Part 5

Kaby, Kaby, Kaby! A levegő megtelt «Kaby»-kiáltásokkal. Száz és száz Kaby zúgott, hömpölygött a teremben. A nemzetiségek összeharapták ajkaikat és kezdtek a teremből kivonulni, odakünt fenyegetőzve és lármázva, mert bent most nem lett volna tanácsos; a kik benmaradtak közülök, szintén «Kaby»-t kiáltottak, tudván, hogy a főispán ellen tesznek, csak imitt-amott szórványosan potyogott egy-egy «Noszty», s az is szerényen, elenyészőn.

Ő méltósága összevonta szemöldjeit, mint egy haragos Jupiter, aztán kissé felemelkedett székében, kardját a hóna alá fogva:

– Minthogy úgy veszem ki, – mondta határozott, kihivó hangon és szemeiből zöld fény lövelt ki, – hogy a többség Noszty Ferenczet óhajtja, ezennel kijelentem, hogy Noszty Ferencz választatott meg! Több tárgya nem lévén az ülésnek, ezennel bezárom.

A meglepetés pillanatnyira megfagyasztotta az ajkakat. Lehetséges-e? Jól hallották-e? Higyjenek-e a füleiknek? Az apró sérelmekre gyorsan vág vissza a tömeg, de a nagy injuriák, mint az erős ökölütések, megszédítik az elméket. Úgyszólván levegő után kapkodtak a magyarok és mindössze egy általános fölszisszenés hangzott.

A nemzetiségek gúnyosan kiáltozták:

– Itt van ni! Kellett ez nektek? Éljenezzetek hát most is, pupákok!

Kaby József halotthalványan ugrott fel az egyik zöld asztalra.

– Hát engedjük ezt, polgártársak? – hörögte. – Hiszen többségben vagyunk!

A főispán e közben rendíthetlen nyugalommal lépegetett le az emelvényről, mint a ki minden dolgát jól végezte. Némelyek eleibe futottak, hogy szép szóval meggyőzzék, visszatérítsék, mások ellenben tanácstalanul kiabáltak, kérdezősködtek, lótottak-futottak, szörnyűködtek s fejvesztve keresték a fejüket, a Kaby-párt vezérét, az őszhajú Palojtay Istvánt, a ki csak az imént rakta le hódolati szóbokrétáját a főispán lábaihoz.

– Hol van Palojtay? Merre van Palojtay? Mit mond Palojtay? Halljuk Palojtayt!

Palojtay azonban, a ki a legtekintélyesebb véne volt Bontóvármegyének s mérges ember, mint a paprika, ezúttal csak a vállait rángatta ide-oda:

– Hja, kedves barátim, – mondá végre nagy kedvetlenül, az ő parasztos, ódon modorában, – ha megettük a fáczányt, a ki nagyon ízes pecsenye volt, most már bizony nyeljük le a békát is, a ki nagyon keserű falat.

Ebben aztán, akarva nem akarva, igazat kellett neki adni. «Ha az egyik jogtalanságot, mert jól esett, lelkesen megéljeneztük, most már nem lehet sírni a másikért.»

Így lett meg a voglányi járás szolgabirája Noszty Feri.

Persze suba alatt sok szó esett erről ezután is, és ha Noszty Feri annyit csuklott volna, a hányszor e napokban emlegették e nemesi kúriákon és egyebütt, nem épen hízelgő megjegyzésekkel, a doktorok bizonyára nem eresztik útnak tél közepén. Minthogy azonban éppenséggel nem csuklott és teljesen egészséges volt, a főispánnak arra a sürgönyére, hogy szolgabirónak választatott, jőjjön a hivatalát elfoglalni, legott útnak indult, azaz előbb még egy uzsorást hajszolt fel a «Két szerecsen»-utczában, a kiből egy kis kölcsönt csiholt ki az új állásra, a melylyel az utolsó estén kövérebb utiköltséget próbált szerezni a «Korona»-beli kártyaszobában; minthogy azonban a szerencse istenasszonya mögött nem Kopereczky ült, hanem ellenkezőleg, ő mellette ült egy úgynevezett rokonszenves gibicz, a ki a kezei és a szemöldökei mozgatásával minden kártyáját ki tudta fecsegni, titkos egyetértésben az ellenjátékosokkal, reggelre csak annyi pénze maradt, hogy a vasúti jegyet megválthatta.

