Part 17

Azóta szembetűnően hidegebb lett s bizonyos fenhéjázó modorban érintkezett az ifjakkal, de Tóth Miska a maga szerénységével és egyszerű jóságával észre sem vette s egy nap bizalmasan tanácsot kért Kohlbrunn úrtól, mint tapasztalt üzletembertől, hogy pénzét, melylyel majdan valamit kezdeni akar, hol és milyen formában helyezhetné el teljes biztonságban olyan helyre, melyhez távoli városokból is könnyű és egyszerű volna a hozzáférés, mert idegessé teszi a zsebében hordania.

Kohlbrunn úr egy régi bankházat ajánlott a Kärntner-strassen, de arra a kérésre, hogy Kohlbrunn úr talán oly jó lenne és őt, a járatlant oda kisérné, kereken kijelentette:

– Ej, barátom, maga túlságos sokat akar. Csak menjen el egyedül, senki sem fogja önt meglopni. Azok ott becsületes emberek. Aztán én a fájós lábammal csak kocsin mehetnék s ez az ön tőkécskéjének bizonyára nem volna előnyére. Mennyi pénzt akar ön letenni? – vetette oda mellékesen.

– Mintegy kilenczvenkilenczezer forintot.

– Hogy? Mit mondott? Kilencz ezeret?

– Kilenczvenkilencz ezeret.

– Készpénzt?

– Igen.

– Nem mesél ön?

– Itt van az oldalzsebemben.

– Teringette! Hiszen ez rengeteg pénz! Megyek édes fiam, hogyne mennék! Ennyi pénz megérdemli a gondot és a körültekintést.

Elkisérte Miskát, de kapott is a lábába olyan nyilallást utána, hogy a hires orvostanár állítólag ráparancsolt, egy perczig se maradjon gondos ápoló nélkül, a mit Kohlbrunn úr olyan jól megfogadott, hogy stafétát küldött Pozsonyba s mindjárt két ápolónőt is hozatott, a két hajadon leányát, Zsuzsannát és Krisztinát.

Mi természetesebb, mint hogy most már a leányok is megismerkedtek fiatal embereinkkel. Egy kicsit libák voltak, de elég csinosak. Tizenkilencz-húszéves korban minden leány szép és kivánatos. Krisztinának nagy kék szemei voltak és pompás sárga haja. A szemeit gyakran rajtafelejtette Miskán, mikor a vendéglői asztalnál szemben ültek; egyszer reggel Tóth Miska elhaladván szobájuk mellett, a mint épen a szobaleány belépett, megpillantotta a nyiló ajtón át Krisztinát fésülködőben, a sárga agyagszínű haja a sarkáig ért s ezt nem birta többé elfelejteni. Ugyancsak lehettek valamely vonzó tulajdonságok Zsuzsa kisasszonyban is, mert Velkovics Gyuri egy nap kijelentette, hogy Bécs a legunalmasabb város a világon s épen nincs benne semmi megnézni való. Mi mindent gyüjtöttek össze például a Wittelsbachok Münchenben, de ezek a Habsburgok, úgy látszik, hiába éltek a világon. Nincs ezeknek semmijök, – csak a népeik szeretete. Ezen aztán mindnyájan mosolyogtak. De mindegy, indokolásnak ez is elég volt, hogy Gyuri otthon maradhasson délutánonkint, legyeskedni a Kohlbrunn-leányokkal. Kortársak beszélik egyébiránt, hogy Zsuzsának fiatal korában olyan termete volt, mint egy szarvasé s olyan piros kis szája, hogy szinte tüzet látszott lehelni.

Kellett a dologban valaminek lenni, mert hiszen a fiúk se voltak épen vakok és akármint szidták is Bécset, mégse birták elhagyni, noha Páris volt kitűzve a következő tartózkodási helynek. Kétszer-háromszor is elhalasztották útjukat, különböző ürügyek alatt. Szembetünő módon folyt a flirt, az öreg Kohlbrunn nagy szabadságot engedett a fruskáknak, néha szabad volt nekik a Práterbe is kirándulni a két fiatal emberrel. Így tartott ez hetekig és bár már a szálloda személyzete is mindent kitalált, mégsem akart semmi nevezetesebb lépés történni, mintha csak csigák volnának Ámor szekerébe befogva, maga Kohlbrunn úr már azon gondolkozott, hogy hazaküldi a két leányzót és másik kettőt hozat fel (még három volt odahaza), mikor végre megnyilatkozott Velkovics Gyuri egy unalmas, esős délután, a mint épen az étterembeli asztalnál ültek, egy elköltött ebéd után a feketekávénál, megkérte a Zsuzsika kezét.

