Part 19

Csodálatos, hogy az emberiség e tekintetben milyen fiatal még és mennyire tele van naivsággal. Főleg a színpadi művek közönségénél tapasztalható. – Ott ül a nézőtéren s látja a darab legelején, milyen rosszul áll az egymást szerető fiatalok dolga s még csak jobban romlik a második felvonásban; elszorult lélekzettel, remegő aggódással várja a fiatal pár sorsát. Pedig csak a szinlapra kell vetni egy tekintetet s ha az áll ott, hogy «vígjáték», még az angol bank sem olyan biztos, mint a házasság az utolsó jelenetben.

Nemde különös, hogy egy az _érdeklődés megfeszítésére_ igyekező műben előre meg legyen határozva a végkifejlődés. Hát az életből van ez véve? Oh istenem, az élet nem olyan jóságos, hogy ezt garantálná a fiataloknak! Hiszen a konfliktusok nem volnának konfliktusok, ha _muszáj_ volna jól végződniök… Inkább csak azért lehet ez így, mert a közönség még fiatal s nem bánja, ha az történik a darabban, a mit ő óhajt, hogy történjék. De nem kell-e egyszer ennek is megváltoznia, ha a közönség öregebb lesz?

Meggyőződésem, hogy úgy a szinpadi, mint, az elbeszélői thémáknak még mindig jobban kell közeledniök az élethez, lehányván azokat a békókat, melyeket az esztétika az öreg témákra azoknak a gyermekkorában rakott.

E szabályokból némelyek, még a legjobbak, a szinte nélkülözhetlenek közül is, ártanak a természetességnek és rontják az illuziót. Még tán a kerekdedség, a frappáns fordulatosság is. Hogy egy rossz hasonlattal éljek (de talán nem is rossz), ha egy ruhának azt az illuziót kell keltenie, hogy élő emberről van lehúzva, azt akkor nagy hiba kivasalni, ámbár különben a kivasalt ruha szebb. Úgy ám, de az élő ember idomait jobban mutatná kivasalatlanul.

Kétségtelen, hogy az elbeszélés a meséből keletkezett. A «hol volt hol nem volt» és a «még most is élnek, ha meg nem haltak» két czölöpe közt mozgott. Ez a tartalom lassanként beoltatott megfigyelésekkel és a közönséges hétköznapi viszonyok és élmények fájáról lenyesett galyakkal. A tündérek helyébe vérből és húsból való emberek állíttattak be, kiket emberi szenvedélyek mozgatnak s emberi csapások és szerencsék érnek.

De ha a meséből lett a regény s levetve gyermekczipőit, a mint attól folyton távolodott fejlődésében, ép annyira bizonyos, hogy útja végére még el nem jutott; még most is sok a mesterkéltség benne s a cselekmény szimmetrikus fölépítésében, az összefutó szálak elrendezésében a csináltság erősen érzik. Az olvasó első tekintetre észre veheti a történet kompoziczióján s anyagán is az író kezét és ízlését, holott csak a kidolgozáson és fölfogáson volna szabad éreznie.

Világos tehát, hogy az elbeszélő irodalom még mindig megy előre. Megy, de hova?

Én úgy gondolom, hogy a hirlapírói _report_ felé. Itt fogja valahol megtalálni a tökélyt. De persze ép úgy nemesítse meg a reportot ezután, mint a hogy megnemesítette azelőtt a mesét. Nincs az a becses írói tulajdonság, mely ne érvényesülhetne ebben a rámában is.

A report az egyetlen, mely a maga eredeti természetességében folyik. Legközvetlenebb rajzolata a valóságnak s azonfelül szabad és független a szabályoktól. Valóságos «vadon gyermeke» a lapok roppant betűerdejében. A reporter közli velünk a nyers eseményt, felvonultatja az abban részt vett fő és mellékalakokat a nélkül, hogy kénytelen volna életfolyamatukból többet nyújtani, mint a mennyit az esemény megértése kíván. A reporter elmondván az eseményt, ép azon módon, mint a ki szőtte, maga a Végzet, szélnek ereszti az abban szereplő személyzetet, menjen ki-ki a maga útján, más érdekes vagy nem érdekes, de ezzel többé nem összefüggő események elé, holott az elbeszélő írónak (eddig legalább) kötelessége volt ezeket az alakokat mindvégig összetartani és munkája folyamán vagy végén róluk az olvasónak számot adni, hogy mi lett belőlük azontúl.