Sokkal könnyelműbb volt, mintsem ez lehangolta volna. Semmi az, hiszen Bontóváron már ott a sógor, a ki rendbehozza. Fellengős tervek és remények ringatták. Most végre megfogta a szerencse anyját. A raj majd utána jön. Milyen csodás véletlen, hogy épen a voglányi járásban lesz. Alsó-Rekettyés is odatartozik. Tehát a legtermészetesebb módon jut be a Mariék házához is! Sapristi! Ez olyan szépen következik egymás után, mintha ő diktálná, vagy még jobban. Kiváncsi volt, mit szól mindezekhez Máli néni, a kivel élénk levelezésben áll s a kinek még Pápáról a vendéglőből megírta hosszú levélben a Findura szőlőjében lefolyt kalandot. Máli néni azt felelte ekkor röviden: «Ne tégy semmit többé, meg se moczczanj ezentúl. A fűmag el van vetve, várd meg nyugodtan, míg kikel és megnő, hogy széna legyen belőle. Szerencsés kópé vagy.»

A szerencsés kópé megérkezett s nyomban a megyeházába ment, a hol épen nagyban tisztogattak a főispán lakosztályaiban. A főispánnét várták, a ki holnap érkezik meg a kis Izrael báróval a krapetzi kastélyból. Fehérruhás leányok és a helybeli úrnők Bécsből rendelt kamélia-bokrétával fogják várni a vasútnál.

A főispán nagy patáliát csapott, hogy minek pusztították el a szobájában levő pókhálót is a tisztogatás révén? Hogy engedhetted azt, te mamlasz? (Ez Bubenyiknek szólt.) Hát nem tudod, hogy az a pók nekem kedves állatom volt, a kit órákig elnézegettem, mikor már tőletek megundorodtam? A leghívebb barátomat öltétek meg. Ő tőle tanúlgattam a szövést. Aztán micsoda hasznát vettem csak az őszszel is, mikor még nyitva lehetett az ablakokat tartani, a beszálló legyeket mind elfogdosta, fölfalta, egyiket se engedte, hogy engem molesztáljon és most vége van. Jól van Bubenyik, most az egyszer elnézem a dolgot, hanem ha valamikor itt legyeket találok, azokat neked kell megenned a pók helyett. Isten engem úgy segéljen. Ah, nini. Hát megjöttél? Servus sógor! Elmehetsz Bubenyik!

– Kötelességemnek tartottam a sürgöny folytán, – mondá az új szolgabiró, némi szertartásos ízzel, – s mindenekelőtt hálás köszönetemet fejezem ki a megválasztatásért. Nagyon kedvesen lepett meg.

– Majdnem egyhangúlag ment, – mosolygott a főispán, megrázva a sógor kezét.

– Nem az én érdemem – szerénykedett Feri – ősök érdeme s a Noszty név nymbusa.

– Nos, úgy értem az egyhangúságot, amice, hogy az én hangom, akárhogy kieresztem is, csak egy hang.

– A fő az, kérlek alásan, hogy megvagyok.

– Világos és természetes. Napoleonon se kereste az ördög sem, miként lett első konzul. De csak császár korában sem kereste. Mert akkor nem volt már tanácsos keresni. Te azonban egyelőre még nem vagy császár, sőt én magam se vagyok. Azért tehát jó lesz magadat mindenekelőtt egy kicsit megszerettetni. Azért sürgönyöztelek fel, hogy azonnal láss hozzá.

– Szivesen tenném, de hol kezdjem?

– Ezt is megmondom. Leteszed az esküt. A mi rendesen hamis eskü, mert azt egy szolgabiró se tartja be. De ezt az Isten nem is kívánja, van annak egyéb dolga is, mint a vármegye adminisztráczióját figyelemmel kisérni. Annál inkább kívánják ennek az eskünek a be nem tartását a járás befolyásos bizottsági tagjai, ezek a liliputi olygarchák, a maguk két- vagy háromszáz holdján. Máskülönben kimarnak, elüldöznek, gáncsot vetnek, fegyelmikbe mártanak, s pokol lesz az életed itt e földön. Azért tehát látogatásokat teszel a járásodban az előkelőbb embereknél és igyekszel szeretetreméltó, kedves embernek mutatkozni…

– Hm, persze, hanem…

– Tudom, mit akarsz mondani. Ahhoz fogat kell és csinos hajdu a kocsiülésre. Aztán egy kis aprópénz a borravalókra és a kártyára, mert azt csak nem mondhatod, ha tarokkozni hívnak, hogy «nem tudok». A tudatlan ember ne vállaljon megyei hivatalt. No, ugy-e ezt akartad mondani?