A kékfestő nyájasan bólingatott szürke fejével, de mielőtt válaszolt volna, egy gonosz tréfát engedett meg magának. Villámhirtelen lekuporodván az asztal alá, mintha valamije leesett volna, észrevette, hogy az abrosz alatt a Krisztinka keze a Miskáéban pihen, minélfogva ekképen felelt Velkovicsnak:

– Örömmel fogadom s szerencsémnek tartom az uramöcsém tisztes szándékát, de egy kis kifogásom van a személy ellen.

Velkovics Gyuriban elhült a vér.

– Nem az uramöcsém személye, de a Zsuzsikáé ellen. – Egy fogadásom van, – folytatá a kedélyes kékfestő, – hogy Krisztina előtt egyetlen leányomat sem adom férjhez. Azért ha úgy tetszik, várja meg, míg Krisztina férjhez megy, vagy pedig vegye feleségül Krisztinát.

Erre aztán csupa láng lett Tóth Miska is, Krisztina is, s az előbbi fojtott, rekedt hangon hörögte:

– Ohó. A Krisztinát nem engedem.

– Mindjárt gondoltam, – nevetett a furfangos kékfestő, – mert már napok óta látom, hogy kettőtöknek csak két látható keze van az asztalnál.

Igy lett egyszerre két eljegyzés és azután két menyegző, melyet illő vidámsággal ültek meg Pozsonyban néhány nap mulva.

Kohlbrunn úr szavatartó ember volt, legott kifizette vejeinek a hozományt s Miska szinte csodálkozva gombolta azt be, hogy ime, a Gyuri százezer forintja milyen könnyen szült neki ötvenezeret, – mert hiszen Krisztinát hozomány nélkül is el lehetne venni.

A párisi utat nem ejtették azért el, csakhogy most már nászút lett belőle.

Másfél mézes hónapot töltöttek együtt Párisban, tervezgetve a két férj, hogy mihez fogjanak, s mulatozva a két asszonyka. Velkovics olyasfélét emlegetett, hogy hazaérve mindenek előtt hozzálát a nemesség megszerzéséhez, a mi könnyen kivihető, csak egy pár befolyásos ágenst kell jól megkenni Bécsben. Hogy azt mondja, sokat beszélt ezekről és a megszerzés módjáról, az apósa és Zsuzsanna is szeretné.

– Szóval én nemességet keresek, – hajtotta egyre Gyuri. – Magyarországon szükséges. És te mit szándékozol.

– Én meg olyan országot keresek, a hol a nemesség nem szükséges, – felelte Miska, Amerikára gondolva, a hova gyermekkora óta vágyott, utazási könyvek által fölpiszkált fantáziával.

Noha három hónapra volt határozva a párisi tartózkodás, a második hónapban a kis Velkovicsnét már elfogta a honvágy s váltig nyafogott: Menjünk már haza! Micsoda unalmas város ez, a hol még németül sem tudnak! Nem, nem, én már nem maradok itt tovább.

