Part 19

És csakugyan némi világosság nyilt, a mint a kanyargó gyalogút végre kilátást nyitott a szőlőhegy tulsó oldalára. Lent a hegy tövénél nagy népsokaság hullámzott egy szőlőben, a fákon nemzetiszín zászlók lengtek, a czik-czakkos mezei utakon a város felől egyre sereglettek a tarkábbnál-tarkább alakok. Mint valami máktábla, úgy virítottak a különféle szinű női parazolok. Egy-egy hűs széláram, mely a fák leveleit megmozgatta néha, valami olyasféle elmosódó hangot hozott, mely erősebb korában czigányhegedűből születhetett.

Egy taplósipkás, mándlis polgár kicsi horháza előtt két nyársra tűzött foglyot sütött, élénken lobogó tűznél, melyet egy inasgyerek élesztgetett rőzsével, száraz venyigével. A mint később kitudódott, Répási János volt, a híres virágos szavú pápai «mérnök», – vagyis szabó, a ki azért nevezte magát mérnöknek, mert jómódú lévén, se nem szabott, se nem varrt, az a legények dolga, ő csak mértéket vett a megrendelő alanyokról. Máskülönben sem törődött valami nagyon sokat, hogy valamely fogalom megjelölésére a helyes szót használja, sőt épen arról volt nevezetes, hogy szabadon mert gázolni a magyar nyelv virágos kertjében, mint egy beszabadult bivaly.

Feri úr köszönt neki s tiszteletteljesen szólítá meg:

– Ugyan kérem szeretettel bácsi, miféle sokadalom az ott?

A taplósipkás ember körülnézett s noha csak egy helyen mutatkozott sokadalom a láthatáron, mégis megkérdé alaposan:

– Melyiket érti elméje rejtett kuczkóiban?

– Ott ni! A hova az a két leány tart.

Répási uram megpiszkálta előbb a tüzet.

– Hja, ott ma a vidámság szellentyűit prüszögtetik.

– Bált tartanak, – kottyant közbe az inasgyerek.

Mire hirtelen nagy csattanás következett, a mit Répási uram tenyere idézett elő a szabóinas pufók képén.

– Hogy mersz beleszólni, te láb, mikor a fej beszél? De nem is láb, te kisújj! (Majd ismét nyájasan fordult Noszty felé.) Irtani kell az ifjúság fattyúhajtásainak ösztönzetét, uram, mert a fejünkre nőnének a kedélyzetei. Ámbátor igazat mondott ő, mivelhogy valóban a táncz tajtékzó serlegeibe merülnek az iparoskeblű ifjúság mindkét nembeli ágazatai.

– Igen, hallottam erről valamit, hogy szőlőt béreltek volna ki a fiatal iparosok és szüretet tartanak. Szabad vajjon oda elmenni idegennek is?

Répási uram meggondolkozott egy darabig, majd a következő rejtélyes választ adta:

– Ha hogy kézizzadtságbeli piszok terebesedik a körme alatt.

Látván, hogy nem érti meg a vadász, kedélyesen hozzá tette:

– Én se cselekedvén egyébképen, mivelhogy vágyaim zománczai engem is odahajtanak, feleségem és leányom ottlétének ténybeli árnyalatai miatt, elmeneteli akaratom csupán e két fogolynak lévén foglya; ők ugyanis nékiek elviendők. Ha a vadász úr türelmének szivárványai medrükből ki nem csapnak, míg e megdicsőült szárnyasok elvesztik jellembeli nyerseségüket, én magam, Répási János, vezérlem a vigasság ama völgyébe, mert ámbátor magam is szőlőtulajdonos vagyok, itt la, jussom vagyon vendéget vinni és én szeretem a fiatalságot… mert utóvégre a fiatalság sokat ér, már azért is, mert a fiatalságon sokkal jobban áll a ruha.

Feri köszönettel fogadta el a meghivást s késznek ajánlkozott, hogy megvárja a foglyok elkészülését; leült ő is a tűzhöz. A ruhamérnök végigmérte tekintetével és így szólt, inkább önmagához:

– Hm. A fehérnépek nem aprehendálnak meg.