– Bölcs Salamon se beszélt különben. Méz és színbölcseség csurog ajkaidról.

– A mi a többit illeti, az mind meglesz magától. Lakást kivehetsz Voglányban, az elhalt szolgabiró házát kiadja az árvaszék, gazdasszonyt ellenben ne fogadj, mert azzal hírbe hoznak, ha olyan vén lesz is, mint a Mathuzsálem hátramaradt özvegye. Kosztra egyébiránt nincs is szükséged, mert a szolgabiró a járásban mászkál és mindenütt etetik, mint a pókot. Képzeld csak, milyen mérgem van! Kisöpörték a kedves pókomat, a kinek itt volt a hálója az iróasztalom melletti ablaknál. A főispáni pókot, hahaha. Ha megtudja Klementy, egy humoros ujdonságot ír róla. Ismered Klementyt?

– Nem.

– Oh, bár csak én se ismerném. De hogy a szavamat ne felejtsem, hát mondom, ne tarts gazdasszonyt s egyáltalán ne vigy háztartást, mivelhogy ma itten, holnap ottan, szépen kitartanak a kúriák és a kastélyok a hajduval együtt, csak valahogy el ne áruld a hajdú előtt vagy a kisasszonyok stammbuchjaiban, hogy melyek a kedvencz ételeid, ha csak nem akarsz egy évben kétszáztízszer lekváros derelyét enni vagy káposztás koczkát, a szerint, a mint a hajdú megsúgja, a kit a háziasszonyok eziránt kivallatnak. Tiltsd meg neki huszonöt bot vagy halálbüntetés terhe alatt, hogy e tekintetben nézetet nyilvánítson, s olyan változatos kosztod lesz ingyen, majd meglásd, mint egy kanonoknak.

– Megengedem, kedves Izrael, de hát a többi?

– A többiről én gondoskodtam. Még hajdút, kocsist is fogadtam már a számodra.

– Te vagy a világ legédesebb sógora – áradozott Noszty Feri – és a legkörültekintőbb főispán.

– Először is itt van egy százas, ezt egyelőre kölcsön adom nyolczas kamatra. Mert ne gondold, hogy engem szipolyozni fogsz. A mit eddig adtam, mind föl van jegyezve s fizeted utána a kamatokat, majd ha lesz miből. Hiszen talán lesz. (Jelentősen hunyorított a balszemével.) A lovaidat az én saját nevelésű táltosaimból válogattam ki (t. i. a rosszát válogatta ki). Kétszáz forint az áruk, sógorok közt, mert olyan könnyelmű embertől, mint te, ha ugyan volna egy másik, hétszázat is megkapnék. A bricskát pedig Krapeczről hozattam. Nem új, mert az nem is gavallérnak való, azt hinnék ha új volna, hogy csak most _kezdesz_ úr lenni, pedig annak a szinének kell lenni, hogy _folytatod_. És arra fölséges egy ócska bricska, olyan mint az öreg nemesség. Egyébiránt kitataroztatta Bubenyik, úgy hogy jobb az újnál és újból ki van lakkozva, olyan mint egy izé… mint egy kalitka.

Ezt a szót húzta ki elméje szűkös szótárából, mert legközelebb feküdt a valósághoz, minthogy otthon Krapetzen tyúkok és másféle házi szárnyasok tanyáztak és költöttek benne.

Feri urat meglehetősen lehangolta és szinte az egekből rántotta alá a fogat vázlatos rajza, de nem szólt, csak a bajuszát pödörgette kissé idegesen.

