Part 20

(Ezzel azt is jelezte az ifjuság előtt, hogy béreseik vannak odahaza és pedig többen.)

– Ugy mórikálja magát, mint valami úri kisasszony, – vélte Komádi Józsefné asszonyom, a csinos fűszeresné, a benczésekkel átellenben.

– Pedig csak szobacziczus, – világosította fel Erzsi, a hajadon huga, – mert éppen mellettük tánczoltam, mikor azt mondta a vadászának, hogy ő csak cseléd.

– Ejnye, a szemtelen! – pattant fel Csömör Andrásné, kinek már meglehetősen félre állt a kontya, mert tisztelője a boritalnak. – Hogy mer ide tolakodni, rangbeli perszonák közé? Nem hordóra kellene ültetni az ilyet, hanem kalodába.

– No, no, nem cseléd az, – csillapította Kevély Istvánné a megbotránkozókat. – Nem látják kegyelmetek, hogy milyen harmatos fehér keze van; nekem is ilyen volt, mikor még kisasszony voltam (a kántor leánya volt S.-Vásárhelyről), aztán milyen gyémántos arany karperecz csillámlik a kézcsuklóján.

– Persze. Tudjuk, – gúnyolódott Somlói Veronika, a vén leány, a ki ugyancsak ki volt festve és jól tudta, hogy mit ér a látszat. – Bizonyosan a kegyelmed ura csinálta.

(Kevély István uram ugyanis rézműves volt.)

Úgy Noszty, mint Mari, semmit sem sejtettek e fenekedésekről. Noszty leültetvén a kisasszonyt, elvegyült a tömegek közé. Érezte, hogy a Voglányban kifőzött terv jobban sikerült, mint remélte és most már fejlődésképes, de nem szabad rohamosabban érlelni. Egy kis időt hagyott Marinak, míg lelke fölszívja a beadott mérgeket.

Már szinte megijedt, hogy többet adott be belőlük, mint kellene. Csak egy kávéskanállal egyszerre, – így diktálja az okosság. – Azért hagyta ott egyedül.

Marinak úgy tetszett az elmult negyedóra, mint egy szép, kedves álom, melyből még kár volt fölébredni. Okolta magát, a miért elriasztotta a tánczosát azzal a vallomásával, hogy szobaleány. «Mindegy, – sugdosta a hiúsága, – tetszettél neki, az bizonyos, nyilván beléd szeretne, ha volna rá alkalom, s ha nem lennél cseléd, hanem valami mesterleány.»

Hisz az is vagyok, – felelgette önmagának, – pékmester leánya vagyok, csakhogy a kifli-királyé, királykisasszony…

Bolondság, bolondság, fűzte odább a gondolatait, miközben visszaigazgatta azokat az engedetlen hajszálakat, melyek kirázódtak tánczközben a fonatokból és az égő arcza körül repkedtek, a mint magára hajtotta a szelet csipkekendőjével. – Kétségtelenül hibáztam és ha a mamáék megtudják, nagy patália lesz belőle… Jaj Istenem, csak meg ne tudnák! És ha már elkövettem a hóbortot, legalább mulattam volna, de elrontottam a mulatságomat a vallomással. Ez volt tőlem a második ostobaság. Azt értem el vele, hogy most itt hagyott a gavallérom a faképnél. Ejh, mindegy. Hiszen a voltaképeni czél mégis el van érve. Egy legénynek megakadt rajtam a szeme, hát mégis szép vagyok valakinek…

S egy kedves, szelid mosoly osont el ajkain.

Aztán nem is az utolsó legény szeme akadt meg rajta, hanem a legcsinosabbé valamennyi között. Két dióbarna szem, finom, vékony bajusz fölött. Megint elkezdte fejét törni, hogy honnan oly ismerős neki a fiatal ember. S e végből ismét és ismét fölkereste a tekintete. Oh, csakis e végből. Hopp, megvan, eszébe villant. A Vörösmarty «Szép Ilonkájá»-nak illusztráczióiban szakasztott ilyen a vadász, a kiből aztán Mátyás király hámlik ki.