Mesterségünk jövőjére vonatkozó ilyenforma sejtelmek kapcsában tettem meg a kisérletet a fentebbi elbeszéléssel. Ugy képzelem a dolgot, mint rendszerint szokott történni a társaságokban, hogy szó van valamiről, mire egyik is, másik is előhoz egy esetet vagy egy példát, mely bizonyít vagy megvilágít. Nos mondjuk, hogy a «kicsikart» házasságok némely fajtája van szőnyegen s a disputa folyamán az én igazaim mellett felhoznám a Noszty fiú esetét Tóth Marival s mikor a történet bizonyító magvát elmondottam, mintha ezzel be is fejezném, nem törődve a személyek további sorsával. Ép ahogy a vonat beérvén végállomására, megáll és nem megy tovább, _habár magok az utasok még be nem végezték_ az útjokat.

Csakhogy ezzel az újítási vágygyal kapcsolatosan előugrik a kétely is. Birkóznak, birkóznak és nem birják egymást földhöz vágni. Az ujítási vágy nagy hetykeséggel veri a mellét: «Hiszen igazam van», a kétely ellenben titubálva mérlegeli: Hátha csak a patkót vertem fel _megfordítva_ a pegazusra s a lábnyomokat tekintve magamat is megtéveszt a hátravaló menés, mely előre való menésnek látszik?

Ily viszonyok között nem mervén dönteni se ide, se oda, legokosabbnak látszott egy kis barátságos egyezkedést kötni a két birkózó között, vagyis megtenni a kisérletet, de mindjárt azzal az engesztelő szándékkal, hogy a következő könyvemben, ha az isten erőt és kedvet ad, tovább folytatom bontómegyei ismerőseink sorsát.

_Mikszáth Kálmán._

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Népmesei neve egy elképzelt jóságú, mindeneket felülmúló ételnek.]

TARTALOM.

XIV. A Patkó-legenda keletkezése és szétfoszlása 1 XV. Mikor a lányok a gyertyát eloltják 23 XVI. Egy kis kóstoló az önkormányzati tevékenység mezejéről 41 XVII. Nagy mulatság a drenki öregeknél 79 XVIII. Csiga-biga nyujtsd ki a szarvacskádat 116 XIX. A Sz. Sebestyén pihenőház és a rekettyési kuria, valamint lakói 147 XX. Noszty Ferencz emelkedőben 167 XXI. Az ember néha egy szalmaszálban botlik meg 176 XXII. Tóth Mihály fölszippant valamit 199 XXIII. Mit csinál a pók, ha a hálóját összetépik 212 XXIV. A botrány 239 XXV. Disputa 260 XXVI. A regény véget ér 280

KÉPJEGYZÉK.

1. Ah, Istenem, Mari, úgy látszik nekem, tetszik neked 34 2. Ötszáz forintra, méltóságos uram 42 3. Zimankós idő volt, február elseje 81 4. Odasietett és kezét nyujtotta 94 5. A mama küldött, apuska, hogy már haza akarna menni 130 6. Én még nem akarok hazamenni 145 7. Szeret, szeret, – suttogta 163 8. Két karjába zárta a kedves alakot 197 9. Ne ordíts, marha! 211 10. Künn az ajtónál lövöm főbe magamat 255 11. Szereted azt az embert? 281 12. Haza akarok menni, ezredes úr 306

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

4 |mond a Velkovics |mondta Velkovics

15 |Édekes, hogy |Érdekes, hogy

16 |Repásiné asszonyom |Répásiné asszonyom

53 |szemelyükre nézve |személyükre nézve

148 |tudós emrbe |tudós ember

153 |) – Majd ha |– Majd ha

174 |Epen abban |Épen abban

221 |Buhenyikkel sikerül |Bubenyikkel sikerül

244 |figyelte az alvókar |figyelte az alvókat

270 |vonás úgy is söppenhet |vonás úgy is csöppenhet

294 |Máll tante |Máli tante

297 |esipkét, brokátot |csipkét, brokátot

303 |vasvillákkat vannak |vasvillákkal vannak

303 |csak s szempillája |csak a szempillája

307 |bénítő levertség |bénító levertség

308 |kozvenczionális chablonokból |konvenczionális chablonokból

309 |Hjszen a konfliktusok |Hiszen a konfliktusok

309 |gyermekkorábban rakott |gyermekkorában rakott

311 |»Hiszen igazam van» |«Hiszen igazam van»]