Part 17

Elhallgattak, figyeltek. Valahol az ebédlő felől hallatszott még egy sikoltás s aztán csendes lett minden.

– De jól van, – folytatá Topsich, annyira belemelegedve a vitába, hogy az ilyen apró inczidensek fel nem tartóztathatták, – kapcsoljuk ki a hasonlatot és maradjunk a vita főanyagánál. Majd mindjárt megokolom én, miért kell a leányt odaadni ilyen esetben… miért kell odaadni. Azt már megmondta Palojtay, hogy az ilyen kompromittált szegény teremtésnek nagyban leszáll az értéke a leányvásáron, nagyban leszáll. Leszáll pedig a világ valamennyi házasulandó férfiával szemben, kivévén azt az egyet, a ki őt csúfságba hozta… kivévén ezt az egyet. Csak ez veheti még át a régi értékben… Nem hülyeség ez, kedves Tóth úr. Van benne bizonyos magasabb ethika és czélszerűség is.

E pillanatban nyitott be a belső szobákból Podwolski.

– No, megtaláltad a cognacot?

– Meg, de…

– Szent Isten, mi történt veled?

Podwolskinak az egész arcza össze volt karmolva, néhol lehámlott a bőr, néhol kiserkedt a vér, mintha valami herőczevágó karika szaladt volna végig a képén.

– Mert hogy rövidlátó vagyok, – nyöszörgött, – beleütöttem keresés közben a fejemet az almáriom üvegajtajába.

– Aha! – nevetett Palojtay, – csakugyan hallottuk a szegény üvegajtót, a mint elsikoltotta magát.

– Hagyjatok kérlek békét az ilyen izetlen vicczekkel! – tiltakozott szánalmas savanyúsággal, a mi roppant ellentétben állott örökké mosolygós, virágos kedvével.

– Nem addig, vén lator, míg színt nem vallasz, – piszkálta tovább is Palojtay, – hogy Tinka volt-e, vagy Málcsi?

– Ki látott már olyat, – dohogott az orrán keresztül, mely szintén meg volt karczolva, – tigriseket alkalmazni szobacziczáknak?

– Eredj a pokolba, – bosszankodott a háziúr, – minduntalan kizavarod az embert a mederből, épen akkor tereled el a figyelmünket, mikor már sarokba szorítottam ezt a makacs urat… egészen a sarokba.

Tóth Mihály a fejét rázta.

– Nem gondolnám.

– A mathezisnek engednie kell, kedves Tóth.

– Annak én engedek is, mert az nagy úr.

– No, az pedig olyan, mint a mathezis, a mit én mondtam.

– Hiszen valamennyit én is elismerek belőle – felelte az ő nyugodt, meggondolt modorában, – azt, hogy a leány értéke alászáll ilyenkor minden házasulandó előtt, kivéve azt, a ki kompromittálta. Ez vas. Ez úgy van. De hogy állunk a reparálás kérdésében? Hát igenis, reparálás volna, ha a kompromittáló egyén megfelelő parthie volt a leány számára már _azelőtt_ is. De hátha nem volt megfelelő, mert a leány nagyobb értékű kérőkre tartott igényt? Hiszen akkor mégis csak devalválva van, ha hozzá megy. A méltóságod fejtegetése tehát, bocsánatot kérek, mégse mathezis. Ott logikus csak, a hol a leány, a régi igényei szerint is, nyer, vagy nem veszít azzal, ha meggyalázója oltárhoz viszi, de ez ritkán történik, mert a megfelelő házasulandó, ha akarja, megkapja rendes úton…

– A skatulyáival együtt, – kottyant bele Podwolski.

– A gyakorlatban majdnem kizárólag olyan csábítja el, a ki máskép meg sem kaphatná. Mit ér már most az az állítás, hogy a leány az illető kezén még a régi érték? Hiszen már abban mutatkozik, hogy nem a régi érték, mert hozzá ment.

– Quantum caput originale! (Milyen eredeti fej) – mondá Palojtay latinul, hogy csak Topsich értse, ki idegesen rezegtette a lábát, mint mindig, ha valamire nem talált hirtelen argumentumot.