Mialatt a foglyok vidáman serczegtek és szemmelláthatólag zsugorodtak, addig a ruhamérnök szája egyre járt s fejtegetései folyamán az az előbbi homályos mondása a köröm alatti piszokról, nyert valamennyit értelmezés tekintetében. Elmondta ugyanis, hogy a szőlőtelepnek mai szürete tanulságos példa a boldogulásra, mely az egyesülésben keresendő. Hogy azt mondja, minden ember körme alatt van egy kis feketeség, külön-külön piszoknak neveztetik, de ha az egész emberiség összerakná, a mi a körme alatt van, például a Karszt-hegységre, – hát egy pár hold fekete termőföld lenne belőle.

Megpirulván a szalonnával kellőképen megcsöpögtetett foglyok, miután egy régi ujságpapirba csavartattak, Répási uram felhúzta ünneplő dókáját, mely a borház ajtajának kilincsén lógott s taplósapkáját felcserélte fekete új kalapjával.

– A készenléti indulás párázataiba jutottunk, – mondá, – de talán ne menjünk gyalog.

Odaszólt az inasnak:

– Vezesd ki a ponyt, ördögfattya!

Mire az inas bement a pinczébe, mely a borházból nyúlt be a föld alá és kis vártatva egy liliputi, körülbelül fertályakós hordócskát hajtott maga előtt. Ez volt a «pony».

– Immár hömpölygesd lépteink előtt az úr nevében, amen, – rendelé a bolondos szabó, szótfogadott az inas s kellő ügyességgel gurigázta előttük a kis hordót a lejtős gyalogúton, hadd legyen fullajtár, hirdetve az egybegyült sokadalomnak, hogy kiváló személyiség érkezik, hozván magával ivó vendéget, de italt is.

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Melyben leíratik, milyen finoman mulat a kisvárosi polgárság, ha úgy esik a sora.)

Feri előtt most már tisztán mutatkozott a tényállás, Mindent kitalált. Nagy segítségére volt a kép, melyet Máli néni festett meg Tóth Mari jelleméről. Mégse bolondság a psychologia. Biztos kulcs némely zárhoz.

Ime, hogy világosodik meg a láthatár! Az mondatott, a leányt a kishitűség emészti, hogy a vagyonáért kapkodnak utána, senkinek se hisz, a tükrének se. Hiába mondja anyja: «hiszen gyönyörű vagy, kis virágszálam». Ejh, ugyan melyik anya nem tartja szépnek a rút magzatját? Hiába állítja ugyanezt környezete: ámitás, vígasztalás, gyöngédség, hízelgés. A tükör is ezt mondja. A tükör nem hazug. De hazug a szem, mely a tükörbe tekint. Hiszen talán a varangyos béka is szépnek látná magát?

E gondolatok közt vergődik lelke, itt a szüreti magányban is, a hol érdekes esemény készülődik. Ez a szüreti mulatság a Findura szőlőjében. Bizonyosan hallott róla beszélni, nevezetes eset itt a hegyen. Ott lesznek a környék összes szobaleányai és a mesteremberleányok, szóval közönséges társaság. Az ördög súg neki egy gondolatot. Az ördög jó czimborája a tépelődőknek. Az ördög hozzá oson és körülbelül ilyeneket mondhat: Tudod mit, te Mari, ez volna ám a jó alkalom, hogy a marczangoló kételyeidet eloszlasd, könnyen eldőlhetne most a dolog. Mutatok én neked egy föllebbezési fórumot, a melyik itélni fog a te szemed, az anyád szeme, a környezeted bókjai, a tükröd incselkedései és a te skrupulusaid fölött. Könnyű és közelfekvő dolog, valóságos Kolumbus tojása, a mellett úri tréfa és egy csöppet sem veszedelmes, mert téged ott senki sem ismer. Vedd fel a szobaleányod gúnyáját és eredj arra a mesterbálra, állj be a tánczosnők sorába, ott éppen csak annyid van, a mennyit a természet adott, ott csak azt itélhetik meg, azért aztán meglátod, mit érsz, petrezselymet árulsz-e, vagy lépesmézet? Méresd meg végre, mit nyomnál a mázsán pénzed nélkül…

Biz ez így volt egészen s Tóth Mari e perczben valóban ott állt meghúzódva a tánczosnők nagy csapatjában, remegve, lázban, hányattatva a visszatetszés szorongó érzései és a helyzet ujdonságának ingere között, míg a szobaleánya, Klára hátramaradva úgy tett, mintha arra sétálván, pillanatnyira megállt volna az istenadta nép ártatlan mulatozásait nézni. Az igazat megvallva, jobb szeretett volna most a saját ruháiban lenni a kisasszony helyén, de hát a drágalátos angyal kedvéért meghozta az áldozatot. Csak már vinnék is a tánczba szegénykét! De még eddig nem akadt senki. Istenem, de nagy marhák az emberek.

