Part 4

A rokonságot és a főispáni aula benfentes csoportját nem számítva, az egész magyarság a Kaby pártján állott, csak a szerkesztő, Klementy pártolt el az utolsó napokban. Egy fecske azonban még nem csinál se őszt, se nyarat. Ebben az egyben nem szabad engedni a főispáni akarattal szemben. Hát úgy is vette mindenki, hogy az egész választás csak forma. Noszty Feri le se jött rá Pestről, hol a közismert járdataposókhoz tartozik. Nem éri meg a próbálkozás a vasúti menetjegyet!

A közgyülés reggelén mindenki gratulált Kabynak, csak a főispán mosolygott rejtélyesen.

– Nono, hátha még máskép csöppen – jegyzé meg ő méltósága, útközben, a mint a közgyülési terem emelvénye felé iparkodott.

– Nem gondolnám – felelt fel Petrovay Tamás a Kaby ipa, ki történetesen a főispán mellett csoszogott, – hogy más győzhessen.

– Vajjon?

– Tojás nélkül nem lehet rántottát sütni, méltóságos uram.

– Hátha olyan csodaszakács akad, bátyámuram?

Megnyitván az ülést, mindenekelőtt kinevezte Malinkát tiszteletbeli megyei főjegyzőnek (nem kerül semmibe s neki örömet csinál); aztán a faltörő kost, az úgynevezett hivatalos szónokot, Liszy ügyvédet szólítá, a kivel in camera charitatis előre állapodott már meg.

Ő volt kifejtendő a magyarosító szabályrendeletet s nem csekély ékesszólással birt a vézna emberke, kár hogy a hiányzó első fogai miatt a szavak szétfolytak a nyelve alatt s bizonyos sípoló vagy sziszegő hangokba öltözködtek.

Előljáróban lepocskondiázta a parlamentarizmust, mely szerinte csak a már teljesen kiépített államokba való, a hol csak folyó ügyeket kell intézni, de a hol még alapvető munkálatok teljesítendők, ott a parlamentarizmus egy ütet taplót sem ér.

– Ne kezdje Ádámon, Éván! – mordult bele Pénteki Bálint, kit, a karzat alatt állván, bősszé és türelmetlenné tettek az onnan leáradó mindenféle illatok a hölgyek hajából és keszkenőiből. Az öreg úr a trágyaszagot szokta meg otthon, valamint a foghagymáét a rostélyosokon és piritósokon; minden egyéb szag kihozta a sodrából.

– Halljuk, halljuk! – hangzott fel több helyről élénken, mert ebben a kérdésben nem volt se jobboldal, se baloldal, az egész magyarság együtt érzett.

Liszy rögtön megmagyarázta, miért indul ilyen messziről. Azt akarja bebizonyítani, hogy miért kell bizonyos dolgokat, melyek az egyik állami szerv feladatai, más szerveknek átvállalni, ha amazok képtelenek. A bivaly bizonyára erős, uraim, de ha teszem azt olyan merészet ugrana, mint a macska, hát okvetlenül kitörné a nyakát, míg a macskának semmi baja sem esik. (Ez úgy van – bólintott a főispán.) Azért tehát a merész ugrásokat a macskára kell bízni. (Élénk helyeslés a kormánypárti csoportokban.) A parlamentnek felelős miniszterek nem ültetnek olyan fákat, melyek hosszú esztendők multán tartanak árnyékot, vagy hoznak gyümölcsöt, pedig a jövendőkre is illik gondolni egy jól vezetett államban, valamint nem szüntetnek meg olyan bajokat, míg kicsinyek, melyekhez hozzányulni kényelmetlen vagy személyükre nézve veszélyes, – inkább áttolják a jövendő kormányokra, akkorra, midőn már a bajok nagyra nőnek és magára az államra nézve lesznek veszélyesekké. A parlamentáris miniszterek előtt csak azok a sikerek számítanak, melyek mindjárt bekövetkeznek. Mit érne az nekik, hogy húsz év mulva dicsérnék? Nekik az kell, hogy most dicsérjék. Ők az esti lapokra dolgoznak. És ezt nem lehet rossz néven venni, mert minden teremtett lény csak annyi levegőt szív be a tüdejébe, a mennyi a pillanatnyi légzésre szükséges és annyi vizet iszik, a mennyi a szomjat oltja; kivévén a teve, mely a jövendőre is szed be egy kis tartalékot, de a teve csak két púpot visel a hátán, míg a miniszterén négyszáz és néhány púp van.