– De lehetnek olyan esetek is – érvelt Tóth Mihály – hogy a leány értékcsökkenése még sincs arányban a hozományvadász értéktelenségével.

– Nem értem – szakítá félbe Palojtay.

– Képzeljük el, hogy a két nembeli házasulandók értéke súlyokkal jelöltetik meg, hogy a legkivánatosabb menyasszony például egy métermázsa…

– Sapristi!

– Már megint zavarsz bennünket Podwolski, megint zavarsz.

– Bocsánatot kérek – mentegetőzött Tóth úr – ha valami nevetségeset mondtam. Elismerem, nem mindig találom el a legszerencsésebb kifejezést. Hát jelezzük inkább számokkal az értékeket. A legértékesebb házasulandó feleket mondjuk száznak. A száz után jönnek a kilenczvenkilenczek és a kilenczvennyolczak és így lejebb-lejebb a kisebb értékűek, egészen a kettőig, egyig, a hol már az emberiség ocsuja van. No már most tegyük fel, hogy az én leányom a hatvanas számon állt az eset előtt. Következéskép őt is a hatvanas kérő illette volna meg, egy úgynevezett egyenlő házasság esetén s valóban mi szülők a Hatvanat vártuk a Hatvanhoz. S ime közbe jön a Tíz (Ennyire mérlegelem Noszty urat, de annyi sincs) közbe jön és kompromittálja Hatvanat. A Hatvan veszít e miatt, értékben leszáll harminczra, de a Tíz nem emelkedik azért, ezentúl is csak Tíz marad és soha sem képezheti a harmincznak a felét. A méltóságos úr és Palojtay barátom azonban mégis azt a tanácsot adják, hogy a Noszty ajánlatát el kell fogadni.

– Lári-fári! – csapott le most már rá Podwolski gróf. – Mit akarsz te? Ámbár nem ittuk még meg a brudert, de mindegy. Előlegezem neked. Micsoda bolond okoskodások ezek, se füle, se farka! Ezt így csinálják barátocskám egész Európában, a világ eleje óta. Ne akarj okosabb lenni, mint őseink. Mindig úgy volt. És okosan volt. Kivált mikor még Monte-Carlót föl nem fedezte Columbus Kristóf. Mikor még a kártyát föl nem találta Sorel Ágnes. Hát mi az ördögöt csinált volna akkor az elszegényedett nemes ember, hol regresszálhatta volna magát, ha az efféle szerencsejáték se lett volna? Elkezdett udvarolni egy módos leánynak s ez volt az a blatt, a min a szerencséjét kipróbálta, ha nem adták hozzá, kompromittálta, akkor aztán hozzáadták. Neked persze nem tetszik. De nem is csodálkozom. Az én praxisomban sem fordult elő, hogy valaki megsimogatta volna azt a kutyát, a melyik megharapta. Mind a mellett a kutya mégis kutya és jó hogy van. Ne is vergődj hát a kis szárnyacskáiddal, add meg magad, ilyen a szokás és punktum.

– Szokás, de rossz szokás, – felelte Tóth. – Hiúságokra, külsőségekre fektetett gyakorlása a szülői kötelességnek, a gyermek jövőjének előkészítésében. Ábrahám fiát akarta megölni áldozatul. Akkor az volt a szokás. Ma már becsuknák érte Ábrahámot. Holott ő legalább az Istennek akart áldozni, de az olyan szülék (a minőt belőlem szándékoznak faragni az urak) a közvélemény, vagy jobban mondva a pletyka szájának betapasztása miatt dobják oda gyermeküket egy gazembernek, a kinél biztos elzüllés éri. Ezzel a korhadt elvi tétellel már egyszer végezni kell és újat kezdeni, mert ez minden logika ellen való.

– Pedig az egész gentry így csinálja, bruder, – erősködött Podwolski.

– A logika nem törődik a gentryvel.

– De az arisztokráczia is azt teszi.

– A logika fölötte áll az arisztokrácziának is.

– Azt már tagadom, – fortyant fel Podwolski, s tekintetével a másik grófhoz fordult segítségért. – Hát nincs igazam?

– Ebben nincs, – felelte mosolyogva Topsich, – és abban se volt, hogy Columbus Kristóf fedezte volna fel Monte-Carlót.

