Part 2

– Tudja-e leányasszony, hogy ki volt a drágalátos gavallérja, mert olyan ártatlan pofával áll itt, mintha nem tudná? Hát az bizony a rettenetes Patkó volt, a rablógyilkos, a kit kilencz vármegye pandurja fogdos. Hiába mereszti a nagy szemeit. Olyan az, mint a szentírás, hogy ő volt. Többen felismerték, Karattyán Mihály az órás pedig megesküszik rá, mert képes ujságot járat s látta abban a mappát az ábrázatáról. Maga ugyan nagy szerencsét csinált, szép rozmaringot kötött a pártájához, mondhatom. Hiába ájuldozik most. Akkor kellett volna nem vigyorogni a szeme közé. Láttam én, a mit láttam. Oh Istenem, Istenem és az én félkegyelmű uram szedte fel. Hiszen én is hibás vagyok, hogy jobban nem tartom pórázon. De még jó, hogy le nem ütötte valahol azokon a néptelen utakon, mikor együtt jöttek (a kezeit tördelte). Csak egy hajszál hija, szentséges ég, hogy most én nem vagyok özvegyasszony.

S ezen aztán elkezdett keservesen sírni, hogy szinte a muzsikát is túlharsogta, míg Tóth Mari testét lassú reszketegség fogta el, szemei kitágultak és elhomályosodtak a rémülettől, nemesen ívezett homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a borzongás, minden vér elhagyta arczát és semmi egyebet nem látott, nem érzett eleinte, csak azt, hogy a szőlőföld szalad velök, a tánczoló párok egyetlen gyurmává olvadnak össze, a diófák megfordulnak a koronáikkal, aztán ki tudja meddig nem érzett semmit, nem tud semmiről, csak azt látta, mikor a szemeit felnyitotta, hogy Rozália tartja a karja közt s Klári friss vizet locscsant az arczába.

– Hol vagyok? – nyögte halkan, lehelletszerüen s feje bágyadtan esett a Róza vállaira vissza.

Mari halálosan sápadt arczába lassanként kezdett visszatérni az életszín; szemeit újólag fölnyitván, megpillantá Rózát és Klárit.

– Mi történt velem?

– Hát elájultál egy kicsit. Az a csunya asszony megijesztett.

– Ah, Istenem, mennyire szégyenlem.

– No ugyan, – vigasztalta Róza. – Szóra sem érdemes. Mással is megtörténik. Katonadolog az!

Ezen a mondáson még Mari szenvedő arczán is bágyadt mosoly jelent meg, mert azt ugyan még soha senki sem állította, a mit buzgalmában Róza, hogy az elájulás katonadolog.

A Répásiné asszonyom közlése s a modora még inkább lesujtólag hatott a kedves leánykára, kit még nem értek soha viharok. Répásinénak nagy kidülledt szemei voltak, mint a szitakötőnek; ezek már magukban félelmetesek, úgy rémlett neki, hogy ezek a szemek addig villámlanak, forognak üregeikben, míg egyszer csak ráugranak. A félelemhez járult a rettenetes felfedezés, hogy a tánczosa rabló volt, hogy egy gyilkos tartotta karjaiban. S épen akkor jött e borzalmas közlés, mikor a szive csordultig tele volt nyugtalan vágyakkal miatta, mikor a lelke fájón édelgett a letünt óra emlékein. Nem csoda, hogy az érzéseknek ebben az összeütközéseiben idegei fölmondták a szolgálatot, feje elszédült és elvesztette eszméletét.

Csak az elmult este olvasott el egy angol novellát, melynek fantasztikus meséje még ott kavargott kissé a fejecskéjében, bár, a mai élmények miatt csak valahol alul: a szép Dolly beleszeret egy csinos fiatal emberbe, kiről nem tudja, nem is kérdezi, mi a foglalkozása, hozzá megy, boldogan élnek London egyik külvárosában, míg a menyecske férje ellenzése daczára fejébe nem veszi egyszer végig nézni egy akasztást, a hol kisül, hogy az ő férje a hóhér, mire a szegény kedves kis Dolly összerogy az iszonyattól és szörnyethal – a kegyetlen szerző szerint. Mari abban a perczben, midőn Répásiné rásujtott a borzasztó fölfedezéssel, a benyomások összekevertetvén az éjjeli olvasmány hatása alatt és a két eset némi hasonlatossága miatt, egyenesen Dollynek képzelte magát, most, mikor felocsudott, szinte csodálkozni látszott, hogy ő még életben van, holott a kis Dolly szörnyethalt.

