Part 6

Özvegy Ilvánczyné szül. Noszty Erzsébet, a Vilma nagynénje, a ki a háztartást vitte Noszty Pálnál, szigorú asszony volt, a furfang se hiányzott benne (hiszen Noszty vér csurgott az ő ereiben is), de ha valamely regény olvasásába elmerült, akkor a szőnyegét is el lehetett volna lopni a lába alól. Általában az olvasmányaihoz igazodott; ha a gyilkosságról, rablásról olvasott, nappalra is kulcscsal zárta be az ajtókat, ha nem, éjjelre is nyitva hagyta. Ha a regényben valami csintalan, kikapós asszony volt, átható árgus szemeivel, melyek egy detektivnek is becsületére váltak volna, még a Vilma titkos gondolataiba is behatolni igyekezett, a sóhajait, halaványságát, hallgatagságát mint bűnjeleket kezelte, az elhullatott papirosait titokban összeragasztotta és elolvasta, ha azonban jó indulatu, hős jellemek fordultak elő regényében, akkor megbízott benne, sokszor egyedül is elengedte órákon át flangirozni a városban. Beszélik a dr. Horváth Márton köz- és váltó-ügyvéd irodájabeli emberek (meglehet azonban, semmi vonatkozása nincs ezzel), hogy gyakran jött fel hordár, a ki Malinka Kornélt kereste, egy levélkét csusztatott kezébe, mire annak kigyúlt az arcza s észrevétlenül otthagyva keresetet, aktát, végzést, kiosont az irodából. Az imposztor segédek, a kik utána leselkedtek, azt állítják, hogy az utcza sarkán egy elfátyolozott, karcsú kisasszony várakozott reá olyankor.

Hogy volt, hogy nem volt, isten tudja, csak az bizonyos, hogy azokban az időkben, mikor Kopereczky elvette a Noszty-leányt, búskomor lett, nem ivott, nem evett, nem dolgozott, nem tanult (mert különben már letette volna azóta az ügyvédi vizsgát), hanem őgyelgett az utczákon, a budai hegyek közt, mint egy testetlen árnyék. Hogy miért, senkinek se mondta, senki nem sejtette, az ifju Nosztyt kivéve, a ki még a nász előtti héten is hordta a leveleket. Aztán akárhányszor rajta kapta húgát, hogy keservesen sírt ott, a hol nem látták.

Vilmát aztán elvitte férje Krapeczre, annak több mint egy éve és most micsoda pompás jelenet lesz – mikor egyszer odatoppan Malinka Kornél is.

Alig várta a délutánt, hogy fölkeresse régi önkéntes pajtását.

Az már várt rá akkor; szomorúan nyujtotta feléje a kezét. Feri hasonlított Vilmához. Ez az arcz fájt neki. Óvakodott rá nézni.

– Parancsolsz velem valamit?

Olyan volt a hangja, mintha a sírból jönne.

– Egy ajánlatom van számodra, kedves öregem. Mennyit keresel te meg az ügyvédi irodában?

Malinka vállat vont és rábámult a közömbös jéghideg szemeivel.

– Mit bánom én azt? Minek nekem a pénz? Hitványság az!

– Boldog ember vagy. De én még boldogabbá akarlak tenni. A sógorom, a Vilma férje, bontóvári főispán lett és titkárra van szüksége. Vállalkozol-e rá?

Azok a jégszemek hogy kezdtek egyszeribe villogni, mint a szentjános bogarak. Mohón, izgatottan kapta meg a Noszty karját.

– Ő akarja?

– Nem, egészen az én ötletem.

– Tud róla? – suttogta rekedtes hangon.

– Nem is tud róla, de majd megtudja, ha egyszer ott lát.

– Azt hiszed, örülni fog?

– Gondolom, nem fog haragudni.

– Nem okoz-e az neki fájdalmat?

– Fájdalmat? Miért? – csodálkozott Noszty.

– Mert nekem fájdalmas lesz.

– Hát akkor ne vállald el.

– De nem bírok neki ellentállni.

– Ebben az esetben rendben van a dolog. Irok majd egy pár sort s ezzel keresd fel a sógort az «Angol királynő»-ben.