Velkovics tehát érzékenyen elbucsúzott Miskától, Velkovicsné pedig Krisztinától és hazamentek Pozsonyba, a hol Velkovics csakugyan megszerezte a nemességet, lobodi előnévvel, a personális Szerencsy István révén, kinél a Kohlbrunn nővére, Ludmilla, szakácsné volt, egy kis jószágot vásárolt közben Trencsénben, de minthogy nem értett a gazdálkodáshoz, csakhamar ellovazta a maga százezer forintját, a mikor aztán közbelépett Kohlbrunn papa s rákényszeríté, hogy a felesége megmaradt hozományával valami üzlethez fogjon. Kézzel-lábbal tiltakozott ez ellen az ujdonsült nemes, így nem illik, úgy nem illik a czímert megfertőzni, de kényszerhelyzetbe jutott s minthogy semmihez sem értett a világon, csak a prémekkel való bánáshoz, a mit apjánál, a szécsényi szűcsnél látott, egy prémárú üzletet nyitott Pozsonyban, mely azonban nem nagyon virágzott, a gazdag dietai követek többnyire Bécsben vásárolván szeretőiknek a muffokat és a czobolyprémes felöltőket, de mindenesetre legillőbb foglalkozás volt Velkovicshoz, mert tigrisek, medvék, kék rókák és más nemesebb állatok bőre egyáltalában nem vethetett árnyékot a kutyabőrre.

Tóth Miskáék még Párisban maradtak egy darabig, aztán pedig átvitorláztak az új világba, miután előbb Londonnak is szenteltek egy pár hetet.

– Azokban az országokban álljunk meg, – szokta mondani Miska, – a hol már királyt nyakaztak. A hol még nem nyakaztak, ott nem érdemes megállni.

Végre hát abba az országba jutott, a hol még sohasem volt király. Ez az igazi. Itt már nemcsak megállni érdemes, de letelepedni is.

Eleinte csak mint utasember nézett szét s tanulmányozta a new-yorki életet. Az ember minden új országban macskakölyök egy ideig, csak hetednapra nyilnak ki a szemei. De ez a hetednap eltarthat hét esztendeig vagy holtig is. Nagy dolog látni, tudni.

Egy-két havi ott tartózkodás után elhatározta, hogy hasznát veszi művészetének, tajtékpipákat fog metszeni s e végből műhelyt rendezett be s mikor már több pipát készített, egy kis boltot nyitott, remekeit a kirakatba helyezve el, gondolta, tódulni fognak hozzá az emberek s csengő dollárokkal fizetik ügyességét, de számítása egy csöppet se vált be. Extra Hungariam non est pipa, non est ita. A yankeek és a matrózok, Amerika legerősebb dohányosai, a fa- és cseréppipákhoz voltak szokva, s épen úgy nem birtak érzékkel a pipák stylje, formái és ornamentikája iránt, mint a hogy senki sem törődik vele, hogy a kocsikenőcs milyen alakú dobozban legyen, mahagoni fából készíttessék-e, esetleg faragványokkal, vagy pusztán négy vékony deszkából üssék-e össze? A pipánál az a fő, hogy jól szeleljen s anyaga a dohánynedveknek minél jobban ellenálljon. A kiszívás nemes mestersége ismeretlen az amerikai férfi-ambicziók közt. Az, hogy valami tárgy, a mely fehér, sárgának, sőt feketének változzék át, teljesen impraktikus törekvés és csak abban az esetben érdemli meg a figyelmet, ha az illető tárgy lopott és a szinváltozás által felismerhetlenné lesz.

Szóval az üzlet nem mutatkozott jövedelmezőnek, Miska hát csakhamar abbahagyta s egyebet próbált. Csodálkozott ugyanis, hogy az amerikai pékek csupán kenyeret, kalácsot és zsemlyét sütnek, az úgynevezett «szarvast» (alias sóskiflit), melyet édes atyja sóval és keménymaggal behintve a tetejét, oly pompásan tudott készíteni, nem ismerik. Összejárta mind a pékboltokat, tudakozódott a nevezetes sütemény után, melyre négyszeresen jobban ízlik a sör és a bor s miután többnyire hírét se hallották a benszülött pékmesterek és ebédelőtti sörfogyasztók, merész elhatározással, óriási reklámot csapva a lapokban és az utczai plakátokon, egy hatalmas sütődét állított fel s a város különböző pontjain egyszerre három üzletet nyitott, a hol az általa készített sóskifliket és pereczeket árulják.