Popolniczky Ámbrus, a bozsennai kerület országgyülési képviselője meglökte könyökével a mellette ásítozó Noszty Pált.

– Hm. Ez nekünk szól. Ne válaszoljunk rá?

– Minek? Hisz igaza van.

Ezek után egy ékes kanyarodással (valami idézettel Thierstől), áttért arra, hogy ilyen körülmények között a társadalomra és a megyére szorul a magyarság erősítésének szent feladata, s ezt az iskola utján érhetjük el legjobban a szőnyegen forgó statutum életbeléptetésével.

Viharos ellenmondások zúdultak fel a nemzetiségek részéről s nyomban felállt Padák Sámuel, egy óriás termetű tót lelkész, a kit «lutheranus Kapisztránnak» neveztek vakmerőségeért és gyujtó szónoklatáért. Ijesztő benyomást tett széles vállaival, roppant fejével, melyből két vérbe forgó szem bandzsított. Padák volt a megye éjszaki részén fekvő tótság vezérszónoka. Hangja lágy tud lenni, mint a fuvola; de ha akarja, valóságos dobpergéssé dagad és fölrázza a lelkeket. Nincsen ebben máskor semmi veszedelem (a lélek úgyis csak hálni jár a tótba, hosszabb időre nem marad benne), nincsen pedig azért sem veszedelem, mert jó az Isten, egy csomó szászt és oláhot is adott a nemes municipiumnak. Isten ments, a hol csak egyfajta nemzetiség van. Ebből a rosszból jobb a többféle; a hol három van, ott már lehet velök kártyázni. Az egyik mindig «tromf» a másik kettő ellen, vagy a kettő tromf egy ellen, a hogy lehet. A megye politikája ebben sarkallott s az ilyen diplomatizálás mellett éldegéltek valahogy az előző főispánok, mindig a magyarság akaratát vezetvén diadalra a közgyüléseken. Hanem ennél a szerencsétlen kérdésnél előre látható a magyarság veresége (minek is volt azt előrántani?), mert az összes nemzetiségek összefogóztak.

Horth Pista, a fürge másod aljegyző, kit a wipp szerepével bízott meg a főispán, éppen abban a pillanatban számította össze a pro és kontra szavazatokat, midőn nagytiszteletű Padák Sámuel úr beszélni kezdett, s sietve robogott az emelvényre jelentést tenni.

– Kilenczczel többen vannak, mint kellene.

A főispán egykedvüen rágcsálta bajuszát s Poltáryhoz fordult.

– Mit csináljunk?

Poltáry vállat vont.

– Ha én tudnám…

– Te vagy a vármegye esze.

– Öt embert kellene hamarjában szerezni – tünődött az alispán – a szászokból nem lehet, mert a szászok egymástól szégyenlik a megjuhászodást. Az oláhokból se lehet, mert azok a pópáiktól nem mernek. Talán a tótoktól lehetne, azok puha emberek. Csak ez a Padák ne beszélne, mert az feltüzeli, megaczélozza őket.

– Megvonjam tőle a szót? – kérdezte a főispán mohó készséggel.

– Isten ments, azt nem engedi a törvény.

– Majd elhallgattatom én, ha Izrael bácsi megengedi, – sugta rejtélyesen az aljegyző, odadugva fejét a főispán és az alispán feje közé. Szőke göndör haja, friss rózsás arcza ugyancsak elütött a két vedlett koponyától.

Kopereczky az alispánra meresztette szemeit, várva, hogy ő nyilatkozzék.

– Jó, jó öcsém – mondá ez – csak eredj, vegyülj el köztük és gondolj ki valami okos fortélyt, csábíts el egy pár embert villás reggelizni, itasd le őket, szóval mit tudom én… sapienti pauca, csinálj, a mit lehet. A czél szentesíti az eszközöket.

