Part 3

– Ah Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked.

– Azt én nem mondtam.

– Ne is tagadd, édesem.

– Nos, ha épen akarod, hát bevallom, de el ne mondd, kérlek, senkinek.

– Isten mentsen attól, rólam biztos lehetsz, hiszen cseréltünk; titokért titok.

– Aztán látod, úgyis csak olyan az egész, mint a permeteg eső, – sóhajtott fel Mari. – Elmúlt, mielőtt megkezdődött, köd, semmi.

– Csak egyet nem értek, Mari lelkem, miként akadhatott meg a szemed valakin épen azokban a rétegekben, a hol tegnap voltál. Még ha legalább Patkó lett volna, Patkót még értettem, Patkó végre is legény lehet a talpán és az igen gyakran előfordul, kivált a regényekben, hogy az úri leány beleszeret egy délczeg brigantiba. Még a szép juhászbojtárt is körüllengi némi költészet, de egy mesterlegénybe beleszeretni, az mégis shoking.

– Ejh, a tied talán valami princz, vagy mi?

– Az enyim huszárhadnagy, – felelte Róza egy sóhajjal.

– Az enyim is egészen olyan, mint egy czivilruhába öltözött huszárhadnagy, de lehetne álruhás gróf is.

– Látnád az enyimnek a termetét, olyan, mint a a szarvasé.

– Akár a hajlékony nádszál, olyan az enyimé.

– Hát még a szép vékony bajusza.

– Talán olyan, mint a hősczinczéré?

– Kikérem a sértő megjegyzéseket. A legszebb bajusz az ármádiában, fölfelé kunkorodó.

– Nem különb az enyimnél.

– Az a hamis mosolygása, ha incselkedik.

– És az a szelid nézése, ha mosolyog.

– Az enyimnek a származása előkelő, majd csak nem arisztokrata.

– Az enyim meg abból az arisztokrácziából származik, mely nem a királyoktól ered, hanem az Istentől. Ez a természet arisztokrácziája. A királyok arisztokratái közt van tömpe orrú, pupos, csenevész ember, a természet arisztokrácziáját ellenben az erő és a szépség teszi.

– De hát a hol együtt fordul elő mind a kettő?

– Mindegy, mégse cserélnék veled.

– Van is neked izlésed! Tudod is te megitélni.

Így liczitáltak egymásra, néha átcsapva némely személyeskedő, csípős megjegyzésekre is, a melyekből nyilván harag lett volna, ha a nagy versengési buzgalomban olyan jó tulajdonságokat is föl nem hoznak a kegyeltjeik mellett, kifogyván a jelentékenyekből, a melyeken okvetlenül nevetni kellett, mint pl. hogy a Róza hadnagya olyan szépen tud fütyülni, mint egy rigó, és a Mari vadásza úgy tud petyegetni az ujjaival, mint az ostorpattogtatás, a szivarja füstjét pedig az orrán keresztül bocsátja ki.

– Aha! Most kezdelek már megérteni, hogy téged a füstölt orr vonz. No, ilyenből én nem kérek, hahaha.

Lassankint azonban a derűltséggel megszaggatott versengésbe belevegyül egy-egy ásítás is. Majmuna álomtündér, bár lomha léptekkel, de teljes bizonyossággal közeledik és betapasztja mézes ujjaival a szemhéjaikat. Pedig ez egyszer módjában lenne nem becsukni, a mint tiszte hozza, a szemeiket, esetleg ki is nyithatná, ha akarná; mert tündér lévén, mindenről tud, megsúghatná hát nekik igen könnyen… Oh, leányok, leányok, ne bolondozzatok, egymás hegyibe hordva ifjaitok magasztalását, melyik a különb köztük, még össze találnátok zördülni e fölött, mikor pedig hiábavaló feleselés az egész, mert egyugyanazon emberről beszéltek mind a ketten…

De Majmuna a maga dolgához tartja magát, elaltatja a két leányt, elküldi mind a kettőt folytatni az álmok országában, a minek az eleje ébren történt, s mikor reggel fölkelnek és a napsugár betódul az ablakon, egymásra mosolyognak szemérmesen, mint a kik már mindent tudnak.

