem illenék. Hiszen én most voltaképen nászúton vagyok az új hivatalommal.

– Ördög kell neked nem hivatal. De ha kellene se manipulálj elhasznált bélyegekkel.

Ezt a gonosz czélzást elértette Kaprinczy Balázsné és fölvette a keztyűt az érettebb női nem nevében.

– Mi is voltunk nyiló virágok valamikor s komám uram se volt fogatlan farkas, mint most. De ha hervadtak vagyunk is immár, azért ezt bizony nem érdemeltük, mert az elszáradt levendulának is van illata, forgós teremtette, és az öreg pemetefű is jó orvosság az olyan krákogó öreg salabakternek, mint a komám.

– Hiszen épen azért mondom, – nevetett Palojtay, – mert Noszty öcsém még nem krákogó salabakter.

– Noszty? – rikkantott bele Podwolsky gróf. – Hohohó! Noszty! Melyik Noszty? Mert annyi Noszty van, mint a hány tarka kutya a világon.

Az öreg gróf roppant örömet tudott mutatni, ha valami új ismerősre bukkant, a mi nem csoda, mert ritkán esett meg vele, ismervén már az egész világot. Birtokát még jóformán mint fiatalember vitalitiumba adta s azóta mint vendég vagy utas csavarog a földtekén; egy nap Kairóban van, a jövő héten disznótoron valami magyar faluban, a honnan a következő nap elutazik Monacóba és felteszi a croupiernél a mindennapi Napoleonját, egyformán fütyürészve s félrecsapott kalappal ballagván haza esténkint a Casinóból, akár nyert, akár vesztett.

– Noszty Ferencz vagyok, – felelte Feri, elnyelve a bosszúságot, hogy a Nosztyakról oly félvállról szólott.

– Ferencz? Én is Ferencz, te is Ferencz, a császár is Ferencz. Mit tudom én abból, melyik malacz ki ökre?

Mindezt szeretetreméltó bonhomiával mondta, testének minden izma és porczikája mozgott, a szemei hamiskásan nevettek, a homloka ragyogott, a szája szélesre szétnyilt és a tömött bajusza szálankint élni és ingerkedni látszott.

Feri elképedve nézett rá, mintha sértené a szó, de enyhíté a kedves, ennivaló mórikálás hozzá; gondolkozott, hogy mit feleljen, de nem is kellett, Fruzina mama mondta helyette:

– Palinak, követünknek a fia.

– Szervusz öcsém, agyagos, – kiáltá erre kitörő lelkesedéssel, mind a két kezét barátságosan, bensőségesen megrázva. – Hja, hja, – folytatá ezután elábrándozva és a nyelvével csettentve, – huj, de szép fejér teste volt az anyádnak!

Noszty Ferencz minden vére fejébe tolult, első gondolata volt, hogy felugrik és arczúl üti a tisztes hajú aggastyánt, de az olyan ártatlanúl nézett le rá, mint egy gyermek, szép kék szemei szinte ugráltak az örömtől, a hangja csengett-bongott az elevenségtől és a kandallóban is azon mód szerint pittegtek-pattogtak, játszadoztak a tűzszikrák, mintha az ő szavait kisérnék és vele együtt pajkoskodnának.

– És honnan tudja azt maga? – kérdé a fiatalember fojtott, tompa hangon. Olyan sötét, nehéz volt minden szava, mint egy felhő, melyben villám lakik.

Mindenki érezte a helyzet kínos voltát s szorongva, elsápadva várták a kitörést. A fiatalember melle hullámosan emelkedni kezdett, orrczimpái lüktettek. Oly csend lett, mint a kriptában, csak a szivek dobogását lehetett hallani.

– Na! Honnan tudja?

Mindenki érezte a puskaporral telített hangból a készülődő robbanást, csak maga az öreg úr nem.

– Hogy honnan? – pattant fel kedélyesen hahotázva, nagy kedvteléssel ringatván magát a csipőin. – No nézd csak! Hiszen egy hajszál híjja, vagy annyi se, hogy nem én vagyok az édes apád, ebugatta és ebadta.