Horth Pista eltünt, s mint valami pajkos manó, hol itt bukkant fel, hol amott. Az alispánnak, a ki lehetőleg szemmel kisérte, úgy látszott, mintha több példányban lenne meg. Most elvegyült a bizottsági tagok csoportjában, majd a karzaton lehetett látni, nevetgélve az asszonyokkal. Sőt, az is ő, a ki most surran ki az ajtón a tanácsteremből.

Ezzel már, azt hiszi az alispán, végkép elvesztette szeme elől, de nemsokára megint rátalál, közvetlen a Padák háta mögött, úgy tesz a kis semmirevaló, mintha a legnagyobb élvezettel hallgatná az ékes bibliai tót nyelven elvartyogott beszédet.

Padák úr még csak a kezdetnél van, a történeti előzményeknél, széles feneket épít, úgy látszik, hosszú lesz. Önérzetes szavakkal bélyegzi meg a különben nemes magyar nemzet mostani zsarnok ivadékait, kik a szlávok ellen készülnek merényletre. Lám, az Árpádok idejében jó volt a tót nyelv, hiszen a legrégibb magyar nyelvemlék, a híres «halotti beszéd» jóformán tótul van. Az Árpádházi királyok tótul nevezték el a vármegyéiket «Novi grad»-ot (Új várat) Nógrádnak, Cserni gradot (fekete várat) Csongrádnak, a maguk családi fészkét (a magas várat) Visegrádnak, a legfőbb udvari hivatalnokot, a palatinust ugyancsak tótul nevezik «nadvorni pan»-ból (udvari úr) nádorispánnak.

– Ejnye, – fészkelődik újra Popolniczky Ámbrus s újra megdöfi Noszty Pált, – ne czáfoljuk meg?

– Minek? Hisz nincs igaza.

Ingerült fészkelődés támadt a magyarságban, mert a tótul tudók elmagyarázták a nem tudóknak: maga a pap gúnyos mosolylyal nézte a tengerháborgást, de csak színlelte a nyugodtságot, mert a balkezével, miközben ide-oda kalimpált a jobbal, idegesen morzsolgatta a szokásos fehér fityegőket a nyakán.

– Sőt merem mondani, tisztelt közgyűlés, – folytatá fenhéjázó hangon, némi művészi pauza után, – hogy a régi magyar királyok még a családi szentélyükben is a szláv nyelvet használták. A szláv volt az anyanyelvük.

– Ohó! Ohó! Bizonyítsa be!

– Elég bizonyság, mélyen tisztelt közgyűlés, hogy négy Béla nevű királyunk volt; a Béla név pedig semmi egyéb, mint a latin Albertusnak, Albusnak szláv fordítása: «_Bjela_». A magyar királyok tehát még fiaikat is szláv nevekre keresztelték…

Egy rikácsoló hang, mint az olló, most egyszerre ketté metszette a beszédet. A hang a karzatról jött. Mindenki oda nézett. Hm, nem kápráznak-e a szemeink? Bubenyik, a képéből kikelt és alkalmasint becsípett Bubenyik kiáltott közbe:

– To mi lepsje wjeme. Moj pan tam bol kde krstili!

Szokatlan lévén a karzatról való közbeszólás s pláne, hogy a főispán totum facja tette, zajos derültség támadt a teremben, de a hahotán is keresztül verte magát egy éles «Jaj!» kiáltás s minden figyelem a sikoly irányába fordult. A nagy brontes szónok torkából jött az. A rémülettől kidagadt szemekkel mind a két kezével a derekához kapott, mintha ott tört volna ketté s aztán gombolyaggá zsugorodva, bömbölő üvöltéssel, minő a megsebzett komondoré, rohant ki a teremből. Utána a tót bizottsági tagok loholtak abban a hitben, hogy szemefényükön az őrület tört ki. Némelyek félénken húzódtak el, hogy hátha megveszett és harapni fog.

Valóságos chaosz támadt a teremben. Mi volt ez? Mi baja történt? Mit kiáltott rá a főispán komornyikja? Ki tudja? Ki hallotta? Valami borzasztót mondhatott, hogy úgy ütötte le, mint a bikát a tagló.

Nosza magyarok, szászok, románok mind Klementy szerkesztő felé tódultak. Ott ül, a zöld asztal legszélén s gyorsírással jegyzi a beszédeket. Rettenetes eszével mindjárt, a mint hallja, azon melegiben lefordítja magyarra (ki se ereszti a füléből csak magyar öltözetben) s már mint ilyet veti papirra.