Mégis, bár ezentúl elég érdekes beszélgetni valójuk lett volna, Mari feltünően kereste a magányt. Még Rózát is kerülte, órákig előgyelgett egyedül a szőlőben, töprengve, ábrándozva, lesve az égen úszó felhőket, vajjon hova mennek, minek mennek, ki küldi őket? Hát a madarak mi indokból szállnak keresztül-kasul a légi utakon, czéljuk van-e, vagy csak úgy találomra röpködnek? És ha jobbra száll az egyik, balra a másik, találkoznak-e még valamikor, és ha találkoznak, ráösmernek-e egymásra? Honnan tudja a kakuk, hány évet él az illető, a ki megkérdezte és hátha két ember kérdezi egyszerre, hogyan felel nekik? Mit érezhet a méh, mikor a rózsa kelyhében hempereg? Ilyenféle problémákon törte a fejét, mert bizonyos rokonságban voltak legbensőbb, legtitkosabb tépelődéseivel, melyek a körül forogtak, nem volt-e konokság, oktalan gőg, köd elől, köd hátul, elzárni az utat a vadász elől, hogy közeledhessék? Bizony csúf kegyetlenség volt. Pedig hogy rimánkodott a szegény vadász, – kétségtelen az egyedüli lény, a ki azért szerette, mert tetszett neki, a testi alakja tetszett.

A világ kerekéből ugyancsak ki nem esett volna egyetlen küllő sem, ha megengedi neki, hogy legalább valamely álnévre vagy betűjegyre írhasson neki. Milyen mulatságos lett volna olvasni a leveleit s felelni azokra. Ha más egyebet nem veszünk is, de már magáért a mulatságért kár.

Hogy ezek a kérdések bolygatják Marit, csak Róza vette észre, a ki már keresztül ment ezen a betegségen s minden szimptomáját ismeri. Az se kerülte ki figyelmét egy-két nap múlva, hogy sokat sugdos Klárával, s mert Klári előtte való nap bent volt a városban, könnyű kitalálni, hogy egyúttal bizonyos nyomozásokat végzett a «Griff»-beli pinczéreknél. Vajjon mit süthetett ki? Kiváncsi volt, de Mari elzárkózott. Ez ismét új titok. S minden diót külön kell feltörni.

Mi, a kik mindent tudunk, a mit akarunk, elárulhatjuk, a hűséges Klári csakugyan tudakozódott a «Griff»-ben, de csak annyit tudott meg, hogy a vadász egy-egy forint borravalót adott a pinczéreknek, mikor elment. Ugyancsak akkor egy katonatiszt is ott volt szállva, a ki ismerte a vadászt, mert beszélgettek együtt, csakhogy az a katonatiszt is elutazott harmadnapra, Isten tudja, hova.

Mindez nyilván megint bő tápot adott a Mari fantáziájának. Hogyan? Egy-egy forint borravalót adott a szolgáknak, hisz az akkor úr. És a katonatiszttel beszélgetett! Talán barátja is volt. De ha úr, mit keresett volna az iparosok szüretjén? Köd ez egész végig, köd és köd. Ki nem igazodik ebből a káptalan sem. Ha csak az a kis húsdarab nem, a melyiknek több ereje és biztosabb itélete van ilyenben a káptalannál.

Csak az öregek nem sejtettek semmit, mind a mellett feltűnt nekik, hogy Mari búslakodó, s arczába valami fájdalmas vonás lopta be magát. Összerezzen, ha hozzá szólnak, mintha álmából költenék fel. Szemeiből édes bús melankholia tükröződik, nem nevet, nem hanczurozik, nem ugrál odakünn, mint azelőtt, hogy az egész ház víg volt a rezgésétől, hanem elvonúl valahová és órákig elmereng a nagy semmin, elringatja lelkét a falevelek zizegésén. Hisz a falevelek is bizonyosan panaszkodnak, őszi szél sóhajában. Csak azt nem tudni, hogy miről.

Az öregek szintén panaszkodnak, beszélik egymás közt:

– Mariska megváltozott. Valami baja van. Se nem iszik, se nem eszik, csak örökké gondolkozik.