A mint annyira helyre jött, hogy elindulhattak, Róza a kezénél fogta:

– Menjünk már most haza, kedveském és vegyük az egészet úgy, hogy egy bohókás álom volt.

Szó nélkül hagyta magát elvezetni, a sok összeröffent asszony közül, kik mindenáron szerettek volna megtudni róla egyet-mást, de se Róza, se Klári nem adott nekik semmi felvilágosítást. És ez megint igazi szerencse volt a szüretelő társaságra, mert megint maradt egy kis csemege, egy második titok, mely az asszonyi koponyákban motoszkálni fog.

Róza óvakodott előhozni az esetet, ellenkezőleg mindenféle mulatságos történeteket mondott el útközben, hogy Marit szórakoztassa s gondolatait széthessegesse másfelé; Marit azonban egy csöppet se érdekelték a Róza elbeszélései, talán oda se figyelt s kis kezét, melyet a magáéban tartott, még mindig reszketni érezte Róza. Mindamellett nem akart tágítani, hogy szétbeszélje, összehordott hetet-havat, víg apróságokat a macskájokról, mely mint kisértet szerepelt egy darabig, a papa híres szórakozottságáról mesélt el egy új adatot. No, ez okvetlenül meg fogja nevettetni. Elmondta, hogy ebéden voltak a mult tavaszon a trencséni pénzügyigazgatónál ő és a papája, a mama szegény betegen feküdt akkoriban; (a mit iszen neked is megírtunk, aranyosom.) Nos tehát ebéden voltak a pénzügyigazgatónál. Az atyus (t. i. Velkovics úr) abban a képzeletben, hogy otthon van, egyszer csak megszólal a levesnél, bosszúsan lecsapván a kanalat: «No ez bizony rossz leves, de bocsánatot kérek, mert a feleségem már egy hete fekszik» lett erre nagy nevetés, a pénzügyigazgatóné elvörösödött szégyenletében, de a papa is mikor rájött, hogy nem ő a házigazda.

Mari bizony ezen se mosolyodott el, némán ment velök, mint egy árnyék. De mindegy, ha nem nevet is, vidám dolgokkal kell tartani, azért a napfény mégis szárítja a sarat, habár nem látszanék is mindjárt a szikkadás. A Királykőnél valami lilavirágot pillantott meg Róza a dombtetőn s felküldte a szobalányt; szakítsa le.

Alig hogy egyedül maradtak, Mari mohón kérdé:

– Ő is hallotta? (a szobaleányra mutatott).

– Ő is – felelte Róza.

Sóhajtott és többé egy szót sem ejtett, míg csak a csalitoshoz nem értek, mely egykor állítólag a Corvin János parkja volt. A mulatókastély rég eltünt, de a díszcserjékből és fákból sok megmaradt, egy-egy elvadult rózsatő még most is hozza a virágait, messzire eltévedt méhek vendégfogadója, kosztot és kvártélyt nyujtván, a rózsák szirmai.

– Bujjatok be ide a sűrűbe, ruhát cserélni – indítványozta Róza, a ki elemében volt, hogy a kellemetlen helyzetben vezető szerephez jutott. Ez alkalmatos hely rá, senki sem lát. Én majd őrt állok az úton és figyelmeztetlek, ha közelednék valaki.

Épen jó szerencse volt, mert alig hogy vissza kerültek, most már kiki a maga ruhájában és alig mentek néhány lépést, midőn szembe jöttek az öregek, a Velkovics pár és Tóth Mihály uram.

– No, ugyan messze elmentetek, – feddette őket Tóth Mihály – az egész hegyet tűvé tettük értetek.

– Szép az idő – felelte Róza – hát lesétáltunk a völgybe.

Marit még nem látták Velkovicsék, neki estek, összecsókolgatták.

– De milyen halovány ez a leány! – jegyzé meg Velkovicsné.

– Az igaz, nagyon sápadt vagy Mari, – riadt fel Tóth Mihály – mi történt veled?