Klementy hát bizonyosan tudni fogja; mi volt a közbeszólás.

Tudta bizony s nyomban felolvasta a hiteles szöveget, mely így hangzott: «_Mi azt jobban tudjuk. Az uram ott volt a keresztelésnél._»

Ejnye be furcsa! Most kezdték még csak nem érteni.

Hiszen ennek nincs se füle, se farka! Hát nem valami nagy titkot vagy bűnt leplezett le a tót közbeszólás, melytől Padáknak menten össze kellett roppannia? Hisz ez egy egészen semmitmondó hülyeség – azaz, hogy inkább sokatmondó, de inkább a közbeszólóra nézve, mert világosan látszik ebből, hogy ő is őrült.

Klementy azonban jót állt a Bubenyik józan eszéért.

– De iszen nem őrült az, hanem hunczut. Ha egy kicsinyt pikós, szereti az urát kigúnyolni. A Kopereczky bárók ugyanis azzal szoktak dicsekedni, hogy valamelyik ősük, valamelyik régi királyunkat, már nem tudom melyiket, a keresztvízre tartotta s hogy akkor adósodtak el.

– És hát igaz volna az?

– Isten tudja. Nehéz volna az ellenkezőt bizonyítani.

A beállott zavart taktikai czélokra akarta kihasználni az alispán s figyelmeztette Kopereczkyt, hogy teremtsen csöndet, hátha most sikerülne szavazásra bocsátani a kérdést, a mikor vagy tíz tót szavazó künn van, a szavazás kimondása után be lehetne záratni a teremajtókat s a statutum sorsa biztos lenne.

– Így is biztos – felelte a főispán nyugodtan, de azért rázni kezdte a csöngetyűt.

Ugyancsak meddő fáradság volt. A csengetyű szava elveszett, mint a légyzúgás a kovácsműhelyben, mikorra meg a zaj kezdett már veszni, felállott szólásra a szász Wolf Rudolf, a bontóvári téglagyár tulajdonosa s német nyelven támadta a statutumot. Alig jutott el öt-hat körmondatig, már a tótok is visszatértek, fenyegető gesztusokkal. Mindenki kiváncsi volt, mi ujság, mi lett Padákkal? Lassankint fülből-fülbe szivárgott, hogy semmi nevezetes se történt, nincs baja, hála Istennek (ezt a tótok tették hozzá), csak egy kicsit megijedt és mindjárt itt lesz, mihelyt átöltözik, az «Arany golyó»-nál, a szobájában. Valójában pedig igen otromba csiny történt, – panaszkodának, – éretlen merénylet a szólásszabadság magasztos elve ellen, még pedig orvul, hátulról, a mennyiben valami gazember galambtojás nagyságú jeget csúsztatott be hátul a szónokló tiszteletes úr inggallérja mögé, a mely hirtelen leszaladván a meztelen hátgerinczén, olyan rettentő érzést keltett, mintha hideg, éles pallos pengével egyszerre ketté szelnék a testét. Nem csoda, hogy a szegény tiszteletes annyira kijött a sodrából… Hanem iszen nem maradhat ez példás elégtétel nélkül.

Wolf úr, ki tüntetőleg búzavirágot szokott viselni a kabátja gomblyukában, nem ilyenkor, csak nyár elején (ilyenkor parókát visel, de nem tüntetőleg), szintén a hosszadalmas szónokokhoz tartozott. Nem gyújtott, nem tett hatást, legfeljebb elálmosította a magyarokat (de az is valami). Nem is igen törődött ő ezzel, észre sem látszott venni a nemes törvényhatóságot, mint az imádkozó, valami itt jelen nem lévő, képzelt alakhoz intézte szavait, hogy bevádolja a barbár magyarokat. Bismarck vagy az öreg Vilmos silhouettje lebeghetett lelke előtt.

