Part 6

Noszty tehát ott maradt éjszakára Palojtayéknál, miközben igyekezett az öreg úr kedvében járni a hasznos útmutató szerint, szidta a zsidókat s szóba hozta a főherczeg látogatását, a mi kedvencz beszélgetési tárgya volt Palojtaynak.

Ettől rögtön bőbeszédű lett. Elmondta, hogy itt volt ennél az asztalnál s Fruzina mamát arra kérte, hogy magyar ebédet főzzön neki, hát főzött is neki pörköltet, töltött káposztát és túrós csuszát.

– Úgy beszélsz, – fortyant fel Palojtayné – mintha egyéb se lett volna.

– Persze volt egyéb is, egy teljes franczia ebéd, de ez most nem tartozik a tárgyhoz. Azt akarom mondani, hogy a pörkölt izlett neki, a turós csuszától azonban visszariadt, mikor megkóstolta «oh istenem, szólt, olyan ízű, mint a mosott ruha». Általában különös emberek ezek a főherczegek. Soha se tudhatni, mi tetszik nekik. Más vér foly az ereikben. Mikor először jelentette ezelőtt hat esztendővel, hogy a vizi vadászat idejére hozzánk száll, egy csomó anekdótás könyvet hozattam Pestről, Bécsből, hogy az ötleteket megtanulva, tudjam mivel mulattatni. Bevágtam úgyszólván szóról-szóra a könyveket s ebédnél vagy vadászat közben próbáltam elmondani egyet-egyet, ha valami apropos-ra került, de a főherczeg hideg maradt, mintha fából volna az arcza kifaragva, a legkaczagtatóbb történetnél meg nem jelent azon egy fia mosoly sem; hogy él, csak az ásításából és pillái rezgéséből látszott. Már-már kétségbeestem, hogy olyan kedélytelen és semmivel sem birom felrázni, midőn véletlenül valami elhalaszthatlan teendőm jutott eszembe s minthogy rossz a memoriám, nehogy elfelejtsem, kihuzom a czeruzámat és az ing-manchettára jegyzem fel: Mit ír ön? kérdezte. Megmagyaráztam neki, hogy rendesen ide szoktam jegyezni egyet-mást. «Pompás gondolat – mondá – ezt én is megtanulom.» «Iskolás koromban szoktam meg – folytatom, mert ide jegyeztem ki leczkémből a schlagwortokat, hogy a tanárokat bolonddá tegyem.» A főherczeg édesdeden kaczagott fel: «Das is gut» kiáltott fel – sehr gelungen – és megint csak kaczagott, hogy a ház is rengett és a könnyei potyogtak. Ezzel aztán egyszerre mintha a fejembe lőtték volna, kitaláltam, mi kell a főherczegnek s sorra előszedtem hajdani diák csinjeimet és a másokéit, ostoba, sületlen lappáliákat, melyekben mindég a professzorok húzták a rövidebbet és a melyeken senki se nevet már napjainkban. Kifogyhatatlan derültség kisérte ezeket, ő fensége fel volt villanyozva, hahotázott, tombolt, hanyattvágta magát a kanapén s kijelentette, hogy egész életében nem mulatott még ilyen jól és nem talált ilyen kitünő vadász-czimborára. Egy nappal meghosszabbította nálam való időzését s azzal búcsuzott el, hogy megint eljön hozzám, mihelyt teheti. Innen van az én barátságom a főherczeggel édes öcsém. Ne gondold, hogy én valami különös okos vagy szeretetreméltó férfiú vagyok, a kit ki akar tüntetni, vagy a kibe beleszeretett. Mindössze eltaláltam a gyengéjét. S az ő gyengéje is bizonyos pszichologiai igazságon nyugszik. Neki minden ember a nagy uraktól és államférfiaktól kezdve az apró emberekig mindig csak kelemeset mondott és tett, kivévén gyerek korában a nevelők és professzorok, ezek az ő életét is megkeserítették, ők tehát az egyedüli ellenségei e földön. Minélfogva minden epe, harag és rossz akarat, a mely egy emberi szívben szükségképen megterem, míg nálunk eloszlik ezerfelé, e szegény jámbor főherczegeknél pusztán az ártatlan professzorok nyakába szakad. Azért mulatott jól az én diák csinjeimen, mint a hogy te mulatsz most az én előadásomon, mert te meg, imposztor, az én gyengémet találtad el.