– Olyasvalamit olvastam pedig a ficzkóról.

Így folyt ez a disputa szakadatlan, egész a vacsora idejéig, melyre Tóth Mihályt is marasztották, még a grófnő is előjött, hogy nem ereszti, de Tóth úr a grófnőnek is kosarat adott.

– Nem vagyok én grófi asztalhoz való ember, – mondá szerényen lehajtva fejét, s csak úgy dőlt a gőg minden szavából.

Befogatott… hazament.

HUSZONHATODIK FEJEZET.

(A regény véget ér.)

Haza iszen csak haza megy az ember, de hova lett az otthona? Hol van a régi nyájas fészek? A családi lámpa szétveti derült fényét a falak között, a kis Mari felkuszik az ölébe, körülczirógatja: hol jártál apókám? Az anyjuk elbeszéli az otthon történteket, bizalmas szót váltottak erről-arról, miközben elálmosodnak és csak az óra ketyegi az ő örökös tik-takjait a nyugalmas csendben…

De hol van ez mind? Pokollá változott a paradicsom. Az asszony elvonul a kuczkóba és sír mindenütt, a hol nem látják. Mari egy hervadó liliom benyomását teszi. Sugár alakja meg van törve. Megrezzen minden ajtónyitásra, mintha üldöznék. Összerázkódik apjának tekintete előtt, mintha a hóhérját látná. Mindenki kerüli a másikat. És ez a közös boldogtalanság átragad még az oktalan állatokra is. Bligi nem csóválja a farkát (hihetőleg egy pár rugás hajtotta bizonyos passziv rezisztencziába), a kanári nem énekel (nem kapott czukrot napok óta, talán vizet sem), a tyukok se gyülekeznek a tekintetes asszony körül, ha az ambituson mutatkozik. S ehhez a hangulathoz talál a külső természet.

Jégcsapok lógnak le az ereszről s ha megenyhül az idő, elkezdenek csepegni; a házfedél is folytonosan könnyezik, a szél dudorász a kéményekben. Az adja a könnyeket a síráshoz, ez a hangot, és összeütik csonttá fagyott galyaikat odakünn a fák: ezek adják hozzá a tapsot. Valami végtelenül sivár, kínos boldogtalanság terpeszkedik el és lenyom, összetapos mindent.

Nem, ezt nem lehet sokáig kitartani. Még eddig szóba nem hozta Tóth Mihály az esetet, de a mikor a bálingi kastélyból visszatért, Klári szobaleány által behivatta feleségét és Marit szobájába.

Halotthalványan jöttek be, örülve, hogy ime, megmozdul a jég, és mégis szepegve, hogy mi lesz. Tóth Mihály helyet csinált a rendetlen szobában a feleségének, leseperve egy székről a tajtékdarabokat, Marit állva hagyta.

– Mária, – mondá a leányához intézve szavait, és az erős férfinak reszketett a hangja és melle úgy járt, mint egy fujtató, – nem akarok arról a dologról beszélni, érted-e, sohase akarok róla beszélni, hát csak arra felelj, a mit kérdezek, se többre, se kevesebbre.

Mari a fejével bólintott.

– Szereted azt az embert?

– Szeretem.

– És azt hiszed, ő is szeret téged?

– Azt hiszem.

– Miből hiszed? Semmit se titkolj el. Úgy beszélj, Mária, mintha az Istennek felelnél most.

Mari érezte a pillanat jelentőségét és elbeszélte a somlyói esetet, ismeretségét a vadászszal, a ki előtt ő magát szobaleánynak adta ki, majd ismét találkozását Palojtayéknál.

Tóthné a kezeit csapta össze.

– Miket beszélsz te gyermek! Oh, te álnok baziliskus kigyó, a ki még az én Argus szemeimet is ki tudtad játszani. Pedig mindjárt észrevettem, hogy az egyik arany hajtűdet elhagytad valahol. Hát most tudom már, hogy ott ráztad ki. Pedig tizenöt forint volt darabja. Pesten vettük, annál a vörösorrú ékszerésznél a Váczi-utczában, a kinek a felesége aznap megszökött… Mondták is, kivel. Nem emlékszel rá?