Noha kitalálta, mégis önkéntelenül is figyelemmel kísérte a vadászt. Röstelkedve érte magát ezen a hóbortos érdeklődésen, fülig pirult, de (s ez a gyanús), azon nyomban megtalálta a mentséget, a mivel a belső kis biró száját bedugta. Ejh, ugyan mi van abban? Hiszen ki érdekelje az idegen tömegből, ha épen az az egy ember nem, a kinek megtetszett? E sokaságból kétségkívül leginkább ő áll hozzá legközelebb… azaz csak állt. Ámbár ki tudja? Hiszen miért ne jöhetne még vissza?

Tehát már várta. Várta a nélkül, hogy tudná, hogy várja. Feri hidegen, közömbösen őgyelgett, majd itt, majd ott tünt fel, beszélt egy kicsit Brozikkal, majd Répásival, ezzel az utóbbival koczczintott is, miközben odajött a Répási leány, a szikraszemű, megösmerkedett vele s egy darabig beszélgettek, nevetgéltek. De micsoda kedvetlenítő nyugtalanság lepte meg Tóth Marit ezalatt, szeretett volna már haza menni, de nem volt ereje fölkelni a hordócskáról.

Próbálta elterelni gondolatait a vadászról, de nem egészen sikerült, majdnem akaratlanul is rátévedt a tekintete s kisérte mindenüvé, látta, a mint elválik a Répási leánytól (no, hála Istennek), megkönnyebbszik, érezte; most egyenesen a leányok sora elé állt a vadász szemlét tartani, hogy tánczosnőt válaszszon közülök, sokáig nézett ide, oda, bizonytalanul, habozva, aztán mintha nem talált volna senkit, eleresztette a jobb kezét, melylyel inteni szokás és elment a sor előtt, kezeit hátra téve. Így ment el Mari mellett is, lassan, gondolatokba mélyedbe, a nélkül, hogy észrevette volna, csak mikor már áthaladt, fordult meg, s mintha csak történetesen esnék, hátra szólt:

– No, kipihente már magát?

A Mari szíve elkezdett hevesebben dobogni, de ezt magának sem merte bevallani.

– Körülbelül, – felelte.

– Nem tánczolnánk még egy kicsit? – kérdé nevetve.

– Nem bánom, – mondá a leány fojtott hangon és felemelkedett ülőhelyéről.

A hordóra rögtön leült Süvegjártó Ágnes. Noszty elkezdett tánczolni, de alig perdített egyet-kettőt Tóth Marin, mikor a selyma Guba Pali fölhajította duhaj kedvvel a Kolotnoki Jóska selyempántlikás kalapját a diófára, s az ott maradt lógva fent a galyak között, Kolotnoki fölmászott a kalapjáért s ha már egyszer ott volt a magasban, az a gavalléros gondolata támadt, hogy miután a banda épen a fa árnyékában állva muzsikált, leereszt a Rupi hegedűjébe egy ezüst forintost. A forintos azonban a primás orrára esett, úgy, hogy abból legott megeredt a vér. Látván a saját vérét folyni a kabátján (ámbár a czigány szereti a pirosat), ezúttal rémülten ejté el hegedűjét, valóságos halálordítást hallatva, mely csak fokozódott azáltal, hogy a szerencsétlen hegedű épen egy kőre esett és megrepedt, a mely körülmény folytán stradiváriussá lépett elő. Nagy galamuta támadt ebből; Rupi jajveszékelésbe tört ki a drága hegedűje miatt, a banda többi tagjai, látván vezérük katasztrófáját, keresztbe tették vonóikat, a brácsás vízért szaladt, lemosni a Rupi arczát.

– No mi az? – riadtak fel a tánczosok. – Hát miért nem muzsikáltok, hékás?

Rupi még mindig kiabált, átkozódott czigány nyelven, mire a többiek is nekibátorodának:

– Nem urák ezsek, – mondá a flótás és kezdte a flótáját a szarvasbőr-tokjába csúsztatni.

– Reselt figét ezseknek, nem muzsikát, – vélte a czimbalmos, – szúrják le elíbb a hegedí árát!