Vacsora után Fruzina mama mindjárt lefeküdt, bocsánatot kérvén, hogy holnap mozgalmas nap vár rá, a tyúkokkal fekszik le, hogy a kakasokkal kelhessen, a két úr ellenben sokáig beszélgetett a borocska mellett, országos és megyei közügyekről, a hogy ez már szokás magyar anyától született emberek közt, szidták a németet és a zsidót, majd kifogyván a themákból, az örök forráshoz, a kártyához nyúltak, néhány parthie piquetre vállalkozván. Palojtay kimelegedett a somlyaitól (Tóth Mihály termése, – dicsérte a gazda), ingujjra vetkőzve csinálta a hatvanasokat és kilenczveneseket, már szinte az éjfélhez járt közel az idő, mikor valami kopogásféle hallatszott az ablakon.

A gazda megrángatta a falon levő zsineget, mely a szomszéd szobában alvó inasának szólt, állítólag a lábára volt kötve a zsineg másik vége, mert az inas, Mucskó Berti, szintén nagyot hallott, túl lévén ő is a nyolczvanon. Nagy lassan előkullogott, ásítozva.

– No, mi a szó? – kérdé nem minden boszúság nélkül.

– Nézd csak apuska, – mondá a gazda a kártyáit igazgatva, – valaki az ablakon kopogtat már harmadízben és nem lehet meglátni, mert jégvirágos az üvegtábla, kinyitni pedig nem akarom, mert ki vagyok melegedve.

– Hát én nézzem meg, úgy-e? Mert én nem vagyok kimelegedve, úgy-e?

– Bizonyára te is ki vagy melegedve, apuska, de te nem kártyázol, ráérsz felöltözködni s kimenni, hogy tájékozást szerezhess, ki az és mit akar?

Az inas kiczammogott kedvetlenül, dörmögve s elmult vagy negyedóra, míg visszatért.

– Ki volt? Mit akar? Csak nem vendég?

– Egy zsidó fiatalember.

– Micsoda? – ugrott fel Palojtay dühösen. – Hol az a korbács? Hát korcsma az én házam? Hát ki vagyok én, hogy éjnek évadján rám merjen kopogtatni? Ejnye, mordizom adta, ez már több az egynél. Hol van? Ereszd le rá a kutyákat a lánczról.

– Itt van az előszobában.

– Beeresztetted? Én hozzám? Most, éjjel? Hát meg vagy te veszve, apuska? Hát nem tudod te, hogy én antiszemita vagyok? Korbácsold ki azonnal, te vén szamár.

– Már azt pedig nem teszem, – felelte Mucskó nagy flegmával.

– Mit? Nem teszed, – s villámok jelentek meg a szemeiben, – a mit én parancsolok…

– Az Iczik zsidóné fia, azé a szegény özvegyasszonyé, a ki a templom mellett lakik, a rozzant házikóban.

– Mit bánom, akárkié. Hogy mer idejönni? Ilyenkor? Hozzám?

– Hát úgy mer, hogy az anyja hirtelen nagyon megbetegedett, talán a halálán van, s borostyán-csöppeket jött kérni a tekintetes úrhoz.

– Hm, – szólt Palojtay megjuhászodva, – az a beteges, sovány asszony az úgy-e, a ki némi füszerrel s nyáron gyümölcscsel kereskedik?

– S úgy tartja fenn az apró gyermekeit.

– No hát adunk neki borostyán-csöppeket. Küldd be azt a süldő zebedeust.

Egy tizenhat-tizenhét éves kamaszt tuszkolt be kis vártatva az apuska, a ki vagy a hidegtől, vagy a félelemtől reszketve állt meg az ajtónál, összehúzva mellén a kopott zöld női wiklert, melybe be volt burkolva.

– Mi baja az anyádnak? – kérdé Palojtay.

– Görcsei vannak, – szólt siránkozó hangon, – már napok óta igen gyenge.

– Ki mondta, hogy borostyán-csöppeket vegyen?

– Ezek szokták fájdalmát enyhíteni, de nekünk nincs, elfogytak.

