Part 9

– Úgy ám, de az emberek halandók, hátha elviszi az ördög, – ellenveté a kapitányné, – és bár csak vinné már, akkor a hagyatéki leltárnál kisül a láda üres volta s magától szünik meg a mi járadékunk. Nem ért maga ezekhez a dolgokhoz. Képzelje csak el a mi helyzetünket galambocskám Marczelka, hogy fogja az magát kivenni az Isten előtt, ha mi, a kik eddig mindenképen átkoztuk Kopereczky Izraelt, most egyszerre imádkozni kezdünk az életeért. Nem, nem, én nem kompromittálom magamat.

A kulcsárné kedvetlenűl csapta le kötését kosarába, épen felelni akart, midőn kopogtatás hallatszott az ajtón és újra belépett Bubenyik, nagy vigyorgással, hogy itt felejtette a gyökeret.

– Az a bor megbolondított egy kicsit. De talán rosszkor is jöttem…

– Nem épen, de… dehogy, – hebegte a kapitányné, oly zavartan, hogy csak megerősítette azt, a mit tagadott.

– Hiszen tudom én… és már megyek is… Természetes az, kérem alásan, hogy ilyenkor, veszedelem idején, a kiket illet, megbeszéljék a dolgaikat. Bocsánatot kérek, hogy visszaszaladtam és zavarom. Mert tudom én, hogy zavarom. Hiszen van nekem szivem (és itt egészen elérzékenyült Bubenyik) és ha tudnék segíteni, a lelkemet is kitenném. És hát, hopp, (a feltalálók hirtelen örömével petyegette meg ujjait) tudnék is valamit, ha a méltóságos asszonykának négyszemközt mondhatnám meg.

A kapitányné kikisérte Bubenyikot a pitvarba, hol az óvatosan körülnézett, mintegy megijedve egy lugzókádnak a folytonos csöpögésétől, mintha azt hajtaná valaki: «poty, poty» (a mi annyit jelent tótul: gyere, gyere). Meggyőződvén, hogy nem emberi hang, egész közel hajolt a kapitányné sárga arczához, úgy hogy az finom orrával kiérezte a szájából kiáradó pálinkaszagot, a mi roppant csodálkozásba ejtette, mert hiszen Bubenyik bort ivott (ha csak azóta nem volt a kocsmában), de mindez csak sokkal később jutott eszébe, mert most kizárólag az foglalkoztatta, a mit Bubenyik megsugott.

– Én ismerem otthon a helyzetet s adok egy jó tanácsot a méltóságos asszonynak, de soha senkinek se tessék megmondani a kútforrást.

– Hogy gondol olyat, kedves Bubenyik, az Isten szerelméért?

– Tessék oda menni az uramhoz és felajánlani önként egy gyöngynek a kiadását, biztosítom, hogy megelégszik vele és rögtön elküldi a pesti embert.

– Azt gondolja? – dünnyögte a kapitányné, hálás szempislogással.

– Jót állok a fejemmel. Mert a báró gyáva elkövetni a merényletet, csak a kényszer viszi rá. Hisz azért izgatott egész nap, mert fél. A három gyöngy e szerint megmarad, s ha a prágai örökséget átveszi, a mi kis idő kérdése, annyi pénze lesz, mint a polyva; idők végéig nem szorúl rá a megmaradt három gyöngyre. Különben nem szóltam semmit, nem tudok semmit. Csókolom a kezeit, méltóságos asszonyka!

Kopereczky majdnem az egész délutánt a parkban töltötte, hol kőművesek dolgoztak. A Kopereczky-Noszty kettős czímert, melynek kőkoczkáit és ábráit trencséni mesterek faragták, kellett a kastély homlokzatára fölilleszteni két ágaskodó oroszlán közé. Gyönyörű lesz az, ha elkészül!

Nagy érdeklődéssel nézegette az előkészületeket, midőn jelentették neki, hogy a kapitányné és a kulcsárné várják a nagy teremben.