Különösen Tóthné faggatja váltig:

– Min gondolkozol annyit? Nem jó az, papnak való az, a ki a prédikácziókon töri a fejét, de mi szükség neked gondolkoznod, mikor itt vagyunk mi, szüleid. Nem vagy beteg? Nem kivánsz valamit?

– Nem, nem. Igazán nincsen semmi bajom.

A dologhoz végre, mint legfelsőbb fórum, Tóth úr is hozzá szólt:

– Rosszúl van fűtve a gép, ez az egész… a gépen fordul meg minden. A somlyói levegő nem jó neki, tehát nincs jó étvágya, s mert nincsen jó étvágya, tehát nincs jó kedve sem. A gépet jól kell fűteni, ez az egész, igaz-e Gyurka?

– Meglehet, – nevetett Velkovics, – ti ördöngős amerikaiak többnyire eltaláljátok a dolgot, de ez, ha igaz, egyszersmind azt is jelenti, hogy a gépet olyan helyre kell vinni, a hol jól fűtik, vagyis hazaviszed Marit Rekettyésre, nekünk pedig útilaput kötsz a talpunkra.

– Hohó? Ez ellen tiltakozom, mert ha arra kerülne is a sor, szerencsémnek tartanám, ha itt hagyhatnám nektek a szakácsnét, meg a pinczét, meg az éléstárt.

Sor nem kerűlt rá. Tóthék most is itt töltötték rokonaik társaságában a vénasszonyok nyarát, úgy mint máskor, csak az őszi esőzések beálltával utaztak haza, Mari azonban otthon is szomorú maradt, úgy hogy Tóthné asszonyom nagy sopánkodással panaszkodott fűnek-fának, a doktornak, az ispánnénak, a jegyzőnének, papnénak, a doktornénak és mindenkinek, a kivel szóba állott, hogy Mari nagy változáson ment át, az a szilaj, akaratos gyermek most olyan szelid, jó, mint egy bárány (félek, hogy ez valami rosszat jelent) és hogy olyan szomorú, mint egy szent és olyan halovány, mint egy liliom.

A doktor azt mondta, hogy a szomorúság ellen nem tud mediczinát, a jóság ellen pedig kár volna reczeptet írni; az ispánné, a ki babonás asszonyság volt, abban találta a dolog nyitját, hogy a kisasszony nyilván megijedt valamely látománytól s el kellene bucsúra vinni Szent-Malárdra, a hol a csodakútból igyék kilencz olyan gyűszűből, melynek mindenike más-más szűz leány ujján volt (Jaj, lelkem, – pirongatta meg Tóth uram a feleségét, mikor ezzel előhozakodott, – hol a pokolba vegyek én ilyen gyűszűt, és még hozzá kilenczet!), a jegyzőné ráolvasást ajánlott, a legvalószinűbb volt a doktorné gyanuja, hogy szemtől jött Marira a baj, s legjobb lesz szárított levendulával megfüstölni, mígnem a tiszteletesné, Kerekes Dánielné asszonyom csak ennyit mondott magyarán:

– Már az pedig úgy szokott lenni ilyen időtájt, és a ki ellopta az orczája pirosságát, instálom, majd megtetszik látni, vissza is hozza azt. Az efféle tolvajt nem szükséges körözni.

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről.)

A nagy vagyon semmit se változtatott Kopereczky alapjellemén. Érdekes mixtum compositum volt; fösvény és bőkezű, sőt pazarló. Vegyelemeire bontva, van benne egy kevés a felvidéki gavallérból, szeret sokat mutatni, ha nem kerül nagyon sokba, egy kevés az oligarchából, jól esik egy kis erőszakot gyakorolni másokon, a saját szeszélyei kedvéért, ha nem jár nagy veszedelemmel, és végre némi kapzsi üzleti vér is beleszorúlt, mely arra ösztökéli, hogy minden egyes tényből kihúzza a maga kis polgári hasznát.

Elméletben talán kizárják egymást e tulajdonságok, mert hogyan lehetne gavallér a haszonleső? Tűz és víz együtt. Ám a gyakorlatban elférnek.