Nosza odaugráltak a rendezők a sztrájkolókhoz, észretéríteni igyekezvén az elkeseredett Rupit, hogy így, amúgy, hiszen Kolotnoki jót akart, pénzt hagyított le, ki tehet arról, hogy rossz helyre esett, hiszen a pénznek nincsen esze (pedig dehogy nincs). Rupi váltig csökönyös maradt, míg végre tömérdek huzavona, fenyegetés, gorombáskodás, könyörgés után sikerült őt megnyugtatni tíz forintnyi kárpótlás ünnepélyes igéretével, a mi nem is volt túlzott összeg, ha meggondoljuk, hogy az utolsó stradivariusok egyikének összetörését volt hivatva fedezni.

Míg az alkudozások tartottak, a sokáig húzódó szünet bő alkalmat nyújtott a csevegésre, azokról a bizonyos csacsiságokról, melyek semmikép se alkalmasak a följegyzésre.

– Még nem is kérdeztem, hogy hívják? – kezdé Noszty.

– Találja ki!

– Juliskának?

– Nem.

– Hát hogy?

– Klárának.

– Klára szép név, de hát a vezetékneve?

– Minek azt tudni? – vélte Tóth Mari. – Ne legyen olyan kiváncsi.

– Arra gondoltam, hogy ha talán egyszer kedvem jönne levelet írni.

– Nekem? – szólt a leány ijedten. – Oh, hiszen az lehetetlen.

– És ugyan miért volna lehetetlen? A posta elviszi akárhova.

Mari habozott egy perczig a felelettel, miközben fülig pirult.

– Az asszonyom sohase engedne meg ilyen levelezést.

– Különös asszonyság lehet, – jegyezte meg Noszty vidáman, – csak nem valami apácza-fejedelemasszony?

– Nem, nem, de mégis…

– Egyszerűen ne mutassa neki a levelet.

Mari nem felelt, de Noszty örömét találta őt ebben a kérdésben megkínozni, sarokba szorítani.

– No ne okoskodjék hát, Klárika, mondja meg a czímét kérem, – rimánkodó, lágy hangon ismételgette, – mondja meg, ne keserítsen meg, hiszen olyan szomorú még gondolatnak is, hogy sohase lássam többet… de persze maga nem bánja…

– Hát mit tehessek? – rebegte bizonytalanul, nagy zavarral.

– Mondja meg a czímét és a többit bízza rám, – suttogta a vadász mámorosan.

Tóth Mari megrázta a szép fejét tagadólag, s álmatag tekintetét lesütötte.

– Nem mondhatom meg, épen azért, hogy ne írhasson… nem akarom.

– De hiszen nem mutatná meg az asszonyának.

– Meg kellene mutatnom, – felelte akadozva, mert tudja meg az igazat, mert, de ne nevessen ki kérem, nem tudok olvasni.

– Oh, szegény kicsikém! Szegény kicsikém!

Jó szerencse, e pillanatban megszólalt a zene, mozgásba jöttek megint a lábak és megpihenhettek a nyelvek. Mari szabadabban lélegzett, Noszty azonban a boldogtalan szerelmest adta, daczosan szegte le fejét s elfordította tánczosnéjától. És mintha keserű érzései annyira kicsordultak volna, hogy a lábába is jutott, vad szilajsággal járta a tánczot. Ahol ni, Brozik uram is beugrott s épen Répásiné asszonyommal (mintha elefánt tánczolna a tehénnel), mindkettőjükről csorgott a verejték, a Brozik nagy tokája ide-oda rengett, míg a Répásiné pufók arcza szinte már a kékbe játszott a fölhevüléstől.

– Talán már elég is lesz, – lihegte. – Öregek vagyunk már, szomszéd.

– Többet ér egy negyedórai napfény télen, mint egy egész napfényes hét nyáron. Ez az én véleményem, szomszédasszony lelkem.

Széles jókedvben, ott rezegtetve magát és méltó terhét közvetlen Noszty mellett, miközben barátságosan ütött rá a vállára:

– Sohase halunk meg, vadász uram.

Noszty dühösen fordult meg, hogy megfenyítse, a ki vele komázni mer, de meglátván Brozikot s eszébe jutván, hogy hol van, egy mély sóhajjal felelte:

– Bárcsak már meghaltunk volna!

– Hát mi a baj, haj, haj, hop?

– Nem akar a rózsám szeretni, nyögte ki keserű panaszát a vadász, mire úgy látszik, megesett a tánczosnéja szíve, önkéntelenül hozzásimult, szinte hozzátapadt.