– Nagyon megijesztette egy izé… (itt egy kicsit megakadt Róza, de csakhamar hozzátette) egy veszett kutya.

No az bizony megijesztette Tóth Mihály uramat is, de nagyon.

– Ne beszélj! – szisszent fel, mint a ki tüskébe ugrik – csak nem harapott meg valamelyiteket?

– Oh, dehogy, bácsi – sietett Róza megfelelni – csak az a tudat ijesztette meg Marit, hogy veszett.

– Miről tudtátok, hogy veszett? – faggatta őket Tóth Mihály.

– Csak úgy gondoltuk, mert ismeretlen volt.

– Bohók vagytok, – nevetett az öreg úr – nem minden ismeretlen kutya van megveszve. De most már forduljunk meg hazafelé, mert az asszony vár az uzsonnával.

Ideje is volt, az elhanyatló nap utolsó sugarai villámlottak a szőlőleveleken s otthon Tóthné nagyasszony már egy jó félórája zsémbel, hogy mind elpang a kávéhoz való tej a tűzhelyen.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Mikor a leányok a gyertyát eloltják.)

Ennyi mindenféle mellékeseményt fiadzott a pápai iparos ifjúság híres somlyai szürete, mely egy nappal előbb zajlott le az általános szüretnél. Tóthéknál természetesen egyetlen szó sem esett róla, a fiatalok hallgattak a kalandjokról, de különben is volt ott most elég anyag a beszélgetésre. Rögi apó azonban estére mégis meghozta a hírt, a csőszök mind jól informált emberek, hogy az istentelen Patkó hír szerint itt járt ma a hegyen s a Findura szőlőjében tánczoló pápai asszonyok és leányok füleiből mind kiszedte az arany fülbevalókat (lehetett vagy félvéka egy rakáson) aztán odébb állt. A nagyasszony a konyhába szedte fel ezt az ujságot s halálra rémült képpel jött be jelenteni a vacsoránál ülő társaságnak. A két leány jelentősen nézett össze, de szerencsére senki sem vette őket észre, mert a Velkovicsné sikoltása foglalta el a főfigyelmet, melynek kapcsán kijelentette, hogy ő egy világért se marad akkor itt éjszakára, fogasson be a sógor és vitesse Pápára a fogadóba, a hol rendőrség van. Ezt a nézetet Velkovics polgármester úr is osztotta, mert ő ugyan nem fél az ördögtől sem, de nem szereti az éjjeli jeleneteket, ha álmában háborgatják, már pedig, ha Patkó itt tartózkodik a hegyen, akkor okvetlenül ellátogat ide, lévén a Tóth Mihály nábobi híre nagy csalétek.

– Nem volna egy csöpp ép esze, nagyon lenézném, – fejezte ki magát – ha ide el nem látogatna.

Némi bátorság csak Rózánál nyilvánult.

– Ugyan ne nyugtalankodjék papa, hiszen elég sokan vagyunk, hogy egy ember ne tudjon velünk elbánni. Itt van a bácsi, a kocsisa, a vinczellérje és végre itt vannak a puskák, – neki pedig nincs is puskája.

– Hát én nem vagyok itt? – sértődött meg az apai méltóság Velkovicsban. – Hát én kutya vagyok? Engem nem is említesz, mi? (Szemrehányólag tekintett a kezeit tördelő Velkovicsnéra) A saját gyermekem és nem is említ. Mit várjon az ember a világtól, Zsuzsanna?

– Bocsásson meg, apuska, de úgy vettem a dolgot, hogy magát aludni hagyjuk.

– Úgy? Hm. Jó. De honnan veszed, hogy Patkó egyedül van? Miért ne lehetne itt az egész bandája? És hogy puskája sincs Patkónak?

– Mert tudom… azaz csak gondolom – javította ki magát Róza.

– Oh, te macska! Hogy képzeled te Patkót? Bizonyosan parazollal puska helyett. No persze.

A szegény Mari ezalatt remegve ült székén s úgy dobogott a szíve, mint a kis madáré, ha a héja szárnycsattogását hallja.