Szive nagyot dobbant. Szepegve rossz sejtelmek közt ment be, gondolván, hogy Bubenyik már megbolygatta a két hölgyet és most itt szörnyű jelenetek lesznek; de mennyire elbámult, midőn nyugodt arczokkal találta magát szemben. A kulcsárné pláne kezet akart csókolni, a kapitányné pedig ekképen kezdé:

– Kedves Izrael öcsém! Tudjuk, hogy neked most sok költséged lesz új állásodban, melyben reméljük, fényt fogsz deríteni családodra. Azt gondoltuk, hogy dicsőült jó anyád szellemében cselekszünk, ha magunk jövünk ide megkérdezni, hogy nem kivánsz-e nyúlni a gyöngyökhöz?

Kopereczky azt hitte, hogy vagy ő bolondúlt meg, vagy a kapitányné, vagy pedig valami bohókás álom űzi vele a játékait.

Kopereczky annyira elérzékenyült e szavakra, hogy odarohant a trabális öreg hölgyhöz, megölelte, magához szorongatta.

– Ah, moja zlata nyanyika! (Oh aranyos nénikém) Milyen édes, jó szived van. És pacsi magának is, Marczelka asszony!

– Jaj, ereszsz el Izrael; jaj, minden csontomat összetöröd. Eredj már, ne okoskodj. Lenmag-kötés van a gyomromon, mind összerontod. Mit nyulkálsz a testemhez! Bizony Isten, még kellemetlenebb a szereteted, mint a haragod. No nézd csak. Beszéljünk egyébiránt a gyöngyökről. Ugy-e négy van még?

– A legszebb, legnagyobb négy, ma chère tante, az egyik pláne száz karátos, királynak való.

– Hát van-e szükséged vagy nincs? Mert mindjárt elhoztuk a kulcsokat is…

– Ej, ugyan mit képzelnek rólam, hogy én két ilyen szeretetreméltó dámának kosarat adjak? Egy Kopereczky sohase lehet annyira udvariatlan.

– Igazán szép tőled, – mondá gúnyos mosolylyal a kapitányné. – Menjünk, essünk át rajta!

Ezzel szó nélkül megindultak kifelé, mert a kék szoba a kastély végéhez ragasztott dependenceban volt, melyet még a megboldogult Kopereczky Boldizsár építtetett, olyan erős falakkal, mint egy bástya; mert egy czigányasszony azt vetette ki neki kártyán, hogy bent fog égni a házban; nem volt tehát a dependenceon semmi éghető anyag, még ablakfa se, a világosságot felülről kapta a helyiség. Bent is csupa kőből, márványból, vasból voltak a bútorok. Hanem azért mégis bentégett, abban pusztulván el, hogy a mértéktelen ivás miatt meggyulladt benne a pálinka.

Végig kellett menni az udvaron, hol a pumpás kútnál borzag-lekvárt főztek a béresasszonyok. Bubenyik, a ki ott legyeskedett, – mert szép volt az egyik, ej de szép volt, – épen a zsarátnokot paráholta el, mikor az ura szólította.

– Bubenyik, a kulcsokat!

– Milyen kulcsokat? – kérdé az együgyű, jámbor arczczal.

– A kék szobától. Hozd utánunk!

Bubenyik ugrott és csakhamar ott is volt a kulcsokkal. Megcsikordult a zár a nehéz vasajtóban, mely csak igen ritkán volt kinyitva. Kék szobának biz ezt csak azért nevezték, mert a kék ég egyenesen felülről mosolygott be ide, de a lapos, rovátkos üvegfedelet idővel úgy ellepte a piszok és mindenféle giz-gaz, hogy most alig lehetett látni, a levegő is fülledt volt, mint egy kriptában. A kulcsárné mindjárt elkezdett köhögni odabent. Bubenyik vissza akart vonulni.

– Csak maradj itt, mert föl kell emelnünk a vasláda fedelét, magam nem birom.

A félhomályban alig lehetett kivenni a kolosszust, a ládát, mely olyan nagy volt, mint egy szúszék, tömör, kovácsolt vasból, roppant vaskarikákkal a falhoz erősítve.

A kapitányné leakasztott a nyakáról egy kulcsot és a láda mellé térdelt.

– Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében, – mondá és megfordította a jobb szélen levő zárban a kulcsot.

Ugyanezt cselekedte a nyugalmazott kulcsárné is. A középső zárat maga Kopereczky nyitotta fel nagy csikorgással. Akkor aztán neki rugaszkodtak ketten Bubenyikkal és nagynehezen felemelték a fedelét, melyet a Kopereczky-czímer, sárkányok és griffmadarak ékesítettek.