Palojtay könyvtárszekrényében tartogatta kézi patikáját, onnan vett ki egy kis üveget, a melyből átöntött valami keveset egy üres üvegbe.

– Eredj, siess velök, aztán jó volna, ha egy kis bort itatnál az anyátokkal; van borotok?

– Van otthon. Árulunk azt is.

– Azt igya meg a béka, meg a kutya, a mit ti árultok. Hanem egy kis erős tokaji bor kellene a betegnek. No, megállj csak. Mit is csináljunk csak? (Az öreg úr a fejét kezdte vakarni.) Hogy az ördög vigye el az anyádat, még utoljára is nekem kell lemennem a pinczébe. Nagy hideg van odakünn, apuska, mi?

– Borzasztó hideg van, – felelte Mucskó.

– Azért mondod imposztor, hogy te szeretnél lemenni a pinczébe. Nem találtam el, mi? Nix, nix, fráter. Neked már ártanak az ilyen expedicziók, öreg vagy s ha teleszopod magadat, két napig alszol utána, nem lehet hasznodat venni, majd csak magam botorkálok le. Add rám a bekecsemet és keresd elő a kulcsokat, hadd hozzak annak a beteg asszonynak egy pár kortyot. Így, most jól van. Eredj előre, világits a gyertyával! Te pedig vigyázz, öcsém (ez a szolgabirónak szólt), hogy ez a ficzkó valamit addig el ne lopjon. Te pedig Slajmi (ez a zsidófiúnak szólt) eredj közelebb a kályhához és melegedj meg.

Az öreg úr csakugyan nem restelt a térdig érő hóban végigmenni az udvaron, a melléképület mögött a sziklába vájt pinczébe s felhozni egy kis itczés üveg tokaji esszencziát.

– De nehogy megkóstold útközben, te gazember figyelmezteté a suhanczot, átadva neki az aranyszinű folyadékot, és nehogy egyszerre találd az anyáddal megitatni, mert menten tánczra kerekedik és férjhez megy.

Ha már egyszer lent járt, bizony egy kis altatót a maguk számára is hozott, megtöltött két kis poharat s koczczintott a vendégével.

– Mi értünk is meghalt a Jézus Krisztus, – jegyzé meg kedélyesen, némi felköszöntés gyanánt, – azaz, hogy megfeszítették a zsidók.

– Úgy ám, de urambátyámnak ez nem mindig jut eszébe, mert úgy látom nem olyan nagy antiszemita, mint a milyennek tartják.

– Mit beszélsz? – csodálkozott az öreg. – Hogy én nem vagyok antiszemita? Hát hogyne volnék én antiszemita? Mindig ellenök beszélek a megyegyűléseken. Hiszen majd meg fogod te azt hallani.

– Mi a fityfenét ér, ha aztán olyanokat tesz, mint a minek az imént tanuja voltam?

Palojtay furfangosan mosolygott.

– Nem érted te a csiziót, öcsém. Mert látod, úgy van az, hogy én alapjában borzasztó antiszemita vagyok, de csak azokra a zsidókra haragszom, a kikre én szorulok rá; azokra, a kik én rám szorulnak, nem haragszom.

S hogy im így kivágta magát, erre a dicsőségre még egy-egy kupicza tokajit kellett felhajtani Szent János áldásának. Még mikor lefeküdt és a gyertyáját eloltotta is egy szép, czirádás ezüst koppantóval, sokáig hánykolódott, elmélkedvén párnái közt, hogy milyen bolond ember ez az új szolgabiró, a ki még őt se tartja igazi antiszemitának. Hát érdemes a közügyekben fáradozni?