Delejes áram futott erein keresztül s szenvedélyesen magához szorította, – pedig ez már nem is tartozott a szerephez.

– Nem tud olvasni? – suttogta lázasan. – Hát a szemekből sem tud?

– Nem próbáltam, – lihegte a leány ábrándosan. – Jaj, agyonszorít!

Legott elbocsátotta a derekát, aztán már csak előtte czifrázta, szép, formás mozdulatokkal, daliásan, mind a két kezét a csipőjére téve. Addig-addig iregtek forogtak, míg egyszer csak odaértek a czigány elé.

Feri egy bankót csúsztatott titokban a primás tenyerébe s parancsoló mozdulattal kiálta rá:

– Ácsi more! Ez jön most.

S dalolni kezdte, tánczosnéjára szegezve izzó tekintetét (nem volt már ebben semmi mesterkélt többé)

Nézz rózsám a szemembe, Mit olvasol belőle?

Mari eleinte puszta szónak vette, s inkább lesütötte a szemeit, semhogy bele mert volna velök nézni a vadászéba, fáklya a fáklyától gyúlik, jaj, dehogy nézne oda, hanem a legény nem engedte, s addig ismételte a dal első sorát, mindig csak azt húzta a czigány is, hogy feltünő jelenetté kezdett fajulni, – akkor már mégis csak czélszerűbb, ha bele néz.

Rávetette buzavirágszín szemeit, csak egy villantásra találkozott a négy szem, csak annyi ideig, a mennyiig a nyíl egy falevelet áthasít (de talán az is sok volt), aztán lehunyta, mintha megperzselődtek volna, rájok huzódott pihentetőül a selyemrojtos szemhéj.

Mit olvasol belőle? Ugy-e azt mondja, Ugy-e azt mondja…

Dalolta Noszty tovább, miközben megfogta a Mari kezét:

– No hát mondja már, hogy mit mond, mit olvasott ki?

– Azt, hogy maga bolondot űz belőlem, – felelte a leány tündöklő mosolylyal, a mely elárulta, hogy maga se hiszi, a mit mondott.

A párkák keze azonban sohasem pihen egészen, váltig új szálak fonódnak le a guzsalyaikról. Kolotnoki Józsi nagyon zokon vette a flótás mondását, hogy ők nem urak s hangulatot kezdett csinálni a rendezők közt a mellett, hogy ezt meg kell torolni, a flótás szemtelenkedett velök, ezt nem viheti el szárazon, meg kell a flótást verni, hogy lepedőben vigyék haza, ezt kívánja az iparos ifjúság becsülete. Ebbe bele is nyugodtak a többi rendezők, mert a becsület egyugyanazon koszttal táplálkozik, eltérő vélemények csak arra nézve voltak, hogy most lasnakolják-e el a flótást, vagy csak a szüreti mulatság legvégén? Sőt volt egy harmadik indítvány is, a fiatal Broziké, melyben szintén benfoglaltatott az elagyabugyálás, de úgymond, előbb be kellene bizonyítani, hogy urak vagyunk, ez pedig akként volna keresztülvihető czélszerűn és olcsón, ha valahogy egy négyest lehetne összehozni, mert a négyes okvetlenül imponálna a bandának s nagyra nevelné a mulatság tekintélyét a külvilágban is, ha híre menne a városban, hogy négyest is tánczoltak a szüreten.

Úgy ám, négyest, de ki tud négyest tánczolni? Nagy dolog az! Arra sincsen módja a szegény mesterlegénynek, hogy a fejét megrakná műveltséggel, nem hogy különböző ismeretek jussanak még a lábaiba is. Hiszen gyönyörű volna egy négyes, nagy eset volna, szó sincs róla. Findura bácsi holtig kevélyen emlegetné, hogy valamikor négyest tánczoltak ebben a szőlőben, de azért mégse tanácsos buga fővel neki ugrani, mert hátha valami világraszóló felsülésbe vagy nevetségbe lyukad ki a dolog, hanem egy kis előleges tapogatódzás nem árthat, hogy ki tud, ki nem tud, s hány pár állana ki a döntő perczben?