Velkovicsékat e riasztó hírre ugyancsak nem lehetett volna ott tartani éjjelre, ha a tornyosuló felhők miatt be nem áll a szuroksötétség, úgy hogy még talán a bagoly se látott ez este s azonfelül a házi gazda is igyekezett őket más véleményre téríteni.

– Először is Pápára menni nagy megszeppenésre mutatna. Pedig mit szólna ahhoz a világ, hogy a trencséni polgármester megijedt? Hát ki áll már helyt, ha egy ilyen előkelő hatósági közeg is elbujik? (Hm, ebben van valami igaz – dünnyögte Velkovics György.) Másodszor hibás dolog azt hinni, hogy Pápán rendőrség van, vagy hogy ha van, ott legyen, a hol veszedelemben forogna. Harmadszor úgy áll a dolog, hogy ha Patkó csakugyan itt van a hegyen és ma hozzánk akar betörni, akkor bizonyosan szemmel tartja a házat, következéskép mindent megtud, azt is észreveszi, hogy a városba szöktök előle, sőt azt fogja gondolni, a mi féltett kincseinket is magatokkal viszitek, minélfogva útközben fog megtámadni és kifosztani. Már pedig itthon a falak közt mégis könnyebb a védekezés, mint a nyilt úton, a hol bokorból, csalitból egy-kettőre lepuffantanak benneteket. Azért hát szó sincs róla, hogy eleresszelek…

– Hiszen csak úgy értem, lelkem sógor, – vágott közbe Velkovicsné asszony aggódó hangon – hogy nappalra mindig idejönnénk és csak az éjszakákat töltenők a városban.

– De Zsuzsanna! Hát nem hallottad, hogy lepuffantanának az úton?

– Ellenben nézzük csak – folytatta Tóth Mihály – mi vár ránk itthon? Valószinű, hogy Patkó ránk se gondol és ide nem jön, annál kevésbé, mert azt hallja, hogy vendégek vannak, meg azért, mert tudja, hogy egy szőlőbeli nyaralóban nincsen értékes holmi és hogy a jómódú ember se hord magával degesz tárczát szüretre. De tegyük fel, hogy betör, nos, hát itt hagyja a foga fehérét. Az én jó Lankaszteremmel magam elbánok három-négy emberrel, a kocsisom huszár volt, bátor ember, Rögi apó hűséges, mint egy vén kutya s azonfelül itt van a Bligi is. Majd akkor nézzétek meg Bligit, mit tud, ha a gazdáit bántják.

– És terringette itt vagyok én is – verte a mellét Velkovics, a sok biztató szótól átmelegedve. – Hanem csak akkor költsetek fel, ha nagy baj van, mert izé… mert nem szeretek ölni.

Még sokáig tárgyalták ezt a thémát, Krisztina asszony pompás puncsot készített, a mi igen jól esett, mert megindulván künn az eső, a szoba levegője hűvös lett és minél tovább hányták-vetették a Patkó ottlétét, annál többet vesztett félelmetes voltából, utoljára már csak nevettek rajta, hanem azért Krisztina asszony mégis eltünt egy félórára és gyertyával járván a pinczében Klárival, ott egy helyen elásták a használatban levő ezüstöt, Tóth Mihály pedig arra való tekintettel, hogy Mari nagyon halovány, megnyugtatása végett elküldte Rögi apót a Potornyayék szőlőjébe (a negyedik szomszéd innen), hol villát építettek a kőművesek, ezekből fölfogadott borsos áron hármat. S ellátván őket puskákkal, egész éjjel ott strázsáltak fegyveresen a ház körül, minélfogva úgy aludt Velkovics uram a kiállott utazás fáradalmaitól eltörődve és a beszedett italoktól elringatva, mint a tej, sőt mindenki nyugodtan aludt, csak Mari nem, ki egész éjjel ide-oda hánykolódott az ágyban; Róza vele hálván egy szobában, többször hallotta sóhajtani, de úgy tett, mintha semmit se venne észre.