Ez a kérdés Tóth Mihálynak szólt, de az csak ránézett szigorúan, az összevont szúrós szemöldjei alul, mire elhalt ajkain a szó.

Pillanatig kínos csend állott be. Tóth Mihály behúnyta a szemeit, mintha maga elé idézné az elbeszélt somlyói jelenetet s nézelődne benne a saját tekintetével.

– Egyre felelj nekem, Mária, – szólt aztán jéghidegen. – Hozzá mennél?

– Hozzá, ha megkérne.

– Már megkért. Levelet írt.

– Valahára, – sóhajtott Tóthné s Mari arczát gyönge pír vonta be, de csak átfutón, mint a késpengét a lehellet.

– És hozzá mennél, – kérdé rikácsoló, zordon hangon – akkor is, ha kisülne, hogy ez mind csak komédia volt, kicsinált dolog a hozományod elkaparítására?

Mari megreszketett, mint a nyárfalevél, az eszterga-kerékbe kellett fogódznia.

– Nem mennék hozzá, – rebegte csendesen, elhalón, összetörve.

– Elmehetsz, _édes leányom_, – mondá az apa szeliden, szinte megkönnyebbülve és az ajtóra mutatott.

– Én is menjek? – kérdé Tóthné.

– Nem, te még maradj Krisztina…

Mari eltávozása után a feleségéhez fordult:

– Arra akarlak kérni, Krisztina, szoktasd hozzá Marit apródonkint, hogy ő nem lehet a Noszty neje; kimélni kell a gyermeket, egyszerre talán erősen érintené elhatározásom, de apródonkint hozzászokik.

– Mit beszélsz? Hiszen megkérte.

– Megkérte, de nem adom.

– Mihály, Mihály, gondolj az Istenre. Gondold meg, mit cselekszel a rettenetes nyakasságoddal. A leányod még talán kibirja, de én nem birom ki ezt a gyalázatot. Nem merek emberek szeme elé menni. Én nem birom ki, Mihály.

– De mondtam már neked, hogy Noszty váltót hamisított Strong ezredes nevére.

– Nem bánom én, akármit csinált is. Itt nem Nosztyról van szó, hanem rólunk és leányunkról. Ámbátor olyan rokonságba bekerülni maga is egy nagy ternó, Mihály… Tekintsd a kisírt arczomat, tekintsd a meggyötört lelkemet, ne hagyj kérlek bennünket ebben a gyalázatban.

– Nem segíthetek Krisztina. Nem tudok olyan gonosz, kegyetlen lenni, hogy odahajítsam leányomat a gazembernek, mikor tudom, hogy úgyis ellöki magától, ha a hozományát elkölti, és visszajön fonnyadtan, talán nyomorékká téve, mert arra is fogadok, hogy verni fogja. Ne kívánj tőlem ilyet, Krisztina, csupán azért, mert az ilyen eseteknek ez a szokásos eligazítása. Krisztina, kedves öreg feleségem, – kiáltott fel, – bízzál bennem!

Közelebb húzta székét hozzá s hosszan kifejtette nézeteit. Kiszinezte a Noszty léha lelkületét, könnyelmű jellemét; «gyanakszom, – mondá, – hogy nem is szereti Marit, hanem rendkívüli ügyes módon hálót vont körüle, de ennek még utána kell járni.» Felölelte az egész kérdést s megvilágította. Mari még boldog lehet. Elveheti valami szegény, derék fiú. Legrosszabb esetben nem megy férjhez és akkor is nyugodt életet folytathat. «Semmit se viszünk el előle a másvilágra.» De a Noszty-féle házasságból nem háramolhat semmi jó, rettenetes zátonyok, viharok, szerencsétlenségek, talán nyomor, kétségbeesés várnak rá. Mindezt szépen okadatolta, valószínűvé tette s mikor már azt hitte, hogy meggyőzte az asszonyt, az egyszerre felugrott mérgesen.