Noszty fütyörészve távozott, gondolván magában: ezeket én most összehoztam, a miből szép vígjáték lesz Krapeczen. Sokkal frivolabb volt, mintsem arra is gondolt volna, hogy ép úgy lehet szomorújáték is.

Malinka jelentkezett másnap s a csinos, jó formájú fiatalember megtetszett Kopereczkynek, röviden megegyeztek és még az nap délután iróasztalt tétetett be neki az egyik vendéglői szobájába:

– Ez az ön dominiuma, – mondá, mutatván neki az iróasztalt. – Ön ezentúl nem Malinka, hanem Kopereczkynek a második énje. Beleképzeli magát az én bőrömbe és gondolkozik helyettem. Én mindenbe beleavatom önt. Ha ön valami bolondot csinál, összeszidom, ha pedig én csinálok valami bolondot, akkor még jobban szidom össze. Elég, ha egyelőre ennyit tud. A többi majd következik.

– De mégis szeretném teendőim tüzetesebb meghatározását, – szólalt meg Malinka.

– Ne beszéljen nekem ilyen stilusban. Mert azt én ki nem állhatom, azt hiszem, hogy valami hivatalos okmányt olvas s attól én mindjárt elalszom, mint a kakas, ha meglóbálják. Hogy mi a teendője? Hm, azt nehéz meghatározni. Mindenekelőtt egy szép beiktatási beszédre van szükségem. Ezt önnek kell megcsinálni. Ez a szekretárius dolga. Csinált ön már ilyesmit?

– Nem csináltam még, de a chriától kezdve mindent meg tudok csinálni, csakhogy…

– Csakhogy?

– Jó volna látni mintának egy ilyen beszédet, mi szokott abban lenni.

Sok zöldség, tömérdek ketle-kotla. És ezt nekem szóról-szóra be kell magolnom. De hát ilyen az ember. Hihetetlen, mi mindenre képes a hazájáért! Különben itt volt tegnap az alispánom, a kivel e hó 20-ikára állapítottuk meg a beiktatást. Fogalmazzon majd egy levelet ilyen értelemben a törvényhatósághoz, a melyben értesítem erről, holnap pedig rendeljen valamely nyomdában meghivókat a főispáni ebédre. Azokat majd csak a jövő héten küldjük szét otthonról, Krapeczről, mihelyt megkapjuk az alispántól a meghivandók névsorát. Ugyancsak megigérte, hogy megküldi a jegyzőkönyveket a régibb főispáni beiktatásokról, ezekből aztán megtudjuk, mi minden vár ott engem. Oh jaj, csak már átestem volna rajta!

Malinka megértvén ezeket, lassan-lassan belemelegedett feladatába s minthogy úgyis értelmes koponya volt, az alispán által küldött programmból és a régi beiktatási jegyzőkönyvekből összefogdosta a beiktató ünnepély képét.

A főispán 19-ikén a délutáni vonattal érkezik Bontóvárra. A megye határán egy kisebb küldöttség száll fel a vonatra s kiséri a székvárosig. A székváros indóházában a város polgármestere és a megyei tisztikar fogadja, az ott elhangzó rövid «Isten hozott!»-ra néhány szivélyes szóval felel, mire a Dengely hegyén megdördülnek a régi Thököly-ágyúk, lévén most Thökölynek sokkal több ágyúja, imitt-amott elszórva várakban, városokban, mint a mennyit valaha öntetett és bírt. A főispán az előre odaküldött négyesfogatára ül és a megyeházi szállására hajtat. A voltaképeni beiktatás csak másnap lesz az e czélra összehivott közgyűlésen, a hol a főispán leteszi az esküt, mely alkalommal a főjegyző, Vér Tamás fogja üdvözölni, mire aztán a főispán mondja el a beszédét, stb.

A programm egy kicsit szegényesen festett (kifejezője volt, úgy látszik, a hangulatnak). Kopereczky is észrevette és váltig morgott. Hogy még be se tette a lábát a vármegyébe és máris sikkasztanak. Hová tették a programmból a fehérruhás lányokat? Micsoda szemtelenség! E nélkül legyen ő főispán? Azonkívül se bandérium, se fáklyás-zene. Ez bizony nem jól kezdődik.

– Nem csoda, – vigasztalta Malinka a panaszkodót, – még nem ismerik méltóságodat.