A vér lassankint szökött vissza fejéből, most már megfordítva, halotti sápadtság borította el arczát, s hogy remegő kezeinek munkát adjon, egy czigarettát sodort a jobbkezével, miközben a ballal bajuszát morzsolta, tépegette, nagy izgatottan.

Mindenki feléje fordúlt, mit fog tenni. Az emberek összenéztek, mintha mondanák: Ez mégis roppant tapintatlanság az öregtől. Szegény fiatalember, hogy háborog, hogy küzd magával! Kényes egy helyzetben van.

– No, mit morogsz, hékás? Mért nem szólsz? – piszkálta kedves kötekedéssel Podwolsky, a sarkantyúit összeütve.

– Azon gondolkozom, – felelte Noszty epés humorral, a szemöldjeit felhúzva, – hogy apagyilkos legyek-e ezentúl, vagy pedig ne legyek gentleman?

Bravó, bravó! Kitört a derűltség és a taps mindenünnen Az egész társaság mintegy lidércznyomástól szabadúlt. A «századok» összedugták a fejeiket és úgy dicsérték. Szellemesen felelt meg! Kedves fiatalember. Egy püspök se felelhetett volna meg bölcsebben ennek a Podwolskinak, ennek a bolondos öreg gyereknek, a kinek minden szabad. Mert ha valami vitézi pose-ba vágja magát, nevetségessé válik, ha pedig rá se hederít az öreg gróf csacsogásaira, czinikus hírbe keveredik, szóval vagy krakéler lett volna, vagy czinikus, így azonban pompásan ütött ki, apagyilkos se lett és megmaradt mégis gentleman. Hiába no, sokat tesz a finom nevelés!

Még Tóthné is odajött, a hol egy gyűrűben vették körül Ferit az öreg asszonyok, magyarázva neki a Podwolski csintalan szabadszájúságát. Bizony nagy Isten csodája, hogy még be nem verték eddig a fejét.

– Ha már eddig be nem verték, ezután már könnyebben elkerüli, – vélte az öreg Palojtay. – Ne hadd magad, öreg Ferkó!

Nem is hagyta az magát, sőt csak most kezdte megmagyarázni, mikép értette a dolgot.

– Hát úgy történt, hogy az öreg Balikán főispán volt akkoriban, mikor én fiatalember voltam. Felmegyek a megyeházára az előszobájába, hát ott találom azt a tacskót, Noszty Palit, akkor megyei aljegyző volt, és még egy csomó ügyes-bajost. Azt kérdi, mi járatban vagyok. Mondom neki, egy kis beszédem volna a főispánnal. «Most az alispán van bent, meséli, utána majd én jönnék, de szivesen engedem át a helyemet.» Megköszöntem neki és körülbelül így szóltam: «Félek, hogy soká várakoztatnálak, mert azt hiszem, hosszabban veszem igénybe idejét, reménylem, te nem sokáig beszélsz bent?» «Oh, semmi esetre sem», felelte. «Micsoda ügyben mégysz be?» «Bagatelle, mondá, mindössze megkérdezek tőle valamit.» «Akkor hát eredj be előbb te, nekem az kényelmesebb.» Be is ment a lurkó és örömtől sugárzó arczczal lépett ki egy pár percz múlva. Közvetlen utána a főispán elé járulok és ünnepélyesen megkérem tőle a leánya kezét, természetesen a nagyobbikét, mert a kisebbik tatár herczegnő, a mostani Homlódyné, még a bábúival játszott. A főispán fölszisszent meglepetésében s bosszúsan csóválta a fejét. «Ejnye, ejnye, elkéstél Ferkó öcsém, épen most igértem oda Noszty Palinak a leányomat. Hogy nem tudtál tíz perczczel előbb jönni!» Hát tudtam volna biz én, sőt maga Noszty ajánlotta fel, hogy menjek be előbb és ha szót fogadok neki, most akkor az én fiam volna ez a fattyú.

S édes szeretettel, szinte büszkeséggel feledte a szemét deli alakján.

– Nem is volna rossz, – jegyzé meg Tóthné asszony, szokása szerint összecsucsorítva száját, ha beszélt, – most már kész szolgabiró fia volna a gróf úrnak.