Nagy szerencséje volt, épen jó időben, teljes szélcsendben, a new-yorki uborkaidény alatt lett piaczra dobva az élelmi czikk. Egész New-York megmozdult erre a hírre. A korcsmárosok, serfőzők majd megőrültek örömükben s egy varázsütésre teltek meg városszerte a süteményes kosarak, melyeket a vendégek elé raktak a mr. Tóth csodálatos félholdjaival. Micsoda fönséges találmány! A fogyasztás megélénkül. Mindenki az új találmányról beszélt. Az ördögbe is, ez nem tréfa! Megérdemli mr. Tóth, hogy az emberiség legnagyobb jótevői közt említtessék. Némelyek egyenesen Kolumbus mellé helyezték, kivált a korhelyek. Kolumbus több földet adott a világnak, mr. Tóth több szomjat. A kiváncsiság nőttön-nőtt. A sósperecz és a keménymagos szarvas még a szalonokba is utat talált, s mr. Tóth erszényébe csodálatos szaporasággal dőlt a pénz.

Üzleteit egyre bővítvén, kifli-király lett belőle s már a harmadik esztendőben megküldte Velkovicsnak Pozsonyba a százezer forintot, írván: «A kamat majd következik»

Újabb három év mulva, miután Velkovics a forradalomban tönkrement, újabb százezer forintot küldött neki azzal a biztatással: «Kamatok kamatja következik.»

Velkovics e második küldeménynyel visszavásárolta egyszer már elúszott trencséni birtokát, valamint csinos házat szerzett Trencsénben, a hol apránként népszerű lett, úgy hogy polgármesternek is megválasztották az egykori orvosnövendéket és szűcsöt, mivelhogy Trencsén város lakossága csupa iparosokból és lateinerekből állt, amazoknak jól esett, hogy szűcs volt, ezeknek, hogy egykor az orvosi egyetemen járt s mert valamennyien telivér polgárok voltak, nem adták egy vak lóért, hogy a polgármesterük nemes ember.

Mindezekről azonban csak levelekből értesült a new-yorki pék, ki valóságos nábob lett azóta és csak mintegy húsz év mulva került haza a halálos beteg Kohlbrunn apó kivánságára, ki még utoljára látni kivánta Krisztina leányát és ismeretlen unokáját, Tóth Marit.

Mire megérkeztek, akkorra már az öreg kékfestő csendesen pihent a szép pozsonyi temetőben, csak a frissen hányt rögöket láthatták. Tóth Mihály legott vissza akart fordulni, mert úgymond, az üzlet (mely óriási arányokat öltött azóta) nem nélkülözheti hosszan a főnököt. Velkovics (a kivel most rendbehozta a kamatok kamatjait is) nem engedte elmenni, várja be, ha már itt van, a végrendelet felbontását. A végrendeletből aztán kisült, hogy az öreg úr, ki ingatlanait igazságosan felosztotta gyermekei közt, Tóthéknak egy értékes szőlőt hagyott a Somlyó-hegyen.

Tóth Miska megint el akart menni, de Velkovicsék megint nem engedték.

– Ha már itt vagy, sógor, nézd meg legalább a szőlődet.

Tóthék tehát és Velkovicsék, a hol szinte növekedett egy kis fruska, a virgoncz Rozália, kirándultak egy napon a somlyói szőlőbe. Minthogy épen ősz volt, bár még jóval a szüret előtt, teljes pompájában mosolygott a csinos ingatlan új gazdájára.

Négy vagy öt magyar hold lehetett a szőlő, a Pápa felé eső oldalon, kényelmes villával a közepén. Pénzben kifejezve nem nagy örökség, ha Tóth Mihályról van szó: mi egy úrnak egy hagyma? És mégis valami csodálatos érzéstől kezdett dagadozni, mikor végigjárta reggelenkint a barázdákat s a venyigék buja leveleiről olyan ismerősen, üdén nézegettek rá a csillogó harmatcsöppek, mintha láthatatlan testű tündérek szemei volnának. A hamvas, aranyló szőlőfürtök ránevettek. A reggeliző rigók neki fütyültek. A fölásott föld lélekzeni, pihegni látszott s olyan aromákkal tölté meg a levegőt, mely mámorossá tette. Ah, micsoda szaga volt ennek a földnek! Egyszer csak azt találta mondani Tóth Miska, a ki eddig mindig sürgette a hamari visszautazást:

– Ejh, ha már egyszer itt vagyunk, itt is maradunk a szüretre. Megkóstolom mustban a boromat és legalább mulatunk egyet.