– Hiszen épen az, hogy még nem ismernek. Azért csodálkozom. Mert ha ismernének, nem csodálkoznám.

Nem volt kedvező prognostikon a «Bontói Napló» se, melynek minden sorát figyelmesen olvasták. A fekete betűerdőből hideg szél fújt s gonosz manók vigyorogtak ki. A távozó főispán iránti szeretet és melegség áradt ki a különböző közleményekből. A lemenő napnak üvöltöttek hozsannát. Ejnye, de furcsa magyarok!

E hidegségből egyébiránt nem érzett Malinka semmit, sőt inkább melege volt, izzadt a beszéd készítése közben. Sok penzumot csinált már életében, de egy se ment olyan nehezen, talán épen azért, mert valami rendkívülit akart alkotni. Olvasta mintának Cicero, Kölcsey beszédeit, hogy azokból ihletet merítsen, elment vagy kétszer-háromszor a karzatra országgyűlési beszédeket hallgatni, ezeknek a hatása alatt írt aztán egyet-egyet, de mikor Kopereczkynek felolvasta, az nem volt megelégedve.

– Nem jó, amicze, nem jó.

– Hát miért nem jó?

– Mit tudom én? Csak nem jó.

Akkor aztán áttanulmányozta az Antonius beszédét Caesar holtteste fölött s írt egy hatalmas, lendületes szónoklatot alexandrinusokban, hogy öröm volt azoknak a pattogását hallani. Mert meg kell adni, pompás tolla volt Malinkának.

Kopereczky végighallgatta ezt is s fitymálva intett a kezével:

– Ez se jó.

A szegény Malinka most már kezdte az alispán által küldött régi jegyzőkönyvekben megörökített beiktatási beszédeket fölturkálni s nagy kínjában kiválasztván egyet, a melyet a mostani alispán tartott még főjegyző korában, az 1868-ban kinevezett főispán, báró Aráncsy János beiktatásánál és a melyet a szónok úgy adott elő akkor, mint a vármegye óhajait, most akként travesztálta, mintha a főispán igéret gyanánt mondaná el ugyanazokat a szóvirágokat, reformokat, pattogó szentencziákat, kopott hasonlatokat és részesülőkben össze-vissza gubózott oratori maszlagokat és czirádákat.

Kopereczkynek a szemei csillogtak a megelégedéstől és örömtől.

– Ez az, pán brat. Ez az igazi, ez a szép, rajta van az a bizonyos megyei szag, a mi a hajduk dolmányán és a bizottsági tagok bekecsén. Maga nagy talentum, pán brat.

Az volt nála a legnagyobb fokú megelégedés, ha valami alantast per «pán brat» (testvér úr) szólított.

Ezt a beszédet vitte haza Krapeczre, hogy betanulja.

A beiktatásig ugyanis még tíz nap volt. Kopereczky ráért még hazamenni; úgyis dolga volt otthon; lemondani a takarékpénztári elnökségről, átadni az irományokat, ellátni instructióval a tisztjeit, aztán a kis rajkót is meg kellett nézni. Hisz az már nőtt azóta! Oh, hogyne! Egy hete, hogy eljött hazulról. Azóta talán már nevetni is tud!

Különben se lett volna czélja a további ittidőzésnek, mert az apósa, a ki eddig tanácsokat öntögetett a fejébe, már tegnapelőtt előre elutazott a megyébe a hangulatot megfordítani (már a mennyire lehet), sőt egyenesen nem czélirányos lett volna, mert Feri sógor otthon maradt s minden másodnap megpumpolta, még pedig mindig duplájával az előbbeni kölcsönnek. Egy szóval _kubusra_ dolgozott. Ezt a methodust pedig állítólag egy hajdankori perzsa sah se győzte a sakktáblán, pedig csak búzaszemekről volt szó. Hja, ezt nem lehet tíz napig kitartani. A báró tehát azt mondta egy reggel Malinkának:

– Készüljön fel, amicze, megyünk haza Krapeczre. Ott a csendességben, a hol nem zörög ez a sok bolond szekér, könnyebben megtanulom a beszédet. Aztán szó a mi szó, nagyon szeretnék már egy kis gyereksírást hallani.