Ha a dalárda, a tüzoltó-egyesület, vagy valamely más kunyoráló küldöttség jelent meg nála, akképen okoskodott: Ezek most száz forint adományra számítanak tőlem (s ez a kicsiny becslés némi boszúsággal tölté el), pedig voltaképen háromszáz forintot kellene adnom a vagyonomhoz és a nevemhez mérve (s itt a gőg önté el vonásait), de nem vagyok bolond, hogy annyit adjak (szőtte tovább gondolatait nekividámult, szelíd arczczal) adok nekik, a szemtelen tolvaj rablóknak kétszáz forintot, punktum, – és adott nekik a kifizetésnél (melyet rendszerint a hű Bubenyik teljesített) százötven forintot, – azt is köszönjék meg.

Még jellegzetesebb példa, midőn karácsony után Klementy szerkesztő úr jelent meg nála Mæcenást keresve «Bontó vármegye monografiája és főispánjai napjainkig» czimű művére, mely minden új főispán alatt mint megjelenendő kisért, de azért hihetőleg sohase lát nyomdafestéket, talán nincs megirva sem. E keresésben mindenekelőtt, azaz kizárólag báró Kopereczkyhez fordult, hangoztatván, hogy a vármegye becsülete és dicsősége függ a mű megjelenésétől. A főispán maga is belátta ezt, kedvetlenül kérdezvén:

– S mennyire rúgnának a költségek?

– Ötszáz forintra, méltóságos uram.

– Az sok, nagyon sok.

Morgott valamit a rossz termésről és a tömérdek kiadásról.

– Tekintettel azonban, hogy a mű napjainkig terjed, méltóságos uram, egészen napjainkig, vagyis…

– Értem, kedves Klementy. Azt akarja ön mondani, hogy én is benne leszek. Hát szép, szép, de talán mégis jobb volna, ha az utódom alatt jelenik meg a munka.

– Miért lenne jobb, esedezem?

– Mert akkor még jobban benne lehetnék, egész működésem kidomborodva, a hogy önök mondják.

– Ah, Istenem! – sóhajtott fel Klementy szerkesztő úr, ki a váltakozó politikai viszonyok szerint már egykor Clementnek is írta a nevét s valószinüleg ez volt az igazi. – Ah, Istenem, arra semmi kilátás, hogy méltóságod megbukjék.

– Ön gonosz hizelgő Klementy úr.

– Higyje meg a méltóságos báró, hogy túl fog engem élni a főispáni széken s ez esetben…

– Nos, ez esetben halála utánra maradna a munka megjelenése.

– Az lehetetlen, könyörgöm.

– Miért volna lehetetlen?

– Mert nincs olyan ember az országban, a ki az én irásomat el tudná olvasni. A szedők tizszer is eljönnek naponkint, hogy egyes szavakat kibetűzzek nekik. A munkának tehát az én életemben kell megjelennie, vagy különben elvész az emberiségre nézve s ezt méltóságod nem akarhatja.

– Nem, semmi esetre sem akarom, – mentegetődzött a főispán, – de ötszáz forint sok pénz, nagyon sok pénz, s arra gondoltam, hogy talán leiratom az ön felügyelete alatt, tisztán, olvashatón a megyei irnokokkal.

Klementy úr sarokba szoríttatván, belátta, hogy engednie kell az összegre nézve, minélfogva ekképen szólott:

– Nézzük csak, méltóságos uram… egy kis számvetést csináltam a fejemben, s úgy látom, szigorúan megszorítva mindent, talán kijönnék négyszáz forinttal.

– S azt persze tőlem várná ön? Nos, meg is adnám szivesen, de nekem most, édes barátom, nincs arra való pénzem, teljességgel nincs.

Klementy úr hamiskásan hunyorított szőrtelen szemöldjével s kihuzott a zsebéből egy váltóürlapot.

– Erre mindjárt gondoltam, – szólt nyájas mosolygással, a mi még visszataszítóbbá tette himlőhelyes arczát.

– Átkozott Ovidius! – nevetett a báró, ki minden tollat forgató embert Ovidius kollégájának tartott, mert csak erről az egy skriblerről hallott egyet-mást. – Maga mindig a talpára ugrik. No hát megfogott! Megadom magamat.

S ezzel, fogván a tollat, aláirta a váltót minden szó nélkül. Hanem az a megjegyzés, hogy «erre mindjárt gondolt», fölpaprikázta egy kicsit. Micsoda? Azt tételezte föl róla, hogy nincsen ötszáz forintja? No megállj, Ovidius, ezt nem viszed el szárazon!