Kevély testtartással riszálta magát, csipkés napernyőjét kaczéran feszíté a nap felé. Némi kárpótlás a tánczért. Mert hiába, szép dolog, ha az ember előkelőnek érzi magát. Hátha még a lorgnettet is elhozták volna! Szinte úgy rémlett neki már így is, mintha más vér pezsegne ereiben. Élvezte a mesterasszonyok reá tapadó irigy tekintetét. Szerencse, hogy ő nem látott be a koponyájokba, mert bizony oda az a megfigyelés nyomódott be, hogy ime egy szakácsné, a kinek az úrnője nyilván nincsen otthon, minélfogva beleszabadult a garderobe-jába.

– Uczu ni, uczu ni! Ki jön itt, ki jön itt? Répási bácsi jön itt. Vivát, vivát!

Vidám kurjongatások fogadják mindenfelől. A kis hordót gurítja elől Pali inas, utána lépked egy senátor komolyságával ő maga, az oldalánál pedig egy puskás ember.

Némelyek a hordót veszik pártfogásba, hogy csapra üssék, mások az öreghez sietnek. Köztük Katka is, a Répási szikraszemű szép leánya, a kinek átadja a sült foglyokat. Sokan a délczeg fiatal vadászt méregetik kiváncsian, míg egyszer csak annak is akad ismerőse.

– Hopp, hopp! Itt vagyok! – kiált feléje Brozik, a vendéglős; hozzá rohan és viszi egyenesen a leányaihoz. – Karolinka, Tinka, hol vagytok? Tánczost hoztam, az ebugatta. No, az derék, hogy mégis eljött.

Répásiné asszonyom (a legnagyobb nyelvű asszony Pápán) megorrolja Brozik uramnak ezt az eljárását s odaszól az urának:

– Miféle szerzetet csípett fel kigyelmed megint?

Mire felelte Répási János kenetteljesen:

– Asszony, azt én teneked meg nem mondhatom.

– És ugyan mért? – pattant fel a kardos asszonyság haragosan.

– Mert nem tudom.

– Hát mért nem kérdezte meg tőle, mikor idehozta?

– Mert tudd meg, oktalan teremtés, hogy Répási János nem lévén a szószaporítás embere, nem elegyedik a haszontalan részletek szemelgető morzsolgatásaiba.

Ezzel aztán leült Répási egy hosszú asztalhoz, mely tele volt rakva félig üres palaczkokkal, poharakkal, kancsókkal, valamint üres tálakkal, melyeken állati csontok fehérlettek, szóval a déli lakoma romjait mutatta az asztal, melynél mindössze néhány öreg mester kvaterkázott, Répásiné asszonyom ellenben nem pihent meg ezzel, sőt csak most ereszté meg nyelvét kedvére, az öreg asszonyok felé fordulva:

– Nem bánom én, akárki legyen, ha mindjárt valamelyik álruhába öltözött Esterházy is, de a mi szemtelenség, az mégis szemtelenség. Hogy jut ahhoz Brozik uram, hogy viszi a maga leányaihoz, mint valami megtalált pecsérke-gombát? Ha már az urammal jön ide, no ugy-e, azt hozta volna magával az illedelem, hogy nekem, vagy az én Katámnak mutassák be, de nem, ide karikázik a csámpás lábaival és viszi a gyönyörű kisasszonyainak: «Karolinka, Tinka, egy tánczost hoztam nektek». Hogy ki nem ég a szeme! Hiszen nem azért mondom, mintha egy és más, az én Katámnak kellene. Minden uijára három van. Nem hogy tánczos, valóságos kérő. De nem adom ki a házból, hadd élje még egy kicsinyt világát, ugyis csak addig a mienk, mig velünk van. Ember legyen, a ki kiemeli a fészekből, azt mondom. Válogathatok, ráérek. Egyetlen leány, mindene van. Szép ember jön, engem ugyan el nem kápráztat, hiszen Kata is szép, nemes ember jön, no hát Kata is nemes, Répási de eadem, ügyes ember jön, ügyes a leányom is, gazdag ember jelentkezik, ejh, hiszen elég vagyona van a Katának, nem szükség magát eladnia, okos ember kéri, Kata is okos, hanem igen is, ha valami becsületes, erényes ficzkó akad, hát nem bánom, vigye Isten hirével…