Bent a ládában elsárgúlt írások tetején volt egy bársony tok, a kapitányné nagy óvatosan kinyitotta, kivette belőle a történelmi nevezetességű főkötőt és kegyeletteljesen ajkaival érinté annak aranycsipke fityegőjét, mialatt a kulcsárné még mindig ott térdelt és hangtalanúl imádkozott.

– Hány gyöngyöt akarsz? – kérdé csendes, ünnepi hangon, Kopereczkyhez fordulva.

– Elég volna csak egy is, – felelte Kopereczky, szintén bizonyos meghatottsággal, – de mivel oly szivesek voltak hozzám, egyiküket sem akarom megsérteni, legyen hát kettő, hogy úgy vésődjék a szívembe, mintha mindenikük adott volna egyet.

Az asszonyok összenéztek, nem szóltak semmit, mire egy kis etuiből ollót vett ki a kapitányné és lenyírta a két legkisebb fekete gyöngyöt.

– Itt van, légy boldog velök! (Pukkadj meg, gondolta titkon.) Ime, a másik, az utolsó kettőt ezennel visszateszem. Jusson eszedbe, Kopereczky, a jóslat, – szólt aztán ünnepélyesen, – hogy mikor az utolsó gyöngy elfogy, elfogynak a Kopereczkyek is. Ne nyúlj a gyöngyökhöz többé. Fiad van.

– Ej, – felelte Kopereczky, félvállról, – hisz ez a kettő is csak egy kicsit vándorolni megy, világot próbálni, de visszatér, mert csak zálogba adom, hogy kiválthassam.

– Beszéd ez csak, Izrael öcsém, bohó beszéd; századok óta egy gyöngy se tért vissza.

Így jutott Kopereczky könnyű szerrel két fekete gyöngyhöz, a mi szertelen jó kedvre hangolta, kivált mikor az asszonyok már mind eltávoztak.

– Te, Bubenyik! – mondá, visszatérvén a kaputól, a meddig a kapitánynét elkisérte. – Azon gondolkozom, hogy el ne csapjalak-e? Félni kezdek az eszedtől, Bubenyik. Hiszen te veszedelmes ember vagy. Mit adtál te be ezeknek a sárkányoknak? Mivel nyergelted meg őket? Sohase láttam még én ilyent.

Bubenyik hamiskásan hunyorgatott s nyeglén vonogatta vállait.

– Ej, istenem, hát van egy kis modorom, ez az egész.

HETEDIK FEJEZET.

(Különféle előkészületek és intézkedések.)

A báróné vacsorára sem jelent meg.

– A feleségem korán fekszik le, – említé a főispán a kávénál. – Még nagyon gyönge. Sajnálom, hogy nem láthatja. Pedig szép asszony.

A titkár szomorúan mosolygott.

– Talán nem hiszi? – förmedt rá Kopereczky.

– Oh, miért ne?

– És kedves asszony. Az tudna ám magával beszélgetni, ha most itt volna; költészetről, írókról, szinészekről, efféle könnyű bagázsiáról, de hát nagyon el van gyengülve. Mit gondol, nem tréfa dolog lehet egy Kopereczkyt megszülni.

Malinka kínpadra volt feszítve e beszélgetés alatt s örült, mikor végre nagy ásítások között szobájába küldte a főispán.

– Én a tyúkokkal fekszem, – mondotta, – mert én az állatok tanítványa vagyok, de reggel sokáig szeretek aludni, ez megint családi vonás. Ha reggel már nem találkoznánk, abban maradunk, hogy 14-én Barátházára elémbe jön, s az addig szerzett tapasztalatokról és a megállapított legközelebbi teendőkről jelentést tesz. Azalatt én a beszédet tanulom. Van is arra valami szer vagy micsoda. Épen azon gondolkozom egész nap. Mintha hallottam volna, hogy valaki valamikor kavicsot tett a nyelve alá.

– Az Demosthenes volt, de az azért tette, hogy a dadogástól elszokjék.