– Elbizakodol a saját eszedben. De vannak náladnál okosabb emberek is. Itt volt ma a tiszteletes úr, mialatt oda voltál, bölcs ember, jártas a világ folyásában s azt mondja: «Vadmacska harapását vadmacska nyálával kell gyógyítani.» Nosztyval kell összeboronálni Marinkát. Igali a te embered, becsületes, hű lélek s ő is azt vallja: Fedél alá kell a megázott portékát tenni, – s a fedél – a főkötő. Az mindent betakar. És ne légy vak, Mihály, ne légy vak! Vedd figyelembe az előnyöket is. Azt a kevély, nagyúri rokonságot, a Horthokat, a Homlódyakat, mikor majd Mihály-napkor egész rajban húznak a fogataikon Rekettyésre, elől a Mari sógora, a főispán…

– Krisztina, – förmedt fel Tóth Mihály haragosan, – ha ilyen szamárságokat beszélsz, elmehetsz te is lefeküdni.

– Mihály-napkor már ezek a mostan ellett kis malaczkáim jókorácskák lesznek és…

– Szünj meg, kérlek.

Tóthné szellemi egyénisége hasonlatos volt valamely edényhez, melyen bizonyos ponton repedésnek vagy nyilásnak kell lennie s ehhez jutva a beszélgetési anyag, szétömlik, s egy mellékvonalon elfoly.

– Azért se, – pattant fel és a csipőire rakta kezeit. – A te neved az én nevem is, forgós teremtette (és a szemei szikráztak), a te becsületed az én becsületem is. Olvastad az ujságban, hogy mi kapaszkodtunk a nagy urak után, de azok nem vettek fel a szekerükre… Mintha mi kináltuk volna fel a leányunkat Nosztynak. Ez áll rólunk az ujságban. Hát lehet azt úgy hagyni Tóth Mihály úr?

– Nem lehet, – felelte Tóth Mihály és olyan szinű lett, mint a kakastaraj. – Engem is bosszant, legközelebb megiratom azzal a tolvaj Klementyvel úgy, a mint volt. Az a legkisebb. Klementy jó pénzért még az igazat is képes megírni. Teljesen romlott ember.

– Hiszen jó, jó édes uram – szólt most már szeliden (oh mennyi változatosság van ezekben az asszonyokban) s hozzá simult, vállára tette a kezét, – de az emberek vagy hisznek a lapnak, s ha hisznek, ő tőlük függ, hogy az első közleménynek hisznek-e vagy a másodiknak. Lásd mennyivel szebb lenne másképen czáfolni meg ezt a dolgot. Hogy azok a kevély peczkes urak, azok a felfujt dámák a nagy piperéikkel ide gyüljenek egy napon a mi kuriánkra s lássák végig vonulni a falukon a népek, a kik kiszaladnak a csengős fogatok zajára a kapuik elé vagy a kis kertjeikbe s mondogassák egymásnak. Hova mennek? Hát lakodalomra Rekettyésre. Tóth Marit veszi feleségül Noszty Ferencz. Ez volna nekünk az elégtétel meg a Marinak. És mondok neked még valamit, édes öregem. Ha már olyan nagyon ki nem állhatod azt a szegény Ferit, hát ne adjuk ki a leányt a házból, csak esküdjenek meg, adjon neki nevet, aztán menjen Isten hírével, és ha megjavul valaha, elnyeri a kegyedet, kiállja a próbaéveket becsülettel, jőjjön vissza, vagy maradjon el örökre, ha neked úgy fog tetszeni, vetsz neki egy pár ezer forintot, – szóval mindent csinálhatsz, hanem most esküdjenek meg. Azt azonban előre kikötöm, hogy a miss ezzel az alkalommal nem ül asztalnál, mert emlékszel a Homlódyné sárga ruhájára, a melyikben egyszer nálunk volt…

– Nem, nem emlékszem, Krisztina és ne is bántsd most a sárga ruhát, ez a te előadásod nagyon megfogott engem. Eredj most lefeküdni, Krisztina. Nekem ezen gondolkoznom kell. Nem gondoltam volna Krisztina, hogy valami megingathatna. Azt hittem, már mindent megrágtam. Pedig hát ez még itt van. Majd megmondom neked azután, mit határoztam.

Két napig, két éjjel berregett megint az eszterga: ennek a zúgása mellett szokott gondolkozni Tóth Mihály.