A fiatal Brozik bizatott meg ezzel, mire sorba vette a fiatalságot, s így jutott el Nosztyhoz is, megszólítván őt illő módon:

– Szokott kegyed négyest tánczolni?

– Csak nem akar engem tánczosnénak? – kérdé nevetve.

– Szeretnék egy négyest rendezni, ha elég vállalkozó akad.

Noszty a tánczosnéjához fordult.

– Akarna velem egy négyest tánczolni?

– Miért ne? – felelte Mari odaadón.

Úgy látszik, több helyütt is szerencsével járt a kis beesett szemű Brozik, mire hirtelen nagy nyüzsgés-mozgás támadt, mint a futótűz terjedt el a hír, hogy négyes készül, a mi csodálatosan fölajzotta az idegeket és emelte az önérzeteket. Mindenki nagyobbnak, előkelőbbnek érezte magát egy fokkal, kivévén azok a leányok, a kik nem tudtak négyest tánczolni s marczangoló lelkiismeretfurdalással mélyedtek el multjukban előforduló olyan mozzanatokba, melyek lehetővé tették volna a finom táncz elsajátítását.

A rendezők lázasan futkároztak ide-oda a nagy esemény küszöbén. Ezer és egy kérdés merült most fel (nem olyan könnyű ez, a hogy látszik). Megtanácskozandó, mikép történjék a megszólítás: Urak, hölgyek, vagy pedig: Férfiak és nők? Természetesen urak, hölgyek. De az egyes figurák egymásutánjával és elnevezésével sem volt egészen tisztában Brozik úr, hiába tanulta a mészárosságot Bécsben. Ezeket bizony magával Rupival kellett megbeszélni, e végből fölfüggesztették a tánczot s ujólag kisöpörték és kiegyengették a tánczhelyet.

Noszty ezalatt elbocsátván tánczosnéját, hogy a négyeshez majd visszatér, fölkereste idősb Brozik uramat, hogy valami ennivalót kerítsen tőle, mert a gyomor is megköveteli a magáét, – kivált olyan sovány ebéd és annyi testmozgás után. Hanem íszen egyéb se kellett, csak jeleznie, hogy éhes.

Ha eddig senki se törte magát őt észrevenni, vele megismerkedni, míg semmire se volt szüksége, most bezzeg tizen is rohantak az élelemmel rakott kosaraikhoz, fölséges hideg pecsenyék; malaczok, ludak, foglyok, nyulak, torták, fánkok és nyalánkságok kerültek ki a sustorgó zsiros papirosok közül.

– Ide, ide, öcsém uram. Ebből tessék kedves öcsém! Ne vesse meg a mienket. Tiszteljen meg minket is.

Ha nem álltak is egészen jó lábon a finom előkelő tónussal, de a magyar vendégszeretet a maga teljességében duzzadozott. Tartaléknak eldugott pókhálós palaczkok kerestettek elő ugyancsak a kosarakból, vagy a krispinek és köpenyegek zsebeiből, zöldesbe játszó, aranyszin nedveikkel, melyek a városi pinczékből öreg korukban származtak vissza a hegyre, melytől eredtek. Egymásra liczitáltak a jó emberek. Ebből igyék, ez a jó! Mi az a poharában? Ugyan, öntse ki azt a lőrét! Eh, ne hallgasson azokra, kóstolja meg az úr az enyimet!

Így kinálgatták fölváltva, azt se tudta már, mit egyék, mit igyék, a sok szívességtől, a veszprémi püspök se duskál annyi jóban, le is telepedett az asztalhoz nagy kényelmesen, de még jól se lakott, már a czigány a négyes akkordjait kezdte jelezni, a párok immár sorakoztak kétfelől és a rendezők harsányan kiáltoztak.

– Urak, hölgyek! Kezdődik a négyes! Ide, ide a sorba! Ej no, gyüljenek már, kutya mérges teremtette.

Noszty is felugrott, sietett megkeresni a tánczosnéját. Körülnézett a leányok hullámzó során, de seholsem látta Tóth Marit, hanem a helyett megpillantotta Bligit, a doggot, a mint ott somfordált a leánypiacz túlsó szélén. Aha, a Bligi kiszabadult és idejött. No, a hol a Bligi van, ott kell lenni közel az úrnőjének is.

