Part 7

A vakok közt csakugyan király a félszemű; soha még épület nem hatott annyira Malinkára, mint ez a vén fészek, pedig ugyancsak nem volt rajta semmi szépség; az egyik oldalhoz egy dísztelen fészert ragasztottak, a fedelét pedig az új zsindely csufította el, melylyel itt-ott befoldozták a korhadt részeket. Mégis valami fönséggel látszott uralkodni az ütött-kopott kunyhók fölött.

Csakhamar behajtott a kocsis az udvarra. Az uraságot senki sem fogadta, csak a kos szaladt eleibe, hasonlóan a kutyához. Az udvaron egy tenyeres-talpas szolgáló szép példány pontyot kapart, a mely inycsiklandozó látvány jól esett Kopereczkynek; étvágyát a hegyi levegő megnövelte.

– No, Ancsura, hogy van az asszony?

– A méltóságos asszony ma kelt fel először a gyerekágyból.

– Hát a kis báró mit csinál?

Ancsura félregörbitette a száját, mely majdnem a füléig ért, aztán vállat vont:

– Nézeget a kék szemecskéivel egyet-mást.

– Mit beszélsz? – szólt közbe a báró mohón és vidáman. – És mit nézeget te, Ancsura?

– Hát például engem is, ha bent vagyok.

– Ugyan eredj, te golyhó! Van is kit nézni! Hogy téged nézeget, hahaha. Hallja ezt, Malinka? Már a leányokra nézeget a kis kéthetes Kopereczky.

Rohant fel a lépcsőkön az emeletre s meg sem állt, csak az asszony szobájában, a ki még gyönge volt, a diványon feküdt s Rozália, a komornája regényt olvasott fel neki. A szoba tulsó szögletében bölcső ringott s a kis Kopereczky aludt benne.

– Pszt, ne kopogjon olyan nagyon, – riadt fel Vilma. – Alszik a gyerek. Olvasson Rozália, csak olvasson!

– És te hogy vagy, édesem?

– Köszönöm… és te? Rendbejöttél a főispánsággal?

– Teljesen. Huszadikán lesz a beiktatás.

– Szent Isten, olyan hamar?

– A miniszterelnök kivánta, hogy siessek.

– De hiszen az lehetetlen, – szólt a menyecske elképedve. – A lakást nem lehet addig berendezni.

– Egy darabig a vendéglőben lakom, ha a megyeházán nem lehet.

– És én?

– Te itt maradsz, míg ott rendet csinálok. Aztán eljövök érted.

– Atyám hogy van?

– Atyád jó ember, Vilma, ő derekasan viseli magát. Most ott van Bontóváron.

– Hálával tartozol neki, Izrael, nagy hálával. De csak olvasson kérem, Rozália, mert a kicsike felébred, ha nem hallja, hozzá van szokva a folytonos zümmögéshez.

– Mit? – pattant fel a báró harsogó kaczajjal. – Így csaljátok a szegény kis Kopereczkyt? A bölcsődal gügyögő hangjait regényolvasásra acquirálod el szegénytől?… Igazán Noszty-vér vagy, Vilma!

Ezen aztán Vilma is elmosolyodott és kikergette urát a szobából.

– Eredj, fölébreszted! Úgy tudsz nevetni, mint egy medve!

– Hallottál te valaha medvét nevetni?

– Ne prézsmitálj annyit, eredj már. Majd utánad küldöm a fiadat, ha fölébred.

És a nagy brontes ember megjuhászodva, lábujjhegyen tipegett el a kis bölcső mellett szobájába, de nem anélkül, hogy vágygyal, szeretettel teli pillantást vessen a bölcső belsejébe, hol csipkés vánkosokban, kipirúlt arczocskákkal aludt a gyermek, szemei le voltak hunyva, ajkai körül pajkos amorettek játszadoztak.

Szobájában nehány levelet talált, a legfelül együtt Bontóvárról, a Noszty Pál irásával. Ez érdekelte legjobban.