– Csakhogy ahhoz nyilván még hozzá szólt volna a Balikán kisasszony is, – kötekedett az öreggel Palojtay, – Noszty Pál különb legény volt ám akkor, mint te.

– Ritka szép ember lehetett, – erősítette Tóthné, – megvan az arczképe, gondolom, abból az időből, mikor először választották követnek, mentében, kardosan, kócsagos kalpaggal, mint valami mesebeli király. Ott függ a vizitszobában, vagy tán nem is a vizit-szobában. Oh, hogy romlik, mohosodik az ember esze, szomorú az. No, bizony elfelejtettem, hogy hol van felakasztva. Persze, tizennégy szoba, nem győzi az ember észben tartani. És mennyi tömérdek takarítás jár azzal! Oh, Istenem, Istenem, minek is élünk? Talán csak azért, hogy a szekrényeket letörülgessük. De bizony Isten, alighanem a kasznárunk lakásában lóg a kép.

Egyszerre derűltebb, világosabb lett a szoba s üdébb a levegője; mintha édes, tavaszi áram lopóznék be az ablakon, pedig hát nem lehet, hisz téli este van s az ablaktáblák le vannak téve, nem a tavasz jött, hanem Tóth Mari szaladt be a mamájához, annak a suhogó szoknyái csinálták azt a langyos csiklandozó szelet, mely a tavasz bűbájának adja ki magát.

Bár háttal állt Tóthné, tünődve, hogy hol is van voltaképen a Noszty-arczkép, mégis megérezte a leánya közelgését, legott hátra fordult:

– Mi bajod, báránykám?

– Nekem semmi, hanem a szoknyám kiszakadt a ránczaiból, igazitsa meg, mama. De van-e gombostűje?

– No, az volna szép, ha nem lenne, mikor apádnak ezer részvénye van a chicagói gombostűfabrikában, vagyis talán Dawenportban van az a gyár és ha jól emlékszem, nem gombostűket készít, hanem czérnát.

– Nem tudom, mama.

– No, nem tesz semmit. Hogy is mondta csak boldogúlt keresztapád olyankor, ha valamit nem tudott? Borzasztó az, hogy most már mindent elfelejtek. Így ni, most már rendben van a ruhád. Föl nem foghatom, hogyan szakadhatott ki. Talán valami szögben. Vagy pedig ráült valaki és te hirtelen fölkeltél. Kétségtelenűl vagy az egyik vagy a másik. Ámbátor bizonyosan lehetnek még többféle esetek, csak az eszünkbe nem jutnak. De nini, nem tudod fiam, épen arról beszéltünk, hogy a Noszty Pál arczképe melyik szobánkban van?

– A melyikbe viszszük, mamácska, mert egy poháron van kifestve.

– Igaz, persze, egy poháron. Hogy is tévedhettem annyira! – sopánkodott, egyenesen Ferihez intézve a szót, mindamellett kegyelettel őrizzük atyjaura potraitját. Ő valóban csinos ember volt, ámbár nincs szerencsém személyesen ismerni, legalább tudtommal nem, mert nem lehetetlen egyébként, hogy láttam is valahol… de ne szaladj, kérlek. Leányom, Mari – Noszty Ferencz, új szolgabiránk… Ugy-e már nagy leányom van, szolgabiró úr?

Mari gyöngén elpirúlt és egyetlen mozdulatra se volt képes, Feri meghajtotta magát.

– Volt már szerencsém találkozni a kisasszonynyal, – mondá, – csak azt nem tudtam, hogy a nagyságos asszony leánya.

– Ah, és hol?

– A jégen.

– Szeretem, hogy rám ismert, – vette fel a szót Tóth Mari, fojtott, reszketeg hangon, – így legalább meg is köszönhetem, hogy segítségemre volt.

– Miféle segítségedre? – kottyant bele Tóthné.

– Elestem, mama.

– Oh, te szerencsétlen gyermek! És ezt meg sem mondod nekem. Mutasd hamar, hol ütötted meg magadat? Istenem, Istenem.

– Sehol se, mama! Nem fáj semmim.

De Tóthné mégis megrémült és a kezeit kezdte tördelni.

– Mit tudod te azt? Oh jaj, hogy is küldhettelek egyedül? Mit mondjak az apádnak, ha megtudja?