– Hát itt van a váltócska, amicze, hanem már most mit csinál vele, azt szeretném én tudni? Aláirtam, mert szeretem magát is, az irodalmat és a kulturát is, de most jön már a nehézség. Mert a megye területén nem szabad leszámítoltatni se pénzintézetnél, se magánosnál. Mit gondol, az Isten szerelméért, hogy itt, a hol főispán vagyok, négyszáz forintos váltóim cirkuláljanak? Negyvenezer forint ha volna, azt eltűrném, az méltó egy főispánhoz, tekintélyt szerez, de négyszáz! Hisz akkor én el volnék veszve. No hát mondja meg, mit csinál a váltóval?

– Értékesítem a szomszéd megyék valamelyik pénzintézetében.

– Ez se lehet. Mert csak az én aláirásom van rajta. Az intézetek több aláirást követelnek, de én nem vegyülhetek el mindenféle emberek közé, azt csak belátja. Az nekem derogál. Mindjárt keresztül hasítanám. Nem a váltót, hanem magát, amiczé, ha engem rossz társaságba keverne. Ha tud találni egy Esterházyt mellém, vagy egy Nádasdyt, azt nem bánom, próbálja, de máskép nem lehet. Nos, mi lesz hát? Mert csak ezen föltétel alatt adom ki a kezemből.

Valóságosan gyönyörködött a Klementy zavarán, mintha most ő volna felül, de Klementy nem sokáig habozott a felelettel:

– Van nekem Losonczon egy uzsorás ismerősöm, a ki rögtön leszámítolja.

– Úgy, de bizonyosan nagy kamatot vesz? – kérdi a főispán sajnálkozón.

– Biz az rögtön levon húsz százalékot, a milyen gazember.

– E szerint maga nem kapna többet mint…

– Háromszázhúsz forintot.

– Hallatlan szemtelenség! Nem, ezt nem tűrhetem, – méltatlankodott Kopereczky, s dühösen nyomta meg a csöngettyű-gombot, mire a főispáni huszár jelent meg az ajtóban. – Küldd be azonnal Bubenyikot! (Azzal ismét a szerkesztőhöz fordult.) Majd elintézem én mindjárt a dolgot keresztényi módon. Addig pedig, míg Bubenyik előjön, nekem is van egy kérésem önhöz. A voglányi járásban, mint tudja, megüresedett egy szolgabirói állás, mely két hét mulva, a január 25-iki rendkivüli közgyűlésen lesz betöltendő, nyomja meg egy kicsit a tollat, mein lieber Klementy, a sógorom, Noszty Ferencz mellett és önnek mint bizottsági tagnak is erős befolyása van…

– Nem igen fog menni, méltóságos uram, megmondom őszintén, mert a fiatal urat részint nem ismerik a megyében, részint pedig ismerik. A kik nem ismerik, nem szavaznak ismeretlenre, a kik pedig ismerik, inkább szavaznak másra. Vegyük ehhez, hogy az ellenfele Kaby Jóska…

– Nagy szamár.

– Az meglehet, de meg van állapítva a jövője.

– Ugyan mivel?

– Azzal, hogy ő tudja a legszebben énekelni a cs. kir. marseillaise-t. A ki hallotta tőle egyszer, okvetlenül rászavaz. Érzés dolga az ilyen.

– Az ördög szántsa meg az efajta sületlen érzéseket.

– Miattam szánthatja, de azért mégse fog menni.

– Pedig a feleségem nagyon szeretné.

– Sajnos, de a mi lehetetlen, az lehetetlen, – sóhajtott fel Klementy.

– És én magam is akarom, – ropogtatta meg az r betüt a főispán keményen.

– Hm. Akkor meg is lesz, – mondá Klementy meghajolva.

– Ez már beszéd, ezt már szeretem, – szólt a főispán örvendezve, kezet szorítván Klementyvel, ki a függetlenségi párt egyik vezére is volt. – Ez iránt tehát rendben volnánk. Szabad!

Bubenyik lépett be.

– Mit? Te kopogtattál már megint. Hányadszor mondom, hogy mikor hivatlak, akkor te nem vagy látogató, hát ne kopogtass, hanem iziben jelenj meg, mint egy szellem.