A portásnak meghagyta, hogy minden érkező levelét rögtön továbbítsa Krapeczre.

– Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumtól, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére, rögtön csomagolja be és küldje utánam!

Malinka szeretett volna elmélázni a vasúton (volt hozzá szép és bőséges anyaga), sokat adott volna érte, ha a főispán nyugton hagyja, de az épen fecsegő kedvében volt s kedvenczéről, a kosról beszélgetvén, hovatovább mindkettő belemerült az állatvilág dicsőitésébe.

– Micsoda ostoba hivalkodás, barátom, hogy mi emberek magunkat a legtökéletesebb teremtményeknek képzeljük! Önkényes ráfogás. Meglehet, hogy a birkák is azt gondolják magukról. Épen olyan joggal tehetik, mint mi. Az igazság pedig alkalmasint az, hogy az Isten egyenletesen osztotta el teremtményei közt a tehetségeket. Egyik ebben kiválóbb, a másik abban. A kutyának több a megfigyelő képessége és a szaglása mindenkinél. A nyúl hallása csodálatos. A gólya napokkal előbb megérzi a vihart s köveket hord csőrében a fészkébe, hogy erősítse. Elbujhatnak előle a meteorologusok. A vándorló madarak jobban ismerik a földrajzt, mint a tanügyi bácsik. Hát még a postagalambok, amicze! Elviszik őket, mondjuk, sötét kalitkában vasúton, mondjuk Amsterdamba, ott kieresztik, megrázzák szárnyaikat, s jönnek egyenesen haza, mondjuk Trencsénbe. Hisz ez olyan isteni tehetség, hogy a nyomorult ember fölfogni se tudja. És mégis ő van felfuvalkodva! De ki birná azt elősorolni, mi mindent tud egy-egy állat? Mi csak olyanokat tudunk valamely állat tudása felől, a mit mi is a tudás körébe vélünk sorozhatónak. Tudjuk, hogy a macska karmolni, dorombolni tud és elfogja az egeret, de nem tudjuk, hogy még mi mindent tudhat ezenkívül? Mert fordítsuk csak meg a helyzetet. Bujjunk be a macskába, barátom Malinka s a macska álláspontjából vizsgáljuk, hogy mit tud az ember. Hát tud beszélni, ülni, öltözködni, prüszkölni és böfögni; de hogy a történelmet is tudja a mathezist, a filozófiát, hogy könyveket ír és szellemes ötleteket mond, arról a macskának sejtelme se lehet. Sőt ha tovább megyünk, és én megyek is, azt merem mondani, hogy az állatok többet kaptak az értékes tulajdonságból, mint mi. Mert van-e csak egy olyan állat is, a majmot kivéve, a melyik az embertől tanult volna valaha valamit? Ellenben mi folyton tanulunk az állatoktól, a fecskétől tanultuk az építkezést és a darázstól, ugyancsak ez utóbbitól a papiros-csinálást is növényi anyagokból, csak még nem vagyunk tökéletesek, mert az övé, ha megázik, se szakad el. Hát a pók, amicze? A pók! Hogy tud az szőni! Mi ahhoz képest egy takács?

– Vagy egy intrikáló főispán, – jegyezte meg Malinka.

– No no, Malinka! Mindjárt a szájára ütök.

ÖTÖDIK FEJEZET.

(A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik.)

Trencsénben a «Nagy szamár»-nál a báró fogata várta őket; négy szép, erős pej, olyan kövérek, hogy szinte rengett rajtuk a hús.

– Sohase láttam még ilyen hizott lovakat, – vélte Malinka. – Ezeket Marienbadba kellene küldeni, nem Bontóvárra!

– Meghiszem azt, – kevélykedett Kopereczky. – De nézze csak, mit esznek!

Malinkának erőnek erejével be kellett nyúlnia az egyik abrakos-tarisznyába, a honnan egy marék zabot emelt ki.

– Tegye vissza megint és most nézze meg a tenyerét. Mit lát rajta?

– Semmit.

– Úgy-e? – ujjongott a báró. – Hiszen épen az, hogy semmit se lát, hogy tiszta maradt a keze. Ez annyit tesz, barátja az erénynek, hogy a lovaim most zabot esznek. Az aztán koszt! Nem evett olyat a Caligula lova se.