Még az elején tartott, visszapillantással a hamelni patkányfogóra, ki egy varázssíp elbűvölő hangjával csábította ide a szászokat, míg most a sovinizmus csinadrattabumja riasztja el innen, midőn a teremajtóknál felállított hajduk egyike sürgönyt nyujtott át neki. Ritka idegek és ritka ékesszólás bírnak meg egy felbontatlan táviratot. Beleveszi magát az ember fejébe és fúr ott, mint egy szú, a kiváncsiság és a rettegés bizonytalanságában himbálva az elmét. Próbálta egy darabig, de nem bírta ki. Addig-addig morzsolgatta ujjai közt, szórakozottan darálva mondókáját, míg végre feltörte s belepillantott. Arról értesíti a superintendens, hogy a féltizenkét órai vonattal megérkezik és hozzá száll.

Minthogy pedig Wolf úr buzgó presbitere volt az egyháznak s a mellett sokba vette a püspököt és nagy megtiszteltetésnek, hogy vendégül fogadhatja, legott meglepi a legnagyobb fokú nyugtalanság, akadozik, nem jutnak eszébe a point ek, az óráját nézegeti. Huh, mindjárt tizenegy óra és még otthon semmit sem tudnak, hogy hozzálássanak az ebédfőzéshez. Aztán a vasúthoz is ki kellene menni, még pedig egy kis küldöttséget illenék hirtelen összeszedni.

Szégyen ide, szégyen oda, a szükség a legnagyobb úr, mindeneknek meglepetésére befejezte, úgyszólván elcsapta beszédét, majd egy pár tekintélyesebb hitsorsosával tárgyalt, mire nagy sebbel-lobbal többedmagával elhagyta a közgyűlés termét. De biz azt észre se vették, mert az imént belépett Padákra fordult a közfigyelem, kit hívei most már mint martirt, «slava» kiáltásokkal fogadtak.

Horth Pista azonban gondoskodott róla, hogy az elnökséget figyelmeztesse a beállott kedvező körülményre, felszaladt jelenteni a főispánnak:

– Nyolcz darab szász szavazat eltávozott a vasúthoz a püspök elé.

– Nem is tudtam, hogy ma ide érkezik a püspök, – jegyzé meg az alispán, lévén ágostai hiten ő maga is.

Horth Pista hamiskásan kacsintott rá:

– Nem csodálom, mert maga a püspök sem tud felőle.

– Puff neki! Akkor semmi hasznát se vehetjük, mert mindjárt visszatérnek.

A nevetését alig tudta elfojtani a viczeispán.

Alkotmányos hasznot azonban csakugyan nem lehetett húzni a Horth csinyjéből, mert a hurbanista dr. Motika nyomban átvette a szót. Szájas prókátor volt, éles hangjáért «Peniczilus»-nak gúnyolták. Ha hamar bevégezné, még volna remény. Csakhogy ez is olyan peniczilus, mely nem egykönnyen csukódik be.

A főispán csendesen bóbiskolt az emelvényen, az alispán madarakat rajzolgatott egy ív tiszta papirosra, a bizottsági tagok csoportokba verődve trécseltek. «Hagyni kell a lovat, hadd hányja ki a kehet, aztán megint húz, – inté türelemre környezetét Noszty Pál, – ne szóljatok közbe, hamarabb elhallgatnak.» De nem hallgattak el. A nagyobb kaliberű szónokok után sorompóba léptek a satalleseik, a kisebbfajta stréberek és az okvetetlenkedők, a kiknek nincs építő téglájuk, de akad egy-egy kövecskéjük, a melylyel meg lehet hajigálni az ellenpártot. Bár gyorsan követték egymást, mégis csak félkettőkor záródott be a sor Uhl Timotheussal (röviden «Ultimó»-nak nevezték Bontóváron), a ki kijelentette, hogy inkább a Gyík hullámaiba fojtja gyermekeit, mintsem magyar iskolába küldje.

Ultimó úr csakugyan az utolsó szónok volt, de mit ért, ha a szászok már délben visszajöttek, elégedetlen arczczal, hogy a püspök lekésett a vonatról?

Poltáry gyöngéden megérinté a főispán kezét, mire az fölrezzent.

– A tárgy ki van merítve. Nincs több szónok.

Kopereczky keményen nézett végig a hullámzó tömegen, honnan «szavazzunk»-kiáltások voltak kivehetők, megrázta a csöngetyűt, mire csend támadt, aztán kinyújtotta a fejét, mely eddig vállapoczkái közé volt esve s ezeket mondta kemény, ropogós hangon, hogy szinte az ódon falak is visszhangozták:

– Miután a Liszy bizottsági tag úr indítványa ellen semmiféle érvet vagy kifogást nem hallottam, kimondom a határozatot, hogy egyhangúlag el van fogadva.