Reggelre nagy nyüzsgés-mozgásra ébredt Noszty Feri. Talpon volt az egész ház. Mozsárdöngetés, habverés zaja, malaczvisítás, baromficsipogás hallatszott a konyhai helyiségek tájáról. Az udvaron cselédek lótottak-futottak, mindenféle nyelveken kiabálva, mintha a Babilon-tornyát építenék, s valamennyi fölött, mint valami tábornoki parancsszó, uralgott a Fruzina mama hangja; sertést forráztak, távolabb a kamra előtt őzet s nyulakat nyúztak az ambituson. Azután a vendégek kezdtek érkezni a megye távolabbi részéből, csöngő-bongó szánokon, nehézkesen gördülő nagy batárokban. A bemutatkozásnak nem volt se hossza, se vége. Az urak kártya-parthiekká alakultak át, az asszonyok pletykázó kompániákká. Odakünn az istállók előtt máglyatüzet gyujtottak meg, hogy a vendég cselédek melegedjenek körülötte. Ebéd után a közeli falvakból is ömlöttek a vendégek, úgy hogy hova-tovább szűkebb lett a lakosztály, mivelhogy télen csak az innenső részét lehetett a szobáknak használni. A kuriát a hires utazó Palojtay, István úr öregapja építtette, nagy fantaszta volt s talán Persiában is járt, a hol a sah palotájáról vette a burleszk ötletet, de akárhogy volt is, akármiért tette, elég az, hogy a «Paszománt» nevű patakot, mely átszeli a kertet, keresztül vezette a fundamentum-falba illesztett rostozaton a szobák egy részén, úgy hogy keresztül folyik rajtok és hűsen tartja őket; nyáron például úri élvezet a patak csörgése mellett szundikálni a divánon, vagy csibukozni, azonfelül pisztráng-tenyésztést is próbált ott a leleményes ős, hanem bezzeg télen nyirkosak és mohtól zöldek, fölfelé pedig penészesek lévén a falak, nemcsak kifűthetetlenek a szobák, de nem is használhatók. A halála lenne a falak dögletes kipárolgásától, a ki most ott töltene egy napot vagy éjszakát. Bizvást eltörülhetné a király a halálos büntetést, ha ilyen börtönei volnának.

Ily viszonyok mellett csak nehány szoba jutott a vendégeknek, s a mint egyre gyűltek, mindig több-több butort kellett kivinni. Ágyak, almáriumok apránkint kikerültek az udvarra, a hóra. Ilyenkor csak a székeknek van becsületük. S egyetlen professzor lenne most, a kire Palojtay bácsi nem mondana élczet, még a főherczeg ő fensége kedvéért sem, t. i. Hatvani professzor uram, a ki ismerte azt a bűvös fortélyt, hogyan kell a kicsiny szobákat tetszés szerint egy pillanat alatt megtágítani öblös palota-termekké.

Torzonborz bácsik, öreg matrónák, szép fiatal leányok, délczeg fiatal úrfiak fejtőztek ki rendre a különféle bundákból és prémes csurapékból, melyeket halomra hánytak az első szobában. A mennyi csókot ezektől kapott ma Fruzina mama, jó hogy át nem lyukadt az arcza vagy a keze. Hát még a sok jókivánat!

Rangra ugyan nem volt egyforma a társaság, némelyik négy ficzánkoló lovon jött, másik két rossz gebén, volt itt nagy úr, de falusi jegyző is, tanítók leányzói és baronesszek (Mezernyéről a báró Krackner kisasszonyai), de szinre nézve egyformák voltak az érkezők: vörösek és fehérek, – vagyis vörösre mart a csipős hideg minden orrt és minden arczot, s fehérre meszelt minden bajuszt, hajat és szakállt a zuzmara. Csakhogy aztán Fruzina mama nyájas szólamára: «tessék, tessék beljebb kerülni, édes lelkem», beléptek a bundaszobából a nagy zöld szobába, melyet két vaskos kályha fűtött kívülről, némely haj kiengedett, megfeketedett, némely arcz kifehéredett, vagy rózsaszint váltott, másik a sárga szint vette fel, míg ellenben maradtak hajak és szakállak, melyek megtartották a fehér szineiket azon túl is.