A venyigék pedig azt felelték erre Tóth Mihálynak: Mi se virágoztunk, csak gyümölcsöt hoztunk, te is csak dolgoztál, sohase mulattál: jól teszed, ha mulatsz.

Mélyen elgondolkozott a kifli-király. Csakugyan furcsa az, hogy a venyigének van a legjelentéktelenebb virága minden gyümölcsöt hozó és a legértékesebb gyümölcse minden virágzó növény között.

De a szüret még csak néhány nap mulva lehetne, addig elég ideje maradt Tóth Mihálynak, hogy a szőlője minden zeg-zugát bejárja s úgyszólván minden tőkéjét megismerje, ez dinka, ez hönigli, az góhér, muskotály, kadarka. Különös. Lassan-lassan ezek mind élőlényekké válnak és az ember tudja, hogy az egyik hönigli beteg, hogy amott a szögletben egy dinkának az életnedveit elvonja egy vadócz, azt ki kell onnan vágni.

A gazda jár, jár a barázdákon, méregeti a szőlőhatárokat, elmegy a grániczra, összehasonlítja a szomszédéval, ide egy lugast tervez, amott az aljat ki kellene ültetni őszibaraczkkal. A ház elé remek volna néhány vadgesztenye… a domb tetejére egy filagória. Mindez akaratlanul megy végbe az emberben s egyszer csak egészen a szivéhez nőttnek mutatkozik. Azon veszi észre magát, hogy szerelmes a szőlőjébe s hogy a huszonhárom kiflis-bolt New-Yorkban, a hol ezernyi ezer dollár forog meg naponkint, egészen másodrendű kérdés. Tóth Mihály egyszer csak elkezdett kedvetlen és komor lenni, váltig sopánkodva Velkovics előtt:

– Ej-ej sógor, mi lesz ebből a szőlőből gazdátlanul? De vétek ennek tönkre menni! Kire bízzam, kire?

– Add el, – javasolta Velkovics.

Azokkal a méltatlankodó szemekkel nézett rá, melyeket már látott egyszer a «Liczinius»-nál, mikor azt indítványozta, hogy tegye zálogba az óráját.

És hát mit toldjuk-foldjuk, az lett a vége, hogy szüret után, mikor megjött az elutazás napja, Tóth Mihály így szólt a feleségéhez:

– Krisztina lelkem, sokat gondolkoztam azon, a mit most mondok neked, hogy milyen formában közöljem. De forma ide, forma oda, vedd egyszerűen tudomásul szívem, hogy én többé nem tudok Amerikában élni. Nem tudom, mi történt velem, nem is akarok most azzal foglalkozni, de én nem vagyok többé a «kifli-király!»

– Tehát mi szándékod, édes Tóth? – kérdé Krisztina.

– Az a szándékom, Krisztina, hogy én most visszamegyek New-Yorkba, ti pedig maradjatok itt Pozsonyban. Feloszlatom az üzletet, rendbehozom a dolgokat és rövid idő mulva visszatérek, hogy sohase menjek el innen többé.

Krisztina a nyakába borúlt erre a szóra, de Velkovics is meg volt illetődve s örömkönny csillant meg szemeiben, mikor meghallotta a határozatot.

– Ember vagy Miska, – kiáltott fel és vadul rázta a barátja kezét, – meglásd, hogy ha itt nem dől is úgy a pénz a markodba, mint ott, százszor nagyobb boldogság az élet…

– Hát igen, – folytatá Tóth Mihály elgondolkozva, – magam is így gondolom, így reménylem, Gyuri, s azonfelül – tette hozzá kis idő mulva, – legalább magam kezelhetem a szőlőmet is.

Velkovics mosolygott; elgondolta, milyen furcsa Isten teremtése a magyar ember, kit egy örökölt szőlő a világ végéről is képes hazahúzni. No az igaz, hogy a Somlyó-hegyen van.

Így került haza az «Amerikánus», s itt, a mint láttuk, megvette a bontó-megyebeli alsórekettyési birtokot.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.

(Bizonyos vadász különös tapasztalatokat tesz.)