Ezalatt Noszty felakasztotta puskáját egy diófára, s egy pár szót váltott a Brozik-leányokkal, kik édeskésen vigyorogtak a szemeibe.

– Tánczoltak-e sokat?

– Csurom víz az ingem, – selypíté Karolinka.

– De szeretném látni, – tréfálkozott Noszty.

– No nézze meg az ember, mindjárt illetlenségen kezdi.

– Láttam önt az este, – panaszkodott a másik leány, – de maga rám se nézett.

– Nagyon el voltam álmosodva.

– Meg van a puska töltve? – kérdezte a vendéglős, a fegyver finom damaszt csövét vizsgálgatva.

– Az egyik csöve.

– Jó volna kilőni, – vélte Brozik úr, – az ilyesmi élénkíti a mulatságot, ez az én véleményem.

– Hát lőjje ki!

Brózik úr leakasztotta és sokáig nézegetvén azt, czélzott vele erre felé, arra felé, ijesztgette a közellevőket, azután megkérdezte a vadásztól:

– Mit kell meghúzni, hogy elsüljön?

Noszty megmutatta neki, mire elsült a fegyver s nagy sikoltozás, ijedelem támadt, kivált az idősebb asszonyok közt, kik szintén több asztalt ültek körül. Csakhogy itt nem bor volt a czilinderüvegekben, hanem kávé, melyet otthonról hoztak s víz gyanánt hörpentgettek. A kannák czitromos vízzel voltak megtöltve, azokból merítettek a gavallérok a tánczosnőiknek s apró bögrékben szaladoztak vele. A mulatság folyt, de már lankadtan. Majd estefelé élénkül fel újra. Most délután lusták az emberek. Nagyobb része emészt a fák alatt, némelyek el is aludtak a gyepen és mélyen hortyognak, a mi furcsán olvad bele a muzsikaszóba, mintha a brúgónak lenne még egy mellékhangja. Alig tíz-húsz pár ropja még folytonosan a csárdást. Egyik-másik legény kidől, de viszont sorba állnak a pihentek, s hop-hop, húzzad Rupi, hajrá Rupi, ha elszakad az a húr, megfizeti ez az úr… Délelőtt még sok mindenféle inger volt. Egy-egy szerelmes párocska, ha megúnta a tánczot, szüretelni ment, s a venyigék között bujkálva, míg a szőlőszemeket csipegették egyenkint a lelógó fürtökről, sok egyéb édességhez is alkalom nyilt. De most már le van tarolva a szőlő, nincs azon még egres se; Kóta Béni, a hetyke székálló-legény, ki a tánczosnője, Macskás Terka kivánságára, hogy egy kis szőlőt ehetnék, felkutatta tőkéről-tőkére az egész kibérelt területet, utoljára se talált egyebet, csak egy sündisznót a barázdán, a mit csintalan jó kedvvel odahajított a tánczoló párok közé. Bezzeg lett riadalom, sikoltozás, rémület. A jámbor sündisznó véletlenül épen a kaczkiás Szüts Mihályné finom habvállára pottyant és megszurkálta. (Úgy kell neki, minek hagyja nyitva a testét.) Összeesett, elájúlt, úgy kellett fellocsolni. Volt nagy gabalyodás, vidámság, nevetés, a kedélyes tréfából kisarjadzó.