Úgyszólván egymás hátán tolongtak a vendégek este felé, de azért igen jól érezték magukat, kivált a fiatalok; egy almát nem lehetett volna elhajítani, a hogy szokás mondani, de egy gyujtó tekintetet sokkal észrevétlenebbül lehetett kicserélni. Végre is ki tehet arról, hogy Fruzina néni télen született, éppen abban a hónapban, melyben legkevesebbet beszélnek az asszonyok? A szükség nagy tanítómester és «sok jó ember elfér együtt», olyanforma pótigazság, mint a hiányos emberi tagok eltüntetésére vagy kidomborítására kitalált vatta és egyéb mesterséges töltelékek. Egy darabig elhiteti, hogy ez mind idom, – de alapjában mégis csak vatta. A szobákban beállott szorongás rendesen minden évben megszüli azt az indítványt, ha fagy van odakünn, hogy: «ki a szabadba!». A vendégek már tudják és magukkal hozzák a fiatalok a korcsolyáikat. A kert alatt ott van a befagyott Mamut-szem (így hivják a tavat), óriás ezüst karika, melyen csodás élvezet siklani, odaállítják a partra a czigányt, s a zene hangjainál foly a mulatság, míg csak be nem sötétedik és megjelenik a hirnök: «tessék vacsorálni jönni».

Most is úgy volt. A fiatalokat kikergették az öregek. Még a kártya-szoba (pedig az immunis hely) sem védte meg Noszty Ferit.

– Eredj ki öcsém. Jégre magyar! – dirigálta Palojtay. – A mi kártya-asztal elfér, adjuk át whistező öreg hölgyeknek és uraknak. A ferbli majd csak a vacsora után jön. Addig te még menyasszonyt is találhatsz magadnak!

Hát el is ment az új szolgabiró s meglepte, elkápráztatta a tündéri kép, mely a Mamut-szemen elébe tárult a keresztül-kasul sikamló fiatalság, a strucztollas és virágos női kalapok szinpompája, a sehol véget nem érő fehérségben, mint egy illanó, összefolyó és szétszakadozó virágerdő.

Megállt a jégtábla szélén és az összképben gyönyörködött, midőn látja, hogy egy mellette elrohanó hölgy elesett a felkarczolt, szinte porzó tükörlapon.

Odasietett és kezét nyujtotta, hogy fölemelje. «Köszönöm», – mondá a nőcske gépiesen s csak akkor nézett lovagjára, mikor már fölkelt. Összerezzent s egyszerre kék lett az arcza. Minden vér elszállt abból, csak a fagy ereje maradt rajta, az pedig kék szint ad a vér nélkül.

Feri is csak most ismerte fel. Tóth Mari volt.

– Nem ütötte meg magát? – kérdé.

– Oh nem, – rebegte és reszketett. – Egy kicsit meglazult a korcsolya-szijj, azért estem el.

– Megengedi, hogy megigazítsam. Noszty Ferencz vagyok, az új szolgabiró – mutatta be magát mosolyogva, – a kit most sokan szidnak.

De még ki se mondta egészen s a leány még nem ért rá felelni, mikor mint a villám, két korcsolyázó gavallér termett ott, nyilván bizalmas emberei. Az egyik báró Krackner (a Mezernyén lakó nyugalmazott tábornok fia), már messziről kiabálta:

– Így kell a kis gonosznak! Isten büntetése. Megszökött előlünk.

A másik Sipos István volt, a bontóvári fiatal törvényszéki elnök, csinos ember és nagy stréber. Azonfelül pompás korcsolyázó, a ki mielőtt megállt volna Mari előtt, egy művészi pirouettet vágott ki, a mi a korcsolya-sportban olyan virtus, mint mikor a legszebb irású hivatalnok kacskaringós manu propriát vagy czirádát kanyarít ki a neve végén pont helyett.

– Maga is itt látta? – kérdé Tóth Mari.

– Hogyne! Hiszen nem vak az ember, hogy a csillaghullást se vegye észre. Úgy nézem, megoldódott a korcsolyája.

S abban a szempillanatban már le is kuporodott, féltérdre ereszkedve és igazgatni kezdte a szíjjakat, mire az ehhez készülődő Noszty Ferencz szerényen félre állott.

– Sapristi! – duzzogott a kis báró, kit soványsága miatt «Keszeg báró»-nak neveztek a bakfischkörökben, – mindig elszedi ez az ember előlem a legjobb falatokat. Pedig én voltam itt az első egy lóhosszat. Az enyém volna a korcsolyamegigazítás joga.

– Ne haragudj, kis báró, – kérlelte kedélyesen az elnök, – inkább vegyük úgy, hogy a te nevedben igazítom fel a Mari kisasszony korcsolyáját.