– Mindezeket az apádnak igértem meg – folytatá. – Egy Kopereczky pedig vagy meghal vagy megtartja a szavát. Notabene, a bricska ára kétszázötven forint, a hámot ellenben kölcsön adom ideiglenesen, de ha szétszaggatjátok, előre megmondom, hetven forint az értéke, mert clara pacta boni amici édes Ferim. Nagyon tetszeni fog neked az egész úri készség, épen egy szolgabiróhoz való. Egész életedben áldani fogsz érte. Hanem azért ne bízd el magad túlságosan az atyafiságos érzületeimben, mert már hallhattad is, hogy én egy kicsit bolond vagyok. Ezt a nővéred is bizonyíthatja, ha nekem nem hinnéd. Mondtam már, hogy holnap érkezik?

– Nem.

– No hát mondom. Megjön és egy nagy bál lesz nálam a farsangon. Természetesen te is részt veszesz rajta. De nem erről van most szó. Arra akartalak inteni, hogy ne bízd el magadat az érzelmemben, mert ahogy most a főispánnál jelentkeztél és a sógort találtad, úgy is csöppenhet, hogy a sógorhoz jösz egyszer vagy másszor, egyben vagy másban és a főispánt találod magad előtt. Most pedig elmehet a szolgabiró úr! Bubenyik majd elvezeti a «Kék golyó»-ba, a hol a lovai és a cselédei vannak. Fizesse ki a számlájukat és menjen a járásba egyelőre csak ismerkedni.

Noszty engedelmesen sarkon fordult előljárója szavára és a kéznyújtást se várva, sietett az ajtó felé.

Kopereczkynek tetszett ez az engedelmesség s nyájasan szólította vissza.

– Maradj kérlek még egy kicsit. Látom, jó tisztviselői matéria lappang benned, eltaláltad a helyes ösvényt és nem akarsz visszaélni a rokoni összeköttetéssel, a mitől, megvallom, fáztam egy kicsit. Hát ülj le most már, végy egy szivart az agyaradra, míg kikeresem számodra a hasznos útmutatást. Azt ingyen adom.

Kinyitott egy fiókot az iróasztalban, sokáig kutatott, kotorászott benne, s káromkodott, hogy nem találja. Felváltva szidta Bubenyikot és Malinkát, míg végre megsokalta Feri.

– Ugyan ne fáradj, kérlek alásan, majd megveszem útközben a könyvkereskedésben.

– Mit veszel meg a könyvkereskedésben? – csodálkozott a főispán.

– Mi egyebet, mint a közigazgatáshoz szükséges újjmutató kézikönyveket? Vagy nem azokkal akarsz megajándékozni?

Elnevette magát Kopereczky és kedélyesen hátbaütötte a sógorát.

– Oh jaj, te golyhó! Miféle bolondságokon jár a te eszed? Isten ments, hogy én tereád könyvet tukmáljak! Egyet tanulj meg, lelkem, hogy patikából szeretni, könyvből országot igazgatni, romlásra vezet.

– Honnan tanuljam hát meg a közigazgatást? Hiszen tudod, hogy sohasem foglalkoztam ilyesmivel.

– Hogy honnan tanuld meg? Ejh, hát minden egyéb megtanít arra, csak a könyv nem. Megtanít például a bricskád, mert a hol nagyot zökken, ott kátyús az út, hát elrendeled, hogy csinálják meg. A hol a lovad megbotlik vagy visszahökken a hídon, ott bizonyosan valami baj van, vagy a korlátfán, vagy a híddongákon, meg kell csináltatni. A hol a pajták lyukain ki van tolva a kocsirúd a közlekedési útra, úgy hogy a sötétben felesnének a pityókos emberek, elrendeled a kocsi eltávolítását a rúd különbeni elfűrészelésének terhe alatt. A közigazgatás a legkönnyebb dolog a világon. Látni kell tudni és parancsolni, ez az egész. Azonfelül tapintatos legyen a szolgabiró. Ha valami üdvöset csinálsz, csináld nagy kürtöléssel, nagy nyilvánosság előtt, ha valakire huszonötöt vágatsz, gondoskodj róla, hogy ne legyen hozzá tanu, mert most már állítólag nem szabad botozni. Nem a miniszter, hanem az ujságok miatt. A hol rend nincs, rendet kell csinálni. A hol az igazság erősebb, mint az emberek, ott az igazságot kell a nyeregbe ültetni, a hol ellenben az ember erősebb, mint az igazság, ott az illető ember pártjára állasz. A legnagyobb tudomány tehát az embereket ismerni a talpuktól kezdve a fejük tetejéig és arról szól, fráter, az én «hasznos ujjmutatásom», a mit keresek, de itt is van már. Elbújt a kutya a sok ostoba írás közé. (Egy kis paksamétát húzott ki s abból kikereste a voglányi járásra vonatkozót.)