Ha Tokaj a bortermő hegyek királya, Somlyó se kutya, nagy oligarcha Somlyó is. Aranyszínű nedve Grand Vin, s behűtve a világ bármelyik pecsenyeborával fölveszi a versenyt. Hanem az a baja a kereskedelemben, hogy nem egyforma; egyszer gyengébb, egyszer erősebb, egyszer aromásabb, néha csak savanykás, máskor savanyú. Sok függ attól, mikor szüretelik. Eltalálják-e az időt, a mikor már érett és a mikor még nem túlérett.

Az idő előtti szüretelés rendesen megrontja a bor minőségét, az idő utáni a mennyiségét, mert a darazsak és seregélyek is osztoznak a szőlőtulajdonosokkal. Azért tehát mindenféle furfangos módokat kieszelnek, hogy a szüret idejét eltalálják s ezáltal a darazsak és seregélyek ingyenélő hadának gátat vessenek a szőlő megdézsmálásában. A szőlőérés idején innen-onnan szedve, néhány fürtöt tesznek két tégla közé, a téglára aztán rááll egy jól megtermett pápai czivis (mert többnyire a pápai czivisek tulajdonai a hires szőlők) s ha szétfrecscsenvén a nedv, hirtelen lehuppan alatta a felső tégla, akkor megtartható a szüret, de ha csak lassan, alig észrevétlenűl nyomódik az alsóhoz, akkor még várnia kell.

A Kohlbrunn-féle szőlőben, vagyis most már a Tóth Mihály úréban egészen más az eljárás. A praktikus amerikánus mindenütt behoz egy kis újítást. Tóth Mihály uram ugyanis tanulmányozta a rókák természetét s rájött, hogy a róka a savanyú szőlőt megugatja. Ha tehát a szőlőkben tartózkodó róka nem ugat többé, ez annyit jelent, hogy immár a szőlő nem éretlen és meg van vele elégedve. Mindezeknél fogva minden teremtett lények közül a róka a legilletékesebb faktor arra, hogy a szüret idejét meghatározza. A gyakorlati élet azt követelvén, hogy a gazda mindenütt a szakismeretet honorálja, Tóth úr meghagyja a vinczellérnek, Bugri Mártonnak, kinek csinos kunyhója volt a szőlő alján, hogy mikor a róka abbahagyja őszszel az ugatást, annak rendje és módja szerint azonnal üzenjen Rekettyésre.

A csősz nem egészen osztotta ezt a tervet.

– Hiszen mind szép ez, téns uram, a róka csakugyan ugatja a savanyú, éretlen szőlőt és ha hallom, hát tudom, hogy legalább a polyhosokon és a hársfalevelű fajokon még alszik a bor, de ha nem hallom a róka ugatását, ez nem jelenti okvetetlenül a szőlő megérését, hanem jelentheti azt is, hogy nincs a szőlőhegyen róka.

Ez aztán olyan igazság volt, hogy az amerikánus se térhetett ki előle, pedig ugyancsak makacs volt abban, a mit fejébe vett.

– Hát tudja mit, tartson kend egy házirókát a szőlőben és a mikor kell, ő vele állapíttassa meg a szüret idejét.

Bugri apó szerzett is egy kis rókát, a kiből valóságos értelmes háziállatot nevelt, mely nem szokott el tőle, egész nap vigan barangolt a szőlőben, csak enni járt haza és éjszakára vonult be a kunyhó melletti kis házába.

Abban az esztendőben, a mikor a bontómegyei új főispán installácziója volt, daczára a Bugri apó ama mondásának, hogy sem a nagy hideget, sem a nagy meleget nem eszi meg előlünk a német, mégis elsikkadt valahol a nagy meleg, hűvös és esős nyár volt, a szőlőtőkék nagy termést hoztak, de a szem apró maradt és későn ért meg, a kis róka pedig rekedtre ugatta magát a Tóth Mihály szőlőjében. Egyszer aztán októberben mégis megérkezett az üzenet Rekettyésre, hogy «nem ugat már a róka Somlyón».