Aranyat ér az efajta fűszer ilyenkor, midőn már a fáradtság jelentkezik, kivált a férfinépnél. Keresztbe áll a legények szeme, mert sokat ittak, csunyák mint az ördögök, hajuk belóg a homlokukba, a bajuszuk lekonyul. Egyébkor sem csinosak, kevés bennök a daliás elem, szépek csak az úrfiak és a parasztlegények, kiket a legédesebb, legegészségesebb anya szoptat, a föld; a gyalu, fürész, bicska, olló, varrótű mostoha szüle, ki keservesen táplál, kajlákra hajlítja lábaikat, görbére a hátukat s valami elkényszeredett, kelletlen árnyalatot lop be az arczvonásaikba. Hanem a leányféle, az szépen megterem a műhelyek környékén is, mint a hogy a muskátli virít a cserépben, vagy a kocsikenőcsös skatulyában is, de az akácz nem.

A leányok itt is takarosak, tessék csak körülnézni, egyik szebb, mint a másik, és ők nincsenek is még kifáradva, csak a frizuráik és a toilletjeik mentek tönkre. A szoknya kiszakadt ránczaiból, a fodrok megtépve, czafatokban lógnak le, de hisz épen ez a szép, mert ez jelzi a kapós leányt, – a fehér ingváll piszkos a sok izzadt tenyértől, némelyik leányon ki is van égetve, mert a gavallér, ki nem fér a bőrébe s égő szivarral tánczolja a mártogatóst, tánczosnője vállára hajlítván a fejét, hogy a női nyak illatától megmámorosodjék, akaratlanúl, de sokszor selymaságból is odanyomja a szivar tüzes végét; fölszisszen a fájdalomra s beáll a gyors beavatkozás szüksége, az oltás, – a mi nem kis gyönyörűség a tenyérnek, mert hát biz az becsúszik ilyenkor tilos helyekre is, ráfogván, hogy a tűz odább harapózott, – szóval alaposan kell eloltani. El is alszik aztán a terjedő tűzszikra az ingvállon vagy a kaczabájon, csak kormos szélű lyuk marad utána, de kigyúl a helyett az arczokon és a szemekben.

Hát bizony nem uralkodik valami nagy gyöngédség vagy finom modor. De hát kinek mi köze hozzá, mikor a leányok meg vannak vele elégedve és így is boldogok? Anyáik, nagyanyáik mind így mentek férjhez, – nem lehet hát az rossz szokás. A tánczos legény nem megy a leányok csoportjához, mint az uraknál, hogy meghajtsa magát a kiszemelt előtt, hanem csak a félszemével kacsint, vagy a meggörbített ujjával int öt-hat lépésről. Ha aztán a jelre több leány rezdül meg és habozás támad, fenhéjázó móddal jelöli meg az igazit…

– Te gyere ide, te kis kancsal…

Vagy a hol előkelőbb a levegő (a minő például itt, a Findura szőlőjében), ott per «maga» vagy «kegyed» megy ilyenkor a megjelölés. «Maga kis dundi» (a mi iparos nyelven kövéret jelent), vagy «maga, maga, nagy szöszke».

Régóta állt már a «piaczon» Tóth Mari is, mert piacz az a szó szoros értelmében, a hol csak a «portéka» van kirakva. Az eladók. Ezek fölött tartanak szemlét a legények s sokszor fumigative int egyik-másik a kezével, hogy egy se tetszik neki. A menyecskének semmi helye a piaczon. A ki menyecskével akar tánczolni, azt valahol másünnen kell előkeríteni, s ez, mint a birka az úsztatóba, csak nagy húzódozva engedi magát elczipeltetni a táncz helyére, még ha úgy kopogna is a szeme egy-két forduló után. Úgy kivánja azt az illedelem, hát így csinálják.

Mari szerényen vonúlt meg valahol a harmadik sorban, meg se látszott kis finom arcza a sok mindenféle gurgulya-fej közt. Egy-egy leányt kihúztak az integetések, vagy a kacsintások mellőle is jobbról-balról, de neki nem akadt szerencséje. A mi nem csoda, mert igaz ugyan, hogy a szép arcz nagy segítség az ilyenben, meg a szép termet (ámbár azt nem látni a harmadik sorban), de vannak hathatósabb emeltyűk is, ilyen a nexus a mesterfamiliák és az ismeretség a legények közt; a hol leány van a háznál, ott rendesen vannak legényalkalmazottak a műhelyben, a kiknek úgyszólván kötelességük megforgatni a gazda leányait.