Minden egyéb tekintetben nyugodalmas volt az éjszaka, melynek semmi története nincs, ha csak a Velkovics úr különös álmát nem vesszük, melyet bizonyos transcedentális ködbe burkolva beszélte el a reggelinél. Ugyanis a szécsényi határban kóborolt álmában Miska sógorával. Ürgét öntöttek a Forgách-féle birtokon, mint annyiszor hajdanta, fiú korukban. A harmadik kalap víznél, mert kalapban hordták a vizet (a mit úgymond, épenséggel föl nem foghat, mivel szalmakalapja volt), ürge helyett Patkó, a híres haramia ugrott ki átázottan a lyukból és rákiáltván Velkovicsra: «pénzedet vagy életedet», egyenesen ráemelte a pisztolyt, elcsattantotta a kakast és most jön már a csodálatos, mert a pisztoly nem sült el (persze, nedves is lehetett a puskapor), szóval a kakas nem teljesítette a pisztolybeli kakasok kötelességét, hanem az igazi eleven kakasokét, – elkukorékolta magát. Velkovics fölébredt erre s polgármesteri becsületére állítja, így ébren, teljes öntudatnál is hallotta még a kisérteties kukorékolást, mintha a föld alól hangzanék.

Voltak, a kik csodálkozának; Kipeczkiné, a szakácsné, a ki a tejes szilkét hozta, még keresztet is vetett magára, csak Tóthné kaczagott fel jókedvűen.

– No, az bizony az én kakasom volt, sógor, a mit két tyúkkal együtt tegnap vettem egy somlyó-vásárhelyi asszonytól tyúklevesekre, s baromfi-ól hiányában abba a szobába zártam, a vén ládába, a hol maga hált, s nagy örömömben, mikor délután megjöttek, elfelejtettem onnan kivenni.

Az ebből származott derültséggel kezdődvén a nap, annak verőfényében oszladozni kezdett a tegnap esti ijedtség; különben is hangos lett már az egész hegy a szüretelők dalától, jókedvű kurjongatásaitól és barátságosan nyájas az égnek szálló füstoszlopoktól, melyek a szőlőkben kigyúló tüzektől származtak. Ekhós szekerek csikorogtak a meredek utakon. Minden vidékről összegyűlt malaczbandák kóboroltak borháztól-borházhoz, czinczongtatva hegedűiket. Pajkos gyerekek lármája verte föl, a mi még a csendből megmaradt, addig is, míg a must elkészül, sárkányokat eregetve, melyek ott röpködtek a somlyói solymok útjain. Tegnap, tegnapelőtt még egy-egy hirlap volt lenge testük, a gondolatszabadság futárja mindenik s ma már a gyerekek madzagján fetrengtek és kínlódtak a szellők játékában.

A hegy benépesedése teljesen helyreállította a közbátorságot. Tóthné kiásta az ezüstjét, sőt a mi még megmaradt a Patkó-legendából, annak is a végére járt Tóth Mihály, a ki bement Pápára délelőtt holmi csemegéket beszerezni a vendégei számára. Kiváncsian várták, még pedig vegyes érzelmekkel, milyen híreket hoz.

– Mit hallottál Patkóról? – rohanta meg Velkovics.

– Mindent.

– Vagyis?

– Ott hált a «Griff»-ben. Magam is betértem egy pohár sörre, beszéltem a vendéglőssel.

– És?

– Azt beszélte, hogy csakugyan ott volt az iparos ifjúság szüretén tegnap, aztán meghált a «Griff»-ben.

– Természetesen elfogták?

– Nem biz azt, elment reggel, elutazott.

– Hogyan? Hát nem fogták el? Soha ilyen gyámoltalanságot! – kiáltott fel Velkovics.

– Nem lehetett elfogni, – jegyezte meg Tóth Mihály nagy flegmával.

– Nem lehetett? – szörnyűködött Velkovics. No, azt szeretném én látni. Hát ugyan mért ne lehetett volna?

– Egyszerűen azért, mert nem Patkó volt.

– Hát ki volt? – kiálták erre egyszerre hárman is, csalódottan.

Csak a Mari kisasszony szemein látszott úgy, mintha valami fénycsík futna rajtok keresztül.

– Nevetségesek vagytok a kiváncsiságtokkal, vélte Tóth uram. – Nem volt Patkó, punktum, egy közönséges utas volt, utazgató diák vagy ilyesmi, szóval nem érdekes eset ezentúl.