– No mindegy, kigondoltam én egy másik methodust, lefordíttatom az egész beszédet tótra a kántorral, azt betanulja Koleszár Mária és éjjel-nappal dünnyögi a kis Izrael bölcsője fölött, addig-addig, hogy szóról-szóra megragad az eszembe, mert én meg ott fogok csibukozni a fiú mellett, mikor azután tudni fogom, visszafordítom az elmémben magyarra, ez már bliktri, s úgy elszavalom Bontóváron, mint a folyóvíz, hogy «Tisztelt Köztörvényhatósági bizottság! A mai politikai viszonyok között, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette…» Gondolom, így kezdődik? Hát csak ne féltsen engem, amicze. Jó éjszakát.

Rossz éjszakája volt. Az örömből, melylyel új állását fogadta, gyorsan kiábrándult. Csak elméletben volt ez szép, mikor az ő ábrándos lelkéből vette a szineket ehhez a krapeczi úthoz és mind ahhoz, a mi a titkársággal jár. Ő azt hitte, egy tiltott paradicsomba lép, pedig egy kálváriára lopta be magát, hol minden arra figyelmezteti, hogy Vilma már a másé. Hogy ez már nem is az, a ki volt. Nem a kis eleven bakfisch, a kivel a távoli parkokban adtak egymásnak találkozót, hanem egy gyermekágyas asszony, egy ismeretlen valami.

Minek volt ezt meglátni, ilyen közelről? Közben úgy rémlett neki, mintha távoli gyermeksírás hangjai vegyülnének a hallgatag éjszakába. Mérhetetlen düh fogta el, szeretné megfojtani azt a porontyot. Tízszer is megfordította a párnáját, hogy el tudjon aludni. Pedig nem a vánkos volt meleg, hanem az ő feje volt forró. És micsoda bolondos fej volt az! Jártak, keltek benne a gondolatok tüzesen, nyugtalanúl, piszkálták, gyötörték, bőszítették. Lebbenő árnyak hasadoztak ki a falakból, s nesztelen léptekkel jöttek feléje, mintha fenyegetnék, hogy mit keres ebben az ősi kastélyban. «Fuss innen, – szólott egy hang, – te betörő! Mit akarsz itt? Mi a végczélod?» A rombolás.

Védte és vádolta magát. Hol a levegőben kóválygott dagadó szárnyakkal, hol a posványban hempergett. Föltette magának a kérdést, hogy mit akar, mit vár ettől a lépésétől, aztán megfelelt rá: mit bánom én, mi lesz? Engedtem annak a titkos erőnek, mely ide hajtott, mert nem tehettem máskép. Hiszen a régi lovagok is szolgáknak szegődtek a várúrhoz, ki imádottjukat elkaparta s valahogy úgy fordult (a mesékben legalább), hogy a végén övék lett az asszony. Nincs ebben kárhozatos, a mit ő tett. Legfeljebb neki rossz, mert úgyszólván annyi, mint egy fájó seb örökös piszkálása. De kinek mi köze hozzá, hogy ő neki jól esik ez a tobzódás a fájdalomban? Hajnal felé aztán annyira elgyötörte az agyát, hogy megszakadt a fonál… a mit talán úgy is lehetne mondani, hogy a gyötrődés folytatása bele ömlött egy kényszeredett álomba. De korántsem volt üdítő és nem tartott sokáig. Roppant fejfájással ébredt fel kora reggel s kisietett a friss levegőre.

Ott künn akkor kelt a nap, szelid pompával a kopasz, rőt Brána hegy mögül. Bizony megöregedett az is. Nem égő tűzgolyó már, hanem csak tündöklő aranykarika. Különben könnyű már az ő sora ezután. Gyerekség. Csak inkább megszokásból megy mendegél az ég kék boltozatján. Tudja, hogy semmit sem kell többé érlelnie. A növények halála már csak napok kérdése. Azokról lement a gondja. Pedig milyen nehéz munka volt őket létrehozni! Mindegy, a törvény törvény, menniök kell. Hát csak annyi tüzet hoz magával az útra, a mennyi arra elég, hogy föligya a harmatcsöppeket az őszi rózsákról és a füvekről és csak annyi fényt bocsát ki magából, a mennyiben az az egy pár lepe megfürödhet, a mely még megmaradt.