Harmadnap azután behívta az asszonyt mindjárt reggel:

– A dologból nem lehet semmi, – mondá. – Meghánytam, megvetettem minden oldalról, de nem lehet. Lehetne, ha mi örökké élnénk. Minthogy azonban ez nem valószínű, hát nem lehet. Utálom a nevet, mely leányomé lenne, de ezt még lenyelném. Világosan látom azonban a jövendőt, hogy ez az úr élne és visszaélne a férji jogaival, pumpolná a szegény asszonyt, s halálunk után elszedné mindenét. Mari jószívű teremtés, a nevet, melyet visel, tisztítaná, mentené minduntalan, s vitetnék feltartóztathatlanul, vitetnék a hinár felé. Azért hát nyugodj meg, Krisztina… Jól tudom, hogy tegnap is Voglányban jártál és a voglányi asszony megtöltött téged, de a dologból nem lesz semmi.

– Utolsó szavad ez?

– A legutolsó. A te hiúságodért sem áldozom fel leányomat.

Tóthné e naptól kezdve nem sírdogált többé, száraz szemmel járt-kelt a lakásban, de ha valaki figyelte volna, ez szinte aggasztóbb volt, mint mikor még sírt, mert a szemekben valami különös merev, jéghideg kifejezés ült. A hangja is megváltozott, nem volt meg se a katonás parancsoló árnyalata többé, se a rendes köznapi szürkesége. Lassan, vontatva, édeskésen beszélt, mintha egyenkint kóstolgatná a szavakat, a mellett nem evett és lehetőleg kerülte Tóthot. Tett, vett, foglalkozott, de az is olybá tünt fel, mintha készülődnék valahova. A fehérneműit átrakta az egyik szekrényből a másikba, leveles fiókjait felturkálta, némely papirokat elégetett, másokat különböző színű szalagokkal megjelölve csomagolt el. A ruháit, wiklereit is előszedegette, egyikre-másikra megjegyzéseket és rendelkezéseket tett. Ez legyen a Kláráé, ez legyen a Borcsa szolgálóé, ő szereti a kéket. Ezt a néhány vég vásznat oszszátok fel a béresek között, hogy ha már egyszer nem lennék. Mert sohase tudhassa az ember, mikor hívják. El ne felejtsétek, a mit mondtam. A mentémnek a gombjait küldjétek majd el a tiszteletes asszonynak, mert neki nagyon tetszettek. Aztán, hogy úgy legyen a szavaim szerint. Mert én előre megmondom, hogy kisérteni fogok.

Mindezt nem vették ugyan szentírásnak, de mégis feltünt a cselédeknek. Tóth Mihály ellenben csak azt látta, hogy az asszony már nem sirdogál. No hála Istennek. Most még ugyan neheztel rá, az látszik, de nem baj, csak hadd fújja ki magát. És hát a végén minden a rendes kerékvágásba ugrik. Jó az isten, jót ad.

Hogy kitérjen az otthon komor hangulata elől, egész nap a határban kódorgott puskájával. Az emberek rosszaságát a szegény nyulaknak kellett megkeserülniök a bőrükkel. Ilyenkor aztán, ha a határ túlsó végén érte a dél, haza se ment, hanem Mezernyén ebédelt meg a fogadóban Pázmár doktor társaságában, a ki egy nap azt a váratlan kérdést intézte hozzá:

– Mit csinálnak otthon a patkányok?

– Miféle patkányok? – kérdezte Tóth.

– Azt hallom, hogy a tekintetes urék háza tele van velök.

– Nincs nálunk egy fia se.

– Hm, – morgott a doktor elgondolkozva, – elég baj, hogy nincs.

– Maga ma humoros kedvében van, Pázmár, alkalmasint meg akar nevettetni, de félek, ez most alig sikerül.

– Én meg attól félek, hogy meg fogom ríkatni.

– No, no.

– A tekintetes asszony tegnapelőtt itt járt nálam és erőnek erejével mérget kért tőlem.

– Az én feleségem? – kérdé Tóth elhalaványodva.

– Igen, ő. Mondhatom, mindjárt gyanus volt. Arcza sárga, mint a viasz, a szemei tétován járnak. Kérdeztem tőle, mire kell a méreg? A patkányokat említette, de a dúlt tekintetéből, zavarából azt véltem kiolvasni, hogy másra gondol.