– Az nem megy.

– Dehogy nem. Ha a király nevében igazítom az emberek ügyeit-bajait, miért ne igazíthatnám a korcsolyákat Krackner báró nevében?

– Azért, mert én nem vagyok király.

– De a kinek igazítom, az királyné.

– Ugyan, ugyan! szégyeneljék magukat! Hát nem tudnak valami okosabbról beszélni? – feddette őket Mari. – Bárcsak királyné volnék!

– No, ugyan mit csinálna?

– Nyomban fölmenteném mind a kettőjüket a szolgálattételtől.

Vidáman mosolyogtak ez évelődésre, pedig volt benne egy kis komolyság is. A kisasszony olyanformán érezte, hogy az urak gyors megérkezése valami kellemes helyzetből zökkentette ki, de mindez csak zavarosan jelentkezett fejecskéjében. A feltünő hasonlatosság lepte meg, de még azzal se volt tisztában, hogy valóságos hasonlatosság-e az, vagy csak emlékeztetés a somlyói vadászra. És a hang is, csodálatos, mintha a hang is az lenne. Meglehet, képzelődés, beteges érzékek, homályos álmok űznek vele csalfa játékot. Noszty Ferencznek, az új szolgabirónak mondta magát. A Nosztyak nagy urak, templomok patrónusai. Hatalmas középületek, romban heverő várfalak beszélnek róluk, a köztermekben felfüggesztett ősi arczképek, buzogányos, pánczélos lovagok viselik ezt a nevet. S maga ez a Noszty Ferencz, mint a náluk megfordult vendégek elbeszéléseiből tudja, előkelő, finnyás úrfi, volt huszártiszt, a ravasz, hatalmas képviselőnek a fia, mit keresett volna a pápai csizmadiák és mesterlegények közt? Bolondság ilyesmit elképzelni és mégis sokért nem adta volna, ha csak egy perczig hagyják még vele beszélni, csak még egyszer nézhette volna meg jól, csak még egy-két szavát hallhatta volna. Mindezek torlódtak össze fejében, s szivébe nyilallott ez a vágy, nem birt tőle szabadulni.

De hasztalan, vége volt, elmult, mint a füst, az érdekes idegen eltünt a sok bámész tarka-barka úri nép közt s tekintetével nem merte kutatni, nehogy a gavallérok észrevegyék, a kik már az imént is szinte bántó módon szorították hátra, mintha bosszankodnának, a miért fölemelte, mintha valami olyanba ütötte volna az orrát, a mi az övék.

Ohó, drága uracskák! Még nem vagyunk annyira! Kezét mérgesen ökölre szorította. De ki vette volna azt észre? Hiszen a keze muffban volt.

A két gavallér közrevette, mindenik egy-egy karját fogva, elvitték onnan, sebesen röpülve tova hármasban, mint a nyíl. Az volt a helyzet, hogy Tóthné a két ifjúra bízta Marit, Mari pedig azzal pajkoskodott, hogy meg akart tőlük szökni, természetesen csak játékból. Egy ilyen megszökésnél esett le az imént, – a két «zsandár» megfogta és erőszakkal utaztatta fel és le a nagy jégmezőn. Csak mikor már elfáradtak, hagyták, hogy egy kicsit kifújja magát és hogy ők egy kicsit udvarolhassanak. Mari azonban kedvetlenül felelgetett arra a tömérdek badarságra, a mit az aranyifjúság udvarlásnak nevez. Minden jel oda mutatott, hogy most is meg akar szökni, de most már talán nem is egészen játékból.

A két zsandár minden mozdulatát, minden tekintetét leste, – a tekintetének pedig nem birt parancsolni, hogy ne kutasson, valahányszor a tónak a kastély-kert mögötti széléhez ért, a hol a vendég urak és hölgyek, paraszt menyecskék, suhanczok nézték a festői látványt.

– Keres valakit? – kérdé a gyanakodó Krackner.

– Azt hiszem, – felelte gépiesen.

– Hogyan? Maga nem tudja, ha valakit keres, hogy bizonyosan keresi-e?

– A mamát nézem, – dadogta zavarral.