Abba az irányba indult egyenest és most már meg is pillantotta Tóth Marit, felismerte az aranyszínű hajkoronáról, ámbár háttal állt, egy csenevész baraczkfa levelei által részben elfedve, egy másik leánynyal beszélgetett, a ki széles karimájú, lilapántlikás szalmakalapot viselt, mely csak az állát engedte láttatni messziről. Úgy látszik, élénken folyt közöttük a beszéd. Vajjon kivel barátkozott meg?

Most egyszerre fölvetette fejét az idegen nő s Noszty lábai megdermedtek, arczát halaványság lepte el. Az, a kivel Tóth Mari beszélgetett, Velkovics Rozália volt, az ő egykori menyasszonya Trencsénből.

Velkovics Rozália! Álom-e vagy valóság? Talán csak halluczináczió, kisértet, mely a saját lelkiismeretéből kél ki? Hiszen mit keresne itt Velkovics Rozália? És hogyan eredhetne beszélgetésbe épen Tóth Marival? Annyi véletlen nem fér egy kosárba!… És mégis ő az, testestől-lelkestől, minden mozdulata rávall, ő szokta hol leszegni, hol fölhajítani fejét, mint a kényes paripa, a kezét is úgy lóbázza, nem minden kellem nélkül, sőt a lencse is ott van a balszeme alatt. Jaj, csak valahogy meg ne látta volna, mert akkor minden elveszett.

Egy másodpercz alatt kellett átgondolnia és mérlegelnie mindent. Szent Isten, milyen szerencse és szerencsétlenség egyszerre!

Világos volt, hogy futnia kell innen, nehogy meglássa, ha meg nem látta eddig. De mit szól ehhez Mari, ki tán már várja e pillanatban tánczosát? A tánczos nem lesz elő, az már bizonyos. Nagy szégyen, hogy megszökött, de legalább még sem romlik el minden, mert egyetmást meg lehet később magyarázni, de ha kisül, hogy ki ő, hitvány parthie-vadászattá durvul a mai bájos kaland.

Pedig ez a játék már nem megy babba, nemcsak a Mari hozományáról van már szó (hiszen még elég pénzes leány akad az országban), hanem az ő szivéről is, mely nyugtalanul dobog és hánykolódik.

Önkénytelenül megfordult s mindenekelőtt belevetette magát a hullámzó embertömegbe, hogy észrevétlenül a puskájáig jusson s minél előbb elhagyja ezt a veszedelmes helyet, de a mint az asztalokhoz lopta magát, hol a puskája és tarisznyája volt felakasztva, a Répási uram háta mögötti szilvafán, felette koczkáztatott vállalatnak látszott a tárgyak leakasztása, mert a körülülők alkalmasint észreveszik, Brozik és Répási tartóztatni fogják, a rendezők, a kik most hajkurászszák össze héja szemekkel a négyes-tánczolókat, előreláthatólag közbelépnek, hogy ne menjen; ebből jelenet keletkezik, vagy legalább szóbeszéd és ráterelheti a Rozália figyelmét… Jó lesz vigyázni! Inkább a puska veszszen, mint a remény.

Noszty tehát arra határozta magát, hogy ott hagyja vadászkészségét, s mögéje kerülvén nagy ügyesen a ponyvákból készített szüreti sátornak, észrevétlenül leereszkedett a hegy legalján elhúzódó árokba, melyet a hegyről leszakadó vizek vájtak ki ott századok óta. Az árokban egy csöpp víz se volt, s minthogy kétrét meghajolva mendegélt benne egy darabig, teljesen láthatatlanná lett.

Csak messze, túl a láttávolon lépett ki onnan, hogy a völgy pázsitján kanyargó gyalogúton a város felé tartson. Előlről a pápai templom kettős tornya integetett feléje komoran, hátulról a négyes egyre bágyadozó zenéje csiklandozta. Épen a chaine anglaise figuránál tartottak most. Milyen jó volna ott lenni, a Mari puha kezét fogva, édes vallomásokat, apró szikrákat csalni ki belőle. Ki tudja, mi minden történhetnék még?