– Ugyan, ugyan, legyen eszed, édes Tóthném, – csillapította Kaprinczyné. – Hiszen hallod, hogy semmije se fáj. Mit akarsz egyebet?

– Hogy semmije se fáj? – vágott közbe Tóthné, a ki csökönyös volt, ha valami irányban megindúlt. – Az semmit se bizonyít, édesem. Hányszor van az, hogy valaki fájdalmat érez, pedig voltaképen semmije se fáj s az orvos azt mondja: «maga egyszerű hippokonder, menjen haza és ne gondoljon a betegségére többet, mely csak az idegek csalóka játéka». Nálunk New-Yorkban épen a tőszomszédunkban lakott egy előkelő özvegyasszony, mrs. Schmitt, a ki azt érezte, hogy egy béka van a gyomrában, és mindennap elájult kétszer-háromszor a béka alkalmatlankodásaitól. Ő maga, Schmitt asszony, azt állította, hogy kis korában itta meg a békát s az ott nőtt meg a gyomrában; valami ilyest állított. De megállj csak, lelkem, mit is mondtam? Most jut eszembe, hogy voltaképen egér volt a gyomrában és ez megzavar most, mert most már persze ha agyonütnek se tudom, mit mondott, miképen kerűlt bele az egér, – minthogy azt természetesen be nem vehette vízben, mint a hogy bevehette volna a kis békát. Nem emlékszel, Marikám, hogy mit mondott? Hogy nem? Eredj, golyhó, tudod te jól, csak nem akarsz rajtam segíteni! Ilyenek ezek a gonosz gyerekek, ha megnőnek, kinevetnek bennünket. Elég az hozzá, bent érezte az egeret és váltig jajveszékelt, hogy mardossa és harapja. A doktor persze nevette az egészet, mert az egérhistóriában egy perczig se hitt. Alkalmasint nem mrs. Schmitt, hanem az egér miatt, mert az egér szívesebben húzódik meg egy hombárban, vagy egy ócska padlásszobában, mint a mrs. Skhmitt gyomrában, bármennyire előkelő és tiszteletreméltó hely légyen az különben, mert a lady egy tábornoknak volt az özvegye. A doktor ennélfogva egy egeret fogatott valahol s úgy tett, mintha belőle űzné ki, valamely hókusz-pókuszokkal, pedig az ő manchettája alul szaladt ki a kis egérke a kellő pillanatban, a miben aztán meg is nyugodott az asszony és semmiféle marást vagy harapást nem érzett belső részeiben ezentúl.

– Jó, jó, – jegyezte meg Fruzina mama, – de mi köze ennek a Mari eleséséhez, kedves Tóthné?

– Épen ez az, – végezte be Tóthné, – hogy ha lehetnek fájdalmak, a melyekhez nincsenek betegségi okok, viszont lehetnek betegségi okok, a melyekhez nincsenek fájdalmak. Ma már annyi mindenféle betegség van, hogy megbolondul bele az ember, ha rájok gondol.

– Nem csodálom, – elegyedik közbe Palojtay, – hogy annyi a képzelt betegség, mikor ezeknek olyan jó termőföldjük van, mint a szülők fantáziája. Ne hallgass anyádra, Mari hugom, sőt menekülj, mert még látleletet talál követelni a megütött helyekről s erre magam is vállalkoznám…

Mint a héja, hirtelen lecsapott rá Fruzina mama.

– Ejnye, Pista! Mikor nő be már a fejed lágya? Hogy nem szégyenled magad megpirítani azt a szegény gyermeket az ízetlen, durva ötleteiddel.

Palojtay erre a szájára ütött, behúzta a fejét engedelmesen a vállai közé, s látván, hogy Tóth Mari fut el onnan, mint az elriasztott őzike, egy fürge mozdulattal áthajolt a felesége feje fölött a tükör alatti márványasztalhoz, melyen egy cserépben kinyilt kamélia piroslott, egy bimbó s egy rózsa kandikáltak ki a húsos levelek közűl (a figyelmes Podwolsky hozta Fruzina mamának), nosza leszakította nagy hamar a rózsát és intett a szemöldjeivel Nosztynak:

– Szaladj csak utána, kérlek és add át nevemben, engeszteld ki, én magam most már nem merek a szeme elé kerülni.