Mint hogyha hirtelen támadó orkán süvít végig az erdőn, szörnyű zúgással mozdulnak meg a fák, s gallyaik egymásba kavarodva, birokra szállni látszanak, legott pokoli háborgás tört ki, száz fenyegető, tiltakozó vagy csodálkozó mozdulat keresztezte egymást a fülledt, sűrű párás, szinte pépszerű levegőben s kivehetetlen kiáltások fonódtak össze fül- és idegbántó hangzavarrá. Még a magyarok is megütődve néztek a főispánra, majd egymásra. Poltáry orráról leesett a pápaszem, legurulván a pulpitusról a padolatra, egyik üvege el is tört. Noszty a fejét csóválta. A főjegyző kirúgta maga alól a széket s le akart szállni az emelvényről, míg ellenben a nemzetiségi emberek az emelvény felé csörtettek, mint a bikák a vörös posztó irányában, szenvedélyes kiáltásokkal, melyekből csak elvétve lehetett megérteni egy és mást: Ohó! Nem oda Buda! Nem úgy verik a czigányt! Előbb a szavazás következik! Hallatlan erőszak! Hát megbolondult? stb.

A vakmerő Wolf a dühtől sápadt arczczal egyenesen az emelvényre ugrott. Kopereczky egy szigorú pillantást vetett feléje s haragosan csapott a leoldott, keresztben fekvő kardjára.

– Mit akar itt? – mennydörgé harsány hangon.

Pillanatnyi csönd támadt.

– A jogunkat akarom, – kiáltá fulladozó hangon. – Tessék szavazásra bocsátani a kérdést!

– Az már meghaladott álláspont, – felelte csodálatos módon szelídre vált hangon a főispán – én már kimondtam a határozatot.

– Hisz épen abban van a törvénytelenség, mert azon a hamis alapon mondta ki, hogy senki sem beszélt a Liszy indítványa ellen – méltatlankodott Wolf úr, most már tiszta magyar nyelven. Fölforr az ember vére, ha látja, hogy ilyesmi lehetséges. Önökre hivatkozom, magyar testvérek, ítéljék meg, mi történt itt. Hiszen élő emberek vagyunk, vannak füleink és vannak még gentlemanok. Uram fia, hisz reggel óta nem csinálunk egyebet, csak mindig a Liszy-féle indítvány ellen beszélünk, a többi közt magam is…

Most meg már az őszinte sajnálkozás és megbánás külső jeleit vette fel a Kopereczky sunyi arcza.

– Ah Istenem – szólt mintegy magába szállva, összetörten, naiv megszeppenéssel. – Mennyire sajnálom, hogy így történt, de honnan tudhattam volna én, hogy ellene beszélt az igen tisztelt barátom, mikor én nem értek németül?

Gúnyos vigyorgás ült ki az ellenzéki arczokra erre a kényszeredett kifogásra, míg a magyarok sötét hallgatásba takarództak, melyet mintegy kétfelé szelt, akár a borotva, a dr. Motika sajátszerű hangja.

– Hát én nem beszéltem ellene? Mi?

– Bizony meglehet, – felelte a főispán nyugodtan – de én tótul se tudok.

Semmi, még a pénz se fogy oly villámgyorsan, mint a tisztelet és tekintély, ha egyszer az ember költeni kezd belőle; éktelen hahota támadt. Mit? Hogy tótul se tud? Ilyet mer mondani? Ez már mégis plusquam dialektika! Risum teneatis amici!

– No már ennek az egész világ tudja az ellenkezőjét, főispán úr – fortyant fel Padák Sámuel fejcsóválva. – Hát nem tótul tárgyalt velem és társaimmal méltóságod a tegnap esti békítő konferenczián? Kérdem, meri azt, a mit különben az egész világ tud s a mi annyi szem közt történt, itt a megye színe előtt eltagadni?

Kopereczky még most se jött zavarba, se el nem vörösödött, mint a hazugságon értek szoktak, ellenkezőleg hátravetette a fejét kevélyen s kócsagtollas kalpagját magasra emelte, hogy szólni akar.