– Ez az, – mondá jelentősen, – ezt tanuld meg, mint a biblát és kövesd, hogy hosszú életű légy ebben a járásban.

Szólt pedig a hasznos útmutató a járásban lakó előkelőbb és szájasabb családokról, valamint azokkal való diplomatikus és czélirányos viselkedésről és bánásmódról, ilyenformán:

_Mezernye_. Briskay Péter (háromszáz hold) szereti a latin klasszikusokat, egyéb nem imponál neki, erős kálvinista, gorombáskodni kell vele, a mézédes embert utálja.

_Voglány_. Wracza Károly meggazdagodott fűszerkereskedő, hiú ember, pertu kell szólítani s tehetsz vele, a mit akarsz.

_Bárkányban_. Török Gábor nagybirtokos és nagy szamár, dicsérni kell a juhait és rendelni a saját készítésű édes pálinkából.

_Kaszád_. Korgó Dániel (négyszáz hold) sok atyafia van, szidni kell őket előtte.

_Alsó-Rekettyés_. Tóth Mihály demokrata, bolondos nézetekkel, jó ember, használható, bár nagy befolyása még nincs. A nagyzolást nem szereti.

_Drenk_. Palojtay István. Nagy potentum. Buzgó katholikus és erős antiszemita. Ámbár kurucz véralkatú, az uralkodó házat nem szabad előtte ócsárolni, mert Károly Albert főherczeg, a kinek vadászterülete van a megyében, meg szokta hívni vadászataira s ilyenkor vendégül is betér a házához. Erre igen büszke, de különben is sok bogara van.

Így ment ez véghetetlen sorban, íveken keresztül az összes bizottsági tagokról. Némely helyütt kényes és sikamlós instructiók is előfordultak: ilyenfélék: «noli tangere feminam quia Dominus rabiatus est». Ezt például Varsányi Jánoséknál jegyzi meg, holott Krivy Mátyásnál épen az ellenkezőt javasolja: «meg kell a menyecskét fogdosni imitt-amott, a vén salabakter szereti, ha nejét idegenek kivánatosnak tartják.» Ugyancsak szigorúan óvja a hasznos útmutató a vele élőt, nehogy Csobolyó Miklóstól a családja után tudakozódjék, mivelhogy az egyik kisasszonya Rómában van Beszterczebányán, a feleségétől pedig válik.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Nagy mulatság a drenki öregeknél.)

Ez az egész elaboratum ugyan a főispán részére készült (Findzsa asszony adatbeli hozzájárulásával), de kiszakítva belőle pusztán a voglányi járást, Noszty Ferencz is hasznát vette.

Illő szófogadással mindenben ennek alapján kezdte meg működését járásában, mindenekelőtt Palojtay Istvánt keresvén fel Drenken. Az öreg úr ódon kuriában lakott, a falu végén. Különben minden ódon volt körülötte. Öreg faóriások meredeztek égnek a kertben, divatból kiment csézák és bricskák álltak a kocsiszínben, valamennyi a legjobb karban, mert mindent kimélt és soha semmit se változtatott. Még a ruháját is mindig ugyanabból a posztóból vágatta. A cselédei hasonlóan többnyire vén tuskók voltak, egy bérese száz és két tavaszt számlált (arczképe gondolom meg is jelent a Vasárnapi Ujságban). Valaha a Simonyi regimentjében szolgált, mint huszár s mutogat is ő kelme egy makra-pipát, a mit a hires versaillesi zsákmányolásból elemelt, mely szerinte valamelyik franczia királyé lehetett. (Alighanem a XIV. Lajosé, incselkedett az öreggel Palojtay.) Daru Jóska ebben az időben már semmit se dolgozott, csak pipázott (abból a fent említett tajték pipából) és nyáron a gyümölcsösre ügyelt, a mi nem volt valami fontos feladat, mert a gyümölcsfák is elaggottak és nem hogy gyümölcsöt hoznának, de már virágozni is lusták voltak. Bent a házban is ócska és kedves volt minden, a kályhák, a bútorok és maga az asszony is, jóval öregebb az uránál, minthogy Palojtay az első felesége halála után annak anyját vette el, hogy együtt sirathassák az elköltözöttet. Az anyósa, a ki már a nyolczvan körül járt, olyan eleven, fürge volt még most is, mint egy fürj. Egész nap sürgött-forgott, tett-vett, bodros főkötője szinte csillogott a fehérségtől. Keményre vasalt szoknyái vigan suhogtak, az övéhez tűzött kulcsok fiatalosan csörömpöltek. Az egész megyének ő volt a legtiszteltebb matrónája, kinek hírnevét csak emelte csodálatos karrierje, hogy anyósból feleség tudott lenni. Pajzán nyelvek azt beszélik, hogy Károly Albert főherczeg látogatása is (a mit roppant irigyeltek tőle a mágnáskodó nagyobb családok), arra a kiváncsiságra vezethető le, hogy ezt a világra szóló anyóst akarta látni ő fensége.