– Oh, Istenem, de csak nem adott neki?

– Természetesen nem adtam, de azért tessék vigyázni, mert az asszonyok furfangosak az ilyesmi megszerzésében.

Hát iszen nem is kellett több Tóth Mihálynak, fölkelt és rohant haza, meg se állt sehol, csak a felesége szine előtt.

– Krisztina, – szólítá meg szeliden, – eljöttem neked megmondani, hogy máskép határoztam.

Tóthné csodálkozással emelte rá a tekintetét; a hang a Tóth Mihályé, – de Tóth Mihály nem szokott máskép határozni. Ez megfoghatatlan.

– Nem voltam igazságos, – folytatá Tóth úr.

Tóthné letette kezéből az imakönyvet, a melyből olvasott, de semmit se felelt, még mindig kételkedett.

– Hibás szempontból itéltem meg a teendőket, mintha Mari kizárólag az enyém lenne, pedig csak a fele az enyém, a másik fele a tied.

– No látod, – mondá az asszony és behunyta a szemeit.

– Elhatároztam Krisztina, hogy a kettőnk akarata teljesedjék, félig a tied, félig az enyém. Ez az osztó igazság. Még ma megírom Nosztynak, hogy megkapja a leányunkat.

Tóthné kinyitotta a szemét, de már nem az előbbi szemek voltak, a tétovák, a szárazak, szakadt belőlük a könny (tudott már megint sírni) s a könny alatt valahol ott lappangott a mosoly.

– Oh Mihály, édes uram, bocsáss meg – rebegte elérzékenyedve, csendes zokogásban – köszönöm neked, hogy visszahívtál.

Tóth Mihály nem kérdezte, hogy honnan hívta vissza. Értette. És az ő szíve is elfacsarodott arra a gondolatra, hogy már ő útban volt.

Szobájába vonult, megírta a levelet Noszty Ferencznek, melyben röviden, szárazon értesíti a házasságba való beleegyezéséről. Sehol egy szemrehányó szó, sehol egy frázis. Kéri, hogy Bontóváron találkozzanak az esküvő határideje és egyebek megbeszélése végett. A történtek után még korai volna egy rekettyési találkozás. Kimélni kell még a nők megrendült idegzetét.

Egyuttal másik levelet is írt Pápára t. cz. Brozik Dániel vendéglős úrnak. Húsz akó bor ajándékot igér neki, ha a szolgaszemélyzet s esetleg más beavatottak meghallgatásával megbízható adatokat nyomoz ki a harmadévi somlyói szüreten megfordult vadászról, a kit akkor Patkónak hittek és a Griffben volt szállva.

Nosztytól gyorsan megjött a válasz, utána csakhamar találkoztak Bontóváron, jelen volt Kopereczky báró is, kitűzték az esküvőt virágvasárnapra s ezzel ennek is elvetették a gondját.

Kopereczky egyéb fontos részleteket is szeretett volna szóvá tenni, de minthogy nagy volt a feszesség, nem igen látszott kívánatosnak. (Még nem elég száraz a tapló, még nem fogna.) Különben is kijelentette Tóth úr: «A mi a többit illeti, hagyjuk az esküvő utánra.» Tehát virágvasárnap délután négy órakor a mezernyei templomban.

– Talán legjobb volna, tekintettel a tekintendőkre, – vélte Noszty, – csendben tartani az esküvőt.

– Ellenkezőleg, – szólott Tóth Mihály, – a feleségem a legnagyobb pompát akarja. Tudják, milyenek az asszonyok!

– Hát legyen pompa, – hagyta rá a főispán. – Én veszem a kezembe, én leszek a násznagy is.

Egyszeribe híre száguldott a megyében az érdekes esküvőnek. Hát mégis! No ez derék. Hja, azé a kalács, a ki először beleharapott. Szem nem látta, fül nem hallotta pompa lesz – mondják – az esküvőn. A pékné kívánta úgy. Oh jaj, minek köhög a légy, mikor tüdeje nincsen! S a kevély családok készséggel hasra fekszenek az arany borjú előtt.