A kínos feszültség, mely erre a feleselésre következett, mélységes csendet teremtett, még a köhintéseket is leintették a türelmetlen pszt sziszegések. Hiszen lesz itt zaj mindjárt, mert egy szék fog most összetörni egy ember alatt. Ebből a slamasztikából lehetetlen immár kimászni. Halljuk, halljuk!

– Hát igaz, – kezdé a főispán szakadozottan, lassan, – tegnap tótul tárgyaltam az urakkal és azonfelül sokszor és sokakkal beszéltem tótul, valamint még sokszor fogok, mert szeretek is tótul beszélni, de uraim (s itt egyszerre kigyúlt az arcza, szinte megszépült, míg hangjában megcsendült az ércz, miből közönségesen azt az apró pénzt verik, melylyel a hallgatók megvesztegettetnek) mikor én ezt a ruhát magamra veszem, ismétlem uraim, ezt a ruhát (és meggyszín bársony mentéje rubintköves csatjára helyezte mutató ujját) akkor én a három Istenből a negyedikben hiszek, a magyarok Istenében, a földtekéből csak egy kis darabnyit látok, a magyar hazát és minden nyelvet elfelejtek, csak egyet tudok, a magyar nyelvet!

No iszen támadt erre zaj, de nem ám a főispáni szék recsegésétől, hanem a tomboló éljenrivalgástól. A nyomott kedélyek fölengedtek és a másik túlságba csaptak, mint a lefogott galyak váratlanul fölszabadulva hatalmasabb erővel és lendülettel vágódnak fel a magasba. Valóságos diadalmámor fogta el a magyarokat, tobzódtak a lelkesedésben, kendőket lobogtattak, kalapjaikat lengették; egyetlen tetszetős frázis kicsalta belőlük a tigrist, a ki szörnyű fogát kivicsorítva, kész ellenfeleire rohanni. A nemzetiségek rögtön kicsinyek lettek és meglapultak, mint a siket malacz a rozsban. Csupán Uhl Timotheus koczkáztatott meg egy szenvedélyes felkiáltást, – de Uhl Timotheus bizonyosan be volt csípve, mert józanul nem merte volna:

– Önöknek tehát tetszik ez a gyalázatos törvénytelenség?

Nagy méltatlankodás tört ki erre. Jó szerencse, hogy immár nem karddal járnak a megyei urak, mert úgy járt volna Uhl Timotheus, mint egykor Rakovszky és Okolicsányi az ónodi országgyűlésen, a mi pedig nagy kár, sőt szerencsétlenség lett volna, mert Uhl úr volt a főispán napi partnere a tarokkjátéknál, s Uhlon kívül még csak egy ember tudta a tarokkot tíz mértföldnyi distancziában Bontóvár körül, egy félszemű nyugalmazott ezredes (Bontóváron csak ferblit játszanak), minélfogva Uhl úr nélkülözhetetlen harmadik volt.

Sietett is a főispán elterelni róla a figyelmet, leintvén kezével a háborgást, mint Neptun a szeleket.

– Halljuk! Halljuk!

– Uhl t. bizottsági tag úr törvénytelenséget emleget, a mint a zajból kivettem. Nos, beismerem azon esetre, ha ő vagy társai olyan törvényt mutatnak, a melyik azt rendeli, hogy nekem németül vagy tótul kell tudnom.

– Úgy van, úgy. Nincs olyan törvény. Éljen a főispán!

– Vitam et sangvinem pro comite nostro, – ordított bele az öreg Palojtay István, az ellenzék legkonokabb vezérférfia. – Meghajtom előtte a zászlómat!

Ezt a közbejött epizódot megint perczekig tartó lelkes tüntetés követte a főispán mellett, úgy hogy csak nagysokára folytathatta szavait.

– Ugyebár, nem tudnak ilyen törvényt mutatni? De én meg birok mutatni önöknek olyat, mely azt mondja, hogy a határozat kimondása után minden további fecsegés hiábavaló. Azért tehát menjünk tovább, tisztelt közgyűlés. Napirenden van a megüresedett voglányi szolgabirói állás. Jelölöm Noszty Ferenczet és Kaby Józsefet.