Még csendes volt a ház, mikor Malinka végigjárta az udvart és az elhanyagolt parkot; a kőműveseken kívül, kik csigán huzogatták fel a czímer egyes darabjait, nem mutatkozott élő lélek. Azaz hogy a kert veteményes részében egy óriási piros virágféle egyszerre emelkedni kezdett. Kinyújtózkodott s lett belőle Koleszár Mária. Hupipiros kendőjével a fején csak addig látszott messziről valami exotikus virágpéldánynak, míg leguggolva az indák közt, a dinnyéket kopogtatta, szagolgatta, hogy melyiket vigye be a reggelihez.

Végre kiválasztott egyet s dudorászva mendegélvén, a kacskaringós úton szembejött a titkárral.

– Felkelt már a méltóságos úr? – kérdezte ez.

Koleszár Mária felnézett az emeleti ablakokra s miután bizonyos redőnyök még le voltak eresztve, tagadólag rázta a fejét.

– Még alszik, de a méltóságos báróné már felkelt.

– Miről tudja?

– Mert látom az ablakon.

– A bárónét? – kérdé mohón. – Hol?

– Ott ülni – felelte Koleszár Mária, egy nyitott ablakra mutatva az emeleten, a hol egy angora macska üldögélt, kék pántlikával a nyakában.

– Hisz az macska.

– Az mindegy. A hol a macska van, ott van a báróné is. Mikor a báróné reggel fölveszi a pongyoláját és átmegy a nappali szobájába, vele megy a macska is.

– Tehát az a báróné nappali szobája?

– Igen az, a hol a csiga jár.

– Még nem láttam a bárónét – jegyezte meg Malinka látszólag közömbösen. – Nem szokott a férjével étkezni?

– Dehogy nem, most azonban nem bírja a lépcsőjárást.

– Szép asszony?

– Szép, de nem csoda. Gondolja meg, mindennap kétszer kávét inni. Hiszen én semmi se vagyok, de ha én is kávét ittam volna kis leányka koromtól, mi volnék most. Bizony ha úgy szépen kiöltözne…

– Hát nem öltözködik szépen?

– No tudja, úgy értem, ha a sok selyem retyerutya, lipitke helyett harmonikás szoknyát kötne fel, a mellé slingelt kötényt, rámás csizmát, gyolcs ingvállat és pillangós főkötőt, ej haj, de gyönyörű volna. Hanem így (fitymálón görbítette el duzzadt piros ajkát) ő is csak uri asszony.

Malinkában fölkeverte ez a beszélgetés a zsarátnokot az éjjel ráülepedett hamu alól, ellenállhatlan vágy gyult ki benne, meglátni Vilmát s nyomban különös ötlete támadt.

Egyenest a kőművesek felé tartott.

– Várjanak csak egy kicsit – kiálta eléjök messziről. Húzzanak fel engem is az állványra!

A pallér, a ki lent rendelkezett, csodálkozva nézett rá.

– Szép kilátás lehet onnan felülről – mondta Malinka és egy szivarral kinálta meg a pallért.

A pallér elfogadta a szivart, megnyálazta a külső burkolatát (hogy tovább tartson), rágyujtott és így szólt vállat vonva:

– Ha épen tetszik az úrnak, hát tessék belépni.

Malinka beszállt a vaskosárba, a csiga nyávogott, csikorgott és a kosár lassanként megindult a magasba, a kötelet húzó munkások valami tót dal ütemeire egy-egyet rántottak a kötélen s ilyenkor mindég megingott a kosár, jobbra-balra lóbálódzva azt a benyomást tette Malinkára, mint a tenger hullámain hányódó hajó, már-már szédülni érezte a fejét, mikor egyszerre a szíve elkezdett sebesen verni, mint egy megbomlott kalapács, mert elérte az emeletet. Még egy rántás oda lent és a kosár a nyitott ablakhoz ért, a macska megriadva ugrott le a párkányról a szobába, s a Malinka szeme éhesen, mohón siklott végig az előtáruló szobán. És milyen balszerencse!… a báróné ott volt ugyan, de háttal az ablaknak, épen átellenben egy tükörbe nézve, fésülte a koromfekete, hosszú haját mely mint egy komor palást takarta el édes termetét, úgy hogy se az arczot, se az alakját nem láthatta és a könyörtelen kosár huzódott-huzódott és már az ablak fölött lebegett, himbálódzott, mikor sikolyt hallott és tompa zuhanást majdnem egyszerre.