De így, de úgy, – faggatták a gazdát, legkiváltképen Velkovics Róza, – mégis csak érdekes volna tudni, ki lehetett s miért jutott abba a hírbe, hogy Patkó. Akarva nem akarva, el kellett tehát mondania mindent, a mit hallott. Teljesíté is aztán azzal a dörmögéssel: «Jaj, kedves hugocskám, ha téged minden ember érdekel, a ki nem Patkó, akkor aztán a te kiváncsiságod nagyobb a tengernél és biz azon hajók is járhatnának.»

Föl se vette Róza a bácsi gúnyolódását, a helyett megczirógatta szépen a borostás szakállát, a mire az nyomban beszédessé lett.

– Hogy, azt mondják, ott volt a szüreten, a hol senki se ismerte és valami ismeretlen szép leányba bolondult bele.

Jó, hogy most senki se figyelt Marira, a ki olyan piros lett, mint a láng, egész a homloka hegyéig.

– Egyszer csak, így beszélik, épen valami tánczra volt foglalkozva fruskájával, – folytatá Tóth uram, míg Mari egészen a tányérja fölé hajlott, mintha a csirkecsontokkal foglalkoznék, s oda se figyelne, pedig mohón nyelt el minden szót, a szent igét se különben, – keresi a tánczosát, hát nincs sehol, de nem lett volna semmi, hiszen nem ritkaság az elugrott tánczos, a ki kiábrándul a leányzójából…

Mari összerezzent. Az anyja odaszólt:

– Mi bajod, szivecském?

– Megijedtem mama, hogy egy csont akadt meg a nyeldeklőmben.

– Vigyázz fiam, mert tudok eseteket…

De az esetekbe bele nem bonyolódhatott, mert mindenki a gazdára figyelt, a ki következőleg folytatta:

– Van olyan is, a ki megmámorosodik s egyszerűen ezért marad el. De itt az volt az eset, hogy az elszökött tánczos a puskáját és vadásztarisznyáját, pedig hallom, mind a kettő értékes volt, ott hagyta. Ez volt a fogantyú aztán a fantáziák élesztéséhez és ahhoz az ötlethez, hogy az ismeretlen nem lehetett más, mint Patkó barátunk. Este azonban befagyott a dolog, mert az ismeretlen «spéczi», a ki, hirtelen eszébe jutván valamely elvégzendő dolga, azzal az elhatározással szaladt be a városba, hogy még visszatér, kiküldte a vendéglő szolgáját a puskájáért, meghált a «Griff»-ben, s ma reggel annak módja és rendje szerint kifizetvén számláját, Isten hirével elutazott.

– Nem tudja a bácsi, hogy hivták?

– Valami Fitos vagy Mikos néven jegyezte be magát a vendéglapra, és hogy igen csinos, kellemetes fiatalember volt…

– Hát aztán mit tud még a bácsi, hogy van tovább?

– Nincsen tovább.

– Kár, – mondta Velkovics, – legalább fölkavarta egy kicsit a mi vérünket. Kár az egész Patkóért, hogy így összezsugorodott az eset.

– Mindjárt gondoltam, hogy pletyka lesz, – botránykozott meg Velkovicsné. – Nem hiába mondom, hogy az Isten rosszúl teremtette az embert, ki kellett volna mérnie a szavakat, mint a búzakalászba a szemeket, hogy ennyi és annyi jut egy-egy emberi nyelv számára, például egy milliárd szó, ha ezeket ledarálta az utolsóig, megdermedne a nyelv és meg nem mozdulna többé, akkor aztán jobban meggondolnák az emberek, hogy mit beszélnek s nem pazarolnák a szókészletüket üres, valótlan fecsegésre.

– Oh, szegény Zsuzsannám, akkor te már régen néma lennél, – szavalta Velkovics úr nagy páthosszal.

– Látod, ez az! Ez az a haszontalan szófecsérlés, – kerekedett felül Zsuzsanna asszony, bámulatos nyelvfürgeséggel.

Tóthné e közben a hozott csomagokon jártatván tekintetét, lesujtó fölfedezést tett.

– Ember, te elfelejtettél élesztőt hozni!

Mire Tóth úr a homlokára ütött és mindenféle mentegetődzéssel igyekezett enyhíteni a felesége boszúságát, melybe teljesen belefúlt a Patkó-legenda földerítésének érdeme. A nap főeseménye az lett, hogy nem hozott élesztőt s most már se kenyeret nem lehet sütni, se kalácsot a kávéhoz, ha csak valaki be nem szalad délután a városba.