Trencsénben egyébiránt épen országos vásár volt, a vidéki urak, a különféle Kopereczkyek mind bent voltak és ünnepelték «a család gyöngyét», a ki ennélfogva köztük töltötte az estét és az éjszakát, természetesen ferbli is volt és az új főispánt derekasan megkoppasztották.

– Nem maradt egyebem, – panaszkodott reggel Malinkának, üres tárczájára mutatva, – csak a rokonaim szeretete.

Mogorva hangulatban ült fel a kocsira, de innen már mulatságos volt az út Malinkának, mert még soha se látta a tótságot, bár maga is tót volt, de az enyhébb fajtából, az alföldről, Szarvasról való: anyja lutheránus tanárnak felesége, megözvegyülvén, onnan jött Pestre és megnyitotta a «Czinkotai itczét», mikor még Kornél csak tizenötéves volt.

Gyönyörű őszi idő volt, az egyik fölséges panorámából a másik nyilt. A tüdő nem tudott betelni a fenyőillatos levegővel, a szem a látnivalóval. Festői várromok bámulnak le a sziklacsúcsokról mogorván. Hol vannak a pánczélos vitézek, kik itt lovagoltak hajdanában, élükön Csák Mátéval, vagy valamelyik Thurzóval? Elborul az ember kedélye, és a képzelete a multakba téved. Hejh, hogy mindennek el kell múlni, a mi volt! Hanem ezek a fák még tán látták őket fiatal fácska korukban! A Vág pedig nyilván még most is úgy zúg, mint akkor! És a rigók is épen olyan vígan fütyülnek az erdőkben. Az őzek kiváncsian kandikálnak ki az erdőszéleken és olyan félénkek, szelidek, mint mikor még azok a daliák vadásztak rájuk. A völgyekben most is nevetnek a rétek selyemfüveikkel az őszi napsugár játékában. Habár elnémult is a kürt, mely a vártoronyból harsogott; ha alszik is a kürtös valahol poralakban, ha utána dőlt is a torony, azért még sok van úgy a régi világból, a hogy volt. A hegyi patakok, ezek az ezüst gyíkok vidám locsogással sietnek a Vágba. A Vágon egy-egy tutaj úszik nagy farakományokkal. «Ni, a tót flotta!» Rajta kedélyes parasztok pipáznak a «király dohányá»-ból nagy kalapjaik alatt, melyeket czérnára fűzött kerti csigákból készített pántlika övez.

Malinkát minden érdekelte, ezer meg ezer kérdést intézett a főispánhoz, vagy két helyütt, a hol burgonyát szedő, mákot tördelő asszonyok, leányok melankolikus nótákat daloltak, mindenáron le akart szállni a hintóról, hogy azokat följegyezze, mert Malinka költői lélek volt és etnografus, a ki gyüjtötte a köznép érzéséből fakadó virágszálakat, de Kopereczky nem engedte:

– Ugyan ne okoskodjék; megkapja nálam az egészet összegyüjtve. A skatulyával együtt, – tette hozzá vigyorogva.

Az elbájoló vidék itt-ott sárga agyagos szántóföldeken folytatódott, melyeket árkok, szakadékok szeltek keresztül-kasul. Az erdővel borított hegyek kevésbbé meredek aljából keletkezhettek e szántóföldek. A föld nem akart hozni itt is csak fát, borókabokrokat, árvalányhajat és páfrányt, de az emberek kényszerítették, turkálták, piszkálták: «Teremj kutya! Azt, a mit mi vetünk beléd. Muszáj.»

Az út mellett nehány pusztai ház állt, istállók, juhakol, béresházak, ispánlak.

– Ez már az én pusztám, – mondá Kopereczky. – Ez az egyik. Még egy van ezentúl, a Kiczka nevű. Majd azt is útba ejtjük.

– Hát ezt hogy nevezik?

– Ez a Szedres.

– Hány hold a Szedres?

– Kétezer; a fele szántóföld, de nem sokat ér a fele se.

– Alkalmasint annál többet ér a másik fele.

– Dehogy. A másik fele semmit se ér, erdő.

– Az erdőnek is nagy most már a becse, kivált ha a kőszén elfogy, pedig elfogy.