Nosza fölkerekedett erre az egész familia, Tóth uram, Tóthné asszonyom, Mari kisasszony meg a komornája, Kovács Klári, továbbá a szakácsné, az amerikai miss, a ki a háztartást vitte, mióta a Mari kisasszony nevelése befejeződött, számos ládákkal és élelmiszerekkel megrakodva megérkezének a somlyó-hegyi villába. Ezek voltak Tóth Mihálynak a legboldogabb napjai. Ide aztán rendszerint összehívta a rokonokat, eljöttek Velkovicsék Trencsénből, Stromm ezredes, a ki jelenleg szinte Trencsénben feküdt, azonfelül a pozsonyi sógorasszonyok és férjeik, úgy hogy néha három nagy üstben kellett a birkapörköltet főzni.

Noha már azok a víg szüretek régen elmultak, melyekről a Kisfaludy versei emlékeznek s melyekhez az ő regénye is szövődik a szép Szegedy Rózával, a világ kevésbbé szomjas már és sokkal boldogtalanabb, mint akkor, mikor még Badacsonyban, Somlyón azok a nagy «czéczók» estek, s aztán egy kis bogár is beleavatkozott a Noé apánk palántájába, mindamellett még zajos a Somlyó szüretkor, világítanak esténkint a pásztortüzek, mint apró csillagok, a kis fehér borházak ablakaiból gyertyafény csillog, néha elpukkan egy-egy pisztoly valahol, majd kurjantás hangzik a néma csendben, s innen-onnan messziről elmosódott zenehangokat hoz a venyigék és baraczkfák közt elsuhanó szellő.

Noha lassan mozdul a kálvinista ember, az a ténykörülmény, hogy nehány éven át a Kohlbrunn-féle szőlőn termett a legjobb és a legkeresettebb bor, arra a meggyőződésre vitte a szőlőtulajdonosokat, hogy mégis Tóth uram találja el leginkább a szüretelési időt, a minek a házirókája az oka, nem csoda tehát, hogy a róka, melynek «Hanzi» a neve, valóságos intézménynyé nőtte ki magát; az óriási viták, melyek annakelőtte lezajlottak a szőlőtulajdonosok kisasszonynapi és azutáni tanácskozásain a szüretelés terminusának meghatározására nézve, a hatalmas beszédek a darazsak, seregélyek és a csatangoló kutyák pusztításairól, mind a lomtárba került ócskaságok, mert a Tóthék rókája, a Hanzi dönti már most el a terminust, a mi Pápa városában dobszóval hirdettetik ki s futótűzként terjed el.

– A Hanzi nem ugat többé.

Erre a varázsszóra nagy kongás-bongás támad az egész városban, üres hordók guríttatnak ki a félszerekből, a melyeket megforráznak. Társzekerek húzódnak végig a Somlyó felé vezető úton, újonnan vasalt kádakkal megrakva. Oláhczigányok jelennek meg az utczákon üstökkel és mindenféle bográcsokkal, bognárok lázas tevékenységgel rakják össze a szétesett dongákat, kovácsok forrasztják a szétpattant abroncsokat. A «Sas» vendéglő és a többi kisebb megszálló helyek vendégszobái megtelnek idegen pofájú alakokkal, ezek a szállingózó borkereskedők, kik a mustot veszik meg a hegyen, hogy mikor aztán megérik, palaczkokba szűrve, az egész világba elterjeszszék a nemes folyadékot, mely mint a parázs tűz fut végig az emberi ereken, melegíti a vért s kergeti a gondot.

Leginkább csak az urak mulatsága ez. Szőleje csak a jobbmódú polgároknak van. De az idén a vagyontalan osztály is megmozdult. Az iparos ifjúság megvette a lábán a Findura Máthé szűrszabómester egyholdas szőlőjének a reménybeli termését és kivetette köztük annak árát (valami két forint esik egy fejre) és most szüretet fog tartani nagy parádéval, vidám tánczczal egybekötve, melyre a város minden tisztességes hajadon leányzója, a ki valamelyképen az iparososztályhoz húz és tartozik, illő tisztelettel hivatalos. Hideg ételek, sütemények a hölgyek által hozatnak. A bográcsos húst nemzetes Tajtiné és Komoráné asszonyok fogják főzni. A zenét Rupi Jóska bandája szolgáltatja. Szóval gyönyörű dolog lesz.