– Mit tetszik parancsolni?

– Egyelőre csak annyit, hogy eredj ki és jöjj be kopogtatás nélkül.

Bubenyik kiment és bejött, nem ugyan nesztelenül, mint valami éjféli lélek, ellenkezőleg, nagy csörömpöléssel, mint egy pusztító tatár, mert a könyökével ügyetlenül benyomta valahogy az ajtó üvegtábláját.

– Vigyázz hé, mert mindjárt pofonütlek, – dühöngött a báró, vérbeforgó szemekkel. – Nem tudsz egyenesen járni, vagy részeg vagy?

Bubenyik egy cseppet se ijedt meg. Jól ismerte az urát.

– Miután méltóságod rám parancsolta, hogy szellem legyek, hát azt hittem, hogy az üvegen keresztül is be tudok röpülni.

– Eredj az ostoba kifogásaiddal a pokolba! Azaz megállj csak! No ne menj hát el, hiszen nem haraptam le az orrodat. Maradj csak, Bubenyicsek, mert azért hivattalak, hogy ezt a derék tekintetes urat megmentsük egy vérszopó pióczától, ha lehet. Képzeld, egy himpellér uzsorás négyszázforintos jó váltóért csak háromszázhusz forintot akarna neki adni. No ezt a pogányságot mégse engedjük. Ha az én megyémben volna, megcsapatnám, ha százszor el van is törülve a botbüntetés. De mert nem itt lakik, csak azt kérdezem tőled, barátocskám, hogy van-e háromszázötven forintunk?

Bubenyik gondolkozott egy kicsit, szemrehányó pillantást vetett a báróra és foghegyről mondá:

– Lesz.

– Akkor hát váltsd be a tekintetes úrtól ezt a váltót. Ő is jól jár s te se jársz rosszul.

Ezekben nyilvánult a Kopereczky jelleme leghivebben. Hisz ez bolond ember, gondolná az olvasó, mert kétségkivül a balek együgyü szerepe az, a mit játszik. Ha azonban jobban meggondoljuk, hogy ez a pénz mintegy szubvenczió számba ment a helyi lapnak, s hogy ő (Kopereczky) azonfelül a Mæcenást is adta, sőt tetejébe egy vezérkolompost szerzett vele a sógora szolgabiróságának egy felette szelid formában, mely a Klementy úr hasznavehetőségét semmiképen sem koptatta le, úgy azt kell tartanunk, hogy Kopereczkynek elég magához való esze volt, noha sajátosan nyilvánult. A mi pedig a költségek lefaragását illeti, ezt olyan módon csinálta, hogy szinte úgy rémlett neki a végén, mintha ő szerzett volna ötven forintot. Adakozott s ezzel kielégíté gavalléros hajlamait, de az adományozott összegből vissza tudott csípni egy részt, a mi viszont a kapzsisági hajlamainak felelt meg. Klementyvel szemben adta a tapasztalatlan, nagylelkű mágnást, a kit mindenre rá lehet venni. Bubenyikkal szemben a ravasz, okos embert, a ki mindenből hasznot tud húzni, a közönség előtt pedig a bolondul pazarló Mæcenást, csakhogy egy kicsit visszájára sült el a törekvése, mert a fenforgó esetet véve például, Klementy tartotta őt ravasz kutyának, Bubenyik pazarló bolondnak és a közönségnek tünt fel úgy, mint tapasztalatlan, nagylelkű mágnás. De nem volt talán egyiknek sem igaza.

Annyi azonban bizonyos, hogy rövid idő alatt alaposan megnyergelte a különben rakonczátlan vármegyét. Hogy mivel? Isten tudja. Ép olyan titok ez, mint a mely az állatszelidítő tekintetében rejlik. Bolond kormányzás, mely előbb-utóbb megfeneklik, kétségtelenül van, de okos kormányzás, mely okvetlenül beválnék, nincs és nem lehet, vagy ha lehet, eddig még ki nem találták. Kormányzás csak olyan van, a mely sikerül vagy nem sikerül. Lehet, hogy Bontó vármegyét maga Bismarck se tudná kormányozni, a ki pedig egy világot huzgál az ő elméje finom czérnaszálain s lehet, elkormányozná jól a legutolsó irnok is, ha főispán lenne és nem tudnák róla, hogy irnok volt, mert hát azt el kell valahogy találni.