«Kedves Izrael! – így szólt a levél. – Egy kis baj van Izraelben. A fogadtatás nem lesz olyan, mint reméltük. Ellenfeleink, kik részint az exfőispánhoz ragaszkodtak, részint pedig azok, a kik a megyében lakó gróf Topsich Jánost óhajtották volna főispánnak, mindent elkövetnek, hogy a közvéleményt ellened hangolják. Elhiresztelték mindenféle bogaraidat s szellemileg, műveltségileg képtelen embernek hirdetnek a főispáni méltóság viselésére. Klikkek szervezkednek, intrikák szövetnek minden vonalon. Hogy mi a czéljuk, nem tudom, nem látom; hiszen voltaképen nem is tehetnek semmit. Mindamellett szemmel láthatólag dolgoznak s alkalmasint olyan hideg vagy esetleg csúfságos fogadtatást készítenek elő, mely aztán lehetetlenné tegyen. Hogy nyomást gyakorolnak embereinkre, az világos. A fogadtatásodnál szerepet vállalt egyének egyenkint kezdenek visszahúzódni, egyiknek a lábán tályog támad, a mely miatt nem húzhat csizmát s nem mehet elédbe a küldöttséggel, a másiknak epekövei vannak, otthon kell ülnie, lemond a bankett-rendezésről. Egy harmadik egyszerűen azért lépett ki a funkcziónáriusok közül, hogy azt mondja, ő nem tud tótul, hát mit keressen a főispán környezetében? Ezt a malicziózus kutyát, bizonyos Weszelyi Tamást, jó lesz visszaharapni, el ne felejtsd. Szóval, úgy itélem meg a helyzetet, hogy nekünk is tenni kell valamit, egy kis ellengőzt kifejteni. Hiszen te tudod, hogy megy az ilyen, okos ember vagy, (már mi szerintünk), tudod, hogy ehhez pénz kell. Azért hát haladéktalanúl küldj biztos ember által kétezer bikát. Szivesen költenék a magaméból, de nekem most nincs. A mi pénzt magammal hoztam, elvesztettem. Itt még a kártyajárás is helyiérdekű – azaz a helybeliek nyernek. Csókold meg helyettem Vilmát és a kis unokámat, stb.»

Kopereczkyt kifárasztotta az olvasás (az öreg Nosztynak hallatlan rossz írása volt), homlokán csurgott a verejték a betük találgatásától is, de a kitalált tartalomtól még inkább, mikor lecsapta a levelet s véletlenül az átellenes tükörbe esett pillantása, meglátván abban elszontyorodott ábrázatát, ökleivel fenyegette meg a saját énjét: «Hát kellett ez neked, te mamlasz?»

S ehhez még két vagy három más névtelen levél járult, ugyancsak Bontóvárról, mindenféle gunyolódással, fenyegetéssel, hogy a megyébe ne próbálja a lábát betenni, mert így meg amúgy jár. «Szép zabtermelésed volt az idén, Kopereczky – végzi az egyik névtelen «jóakaró» – maradj te csak otthon, a jászolnál.»

Elfutotta szemeit a vér. Az ajtóhoz rohant, leszaladt a lépcsőkön az előcsarnokba. «Bubenyik!» – kiáltá dühösen.

De csak Malinka ült ott az előcsarnokban egy rozzant billiárdon, az utitáskája mellett várakozva, hogy hát ő vele mi lesz?

– Nini. Maga itt van? Ejnye, el is feledkeztem. Micsoda dolog az? Se szobát nem adnak, se semmit? Hol lehet az átkozott Bubenyik?

Kiabálásaira előrohant a konyhából a szakácsné a varecskájával, meg a gránátos termetű Ancsura, a ki az előbb a pontyot tisztította az udvaron.

– Bubenyik a kertben van, – jelentette Ancsura. – A jégvermet fedeti.

– Micsoda jégvermet? – csodálkozott a báró. Nincsen nekünk jégvermünk.

– Van, kérem alásan. E napokban ásták ki, mialatt a méltóságos úr Pesten volt.

– De hiszen én nem adtam ki rá rendeletet. (Haragosan csóválta meg a fejét.) Már ez a Bubenyik is a nyakamra kezd nőni. Már őt is el kell csapni. Szaladj el érte hamar! Maga pedig, Malinka barátom, jöjjön velem, elvezetem a szobájába, ámbár úgy látom, nem sokáig fog benne lakni, mert rossz hireket kaptam a vármegyémből… vagy mit is beszélek? Az ördögnek a vármegyéje az, nem az enyim. Hohó! Megálljon, ne nyuljon hozzá, maga itt a vendég, én viszem a táskát és lehúzok azért két hatost annak a zsivány Bubenyiknek a fizetéséből. Az a látvány, hogy ő ahhoz milyen pofát vág, megér nekem tiz forintot.