Mari kisasszony különben már megbánta merész kiváncsiságát, szeretne túl lenni a kalandon, megúnta a dangubálást,[2] talán restelte is a szobaleánya előtt, édes örömest ott hagyta volna a «kirakatbeli» helyet, de az nem volt könnyű, mert a háta mögötti sorok úgyszólván elzárták útját. Épen mikor a visszavonulás módozatán töprengett a hamupipőke, egyszerre csak a sor előtt terem a vadász s félreérthetetlenül feléje int kezével.

Tóth Mari észre sem veszi; a balszomszédnéja, egy tömzsi vén leány löki oldalba:

– Magát hívja az az úr, nem látja?

Egész teste megremeg, minden vér arczába szökken s elhomályosúl előtte a természet, míg valami jóleső melegség fut erein. Hát mégis?

Az előző sorok megnyilnak előtte (mert rend van elől) s mintegy öntudatlanúl tántorog ki az ifjúhoz, a kire még csak most vet egy bátortalan tekintetet. Úgy rémlik neki, mintha ismerné valahonnan, mintha már látta volna valamikor a vadászt, a ki gyöngéden fogja meg a kezét (pedig nagy bolondság, mert még elárulja, hogy nem mesterlegény). De Mari nem vesz ilyet észre, nem lát, nem tud már semmit, átveszi fölötte az uralmat a zeneütem; meglendíti picziny lábát s azok szárnyakká válnak azon nyomban; száll, száll, ismeretlen világokon át. Pedig ez még csak a lassú, a lépegetés költészete. Kellemmel teljes, előkelő mozgás, de már ki-ki csillan belőle a szilajság gyulladozó szikrája. Tánczos a párját elereszti, persze csak azért, hogy aztán elfogja, negédesen illegeti, hajlongatja magát előtte, Mari egy kicsit járatlan a csárdás zamatos fortélyaiban (hiszen Amerikában nem tanúlhatta ki), nem tud elosonni kaczérkodó incselkedéssel s elvegyülni idegen párok közé s mikor már-már megfogná legyeskedő kedvében a tánczosa, kisiklani karmai közül a pillangó illanásával, csalafinta kanyarodással, pedig csak úgy szép a _fogdosó_, ha nehézséggel jár. Ezúttal ugyan nem virtus; ott fogja el, úgy fogja el, a hogy akarja, mint a pihegő madárkát. A Rupi rárántja a frisset. No, most kell megnézni. Most jön a kopogós. Ejh, de tudja. Majd átkapja a Mari derekát két kézzel, föl-fölemelgeti, le-leeresztgeti filigrán tánczosnéját, mintha piskótát mártogatna édes tejben. Harmatozik immár a homloka s lóbálózik hajában a sárga rózsa… jaj, már le is esett.

Lehajlik érte Noszty hirtelen, de csak azt a kezét fejti le a leány derekáról, a melyikkel fölveszi.

A leány is leveszi a vadász válláról az övét s a rózsa után nyúl.

– Nekem adhatná, – mondja a vadász.

– Minek az magának? – feleli az vissza. (Most hallják először egymás hangját.)

– Hát csak. Eltenném magamnak.

– Úgy sincs már meg a szára, – ellenkezik a leány csendesen.

– Hiszen épen azért, nem veheti már hasznát.

– No ugyan maga meg nagy hasznát veszi, – évődik Tóth Mari.

– Ideadja?

Mari vállat vont, mire Noszty Feri az inge hasadékán át a keblébe csúsztatta a rózsát, de előbb megcsókolta.

Kigyúlt erre a leány, mint a láng, röstelkezni látszott, úgy érezte, hogy egy kicsit tovább ment egy ismeretlen, alantas állású ifjúval, de ez csak pillanatig tartott, hiszen nem is ő van itt voltaképen, hanem a szobaleánya, Kovács Klári, és a mi a rózsát illeti…

– Hiszen nem az enyém, – fejezte be a gondolatát hangosan.

– Hogy nem a magáé? – csodálkozott Feri ravaszúl, hiszen erről a fejről esett le, vagy talán ez a fej se a magáé?

Mari az ajkaiba harapott és nagy zavarba jött, hogy most majdnem elárulta magát a fenhangon való gondolkozással, lesütötte a fejét és mosolyogva mondá:

– A fej ugyan az enyém, de úgy érzem, mintha nem az enyém lenne, mert egy kissé elszédült a tánczban.