Palojtay ezentúl is «mamának» hítta feleségét s példás szeretetben éltek együtt. Bár kétezer hold földjük volt, mégis a kisebb nemesekkel és lateinerekkel barátkoztak, a rangtartó uraknak: Nosztyéknak, Ragányoséknak, Homlódyaknak, Horthoknak fittyet hányva – s innen az óriási népszerűség, mely Palojtayt és Fruzina mamát környezte.

Zimankós idő volt február elseje, este felé, mikor a Noszty Feri kocsija befordult a bontóvári útról Drenknek. Nagy hóbunda takarta a mezőket és az utakat, csak a varjak feketéllettek a csillogó fehérségen és a falvak szélein a disznópörkölési helyek. Noha az új fogaton sok kifogásolni való volt, most mégis nagy kedvteléssel hajtotta Feri, orosz trappereket képzelve élénk fantáziával a pejkók helyére. Erősen elhatározta magában, hogy az új hivatallal ő maga is új, komoly emberré lesz, de úgy járt, mint a szenvedélyes alkoholista, mikor pálinkás butykost lát, mindjárt visszaesik régi nyavalyájába; a mint markában érezte a gyeplőket, keblét legott gentryérzelmek kezdték magasra dagasztani. A czikázó, csengő-bongó szánok, melyek részint megelőzték, részint szembe siklottak, felköltötték benne a rossz dæmont s azt jártatta mindenek felett eszében, miként tehetne annyi pénzre szert, hogy egy mutatós négyest szerezhessen. Barátok szerzése volt útjának a czélja, ezt kívánta tőle a sógor. Nagyon helyes, de aztán így egészítette ki az alapgondolatot: barátokat szerezni, a kik giráljanak neki. Az eskü emléke, melyet apjának tett, hogy soha se veszi többé igénybe a váltókat, a csengős fogatok zajába fult.

Palojtay szűz dohányt vágott a nagy ebédlőben az asztalon, Fruzina mama pedig befőttes üvegek felett tartott szemlét, mikor az asztal alatt heverésző «Mászlás» nevű hires vizsla morogni kezdett s nyugtalanul hegyezte a füleit. Minthogy Palojtay és felesége egy kicsit nagyot hallottak, a vizsla mindig velök volt s ő jelezte, ha valaki érkezett odakünn.

– Vendég jött – mondá Fruzina mama.

– Még pedig idegen – jegyezte meg Palojtay – mert megyebeli úri ember mind tudja, hogy holnap kell jönni.

Hm, biz az fináncz is lehet. Be kell takarni a dohánykát. Hamar ráterítettek egy abroszt s azzal a vendég elé siettek volna a vizitszobába, hogy itt ne érje őket; de a jött csinos fiatal ember megelőzte őket, hirtelen belépett, zuzmarás bajuszszal, kivörösödött fülekkel és orral.

– Kivántam tiszteletemet tenni kedves urambátyámnál és édes asszonynénémnél – szólt magát illedelmesen meghajtva.

– Isten hozott, kedves öcsém – kiáltott fel élénken a gazda – de ne vedd rossz néven a gyengülő emlékezetemnek, hogy nem tudom, voltaképen ki vagy.