Haragos sötét arcza szinte kiengedett, megenyhült erre a gondolatra, aztán megindult a táskával a baloldali folyosón s útközben megkérdé Malinkától.

– Szereti a zenét?

– Magam is muzsikális vagyok.

– Akkor nyissunk be ide, mert innen legjobban élvezheti este az udvari zenekaromat.

Egy tágas, ódon, bolthajtásos, tiszta, de rozoga padlójú vendégszobába vezette Malinkát. Az ablakok alatt, melyek a kertre nyujtottak kilátást, egy félig kiszáradt tó helye terült el papsajttal, beléndekkel benőve, csak a közepén volt egy kis bokáig érő zöld pocsolya, ellepve harmatkásával.

Az első, a mi a kertben a szemükbe tűnt, Bubenyik volt, egy hiuz képű fürge emberke, szürke koczkás nadrágban, mely valamikor egy diplomatáé lehetett, és egy kopott kékes mándliban, melyet új korában valami timár- vagy lakatosmester viselt. Ancsura kiáltásaira, hogy megjött az úr, lihegve futott a kastély felé a pocsolya partjain s hallani lehetett a békák czupogását, a mint ijedten visszaugráltak a tóba, a merre ment.

Malinka legott megértette ebből, hogy mi légyen a báró udvari zenekara, hanem sokkal kiváncsibb volt arra, mi történhetett Bontó megyében s mi az oka, hogy nem sokáig maradhat itt? Aggodalmasan fürkészte a báró arczvonásait, kérdést is intézett hozzá, de az kitért előle:

– Majd megtudja, de előbb egy kis konferencziát tartunk Bubenyikkal. Maga is részt vehet benne.

– Ki a Bubenyik?

– Hát még nem mondtam? A komornyikom. Ritka neveletlen ember. Nagyon fogom nélkülözni, ha el kell csapnom. Pedig körülbelül ott tartunk. De addig is tegye magát itt kényelembe, mint otthon. Az Ancsura majd behoz tiszta vizet és a mi egyéb hozzá tartozik a komforthoz.

– Nagyon köszönöm, méltóságos uram, de én nem vagyok finnyás ember, igen kevéssel megelégszem.

– Tudom, barátom, de a mi jár, jár: a szobaleány behozza a szükséges macskákat, mingyárt kiadom a rendeletet.

– Milyen macskákat?

– Közönséges macskákat. Mert sok egér van az épületben éjszaka, aztán czinczognak, rágcsálnak, kaparnak és futkároznak, mint a csikók a szabad szérűn és nem hagyják az embert aludni. Ennek ellensúlyozására macskákat nevelek s büszkén mondhatom, kitünő saját tenyészetű macskáim vannak, prima macskák, szavamra, alig várom, hogy valahol macskakiállítás legyen, mert ott én fogom elnyerni a nagy díjat. Bubenyik egy nagy kamrában éhezteti őket a beeresztés előtt: ez teszi őket kiválóan fogékonyakká feladatuk teljesítésére. Szívós állatok. Ezek nem teszik velem azt a szemtelenséget, a mit a Bimbó tett a Szedrespusztán, hogy kilépett a papucsaiból. Ezek föl se veszik az éhséget s minél jobban éheznek, annál derekasabban dolgoznak. Hja, bizony, sok minden kell egy jól berendezett falusi úri háztartásban. El kell magát látnia az embernek. Ha sok vendégem van, akkor néha csak egy-egy macska jut az egy ablakos szobákra, a két ablakosra kettő jár. Most azonban önnek annyi macskát adhatok éjszakára, a mennyit épen akar.

– Köszönöm, elég lesz kettő is.

– Úgy fog aludni mellettük, mint a tej. Kivált, ha mint mondta, szereti a békakuruttyolást. Én részemről ki nem állhatom a békákat. Olyanok, mint a papok, ha felágaskodnak, csak hátra látnak. Azért legokosabb, ha nem ágaskodnak, nem mozognak.

Kopogás zaja szakította meg a báró különös okoskodásait, Bubenyik nyitott be lihegve.

– Itt vagy, hires? – förmedt rá a báró gunyoros, rikácsoló hangon. – Ilyenkor kell jönni, mi?