– A mamát? Hiszen a mama bent ül a meleg kályha mellett s azt mondotta, hogy semmi szín alatt sem jön ki. Azért bízta ránk magát, hogy őrizzük.

– Akkor legalább mulattassanak!

– Hiszen mulattatnánk mi, de ha nem akar mulatni.

– Az csak annak a jele, hogy nem nagyon találékonyak és hogy én meg már nagyon fáradt vagyok.

– Hahó, van egy ötletem! – kiáltott fel a báró. – Várjanak egy kicsit!

Egy iramodással átröpült a túlsó partra, a hol Krackner báróné üldögélt, egy számára kihozott öreg karszékben, az iringázó leányait tartva szemügygyel.

– Kelj fel mama, add ide a székedet, – mondá a bárónőnek.

– Minek az neked? kérdé a tábornokné, a lorgnettjén nézve meg a fiút.

– Kell a karriéremhez, – felelte nyeglén a fiatal úr. Eredj, te rossz fiú! Mindig áldozatokat kívánsz tőlem!

S ezzel felkelt, Arthur pedig megfogta a karszéket s mint valami pelyhet, hajtotta maga előtt, mig csak oda nem ért Marihoz.

– Üljön bele kisasszony, ha fáradt. Voltunk eddig lovagok, leszünk ezután lovak, tolni fogjuk. Hát nem jó ötlet ez tőlem?

Mari beilleszkedett a karszékbe, a két udvarló pedig belefogódzott hátúl s mint a szánkót szokás, csúsztatta maga előtt, hol lassan, hol sebesen, a mint parancsolva volt, biztatva egymást: Gyi Lámpás, Ráró!

Közben még beszélgetni is lehetett.

– Hallotta-e, hogy nagy főispáni bál lesz a farsangon? ujságolta a biró.

– Ah! – mondá Tóth Mari unottan.

– Még pedig kettő is, – sietett jólértesűltségét bizonyítani a báró is, – egy úgynevezett általános bál, melyre meg lesz híva minden jobb család a megyében, tudja, egy afféle «jó kabátok bálja», a másik pedig egy szűkebb körű, melyre csak az arisztokratikusabb családok kapnak meghivót. Ez lesz az igazi. Sapristi, erre elmegyünk. Lábnak Patikárius Pestről, gyomornak Sacher Bécsből.

– Ott úgy látszik, olyanok lesznek, a kiknek csak lábuk és gyomruk van.

– Hahaha! – kaczagott a kis báró. – Maga ma ballábbal kelt fel, szép kisasszony és sapristi, az epécskéjét rajtunk, az arisztokráczián tölti ki… hahaha. Nagyon kedves.

– A főispánné már meg is érkezett tegnapelőtt, – egészíté ki a legfrissebb hireket Sipos István. – Nagy fogadtatás volt a vasútnál.

– Szép asszony? – kérdé a bárócska. – Láttad?

– Átkozottul szép.

– A Nosztyak mind szépek, keskeny lábaik és picziny füleik vannak.

– Úgy? A főispánné tehát Noszty-leány – kérdé Mari.

– Noszty Vilma.

– Úgy gondolom, egyetlen leány – mondotta Mari, pedig tudta, hogy egy fivére van.

– Dehogy. Egy fivére is van. Az új szolgabiró, Noszty Ferencz.

– Miféle ember?

– Nem valami jó firma – jegyezte meg az elnök.

– Melyikük ismeri?

Egyikük se jelentkezett.

– Pedig itt van a társaságban Palojtayéknál.

– Melyik az? – érdeklődött Krackner.

– Én nem fogom megmutatni. Majd kitalálhatja a keskeny lábáról és a kicsiny füleiről, melyek a Nosztyék tulajdonát képezik.

– Magának nagyon rossz nyelve van, kisasszony.

– Nekem? Miért?

– Mert ezzel körülbelül mindazt elsorolta, a mivel még birnak a Nosztyak.

– Tönkre mentek?

– Valami háromszáz holdja van még az öregnek, de tele adóssággal s az is haszonbérbe van adva tizenkét évre.

– Hop! Tisztelt lovak! – kiáltott fel most Mari élénken. – Álljunk meg, – azaz forduljunk jobbra! Ott valami történik.

– Csakugyan, tartsunk arra!