– Noszty Ferencz, az új szolgabiró vagyok.

Az öreg úr meghökkenni látszott egy kicsit.

– Ej no beste lélek, hát te vagy az, a kivel a törvényt pofonütötték?

Fruzina mama közbelépett, eltaszította pajkos dévánsággal az urát a fiatal ember elől…

– Eredj te hóhér! Még bizony nem átallod összeszidni az öcsémet a részeges Kaby miatt.

S ezzel megölelte Ferit és egy atyafiságos csókot czuppantott az orczájára.

– Sokat tánczoltam valamikor az apáddal – szólt és szemtől-szembe figyelmesen megnézegette a jöttet. – Épen ilyen volt valamikor.

– No, ha az apád képét viseled fiu – kaczagott fel az öreg úr kedélyesen mintegy nyitányul, hogy most fog élczet mondani – akkor viseled az én képemet is, mert ámbár nem szavaztam rá, ez idő szerint apád a képviselőm. Hozd idább hát azt a fizonomiádat, a mely voltaképen az én fizonómiám, hadd csókoljam meg magamat.

S most már ő is összecsókolta az új szolgabirót.

Hanem azért tovább is tettette magát, hogy haragszik és el is kezdte legottan indokolni.

– Hát nagyon rám ijesztettél ficzkó, mert tudd meg, hogy magyar dohányt vágtam odabent a másik szobában és minthogy ez tiltott cselekedet, ilyenkor fázom a hatósági közegektől. Még a szivem is elállt dobogni.

– Legalább nem kopik addig – felelte Feri. – Egyébiránt én örök hallgatásra kötelezem magamat.

– Nem ér semmit. Ennek csak egy orvoslata vagyon – folytatá az öreg úr – ha az illető hatósági közeg is beáll bűnrészesnek, vagyis ha aláveti magát annak a szabálynak, hogy velem együtt szívja ki a felvágott dohányt. Nos ráállunk?

– Attól függ, kedves bátyám uram, hogy hány pipányit vágott fel?

– Hát egy nehány pipányit.

– Mégis mennyit?

– Lehet vagy kétszáz pipára való.

– Tyüh? Hisz az egy hétig is eltartana.

– Attól függ, hogy milyen pipás vagy.

– Csak egy félórára jöttem urambátyám, hogy magamat bemutassam.

– Bolond beszéd. Láss a vacsora után Fruzinka. Nem lehet én nálam, fráter, egy félóra alatt bemutatkozni. Ne nézz engem olyan semmi embernek! Mert én a szolgábirámról minden áron tudni akarom, hogy iszik, hogy kártyázik és hogy tánczol.

– No hát jól van – hagyta rá Noszty, hetykén belevetve magát egy karszékbe – hozza hát ide bátyám azt a pipát, hadd gyujtsak rá, aztán holdvilágos este van, elmehetek én éjfélkor is, szivesen teljesítem a kivánságát a vacsoránál. Megpróbáljuk az ivást és egy kicsit kártyázhatunk is.

– Látom, hogy jól nevelt ember vagy, hékás, de ne kezd a hivatalodat mindjárt sikkasztáson, – mert a tánczolást már úgy látom el akarod sinkófázni.

– Hiszen nem vagyok én medve, hogy a bátyám uram mindenképen meg akar tánczoltatni.

– Medve bizony nem vagy, hanem gavallér csak talán vagy és itt annyi szép leány és menyecske lesz a környékről holnap, hogy még a sánta ember lábai is megmozdulnak. Holnap van a Fruzina mama születésnapja, ezt aztán emberül szoktuk megtartani. A ki kabátos ember van a vidéken, az mind itt lesz, ha csak nem ágyban fekvő beteg, azt a csúfságot hát nem teszed az én öregemen, hogy ilyenkor menj el a házból.

– Hát persze, hogy nem megyek.

– No már ezt szeretem.

– Jól fogsz mulatni, majd meglátod. Itt lesz a czigány is Bontóvárról. Most küldtem el értük két béres-szekeret és tizenkét bundát, hogy meg ne fagyjanak.

– Hol veszi urambátyám azt a sok bundát?

– Esett juhbőrökből férczelik össze erre az alkalomra a szolgálóink.