Bubenyik vállat vont.

– Mit tudtam én? Nem hallottam a kocsizörgést. Hát itt vagyok most, ha kellek.

– Úgy ám, de a vendég táskáját nekem kellett behozni.

Bubenyik erre is vállat vont.

– Nem tört el benne a keze – mondá félvállról.

– Nem ám – felelte a báró csendesebben, a mi csodálkozásba ejtette Malinkát – de a fizetéséből levonok ezért két hatost.

– Majd kihuzom én azt kétszeresen valahol a méltóságos úr bőrén, úgy, hogy észre se veszi.

– Majd vigyázok a körmödre, imposztor. Hol csavarogtál, hé?

– A jégvermet csinálom a kertben, odalent a hársaknál.

– Hát mondtam én neked, hogy csináld? (Mérgesen toppantott a lábával.) Hogy mersz engedelmem nélkül?

– Említette, hogy jó volna egy jégverem.

– Igen, de költséget nem engedélyeztem rá.

– Hiszen nem is került az semmibe.

– Ingyen ásták ki a parasztok, úgy-e? – horkant fel Kopereczky és ujonnan oly dühbe hozta magát, hogy a fogait is csikorgatta.

– Nem mondom, hogy ingyen, mert…

– No látod.

– Mert még ők fizettek, hogy engedjem meg.

– Meg vagy te veszve, Bubenyik, félrebeszélsz.

Bubenyik elujságolta erre, miképen történt a jégverem-ásatás. Ő (már mint Bubenyik) elhiresztelte az öreg nyugalmazott kulcsárné útján a falusi parasztok közt a régi regét, mely a kastélyhoz füződik, hogy ugyanis a török világban Kopereczky Balázs kincseket ásott el valahol a kastély kertjében vagy udvarán, mikor a törökök elől menekült. A mint aztán mindenütt ezekről meséltek a kapzsi parasztok a kocsmában, a kovácsműhelyben és a malomban, két egymásután következő éjszaka egy-egy kis cserép szilkében spirituszt gyujtott meg a kertnek azon a helyén, a hová a jégvermet ő méltósága tervezte multkor beszélgetés közben, gondoskodván róla, hogy azt a csacska cselédségből többen meglássák. És ime, mi történt? Harmadnap fölkereste egy csomó összeszövetkezett paraszt, megkérték titokzatosan, engedje meg nekik, miután most nincs az úr otthon, az ásatást azon a helyen, hol a tűz kigyúlt, mert ott lenni kell valakinek Bubenyik ellenkezett, «Ott kincs van – mondá – nem vagyok bolond, hogy megengedjem. A parasztok a józan eszére appelláltak: Akkor volna maga bolond, Bubenyik, ha nem nekünk engedé megtalálni, mert mi a felét adjuk magának, de ha a báró úr ásatja ki, legfelebb tíz forintot vet.» – «Úgy ám, de az a tíz forint legalább biztos, – ellenveté Bubenyik – a ti osztalékotok pedig nem biztos.» A parasztok összesúgtak most maguk közt és a tíz forintot összerakva, előre felkinálták, ha szemet húny az éjjeli ásatással szemben, – így történt aztán, hogy tegnapelőtt éjjel kiásták a jégvermet, ebben a szorgos munkaidőben, mikor minden ép-kéz-láb ember szántással-vetéssel van elfoglalva.

Kopereczky a hasát fogta nevettében, minden baját egyszeribe elfelejtvén, majdnem ujjongott örömében:

– Bubelnyicsek, Bubelnyicsek, oh, de csókolni való gazember vagy!

A bárónak hirtelen komolyra hosszabbodott meg az arcza és így folytatá:

– De ha te ilyen ravasz vagy, Bubenyik, akkor én egy fogas kérdést intézek hozzád. Az apósomnak kétezer forintot kell küldenem, még pedig mindjárt holnap, azután nekem is szükségem van egy-két ezer forintra az installáczióhoz, adj hamar tanácsot, honnan szerezzem meg?

– Vegyen föl a takarékpénztártól.

– Ott már kimerítettem a hitelemet.

– Úgy ám, de fölfrissült azóta.

– Mitől?

– Hát a prágai örökség kutya? – kérdezte Bubenyik, kedveskedőn pislogva.