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Csiga-biga nyujtsd ki szarvacskádat!)

Feri se mondatta kétszer, röpült, mint a nyíl, utána, és még előbb érte utól, mintsem a fiatalság közé nyitott volna a negyedik szobába. Már a harmadikban elfogta, a hol egy pár középkorú menyecske dominózott fiatalabb férfiakkal.

– Várjon csak, kisasszony, várjon csak!

Mari visszafordult a hangra (tudta már, kié), el se bámult, mikor meglátta, csak megállt szó nélkül, elsápadt és mereven bámult rá.

– Talán a mama kíván vissza? – kérdé tétovázón, miután némileg összeszedte magát.

Feri maga is bizonyos lámpalázt érzett, nem tudta, miként kezdje.

– Nem, nem.

Tehát?

Ez a kérdés azonban nem volt kifejezve hangban, csak a Mari szemeiből lehetett kiolvasni.

– Ösmeri kisasszony a czinkotai kántor históriáját?

Mari a fejével biczentett, miközben bársonyos szempillái lecsukódtak. Jaj Istenem, mit fog hallani?

– Én is mondhatnám, – folytatá Feri, – most azt gondolja, hogy a voglányi szolgabiró áll előtte, pedig…

Mari remegni kezdett. Tehát mégis ő volna? Édes Szűz Mária, Boldog Asszony anyácskám, ne hagyj el! Balkezével egy öreg karszék faragott szerecsenyfejét fogta meg, hogy el ne essék, mert szédült, jobbjával a csontlegyezőjét terjesztette ki az arcza elé.

– Pedig a Palojtay István uram követe áll most maga előtt, a kit azzal bízott meg küldője, hogy engesztelje ki, hogy bocsánatot kérjen előbbi tréfás kifejezéseért, mert azzal ijesztették meg, hogy maga megneheztelt. S ezt úgy akarja jóvá tenni, hogy ezt a szép rózsát küldi. Azzal bízott meg, hogy engesztelés jeléül tűzzem be a hajába.

Mari elmosolyodott. Tehát mégsem ő. S ezzel egyszerre visszatért a ruganyossága, bátorsága. De a mosolyába belevegyült egy kis méla szomorúság, a miért nem ő.

– Mit? Maga akarja megtűzni? Hát még mi? Hogy a hajam közt babráljon? No és még mivel bízta meg a kedves Pista bácsi? – kérdé élénken nevetve.

– Sajnos, ezzel az én szerepem véget ért, – hajtá meg magát tréfás czeremóniával.

– De teljes sikerrel, mert elfogadom a rózsát, betűzöm a hajamba és otthon esetleg le is préselem.

– És nem haragszik?

– Sőt. Egyebet se szándékozom csinálni, mint egész este haragudni. Hiszen «haragszom rád»-ot játszunk odabent. Nem tart velünk?

– Nincsenek ismerőseim és nem is szokásom a játékból való harag, – felelte Noszty szomorúan.

– Pedig olyan mord tekintettel méreget, mintha én rám is haragudnék.

Feri ábrándosan rázta meg fejét:

– Oh dehogy, inkább félek magától.

– Hát olyan rettenetes vagyok?

– Isten ments! A mit mord tekintetnek gondol, az inkább bizonyos szomorúság, a mely elfog.

– Ha engem lát? No, maga szépeket mond nekem.

– Bizonyára úgy van ez, de nem a maga személye miatt, hanem…

– Hanem? – kérdé a leány merészen.

Feri úgy tett, mintha megrestelné, hogy olyan czéltalan okvetetlenkedésbe bocsátkozott.

– Eh, bolondság. Nem érdemes, hogy beszélgessünk róla. Biztosítom, kisasszony, hogy nem érdekli.

– Ohó, követ úr! Így nem szabadul. Ön felpiszkálta az alvó szörnyeteget, a kiváncsiságomat, most már ki kell azt elégítenie. Csak halljuk most már.

– Hát az az egész, ha már mindenáron kívánja, hogy megmondjam, – szólt Noszty látható kedvetlenséggel, – hasonlit valakihez, a kire nekem nem jó gondolni.