A nádason innen, a tocsogóknál, vadludak csapatja rebbent fel, a kukoriczásokból nyulak ugráltak ki szemtelen vakmerőséggel. Mert ilyen az élet. Mikor puskája van az embernek, kerüli a vad, mikor meg nincs puskája, ott ténfereg a lába alatt.

Igaz, nem valami nagyon érdekelte most a vad, jobban izgatta az a rejtély: hogy toppant ide Velkovics Rozália? A pokol lökte-e ki magából, vagy az ég küldte, hogy egyetlen húzással elrontsa mindazt, a mit az ördög épített?

De hátha mégsem volt Velkovics Rozália? – Hátha csak hasonlított hozzá és most őt csak egy képzeletbeli phantom, egy üres árnyék kergeti a paradicsomból?

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Mikszáth Kálmánnak, a vállalat szerkesztőjének elhunyta folytán ezt a bevezetést Schöpflin Aladár írta.]

[Footnote 2: Dangubálásnak nevezik, mikor a hajó sokáig vár a kikötőben.]

TARTALOM.

I. Csodálatos, hogy az emberek rendesen többet költenek, mint kellene 1 II. A Kopereczky-család s főleg néhány szó az előbbi fejezetben szerepelt báró Kopereczky Izrael Izsákról 21 III. Valahogy mindég rendbe jönnek az eligazíthatlan dolgok is 30 IV. Néha a szerencse Istenasszonya ellen is sequestrumot lehetne kérni 53 V. A krapeczi uradalom és a nélkülözhetetlen Bubenyik 76 VI. Egy ravasz komornyik cselvetése 95 VII. Különféle előkészületek és intézkedések 124 VIII. Mikor a tens vármegye ballábbal lép ki 145 IX. Kifürkészhetetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói 162 X. A hova maga nem mehet az ördög, asszonynyal helyettesíti magát 199 XI. Az olvasó visszavitetik a régi – időkbe, mikor még a méz is édesebb volt 222 XII. Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz 265 XIII. Leiratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora 289

KÉPJEGYZÉK.

1. Nem adom a lányt ennek a hadnagynak 3 2. Ejnye, Kopereczky, – szisszent fel durczásan Vilma 17 3. Te gazember, – sziszegé a hadnagy 41 4. Ha pedig egy kulcsot hoznának a miniszteriumból, arra úgy vigyázzon, mint a két szemére 74 5. Leány vagyok még, hála Istennek 105 6. Az Atya, Fiú és Szentlélek nevében 121 7. Szeretve tisztelt főispánunk! 173 8. Bravó, tantika! 222 9. Száz darab ezres, ez a fele, ez a tied 248 10. Ohó! A Krisztinát nem engedem! 256 11. Egyre közeledtek a kápolna felé 280 12. Majd átkapja Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját 298

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

VI |kelt ki magaból |kelt ki magából

XII |etőfeszítéseket tesz |erőfeszítéseket tesz

20 |kedves vendégeii |kedves vendégeit

28 |nyolczszáz holg |nyolczszáz hold

31 |a k, künn |a ki künn

54 |mert én tegedet |mert én tégedet

56 |míndenféle eszközzel |mindenféle eszközzel

59 |kinevezik főíspánnak |kinevezik főispánnak

97 |«Bubenyik! |«Bubenyik!»

97 |mi Irzaelünk |mi Izraelünk

125 |»Tisztelt |«Tisztelt

129 |urgrott le |ugrott le

131 |A bátyád, Feri» |«A bátyád, Feri»

135 |kedvett kapott |kedvet kapott

138 |titkár vegre is |titkár végre is

142 |mennyira csak lehet |mennyire csak lehet

166 |egyenlen demokratánk |egyetlen demokratánk

177 |hehegte Malinka |hebegte Malinka

183 |főíspán visszakerült |főispán visszakerült

190 |asszonyt bazahozom |asszonyt hazahozom

210 |Enyje, ezt |Ejnye, ezt

212 |mit magyarázon én |mit magyarázom én

217 |felvonáshoz- A |felvonáshoz. A

280 |titkozatosan intett |titokzatosan intett

308 |kérdésben mogkínozni |kérdésben megkínozni

308 |Jó szerenese |Jó szerencse

314 |helyett megpil-pillantotta |helyett megpillantotta

315 |romlik e minden |romlik el minden

319 |tantika! 218 |tantika! 222]