– Nem kutya, – felelte a báró. – Hanem a kutyák kezén van, Bubenyik. Prókátorok kezén. Pör alatt.

Bubenyik erre sem jött zavarba.

– Próbáljunk a vogyinai zsidótól kérni, van annak elég.

– No, az nekem is eszembe jutott, csakhogy már két év előtt. Azóta mindig azt csinálom, de már nem lehet többé.

– Akkor azután nincs más hátra – vélte Bubenyik – össze kell hívni a _főkötő-őröket_.

Kopereczky fölszisszent ettől a szótól, mint a kit a kigyó csípett meg.

– A főkötő-őröket? – dadogta és szemei kitágultak a rémülettől. – Nem, nem Bubenyik. Muljék el tőlem ez a keserű pohár. Gyengék az idegeim, nem birom a nősírást. Isten úgy segéljen, nem birom meg.

– Pedig más mód nem igen van…

Kopereczky dühösen száguldott fel s alá a szobában, egyszer megállt Malinka előtt s felsóhajtott: «Inkább lopnám azt a pénzt, inkább lopnám», majd megint végigmérte a szobát vagy négyszer és agyoncsapott a tenyerével egy pókot a falon, mely játszi kedvvel ereszkedett alá mennyezeti hálójából egy finom szálon, azután tompa, sötét hangon egyezett bele mindenbe.

– Hát csak csináld meg, Bubenyik, de úgy, hogy minél kevesebb bajom legyen. Vigyázz, Bubenyik! Úgy csináld, hogy meg ne öljenek.

HATODIK FEJEZET.

(Egy ravasz komornyik cselvetése.)

Malinka valami különöset sejtett. Élénk képzelőtehetsége csudálatos módon szinezte ki e titokzatosnak látszó útját a pénzszerzésnek. Lelkiismerete megmozdúlni készült. Itt most valami rendkívüli történik. Meglehet bűntény, de bizonyosan valami borzasztó. Csak legalább azt tudná, mik azok a főkötő-őrök.

Pedig igen egyszerű volt a dolog. A Kopereczky-családra egy ereklye maradt az Anjou-királyok korából, egy főkötő, vagy a mint abban az időben nevezték magyarul, _csepesz_, melyet állítólag a Kopereczkyek egyik ősanyja, született Omode Orsolya azon udvari szertartás alkalmával viselt, midőn Róbert Károly királyunk kis fiát, Lajost, a szent keresztvízre tartotta. E komaságnak a fényéből táplálkozott a Kopereczky-család hiúsága századokon át egész máig, annál is inkább, mert a kereszt-gyerekből lett a legnagyobb magyar király. Rossz nyelvek ugyan azt állítják, hogy Kopereczkyné nem a Lajos gyereknek volt a keresztanyja, hanem csak az Endréé, a ki aztán a Nápolyi Johanna gonosz körmei közé került. Hanem iszen ez is még valami, csakhogy még rosszabb nyelvek ezt se hiszik. Hogy azt mondják, mese az egész. És hogy a Kopereczkyek még abban az időben majmok voltak Borneóban és a fákon laktak, nemhogy a visegrádi királyi palotában hivalkodhattak volna.