Mi volt ez? tünődött Malinka, de csak később tudta meg; mikor leereszkedett visszafelé, már zárva találta az ablakot; (rossz jel, – gondolta boldogtalan szívszorongással) egyet fordult még azután a parkban, mígnem rábukkant Bubenyik.

– Tessék jönni reggelizni, mert azután megyünk.

A reggelinél elujságolta Bubenyik, hogy nagy ribillió volt odafönn, a bárónét elájulva találta komornája a szoba padlózatán, az urat is nyomban fellármázták, alig birták föléleszteni eczettel, vízzel, hogy azt mondják, valami látománya volt.

– Szent isten! De már magához jött?

– Hogyne? Különben nem beszélhette volna el, hogy látománya volt.

– Miféle látománya? – kérdezte Malinka és egész testében reszketett.

– Hogy azt mondja, valami kedves rokona, vagy ismerőse, nem tudom én ki, megjelentette magát, a hogy azt szokták az olyanok, a kik valahol a távolban meghalnak s elköltözött lelkük még egyszer felveszi élőkori alakját, hogy ezt kedvesének mintegy tudtára adja. Én nem hiszem, de az asszonyok hisznek az effélékben. És hát végre a báróné is bizony csak asszony.

Malinka kezéből kiesett a kávés kanál; hirtelen eltalálta a valóságot s szíve körül jótékony meleg áradt:

– Menjen fel kérem, Bubenyik, hivassa ki a méltóságos urat és mondja meg neki, hogy az a látomány én voltam; fölhuzattam magam a báróné ablaka irányában az állványra, a vidéket akartam megnézni a magaslatról; az ablak ki volt nyitva, láttam is a bárónét a tükör előtt, mely nyilván neki is megmutatta alakomat, s a mint följebb huztak, hallottam a sikoltást, de nem birtam elgondolni, mi lehet.

– Hehehe, – nevetett Bubenyik jóizűen és a kezeit dörzsölte.

Majd lóhalálában szaladt föl a magyarázattal…

Malinka tűkön ült s megbánta már, hogy a csigán felhuzatta magát. De ha már elkövette, minek volt most elhirtelenkedve bevallani? Elgondolta a következményeket. A báró, a ki eddig alkalmasint nem tett róla említést, most meg fogja mondani az asszonynak: «Hiszen ez csak a titkárom volt, a ki felhuzatta magát az állványra.»

Szepegve képzelte el a kifejlődő jelenetet: A báróné megkérdi: «Hogyan hivják a titkárodat?» «Malinka Kornélnak» – fogja a báró mondani. «Ki ajánlotta?» – «A bátyád, Feri». «Megmondta neked, hogy ki az?» kiált majd föl a báróné fölháborodva. «Nem szólt nekem egy szót se, csak ajánlotta.» – «Oh, a gyalázatos lélekkufár! Tudd meg tehát, hogy ez az én fiatalkori udvarlóm, egy kicsit flirteltem vele, mert az utamba esett és verseket írt hozzám, az nekem akkor nagyon tetszett, hiszen olyan kis buta voltam, most pedig az én hitvány bátyám révén férkőzött hozzánk a szemtelen, azzal a czélzattal, hogy feldúlja családi boldogságunkat… Kergesd el rögtön a nyomorultat…»

Valami ilyenforma jelenet folyhat most fenn. Izgatottan járt fel s alá a szobában, hozzá se nyúlt a reggelihez.

Hosszú, végtelenül hosszú időnek tetszett neki, pedig alig mult egy negyedóra, midőn belépett Kopereczky.

Halotti sápadtság borította el Malinka arczát, nem mert rá nézni.

– No maga ugyan szép gyerek – támadt rá a főispán derülten. – Nem tudtam, hogy olyan kitünő kisértet.

Malinka föllélekzett, tudta már, hogy a főveszedelem elmult.

– Igen sajnálom – dadogta, – de gondolhattam volna-e ilyesmire?