Már pedig az eltalálás ritkán az okos emberek hivatása; az okos emberek nem találgatnak, hanem rendszerint akarnak valamit, még pedig ritkán olyast, a mit a nem okosak is akarnának, s ez már magában is nagy baj. Azért aztán Isten mentsen meg minden becsületes kormányt az okos főispánoktól. Untig elég az, ha okosaknak látszanak.

Merem tehát mondani, hogy báró Kopereczky Izraelnek minden sikere beiktatási beszédének különös esetéből sarjadzik.

De bármily hatalmasnak látszott is a főispán, a januári rendkivüli közgyülés tárgyai mégse hagyták hidegen a kedélyeket. A magyar nyelv iskolai tanítása tárgyában bizonyos régi megyei szabályrendelet életbeléptetése volt tárgyalásra tűzve, s a már említett szolgabirói állás betöltése. Nem szenvedett kétséget, hogy Kopereczky a magyarosítás mellett van és az se lehetett titok, hogy szolgabirónak Noszty Ferenczet óhajtja, mégis nagy szervezkedés indult meg; az iskola-magyarosítás ellen a nemzetiségi bizottsági tagok fogództak össze, körülbelül a többség, a szolgabirói szék betöltése pedig főleg a magyarokat izgatta, mint a kik mindig a mellékes dolgok iránt érdeklődnek jobban. Mindegy (a magyarok szerint) mit tanulnak a paraszt kölykök, de nem mindegy, hogy ki parancsol Voglányban.

Éles megjegyzések kapcsában összehasonlítások történtek a rokon- és ellenszenv festékével. Noszty Feri végre is csak egy tacskó, Herbert és exlajdinánt. Kell a kutyának! Ha cs. és kir. kamarás, maradjon veszteg a király kamrájában, de ne vegye el más ember elől a kenyeret. Legyen a szolgabiró köztünk nőtt, magunkszőrű ember, nem félmágnás. És fonák is volna hosszabb mellény mint dolmány, hogy a szolgabiró méltóságos úr legyen, az alispán pedig csak tekintetes.

Kaby Józsira kell szavazni az igaz magyarnak. Jó öreg fiú, a ki azért úszott el, mert mindenkiért jót állt. Azonfelül «a sokat szenvedett hazafiak» közé tartozott, mert rajtavesztett az ötvenes évek elején a Marseillaise éneklésén, hiszen mindnyájan hallhattátok egyszer-másszor az «Arany golyó»-nál. Most már csak mosolyog rajta az ember, de azokban a bomlott időkben dühbe hozta, bánatba ringatta, keserűségbe mártogatta a magyar sziveket, úgy hogy a felsőbbség bosszut lihegve csapott rá: «Hm. Az énekes madárnak kalitka való.» Az pedig volt nekik Kufsteinban, el is vitték oda vagy három évre. Ámbár nagy istentelenség volt tőlük ilyen kicsiségért, mert legfeljebb a dallamban lehetett találni kifogásolni valót, maga a szöveg jóformán a császári királyi katonai schematismusból meríttetett:

Osztrák ármány, Ferdinánd, Karl, Franz, Albrecht, Styevko Lajos, Zsófia, Zsófia nagy dáma, Kamarilla, reakczió. Rácz, szerb, oláh, illirizmus, Saxonismus, Veszszetek el! Heidinger, Leidinger, Windischgrätz, Jellasich, Simonits, Ulich, Urbán, Hurbán, Lamberg, Berger, Wimmer, Prückner, Veszszetek el!

Szóval elég szépen volt kigondolva és a végén nem ártott senkinek. Ha jobban meggondoljuk, még Kaby Józsinak sem. Az a három évi pihenés elkellett a torkának – s azonfelül nagy rangra emelték az elzárással, mert mikor kiszabadult, az lehetett volna, a mi akart lenni, de ő nem akart, a meddig a nap sütött, vagyis míg nyájas zsidók voltak a környéken, de most, mikor a zsidó arczok már elkomorodnak láttára, rászorult a szolgabiróságra.