Bizony most már, annyi idő multán nehéz eldönteni, ott volt-e, nem volt-e ott Orsolya asszony, hanem a főkötő és az adósság, a mibe állítólag akkor verte magát a Kopereczky-család, szinvalóság. A főkötő megvan mai napig is, még pedig Krapeczen van, a kastély úgynevezett kék szobájában, egy három lakattal elzárt nehéz vasládában. Kétségtelen, hogy a főkötő szövetje most már nem sokat érhet, a fazonja is meglehetősen kimehetett a divatból azóta, Vilmácska tudom nem tenné a fejére száz forintért sem, ha tudna is róla, de nem tud, mert a főkötő létezése családi titok, a «végső forrás», mivelhogy a főkötőn azon a bizonyos keresztelési napon húsz darab szurokfekete színű keleti gyöngy pompázott, melyekből kettőt Kopereczky Márton Mátyás király fiatal nejének, ama bizonyos Podjebrád kisasszonynak ajándékozott, a kit a király Trencsénben vett át a követektől. Kettőt Kopereczky István adott oda 1573-ban Turzó Borbálának egy csókért. (De lett abból kettő is.) Három a mohácsi csatában elesett Kopereczky Gábor kalpagforgóján pusztult el. Elvitték a törökök s a török kincstárból valami módon az angolokhoz került (hiszen a mi érték, minden oda kerül végezetül) és ez idő szerint az angol korona gyöngyei között foglal helyet. Most már csak tizenhárom gyöngy maradt a főkötőn. Mindenféle nagy szerencsétlenségek kezdtek a családdal történni. Eszéhez nyúlt erre Kopereczky Kristóf, hogy ezt a tizenhármas szám okozza s 1715-ben a gyöngyökből négyet eladott Koháry grófnak, két rongyos falut kapván értök: Csábrág-Varbókot Hontmegyében és még egy pusztát Trencsénben, a Cserna-Perlát (Feketegyöngyöt), azonfelül ezerötszáz váltó forintokat. A megmaradt kilencz gyöngy mint firól-fira származott örökség, a mi Izraelünk apjának a kezén volt s ő mint fiatal gárdista, Bécsben kettőből fülbevalót csináltatott a híres énekesnőnek, Fligori Matildnak, a ki bevallott szeretője volt a császárvárosban. Nagy szoknyahős lehetett különben. Egy harmadik gyöngyöt később duhaj mulatság alkalmával a rajeczi fürdőben, mint egykor Cleopatra, borban olvasztott fel s megitta a szép Motesiczky Klára egészségeért, a kit ez annyira meghatott, hogy utána szaladt a megmaradt hat gyöngynek, vagyis a felesége lett.

Mikor Izraelünk anyja haldokolt (egy évvel élte csak túl a férjét) különös végrendeletet csinált, a minőt csak asszonyész fundálhat ki. Egy három lakatra nyiló vasládát csináltatott s elrendelte, hogy a családi főkötő gyöngyeihez, melyek nagy értéket képviselnek, csak a végszükség esetén nyúlhassanak leszármazottjai, mi végből két főkötő-őrt nevezett ki, az egyiket Mutnyánszky Marczella, bizalmas kulcsárnéja, a másikat egy elszegényedett rokon, Kopereczky Dávidné, szül. Kopereczky Ágnes özvegy dzsidás kapitányné személyében, a kik ezen tisztükért egyenkint kétszáz forintot húznak évenként az örökösöktől, mindaddig, míg a gyöngyökből tart. Az utolsó gyöngynél megszűnnek a hivatalok. Ha azonban az ő életük fonala fogynék el előbb, mint a gyöngyök, az esetben mindenik főkötő-őr jogosult utódot nevezni ki halála esetére, ugyanolyan jogokkal, kötelességekkel és fizetéssel, mint ők voltak. Erre a halálos ágyán megeskettette őket, meghagyván, hogy csakis végszükség esetén engedjék a gyöngyök elpazarlását vagy zálogbaadását, s kiosztá közöttük a kulcsokat: Izrael fia kapván az egyiket s a két főkötő-őr a másik kettőt.

Minthogy a vasládát most már csak úgy lehetett kinyitni, ha a három kulcstulajdonos egy akaraton van, s minthogy történetünk idejében Omode Orsolya főkötőjén már csak négy gyöngy fityegett, kettőt Izrael zálogba tett, egyet a kastély renoválásakor, egyet pedig még régebben, a Bubenyik pénzbeszerzési inditványa sok nehézségbe ütközött. A báró érezte ezt s fázott tőle. Mert a két öreg főkötő-őr ugyancsak kitünően volt megválasztva. Ha neszét vették, hogy a bárónak nincs pénze, az egyik rögtön elutazott Halasra a leányához, mire azt sikerült hazacsalogatni, a másik, a faluvégi sárga kúriában lakó kapitány özvegye tünt el a Gráczban lakó nővéréhez.

Ha pedig úgy lepte meg őket Kopereczky, hogy épen otthon voltak, akkor a nyugalmazott kulcsárné, ki a kertészlakban köhögte át alkonyatos éveit, ájuldozni, sírni, jajveszékelni kezdett, hogy a báró őt tönkre akarja tenni, hogy immár a végső gyöngyökhöz is hozzányúl, közeledik ezzel a percz, a mikor a főkötő-őri fizetése megszűnik, s ő a lésza alatt hal meg, mint koldus. Könyörög, rimánkodik, térdre veti magát a báró előtt, hogy ne kivánja tőle ezt az áldozatot, legyen irgalommal iránta, mert mi lesz ő vele azután, ha az utolsó gyöngy is elvándorol a vasládából? Mire a báró, mint már néhányszor azelőtt, eleinte dühbe jön: «Hát meddig akar még maga élni, vén csoroszlya?», de aztán ellágyul, megrendül egész valójában (mert alapjában jó szive van) és magától eláll a tervtől.