– Tudja, ilyenkor idegesek és képzelődők az asszonyok. S ön veszedelmesen hasonlít úgy tetszik valami rokonához vagy ismerőséhez. Gondolja el már most, hogy mikor ő a legnagyobb egyedüllétben tudja magát fent az emeleten, akkor egyszerre csak megjelenik előtte az illetőnek a képe a tükörben. Én nem vagyok babonás, de azért még az én fogam is vaczogni kezdene.

– De reménylem, felvilágosította a méltóságos asszonyt.

– Föl most már. De tegnap kellett volna. Se önről nem szóltam neki, se a kőművesekről, az utóbbiakról azért nem, mert meg akartam lepni a czímerrel. Nem tudta tehát, hogy idegen ember van a háznál, se hogy a csiga dolgozik odakünn.

– Említette a nevemet is méltóságod?

– Természetesen a nevét is. Sőt még le is írtam nagyjában a kinézését. Kiváncsi, ugy-e hogy mit mondtam?

– Sokkal inkább vagyok kiváncsi, hogy a méltóságos báróné mit mondott?

– Hát semmit – felelte Kopereczky. – Mi az ördögöt mondhatott volna?

És ez volt az a semmi, a mi sokkal többet ért a valaminél. Malinka megértette ebből, hogy nincsen száműzve, hogy az asszony számot tart rá. Elpirult örömében s boldogan indult egy félóra mulva Bubenyikkal Trencsénbe. A zsidó szerencséjükre otthon volt s szó nélkül megadta a tízezer forint kölcsönt a gyöngyökre, bár kifogásolta őket a szemtelen, hogy nem elég feketék és nem elég nagyok, pedig voltak olyanok, mint a kisebb fajta szőlőszem a vágújhelyi prépost fekete szőlőtőkéin; a «Nagy Szamár»-nál megebédeltek, a hol Bubenyik kiadta Malinkának a Noszty Pál részére járó összeget, aztán egyik jobbra, másik balra ment, a négyes vigan röpült Bontóvár felé, Bubenyik pedig visszakoczogott lóháton Krapeczre.

Szép őszi napok jártak ebben az időben, a természet fölvette azt az édes-bús fiziognomiáját, a melylyel legjobban meg tud varázsolni; a szederjesi ispán, Klincsók úr személyesen járt jelenteni, hogy az «Isten útja» erdőben vadkecskék (mouflonok) mutatkoznak, egy egész csapat. Kopereczky búsan ingatta a nagy fejét.

– Hagyjon engem. Ne szóljon hozzám. Én elveszett ember vagyok. Nekem most beszédet kell tanulni.

A milyen öröm volt neki a főispáni méltóság tudata eleinte, most olyan idegessé tette a terminus közelgése. Mert mégis furcsa az, hogy mikor az ember zsebében hétezer forint készpénz van, akkor az neki álljon, mint valami diák, beszédet betanulni, a helyett, hogy bemenne Trencsénbe egy kis parázs ferblire. Ez valami természetellenes.

De hát már benne van, meg kell lenni. Még hozzá szerencsétlenség is érte. Egy a faluban csatangoló veszett kutya megharapta a kost, a mi teljesen kihozta sodrából a bárót. Már azon tanácskozott a feleségével, hogy nem volna-e jó elhalasztani az installácziót?

– De milyen czímen?

– Közbejött családi események miatt.

– Ugyan eredj, még nagyobb bolondnak tartanának.

Volt futkározás a szegény «Jóska» miatt (így hivták a kost). Bubenyik kihozta Trencsénből a megyei fizikust, a ki dühbe jött, hogy őt állathoz hivják, persze segiteni nem tudott, de azt mégis meghagyta, hogy a kost agyon kell ütni és elásni, a mit meghallottak a prileszi czigányok és eljöttek a báróhoz rimánkodni, adja oda nekik a kost ezer szögért, a bőrét majd visszaadják.

– Nem, a kost nem adom oda, – ellenkezett a báró.

– De há úgy is elásátjá á méltóságos úr, kezsit-lábát csókolom.

– De nem ásatom el, nem hiszek a doktornak.

– Bizstosán megves, kérem álásán. Bibást legyek, há meg nem ves.

– Akkor legalább látok veszett kost is, – mondá a báró szomorúan.

– Hát nem lenne sebb kenyergem, há vesett csigányokat látná á méltóságos úr?