Pedig bizony hozott Tóth uram elég élesztőt. Az anyag, melyet elbeszélésével a leányfejekbe kevert, a legtitkosabb gondolataik közé, ott forrt, ott bugyborékolt és előre látható volt, hogy bizalmas közlésekre fog vezetni. Róza most már többet tudott, mintsem érdemes lett volna tovább titkolózni. Hiszen már látott, csak még nem jól. Igaz, hogy még csak botorkált, de már ott volt a kényes területen. Azonfelül Róza érdemeket is szerzett, hiszen készséges szövetségese lett Marinak és végre magáról az esetről is lehullt a rettenet ruhája. A borzalmas, csúf Patkó eloszlott a levegőben, mint a köd, s maradt megint a csinos vadász.

A két leányszivnek okvetlenül meg kellett nyilnia egymás előtt. Mikor esténkint levetkeztek fehér függönyös hálószobájukban, eloltották a gyertyát, és nem jött álom a szemeikre. A nappali embert betakarja mosolygós, nyugodt, vagy gőgös betanult szerepével és arczával a sötét fátyol, az éj, melyet gyöngén átfest az ablakon beszűrődő holdvilág bágyadt fénye, s mint héjából a csiga, kijön a külső emberből a belső ember és elbeszélget magával… Hát bizony csak épen a helyes szót kell akkor eltalálni a másik léleknek a másik ágyban s két titkos világnak a nyíló kapuja csikordul meg.

– Alszol már, Mari?

– Nem, még nem.

– Arról gondolkozom, hogy ki lehetett az a te tánczosod. Van valami különös, valami titokzatos a dologban. Nekem legalább úgy látszik. Nem gondolod?

– De, de, – hagyja rá Mari, s magára húzza a paplant, hogy csak a szája, meg a szeme marad takaratlan, – noha kisült, hogy nem az volt, a kinek mondták, de hogy is lehetett volna az?

– Hogyan? Te tehát nem hitted Patkónak?

– Soha! – felelte elhirtelenkedve. – Hiszen az lehetetlenség! Csak rá kell nézni.

– Vagyis azt akarod mondani, hogy becsületes kinézése volt?

– Valóban az volt.

– Hm. Szőke volt vagy barna?

– Barna, – úgy gondolom.

– Ej, csak gondolod? Az ilyesmit minden leány tudja minden tánczosáról és rendszerint csak azokat nem akarja tudni, a kik különösen megbűvölték. Ez gyanús tünet. Erről ismerni meg a szerelmet.

Az ágynemű sustorgott odaát, jele, hogy Mari nyugtalanul mozdult meg erre a szóra.

– Talán nem minden leány egyforma, – jegyezte meg fojtott hangon.

– Na, na! Ebben a tekintetben mind egy bordában szőtték.

– Vagyis hogy te olyan vagy.

– Természetesen, szivecském. Nekem is van egy olyan alakom, a kinek az arcza éjjel-nappal megjelenik előttem, örökké látom és mégis örökké szomjazom, hogy bár csak láthatnám.

– És nem tudod, milyen? – kérdé Mari.

– Tudom, de valami megbénít, mikor másnak akarnám elmondani. Mintha azzal, hogy nem szólok róla, magamnak tartanám.

– No látod!

– Semmit se látok, mert előtted, tudd meg, nincs titkom. Kivált mióta azt hiszem, hogy te is titkolsz valakit. Az én alakom csinos fiú, nagy fekete szeme van, mint a bogár. Nos, a te tánczosodnak milyen szeme volt?

– Fekete szeme.

– Az én alakomnak keskeny képe van, szép homloka, sűrű szöghaja.

– Ennek is az volt, – sóhajtá Mari.

– Ugyan eredj! Te csak rámondod.

– De igazán olyan volt. Úgy írtad le, mintha csak ismernéd.

– No látod, hogy tudod, s előttem mégis eltitkoltad volna, – hányta szemére Róza.

Addig-addig csevegtek a két alakról, hogy egy-egy áruló szó a Mari ajkairól is kicsúszott; szerelemben a sötétség érleli az őszinteséget.