Ám ha el nem állna, ott van a másik custos, a kapitányné. Az bezzeg nem ájul el, nem sír, nem könyörög, hanem felkerekedik, mint a forgószél, a kastélyba szalad, sarkára áll, a csipőjére teszi a kezét, toppant a lábával:

«Hát meg vagy te kergülve, Izrael, hogy szándékosan rohansz a vesztedbe? Hát illik ez? Elpocsékolni családod utolsó ereklyéit! Nem szégyenled magadat, te ember! Hogy van szemed a szemembe nézni. Pfuj, Kopereczky! Bujj a föld alá! Vagy eredj, kapard ki az őseid csontjait a kriptákból, javíthatatlan tékozló, és áruld el fontszámra! Mit akarsz tőlem? A kulcsot? Abból ugyan nem eszel! Hát azt hiszed, hogy nadragulyát ettem? Mire kell? Kártyázásra, devernázásra. Hogy meg akarsz nősülni? Mi közöm nekem ahhoz? Azért, hogy te élvezz az új feleségeddel, nem szükséges, hogy én az exisztencziám egy részét odadobjam. Meg azét a nyomorult kulcsárnéét. Vedd el a feleségedet, a hogy tudod, szépítsd meg a bagolyfészkedet, a mint bírod, de én nem engedek a fekete gyöngyökhöz nyúlni. Majd ha azt látom, hogy éhenhalásban vagy, akkor én is megnyitom a vasládát, addig nem. Anyádnak így tettem az esküt és így tartom meg, amen. Ha pedig még egy szót szólsz, kikaparom a szemedet. No nézze meg az ember! Hiába forgatod a nagy szemedet, hiába rázod a bolond fejedet, hiába csikorgatod a dudvás fogaidat, melyekre lerakódott vagy két font borkő, a kocsmákban és mindenféle spelunkákban, ez a két font borkő az egyetlen, a mit életedben szereztél.

Térj hát eszedre, Izrael, gondolj az Istenre és arra, hogy ha megnősülsz, neked is lesznek gyermekeid s azokra is hagyni kell valamit. Mit gondolsz, szerencsétlen, ha minden Kopereczky ilyen lett volna, hány fekete gyöngynek kellett volna lennie a Kopereczky Orsolya főkötőjén, hogy még a te torkodon leereszkedhessék vagy kettő? Egy szót se többet, Izrael, egy szót se, mert forgós teremtette, mindjárt más hangból kezdek beszélni.»

Ettől a _más hangtól_ félt Kopereczky. Hogy milyen is lehet az a «más hang», mikor már ez sincsen selyemből szőve?

Nem kis feladat volt ennélfogva, a mit Bubenyikre bízott a báró. Mert bizonyára könnyebb és kevésbbé fájdalmas azoknak a szegény csiga-állatoknak ott a persa-öbölben kiizzadni e tündéries csecsebecséket, mint azokat a két sárkány miatt a vasládából kihozni. De a ravasz Bubenyik nem rettent vissza a nehézségtől.

– Meglesz, méltóságos uram, ha nagyon kell.

Kopereczky kétkedve csóválta a fejét.

– Nem tudom, mibe kezdesz. Itthon vannak most az öreg asszonyok?

– Itthon vannak.

– Vigyázz, hogy meg ne szökjenek. Seprűnyélre ülnek és ellovagolnak a Gellértre.

– Van nekem az ellen arkanumom. Csak tessék rám hagyni. Hány szem gyöngy kell?

– Elég lesz egy. Most nagyon drágák. Elviszed Trencsénbe holnap, ott bezálogosítod Schlesinger Fülöpnél. Átadsz az összegből kétezer forintot Malinka úrnak, a ki onnan a négyes fogattal tovább megy Bontóvárra és átadja a pénzt apósomnak. A fogat aztán ott is marad.

– És én hogy jövök vissza?

– Magaddal viszed a hátaslovamat.