– E miatt ugyan elfogyhat. Ezt az erdőt «Isten útjá»-nak hívják. Egyrészt azért, mert az őseim velem együtt ebből szoktak ajándékozni fát leégett községeknek és épülő templomoknak, a miért a mennyországba reménylünk bejutni, de az nem bizonyos, a lapokba azonban rendszerint bejutunk a «nagylelkű» jelzővel és egyéb magasztalásokkal. Másrészt pedig azért hívják úgy, mert az út az erdőben csakugyan gyakran vezet az Istenhez, a mennyiben olyan veszedelem az erdőből fát hozni, hogy barom és ember bizonyosan otthagyja a foga fehérét.

– De hisz akkor ez a kegyes ajándékozás inkább istelenség.

– Egy kis családi flancz. Ártatlan dolog ez. A családnak van magához való esze, ez az egész, sok helyen patrónus, tehát valamit tennie, adnia kell a világ szája miatt is. Nos, a megajándékozottaknak is legyen magukhoz való eszük, s várják be türelmesen, míg a kormányozható léghajó fel lesz találva s alkalmassá téve a faszállításra.

Közel a tanyaházakhoz nehány eke mozgott, girhes apró ökrök vontatták kedvetlenül. Ott volt a szántásnál Klincsók György kasznár is, szépen kiszítt tajtékpipából eregetve a füstöket. Kopereczky a hintóhoz intette.

Gurult az öreg úr, mint az ördögmotolla, nagy lihegve a kövérsége miatt, a mint pedig odaért, kivette szájából nagy alázatosan a pipáját s függőlegesen leeresztvén azt maga mellett, a fejéről hirtelen lekapott sapkáját ráakasztotta a csutorára, nehogy valahogy szórakozottságból tiszteletlen módon a szájába vegye, míg a méltóságos báró szine előtt áll.

– No, mi az ujság, Klincsók bátya? – kérdé a főúr nyájasan. – Mi történt egy hét alatt?

– Semmi se nem, nevezetesebb, – felelte a kasznár a maga tótos szókötésével.

– Van-e valami pénzzé tehető portéka a gazdaságban? Mert nagyon meg vagyok szorulva. Ez a főispánság nagy érvágás. Aztán Trencsénben is megkeféltek az éjjel. Nincs pénzem, Klincsók bácsi!

– Hm, gondolkozok. (A homlokát dörzsölte szőrös kezével, mialatt becsületes, jó arcza eltorzult.) Talán a birkákat megnyírjunk? De már van késő, beüti orrát tél. Ők nem szólják semmit, a hogy én ösmerek őket, már t. i. birkákat, de a hogy a telet ösmerek, be találja hegedülni nekik. Nem, nem, ködmönkét birkáról lehúzni most nem jó, hanem fexik padláson enyémen olyan ködmön vagy hetven, kiből birka már kiment, találtatik ugyancsak egy ökörbőr is, ebből tudom egy kis pénzt csinálni, mihelyest találtatik zsidó, no az pedig találtatik.

– Miféle ökörbőrről beszél ön?

– Hát a Bimbóról, a tarkáról. Elhagyta minket, – sóhajtott Klincsók, – épen tegnapelőtt virradóra.

– Mi baja történt?

Klincsók úr égre emelte a szemeit.

– Isten tud. Én azt gondolok, végelgyengülésben múlt ki.

– Bizony nagyon soványok a többi ökrök is, – jegyezte meg Malinka, – meg lehet a bordáikat olvasni.

Klincsók úr igyekezett menteni a becsületből, a mit lehetett.

– Talán csak az enyim kövérségem mellett látszódja úgy.

– Ennek én vagyok az oka, – szólt a főispán, – mert kevés szénám és lóherém terem s az a lovaknak, teheneknek kell, hát szecskára, árpaszalmára vannak szorítva. Én parancsoltam így Klincsóknak és ő ahhoz tartja magát.

– Elég nem igazságos az, méltóságos uram, – okvetetlenkedett Malinka. – A szegény ökrök keserves izzadtságából, munkájából hozza terményeit a föld s csak épen ők nem kapnak belőle, hanem a parádés állatok falják föl.