Feri erre rögtön abbahagyta a tánczot és az álldogáló tánczosnék sorához vezette.

– Pihenjen meg egy kicsit, de még talán jobb volna, ha leülne valahol, talán ott az asztalnál, ha helyet szorítanának. Nincs ott valami ismerőse?

– Nincs, nincs, – felelte kedvetlenűl, mert egy csöppet sem volt még elfáradva és csak zavarában, kifogásnak rántotta elő a fejszédülést; szeretett volna még tánczolni.

– Hogyan, senkit se ismer? Tehát nem pápai a kisasszony?

– Sem pápai nem vagyok, – mondá halkan, – sem kisasszony.

Noszty ijedten látszott fölszisszenni:

– Oh Istenem! Hát már férjnél van?

– Nem úgy értem, – felelte szégyenlősen, miközben a kendőjével legyezte magát.

– Hanem?

– Úgy, hogy én csak szegény szobaleány vagyok, egyszerű cseléd.

Ez a fölfedezés láthatólag elkedvetleníté Nosztyt; hozzá tartozott ez a szerepéhez, melybe apránkint kezdett bele jönni. Úgy tett, mintha egyszerre nagyon elhidegült volna, elbocsátotta a Mari kezét.

– Nem gondoltam volna, – mormogta csendesen.

A leány kiváncsisága föl volt már ezzel piszkálva

– Hát mit gondolt?

– Tudom is én? Mit gondol a seregély, ha valahol egy szép szőlőfürtöt lát? Csak nem hiszi talán, hogy ez akkor azt mérlegeli, a gróf tőkéjén nőtt-e az, vagy egy közönséges zsellérén?

– Hanem megeszi, ugy-e? – felelte rá Mari hirtelen. – No, köszönöm. Maga engem meg akart enni.

– Miért ne? Hiszen megenni való.

– Ugyan menjen! Talán mézeskalácsos, hogy olyan pazarúl bánik a mézes szavakkal?

Noszty kitért a felelet elől, vagy nem hallotta a megjegyzést, mert megfordúlt és körültekintett a tarka-barka mulatozók csoportjain.

– Sehol se látok valami üres ülőhelyet, – mentegette magát bosszúsan, – s nekem sincs itten ismerősöm.

– Alkalmasint maga se idevaló.

– Én csak átutazó vagyok, de megálljon, látok valamit…

Noszty észrevette a ponyt, a Répási uram hordóját, ott állt kipányvázva a gyepen, az ördög se törődött már vele, – hát bizonyosan üres.

Otthagyta tehát Marit és fölkereste a szabót, hogy engedje át a ponyt egy a fáradtságtól kimerült leánynak ülőhelyül.

– Hm, – dünnyögte Répási, – a hordó is kimerült, a leány is kimerült, hát összeillenek.

– Elvihetem?

Répási uram felhajtott egy pohár bort s nagy lendülettel felelte:

– Egy kősziklát láték idejövet, mely kettérepedt, hogy helyet engedjen egy vadrózsának, mely nem tudott a kő alól kinőni; Répási János se bugyborékolhat kegyetlenebbül, midőn egy rózsabimbó számára az elhelyezés mivoltja helyeztetik tárgyalás alapjául, és mikor Répási Jánosnak meg sem kell repednie e miatt.

Feri hát odagurította a hordót a leányok csoportjához és megkinálta Marit a leüléssel.

– Tessék, édes lelkem, üljön le. – Ez a lelkem megszólítás is most már stylszerű volt a vallomás óta. (De ’iszen érti magát a gyerek.)

Az ülőke elhozatala olyan nagyszerűen gavalléros tettnek tűnt itt fel, mint mikor herczeg Montrose bíborköpönyegét teríté le a sárba, hogy egy hölgy száraz lábbal léphessen ki a kocsiból a csónakjához. Az általános figyelem Noszty és Mari felé fordult. A bámulat megaranyozta Nosztyt. Ejnye, de csinos fiú! De ugyan hova tette a szemét? Az irigység nyilazni kezdte Marit. Ki lehet? Honnan jött? Ki ismeri?

– Furcsa puska, – ereszté ki fulánkját Répásiné. – Úgy áll rajta a ruha, mintha vasvillával hányta volna rá valamelyik béresünk.