– Isten úgy segéljen, igaza van, – kiáltott fel élénken Kopereczky, mintha csak most jönne rá. – Veszszek meg, ha nincs igaza. Hiszen a társadalomban is így van. Az emberek nagy és bölcs tömege is így alkotta meg a maga rendjét. A paraszt dolgozik és koplal, az úr pedig csinos kis diner-ken megeszi a termények javát és böfög. Malinka, magának igaza van. Gratulálok, Malinka. Ejnye, ejnye, de szent egy igaz, a mit mondott.

Egy félóráig hajtogatta, hogy milyen talpraesett megjegyzés, de azért csak úgy hagyta a dolgot, a hogy eddig, csak a bőrök eladását parancsolta meg s azzal a kövér lovak tovább indultak.

– Szeretem ezt a Klincsókot. Nagyon derék ember és főleg szófogadó, – dicsérte Malinkának útközben, – igaz, hogy nagyon rosszul megy a gazdaság alatta, de szeretem. Átkozottul keveset hajt a Szedres. Ha nem volna a Kiczka, már régen kivicsorítottam volna a fogamat.

– A Kiczka tehát a jobbik birtok?

– Az is csak olyan, hanem van ott egy gazember kasznárom, egy bizonyos Fekete György, makacs kálvinista ember, a kit el akarok csapni, mert nem akar rám hallgatni s akármit rendelek, mindig az ellenkezőjét teszi. Sejtem már (mert nem vagyok én olyan nagy szamár), hogy épen azért megy jól a gazdaság. Mindegy, mégis elcsapom, mert szeretem a jövedelmet, de még jobban szeretem az engedelmességet. Hát nincs igazam, Malinka?

– És mennyi már most a két birtokból az évi jövedelem, ha szabad az ilyesmiről kérdezősködni?

– Ráfizetek.

– Ráfizet? – kérdezte csodálkozva Malinka. – Minek gazdálkodik akkor méltóságod?

– Minek? – förmedt fel a báró némileg megbotránkozva az együgyű kérdésen. – Hát akkor miből éljek?

– Úgy értettem, hogy ha talán bérbeadná méltóságod a birtokot.

– Ugyan hagyjon békét! Kinek adjam? Zsidónak? Az kizsarolja a földet. Kereszténynek? Az nem zsarolja ki, de a bért sem fizeti meg.

– Bárcsak nekem lett volna ilyen két pusztám! – sóhajtott Malinka.

– Ne kivánjon olyat, barátom! Örüljön, hogy nincs semmije. A vagyontalanoké az ország, higyje meg nekem. Ne kisértse az Istent Malinka! Hiszen most minden a többségeken fordul meg. Többségről beszél a miniszterelnök és a miniszterelnököt támogató képviselő. Mind a kettő a többségből meríti létét. Többségről beszél a király is, mert a többség szavazza meg neki a rekrutát, a hadi költséget és a czivillistát. A többség az úr s abban egy olyan szám Kopacska, mint Esterházy. Egyik se több egynél. De Kopacskának az az előnye van, hogy semmije sincs s ha egyszer össze talál beszélni mindazokkal, a kiknek nincs semmijök, kisül, hogy ők a többség. Félek, hogy észreveszik egy napon és akkor ők az urak, övék az ország. És maga mégis elég könnyelmű, hogy két pusztát akarna! Hát meg van maga bolondulva? Malinka, Malinka, ne legyen háládatlan a gondviselés jótéteményeivel szemben!

Malinka sehogy se tudott tisztába jönni a princzipálisával, pedig megfigyelő lévén, váltig igyekezett annak veséjébe hatolni. Hol nagyon okos embernek látszott, hol félbolondnak. Valószínűleg e kettőből volt összetéve. De ez se volt bizonyos. Mikor már egyes vonásokból megkonstruálta az emberét, akkor egy új fölbukkanó vonás halomra döntötte az egész képet.

Ily beszélgetések közt észre se vették, mikor egy völgykatlanban előtünt a hitvány Krapecz falu, fehér szalmafödeles házikóival s fent a dombon hatalmas fenyőfák között a Kopereczky ódon kastély, Mária Terézia-korabeli mansard fedelével, zöld zsalus ablakaival és kiülő tornyával.

– Itthon vagyunk, barátom. Amott a rezidencziám!